Lajta Gábor Isteni Színjáték – Inferno című egyéni kiállítása
2025.10.22–2025.11.30.
Pesti Vigadó
1051 Budapest, Vigadó tér 2.
Lajta Gábor Isteni Színjáték – Inferno című
egyéni kiállításáról
Abafáy-Deák Csillag
A Commedia örök kérdései
Mottó: A Menyország a pokol kapujánál van.
Assisi Szent Ferenc
A Vigadó ötödik emeletén látogatható kiállítás, Lajta Gábor Inferno-sorozata a magyar festészet egyik legnagyobb szabású vállalkozása az utóbbi években. Az alkotó nemcsak Dante örökségét, hanem saját életművét is új fénytörésbe helyezi.
A tárlat képei Dante Isteni Színjátékának első részét, az Infernót, a Poklot ábrázolják, 12 nagyméretű képben, bejárva a történet 12 fő helyszínét. Lajta Gábor korábbi vallomása: Őrültség, egyre csak ez jut eszembe, amióta eltévedtem a sötét erdőben. 2021-ben, Dante halálának hétszázadik évfordulóján elhatároztam, hogy megfestem az Isteni Színjátékot. A vállalkozás nem illusztratív, hanem létélményből fakadó. Lajta a pokol képein keresztül a modern ember szellemi és morális állapotát festi meg, s ezáltal a Commedia örök kérdéseit kortárs létmetaforává fordítja, ugyanakkor teológiai, egzisztenciális és festészeti természetű is: hogyan lehetséges képpé fordítani a sötétséget, a bűnt, az ítéletet és benne a fény reményét?
Az eltévedés
Dante sötét erdeje Lajta számára nem csupán irodalmi szimbólum, hanem a festői önismeret tere: az alkotó vallomása szerint eltévedni a sötét erdőben a mai ember belső tapasztalata is. A nyitóképen, ahogy a kiállítás belépő falán is, az emberi alakok és a természet torzulása egyaránt az elveszettség, a káosz és az istenhiány festői megfelelői. Lajta itt nem narratívát, hanem atmoszférát fest: a pokol mint belső tér, mint az emberi tudat mélyrétege jelenik meg.
A tárlaton megtekinthető közel egy órás, sokat mondó című Úton a napsütötte hegy felé (Rendező Keserű Judit) betekintés nyerünk a művész életművébe, alkotó folyamatába. Lajta egész életművét végigkíséri az emberi test megformálása: a korai aktoktól a tömegjeleneteken át egészen a drámai bibliai kompozíciókig.
Az Inferno-sorozatban ez a testiség a bűn és szenvedés hordozójává válik. A sorozat középső képei (A kéjvágy bűnösei, A torkosok, A fösvények) az emberi test szétesésének stációi. A figurák nem konkrét személyek, hanem energia-lenyomatok, mozdulatok: a test itt egyszerre tárgy és szimbólum, amely elnyeli önmagát. Ez a testkép Lajta saját festői múltjából ered, a 1980-as évektől fogva a figurativitás és absztrakció határán mozgó, húsból és fényből építkező alakjai a test mint dráma gondolatát hordozzák. A második kör kéjvágyaiban a testek sodródása erotikus és halálos: a vágy mint mozgás, amely önmagát pusztítja el.
Beatrice küldetése
A figurák torzítottak, elmozdulnak a naturalizmus irányából: a testek egyszerre húsból és anyagból, fényből és koromból formálódnak. A mozdulatokban a barokk dinamika és a manierista elhajlás egyaránt jelen van. Caravaggio, Tintoretto és Francis Bacon árnyai egyaránt felsejlenek, de Lajta nem idéz, hanem új vizuális nyelvet épít. A figurák gyakran egymásra torlódnak, arctalanul, torzóként jelennek meg, ami az egyéni felelősség eltűnését, a kollektív bűnösség érzését is megfogalmazza. A test így válik az egzisztenciális válság emblémájává.
Lajta Inferno-sorozata nem teológiai, hanem antropológiai olvasatot kínál. A pokol nem túlvilági, hanem a jelen világ metaforája: a társadalmi szétesettség, a háború, a technológiai túlterheltség és a morális kiüresedés képei mind rezonálnak a kompozíciókban. A bűn Lajta képein nem erkölcsi kategória, hanem az ember önmagától való elszakadásának szimbóluma.
Rohanó zászló
A festményekben visszatérő motívumok, a zuhanás, az ismétlődő körök, a testek spirálja, a modern lét ciklikus, kiút nélküli szerkezetére utalnak. A pokoli színek és gesztusok így nem a borzalom illusztrációi, hanem a civilizációs diagnózis részei: a képek gyönyörűek és egyben fenyegetőek, mint egy végső ítélet előtti látomás. A bűnök itt társadalmi és pszichológiai jelenségek: a mértéktelenség, a hatalomvágy, a közöny, a manipuláció. A nyolcadik kör (a csalás és megtévesztés) széttöredezett térszerkezete a digitális valóságra, a média által létrehozott illúziókra utal.
Lajta Gábor festészete a matériából indult ki: a festék sűrűsége, az anyag ellenállása nála az emberi tapasztalat metaforája, a festék nem csupán hordozó, hanem szereplő. Az Inferno képein a festék szó szerint izzik, perzsel, repedezik, mintha a vászon maga is az alvilági tűz által volna átitatva. A kompozíciók rétegzettek, sokszor kollázsszerűek, a felületek hol csillognak, hol mattan elnyelik a fényt. Ez a fény–sötétség dialektika a sorozat alapvető strukturális elve, festményei egyszerre hordozzák a pusztulás és a megvilágosodás lehetőségét. A színek expresszív erővel működnek: a vörös és fekete dominanciája mellett időnként váratlanul áttör egy kék vagy arany tónus, mint reményfoszlány a mélységben. A Torkosok körében a sűrű, rothadó felület szó szerint emészti önmagát, a Csalás körében a tükörszerű, hideg textúrák a hazugság optikai metaforái.
Az ókor nagyjai
A 20–21. század festészetében Dante Infernója több alkotót is megihletett, elég csak Robert Rauschenberg Inferno illusztrációira, vagy Anselm Kiefer apokaliptikus tájaira gondolni. Lajta azonban nem interpretál, hanem párbeszédet folytat e hagyománnyal: az európai festészet tragikus vonulatába illeszkedik, ahol Goya, Delacroix, vagy Bacon is helyet kap. E hagyományban a pokol mindig az emberi történelem tükre: Lajta Infernója e tradíció kortárs megfogalmazása, ahol a festő nem Dante kalauza, hanem társalkotója lesz. A képek nem illusztrálják az irodalmat, hanem festői nyelvre fordítják a látomásos szöveget
A tizenkét kép végigjárása során a néző nem egyenesen halad, hanem spirálisan süllyed és emelkedik. A sorozat nyitó darabjában a fény nem megvilágít, hanem vádol. A sorozat záró darabja, a fagyott Lucifer birodalma paradox módon a legcsendesebb: itt a mozdulatlanság, a dermedt fény, a szinte monokróm hideg szürkeség uralkodik. A festői intenzitás itt nem tűzben, hanem jégben válik teljessé. Ez a kép az abszolút sötétség és fény paradox egysége. A jég itt nem csupán büntetés, hanem a mozdulatlan isteni hiány képe. Lajta Lucifer-je így nem a gonosz apoteózisa. Ez a befejezés nem pusztán a pokol lezárása, hanem a megtisztulás előszobája: a festészet, amely anyagból, szenvedésből és fényből épül, mégis a transzcendens felé mutat. Lajta Inferno-ja tehát nem pesszimista mű, hanem a megtisztulás reményének monumentális stációja.
Paolo és Francesca
A Commedia szerkezetét Lajta nem követi szigorúan: a tizenkét kép nem a száz ének illusztrációja, hanem a pokol tizenkét érzelmi stációja. A sötét erdőtől Luciferig tartó út nem térbeli, hanem tudati: az ember belső látómezejében játszódik. Az Inferno nem pusztán pokoljárás, hanem a festészet önvizsgálata is: mit jelent ma képet festeni, látni, hinni, keresni a fényt a sötétségben. A sorozat így egyszerre teológiai és egzisztenciális, személyes és kollektív vallomás, a látomás és a festői anyag drámájának összesűrítése. A Lucifer záró csendje azt sugallja: a festészet még mindig képes a szakrális tapasztalat közvetítésére, de már nem kívülről, hanem az anyag mélyéről.
Eső
A tizenkét Inferno-kép így válik modern via dolorosává. Lajta Gábor nem a túlvilágot festi, hanem az emberi tudat poklát: az erkölcsi vakság, a testbe zártság, az anyagba dermedt fény drámáját. A kiállítás nem illusztrál, hanem beavat, a néző nem néző, hanem zarándok. A végső képen, a jégbe fagyott arcokon és Lucifer szárnysuhintása alatt, mintha önnön nézésünk merevülne meg: a művészet tükre, amelyben a pokol nem más, mint a látás határáig jutó ember tapasztalata.
Enteriőr
Kölüs Lajos
A csillagok felé vezető út – tizenkét stációban
Mottó: A pokol/ tekintetekkel van/ kicsempézve. Simon Márton
A nyitó kép középpontjában egy magányos alak áll, derékig merülve egy sűrű, kormos anyagból álló festői térbe. A háttér nem a természet, hanem sötét massza: a tudat zavarodottságának képi megfelelője. Lajta itt az emberi identitás felbomlását festi meg: a testet elnyeli a szürke-fekete textúra, a fények iránytalanok, az égbolt kormos vörös. Az egész kompozíció gesztuális és szaggatott, a lét válságának expresszív nyitánya. (A sötét erdőben, 2025, Pokol, I. ének, 1-12. sor, Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan). A Sötét erdő tehát nem csupán a pokol kapuja, hanem a látás határának tapasztalata. az eltévedés látomása. Innen indul Lajta teljes Inferno-sorozata: nem morális ítélettel, hanem egzisztenciális döbbenettel. Az ember a képen még nem bűnös, csak elveszett, de épp ez az elveszettség a modern pokol kezdete.
Kőgörgetők
A második kép (Beatrice küldetése, 2025, Pokol II. ének, 37-82. sor, Beatrice vagyok ki menni kérlek) atmoszférája hidegebb, zöldes-szürkés tónusú. Beatrice és Vergilius nem portrészerű, hanem mitikus sziluett: a fényből formálódó és a sötétségbe süllyedő figura ellentéte. Lajta ezzel a képpel a tudat alászállásának előfeltételét festi meg: az embernek előbb el kell veszítenie a világ fényét, hogy megtalálhassa a saját belső látását.
A Gyávák a Pokol tornácán a sorozat egyik legdrámaibb kompozíciója, küszöb-festmény, ahol a létezés és nemlét közti határ testet ölt (Rohanó zászló, 2025, Pokol III. ének, 52-69. sor). A kapu nem architekturális, hanem festői gesztusokból épül: égő vörös és koromfekete örvénylésből. A felirat sehol nem olvasható, de a képfelület vibrálása, a textúrák repedése önmagában kiáltja a mondatot. A bejárat előtt emberalakok hevernek, mintha az emberiség maga volna a kapu küszöbe. Lajta itt a határhelyzetet festi: a lét és nemlét, a remény és reménytelenség közötti átmenetet.
Styx
Nemes lelkek a Pokol első körében, negyedik kép (Az ókor nagyjai, 2025, Pokol IV. ének, 106-120. sor, … most is mondom: láttam őket!) jelenete visszafogottságot mutat: a korábbi vörös tónusok helyett hamuszürke és sápadt arany színek uralkodnak. Az árnyalakok áttetszők, egymásba olvadnak, mint fénynegatívok. A kép szerkezete horizontális, mintha a határmezsgye nyugalma előre vetítené a mélyebb körök drámáját. Az itt megjelenő árnyak méltósága és elveszettsége Lajtánál a modern ember műveltségének paradoxonává válik, a kultúra fényében élni, de a megváltás nélkül.
Bujaság a Pokol második körében, a testek forgószélben, spirálban sodródnak, a kép a mozgásról és a vágy széthullásáról szól. (Paolo és Francesca, 2025, Pokol, V. ének, 85-107, 139-142. sor, Szerelem vitt kettőnket egy halálba) A testek félig emberiek, félig elfolyó anyagból vannak, a színek között a kénes sárga és a vörös dominál. A testek nem zuhannak lefelé, hanem örvénylenek a semmiben, a mozgás maga a büntetés. A testek nemcsak eltorzulnak, hanem szó szerint elégnek és ezzel a festő a vágyat nem erotikus, hanem ontológiai kérdéssé emeli: mi marad az emberből, ha minden szenvedélye elhamvad.
Tüzes sír
Falánkság a Pokol harmadik körében a kép sűrű anyagszerűsége a rothadás, az elmúlás festői analógiája (Eső, 2025, Pokol, VI. ének, 7-12. sor, hol súlyos átkos zápor hull örökre). A színek tompák, földközeliek, a kompozíció zárt, súlyos. A felületbe kavart homok, kávézacc és pigmentmaradék, az anyag itt szinte valóban testet ölt. A nézőt fizikai undor és részvét egyszerre éri. Lajta a fogyasztói civilizáció poklát festi: a mohóság mint modern metafora, ahol a festészet anyaga is megemésztődik.
Pénzimádók a Pokol negyedik körében a körkörös mozgás motívuma geometrikusabb (Kőgörgetők, 2025, Pokol VII. ének, 22-66. sor, Minek gyűjtöd? Minek szórod?). A figurák súlyos tárgyakat görgetnek, aranytömböket, kerek formákat, amelyek egyúttal festői formák is: körök, spirálok, gyűrűk. A képen a kompozíció önmaga ellen fordul: a körforgás önpusztító. A pénz, az anyag, a festői matéria is saját értelmét veszti. A Pokol negyedik körének így nem pusztán moralizáló, hanem ontológiai tétje is lesz: a festészet mint értéktermelő aktus önmaga csapdájába esik, s az alkotás végül a semmibe görgeti önmagát.
Haragosok a Pokol ötödik körében a kompozíció központi motívuma egy vízfelszín: alatta és fölötte torz arcok, kitörő és elmerülő testek (Styx, 2025, Pokol VIII. ének, 31-63. sor, Rád ismerek még így, mocskosan is!). A kékes-szürke árnyalatokban oldódó figurák a gyűlölet és közöny kettős természetét jelenítik meg. Lajta itt a közösségi agresszió és apátia kettős kórképét festi: mintha a modern társadalom víztükre lenne, amelyben senki sem látja már a másikat. A Styx kép Lajta társadalomkritikájának és pszichológiai éleslátásának vizuális csúcspontja: a közösségi agresszió, az apátia és az elidegenedés festői allegóriája, amely egyszerre tragikus és figyelmeztető.
Vérfolyó
Eretnekek a Pokol hatodik körében a Lajta Gábor által megfestett Tüzes sír jelenet Dante Infernójának egyik legdrámaibb és legemberibb pillanatát ragadja meg: a hatodik kör eretnekeit, akik lángoló sírokban fekszenek, mert életükben tagadták a lélek halhatatlanságát (A Tüzes sír, 2025, Pokol, X. ének, 28-51. sor, Látszott: a Poklot mélyen megveti). A lángoló sírok az emberi tudat határait jelzik: azt a pillanatot, amikor az értelem önmagába zárul, és nem marad más, mint a saját fényében elégő szellem. E képi paradoxonban Lajta az Inferno egyik legaktuálisabb értelmezését kínálja: a modern ember metafizikai vakságát.
Átváltozás
Gyilkosok és rablók a Pokol hetedik körében kép apokaliptikus: a háttérben lángoló táj, előtérben testek, amelyek mintha szétrobbannának a saját mozdulatukban (Vérfolyó, 2025, Pokol, XII. ének, 46-63. sor. A színek erőszakosak, a felület reped, mintha az anyag maga is lázadna. A testekből néha fegyverformák, éles kontúrok nőnek ki. Lajta itt a háború, az önpusztítás és a destruktív energia archetípusát ragadja meg. A kép nézője határhelyzetbe kerül: a látás és a részvét határára. A festmény nemcsak nézett tárgy, hanem etikai tükör, vérfolyó, amelyben mindannyian megpillanthatjuk saját árnyékunkat.
Jégpokol
Tolvajok a Pokol nyolcadik körében, a hetedik bugyorban, a kép széttöredezett, kaleidoszkópszerű (Átváltozás, 2025, Pokol, XXV. ének, 61-78. sor, Jaj látod, nem vagy már sem egy, se kettő!). A tér darabokra esik, a figurák tükörben, áttűnésekben jelennek meg. Ez az egyik legintellektuálisabb kompozíció: Lajta itt a modern információs káoszt, a képek és hazugságok világát festi. A hamis fények és a digitális hatásokat idéző struktúrák a kortárs média poklát idézik: a valóság elvesztése mint bűn és büntetés. A pokol bugyra itt a médiatér, ahol a valóság és fikció közti határ végképp elmosódik. Az ember, aki elveszíti testét, árnyékát.
Árulók a Pokol kilencedik körében, a Pokol fenekén: A kompozíció dermedt: a színek hidegek, jégtónusúak (Jégpokol, 2025, Pokol, XXXII. ének, 124-139. sor, XXXIII. ének, 1-21. sor és XXXIV. ének, 1-3. sor, Vexilla regis prodeunt inferni). A figurák mozdulatlanul állnak a fagyott térben, mintha saját árnyékukba fagytak volna. Lajta a fagyot nem fizikai, hanem spirituális állapotként festi meg: a hűtlenség itt az érzéketlenség metaforája. A jég áttetsző, mint az üveg, a tekintet visszaverődik róla, a másikhoz való eljutás lehetetlenné válik. A képen megjelenő halvány fénycsík, a szellem felfelé mutató ujja, talán Dante és Vergilius távoli alakja az emberi megváltás halvány lehetőségét jelzi.
A kiállítás nemcsak egy irodalmi inspiráció vizuális megvalósítása, hanem a festészet határainak próbatétele: meddig mehet el a kép, amikor a láthatatlanról akar beszélni? Lajta válasza: addig, amíg a festék el nem hallgat és ebben a hallgatásban talán felcsendül valami, amit Dante úgy nevezett: a csillagok felé vezető út.
