Farkas Wellmann Éva
A kemény, de törékeny anyag művészete
Kun Éva keramikusművész kiállításáról
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Művészetszerető Közönség, szeretettel köszöntöm Önöket ezen a találkozáson. Nemcsak arról beszélek most, hogy milyen szépen összegyűltünk itt, a kiállított tárgyakkal ékesített térben, hanem arról is, hogy a mai napon értékes találkozásokban lesz részünk.
Jelen van mindenek előtt ezeknek a varázslatos tárgyaknak az alkotója, Kun Éva, Ferenczy Noémi-díjjal és sok más kitüntetéssel elismert keramikusművész, akitől talán kérdezhetünk is, itt van sok művészetet értékelő és szerető ember, akikkel jó együtt gondolkodni, és itt vannak maguk az alkotások, amelyek felteszik majd nekünk a kérdéseiket, bevonnak világukba. Kimozdulunk tehát a zártságunkból, a szokásos, korlátokkal körülvett terünkből. Elindulunk valaki és valami más felé egy olyan úton, amely még előre nem látható kalandokat tartogat számunkra.
Önökre bízom, hogy honnan indulnak, bár minden kezdetnek jelentősége van. Mindenképpen egy grandiózus történetbe fogunk csöppenni, de a cselekményszövés feladata már a mienk lesz.
Azonban, még mielőtt körüljárnánk, időzzünk el kicsit az anyagnál. Tudjuk, hogy manapság már nem csak agyagból készült tárgyakat nevezünk kerámiának, mégis egy dolog biztosnak látszik: egy olyan anyag, melyet sokáig főleg funkcionalitása miatt használtak a legkülönbözőbb területeken. Formálása során egyre kevesebb lehetőség van a bizonytalankodásra, javításra, újrakezdésre. Ráadásul az égetés során iszonyatos hőmérsékletet is ki kell állnia. Elkészül egy mű, ami egyedülálló a világon, önmagában csak a saját teremtés- és szenvedéstörténetét hordozza. Újraalkotni lehetetlen, hozzá legjobb esetben is csak hasonlíthat egy másik. Milyen nehéz lehet művészeti alkotást létrehozni ezen a nyelven!
Hiszen az eredmény egy merev és törékeny tárgy – milyen rétegeket tudhat megszólaltatni? Kun Évának ezt az alapanyagot volt bátorsága művészetének alapjául választani.
Persze, gondolom én, sok más művészeti ágban is megállná a helyét. A festészet és a szobrászat rögtön kínálja magát például. Egyúttal viszont az is érezhető, hogy az általa teremtett világban helye is van a legkülönfélébb területeknek.
Nagy László verse körbefutja a látványt, és a szöveghez méltó módon világít belső éjszakánkba. A vers nem pusztán inspiráció – jelen is van. De az irodalom hálóként szövi át az egész kiállítást: Ady Endre, Baudelaire verseire is találunk utalásokat többek között, Arany János Vörös Rébékje pedig csodálatos összeköttetést jelent a népi kultúra világával. A közöttiség, az alakváltozás, az emberben rejlő állati ijesztően szép, balladai kifejezése ez.
A népművészet és az ősi magyar hitvilág motívumai újra meg újra felbukkannak. A Fájdalom című műben felsejlik a népdalbeli „fellegajtó-nyitogató” magány, de külön Népdal címmel is találunk műtárgyat, melyről több madaras dalt is felidézhetünk. A Holdasszony törékeny karcsúsága, az égi anya finom szépsége, angyali tisztasága láttán rácsodálkozunk: hát ilyenre is rávehető a kerámia? Ugyancsak vezérmotívum az örök ember, égitestszerű ragyogásban, szülőként, bánatban vagy éppen ágyúk előtt. Álljunk is meg ez előtt a nagyon is aktuális jelenet előtt: adott egy anya, gyerekkel az ölében, és négy hideg ágyúcső szegeződik rájuk. De az emberi világ mégsem a fekete tankokéhoz tartozik: sokkal inkább a természethez, a fényhez. A méretbeli különbségek is jól mutatják: az élet az, ami igazán értékes és hosszú távon diadalmaskodó.
És még csak alig említettünk néhány témát a sok közül. A szakrális, a keresztény hagyomány tematizálása szintén jellemző. A Zsoltárok fentet és lentet összekötő fényoszlopai, a Krisztus-alak, Szent Ferenc virtuózan érzékeny megjelenítése, Mária lányként és minden anya képében – mind-mind meghatározó, fontos, továbbgondolásra késztető pillanatok. Számomra a legmegrendítőbb és -bravúrosabb alkotások a Veronika kendője témában születettek.
Nem mindegy, honnan nézzük: közelről elsőre földfelszínt vagy kőzetszerkezetet mutat a kép, amely lassan gyűrődésekké alakul, ahogy hátrálunk, majd távolabbról jól kivehető az arc: indák, gyökerek, egyéb alakok és alakzatok szorításában. A Krisztus-figura.
Az alakok elvontsága, elemeltsége mindvégig jellemző. Mintha azt sugallnák: nézz a történet mögé, vagy nézz a saját történeteidbe.
Ahogy teszi a művész is: családi fotókat hajlít bele akár tálakba, kimondja, hogy Barátnőm emlékére készült ez a portré, és első világháborús kiskatonaként látunk valakit, talán szintén rokont. Én látom benne dédapámat is, aki fiatalemberként veszett oda ebben a világégésben, mielőtt megismerhette volna a kisfiát, nagyapámat. Az anyaság – az elszánt szeretet és a gyermeki bizalom képe több alkotáson is visszatér. Az anyag keménysége jelzi az erőt, a vonások lágyságával viszont a lelkiekre, a finomságra helyeződik nagy hangsúly.
Ha már családtagokról beszélünk, szóljunk az ismerős térről, az otthonról is. Milyen meseszépen, nosztalgikus bájjal jelenik meg a ház, a kert, a tanya, annak minden tartozékával! És milyen sokféleképpen! Néha az emlék történettel együtt tör fel: a ház falára vetül két alak árnya. Talán innen, ebből a biztonságból építhető fel a természet és népiség védőburka, melyet átjár a szakralitás is.
És innen vezet tovább az út a társművészetek felé, az érzések tudatosításához, az erőig, a háború ellen felszólalni akaró bátorságig. A Gyerekkori tanyával elfogult vagyok: az emlékezés távlatából nem biztos: a hó rózsaszín impresszióját vagy tavaszi virágzást látunk? Tetszik ez a vibrálás, ez az el nem döntöttség.
Aztán ott vannak a funkcionális tárgyakat mímelő, de azokat költőien lebegtető művek: bimbóvázák, kavicsvázák, melyek már szinte tömbnek látszanak – de mégis ott van rajtuk a rés, amin keresztül hozzáférhetőek, és nem is akármi, hanem a virág számára.
Néhány kedvencemről szándékosan hallgatok: kíváncsi vagyok, kiben milyen gondolatokat kelt a Média, az Önarckép, a Téli hajnal vagy a Tenger bánat című kerámia-mű. Ezek önmagukban is inspirálóak lehetnek egy-egy új műalkotás megszületéséhez.
Mostanra biztosak lehetünk: Kun Éva bármit képes megalkotni kerámiából: gyűrődések, kis, hajszálérszerű hálók, virágok, arcmimika – a legaprólékosabb vagy -dinamikusabb témák sem jelentenek nehézséget a művésznek. Fantáziájának sem szab semmi határt, miközben biztos kézzel, a technikák mestereként kezeli az anyagot. Háttere pedig a határozott és tiszta értékrend.
Kalandozásra indultunk még az elején. És szó volt a kemény, de törékeny anyagról. Most visszatérhetünk. Utunk során sok helyszínt és réteget bejártunk, és ezek valahogy mégis belülről voltak ismerősek. Lehet, hogy hasonlóak vagyunk a kerámiához? Nemcsak funkciónk van, de képesek lehetünk valami több, szentebb megjelenítésére is? Még ha magas hőfoknak is kell néha kitennünk magunkat.
Kun Éva: Agyag – meditáció című kiállítása
Csabagyöngye Kulturális Központ, Panoráma terem
Békéscsaba, 2024. december 10.
