Kocsis Katalin
Az anyaméhtől a kvantumfizikáig
– találkozás Balogh Sándorral
„Azt, hogy szobrászművész, csak akkor írom le, amikor hivatalos pályázatom van.
Taszítanak ezek a nagy szavak.
Úgyhogy én ennél sokkal egyszerűbben vagyok a dolgokkal.”
Balogh Sándor
Balogh Sándor Szegeden élő művésszel közelgő hetvenedik születésnapja alkalmából találkoztam. A műteremben – dolgozóban, ahogy a művész nevezi, kerülve a nagy szavakat – a már kiállításokon látott kőből faragott alkotásokon kívül rengeteg grafika, még több festmény, gipszből mintázott nőalakok és márványszobor között beszélgettünk. Szóba került az életpálya, az alkotói munka, az élet maga és az alkotásokkal való kapcsolat is.
A Tömörkény Gimnázium szobrász szakának elvégzése után nem kezdett el azonnal dolgozni, adott huszonnyolc év előnyt a többieknek, mondja. 2003-ban elment Pestre öt szoborral egy bizottság elé, akkor lett hivatalosan is szobrászművész, és azóta rendszeresen dolgozik, hétfőtől péntekig, hétvégén pedig az élet más területeinek szenteli magát. Intenzíven alkot, egyszerre tíz-tizenöt művet készít. „Ott van egy amorf kő, és mivelhogy semmilyen mankót nem használok, minden egyes dolog olyan, mint hogyha először kezdeném. Lesz ebből egyáltalán valami? És akkor elkezdem csinálni, és az a legizgalmasabb, amikor elkezdi megmutatni magát. Akkor mi már itt együtt vagyunk. Ez az igazi öröm.” Szoros kapcsolatban áll munka közben az éppen születendő művel, és amikor úgy érzi, hogy kicsit „tompul a párbeszéd” a készülő alkotás és közte, félreteszi egy másik kedvéért. Ha megunja a szobrokat, festeni vagy rajzolni kezd. Az alkotások szólnak hozzá, hívják, ha megint időszerű felvenni a fonalat és visszatérni hozzájuk, megmondják, mit szeretnének. Így alakul a párbeszéd.
Leginkább kővel dolgozik, de a fát is szereti – legutóbbi munkája épp fából készült – jelenleg pedig egy fehér márvány alakot farag. Az, hogy mi kerekedik ki belőle, sokszor az anyag mondja meg. Nem készít vázlatokat, előtanulmányokat, mert nem akarja kétszer ugyanazt megformálni. Nem dolgozik modell után, mert nem lemásolni vagy leképezni akarja a világot. Inkább át akarja írni, saját lényegén átszűrve, csak a lényeges dolgokat hagyva meg, kerülve minden látványosságot. Szerinte ez lehet, hogy gyerekkorából adódik: falun, tanyán nőtt föl, egyszerű emberek között.
A most készülő fehérmárvány szobor,
gipszből mintázott társai között
(fotó: Kocsis Katalin)
Soha nem ünnepli a születésnapját vagy a névnapját. „Most azt ünnepeljem, hogy egy évvel öregebb lettem? Ennek mi értelme van? Ha eszembe jut, tudom. Azt nem mondom, hogy ha szólnak, akkor nem teljesen csinálom úgy, mintha nem esne jól, de ezek nekem egy kicsit olyan kirakatdolgok, amit nem szeretek. Én nem színpadra való ember vagyok. Én szeretem a saját világomat, és nem akarok senkivel egyezkedni vagy alkalmazkodni, vagy engedményt tenni. A legnagyobb szabadság az, amikor az ember önmaga rabszolgája. Ezért nem lettem például zenész.”
A női test a legszebb forma
Míg a rajznál vagy a festménynél lehet utólag is alakítani, javítani az alkotás folyamata során, addig „a kőnél pont az anyag miatt egy kicsit azért előre kell tudni egy-két lépést, úgy mint a sakkban, mert máskülönben ahonnan elveszek, egy idő után már vissza nem lehet rakni.” Leginkább női testeket farag, mert szobrászként ezt tartja a legszebb formának. Lehet szecessziós jegyeket felfedezni a munkáiban, de csak annyiban, amennyiben maga a női test szecessziós forma: „a haja, háta, válla, mindene ível meg tekeredik”. A kisplasztikákban a nőt leginkább abban a pózban ábrázolja, mint ahogyan a gyermek fekszik az anyaméhben; az ábrázolt drapéria pedig nem drapéria, hanem köldökzsinór. Vagy kötél, amely gúzsba köt, ami nem hagyja, hogy az alak „bemozduljon a világba, mert annyi elvárás van, ami elviszi az időt attól, hogy az ember önmagát felépítse”. Van olyan kisplasztika is, ahol a nő mint kagyló vagy fészek öleli körbe a gyermeket.
(fotó: dr. Szerdahelyi Péter)
Minden kompozíciója zárt, önmagába visszatérő, valami ősi, elemi erőt sugárzó leegyszerűsített forma, „szinte kavics”, melyet csak nagyon ritkán bont meg. Sőt, mikor bronz szobrot készít, akkor is hasonló módon fogalmaz, pedig a bronz „elbírná a negatív formát”. A drapéria körbeveszi, behálózza a testet, akadályozza, de meg is védi a külvilágtól. Az alak önmagába fordul, befelé figyel. „Ki akar lépni, vagy nem akar, egyedül akar lenni, vagy vár valamire…”
Bronz nőalak
(fotó: dr. Szerdahelyi Péter)
Mostanában sok torzót farag. „Sokkal egészebbnek tartom a torzókat, ugyanis én úgy vettem észre, hogy akármilyen jól, vagy akármilyen készre megcsinálok egy egészalakost, ránéz az ember, hát igen. Megvan, kész. De, amikor a torzónál kibontok bizonyos részeket és más részeket teljesen elhagyok, akkor megáll, majd elkezd gondolkodni, hogy hogy is lehetne ez tovább. Egy kicsit megmozgatom a szemlélőt. Sokkal izgalmasabbnak is tartom. Az egyik, amire nagyon kíváncsi lennék mondjuk egy kiállításomnál, hogy úgy nézzem meg a dolgaimat, ahogy egy-két szemlélő. Vajon mit lát belőle, mert én is egy idő után már mást látok, miután kész lett”. Miután kész lett egy alkotás, a készenlét bármilyen fázisában legyen is, ott, ameddig eljutott, a párbeszéd elhalványul, megszűnik. Az alkotó is kicsit más szemmel néz már rá, a művész szavaival az alkotás, mint a madárfiókák, elhagyja a fészket, kirepül, önálló életet kezd élni, például egy kiállításon.
Fa torzó
(fotó: dr. Szerdahelyi Péter)
„Ha találkozunk, hát találkozunk”
A művész nemcsak munkájában, de saját életében is az egyszerűségre, egyenességre törekszik, mert szerinte a legkisebb dolognak is megvan a pillangóhatása. Mindannyian ebben a valóságban élünk, de a valóság az egyik legelvontabb dolog, semmit sem tudunk róla. „Mivel nagyon sok dologról nem tudok semmit, ez a létezés is olyan fura, néha az az érzésem, hogy az egész egy érzéki csalódás, hogy elhiteti velünk, hogy anyag is létezik. De lehet, hogy ez az egész nem is így van, főleg hogyha a kvantumfizikát vesszük figyelembe, akkor meg semmi sincs így. Nincs olyan sűrű anyag, ami ne lenne lukacsos. Mindenen keresztül megy minden, rajtunk is. Ha csak ezt veszem, akkor is valami következménye mindennek van, kell lennie.” El kell fogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem kell semminek elébe menni. „Ha találkozunk, hát találkozunk”.
