Gyarmati Gabriella

 

Ásító – à la Miklya Gábor[1]

 

Békéscsaba több mint háromszáz éves históriáját képzeltben végiglapozva, nem egy máig ható ragyogó ötlet, országos hírű nagyvállalkozás vagy nemzetközi elismertségre méltán számon tartó és azt ki is érdemlő projekt juthat eszünkbe. Szerencsés módon azonban a város XXI. századi időszakában is érvényesült a merjünk nagyot álmodni gondolata. Az egykor a Bárka szerkesztőjeként dolgozó Grecsó Krisztiántól tudjuk, hogy „Az álmokhoz (…) bátorság kell. Az álmok kényelmetlen dolgok, mert csak a rutin pihentet, minden más idegesítő és kusza.” Amikor megfogalmazódott a Munkácsy Negyed ötlete, a rutint felváltotta egy szinte bódító gondolat, amelyből meglepően rövid idő alatt kidolgozott rendszer épült. Amikor a megvalósítására érdemi lehetőség nyílt, mindenki érdeklődéssel figyelte, mi is lesz ez, mi épül itt… Azóta pedig a Munkácsy Negyed öndefiniálása és élettel való megtöltése is megtörtént.

A mai kettősünnepen[2] most koncentráljunk a szoboravatásra. Nem felejtem el, amikor először hallottam arról, hogy Békéscsaba városa a Munkácsy Negyedben öt köztéri szobormunkát tervez felállítani. Szakmába vágó hír volt, nyilván érzékenyen érintett. Heroikus vállalkozásnak tűnt, és ha belegondolok, nem tudnék még egy hasonlót említeni ma Európában.

A közéri szoborállítás hosszú folyamata, bonyodalmas procedúrája talán nem általánosan ismert, de annyit elmondanék az eljárással kapcsolatban, hogy még csak a téma, a művész, a helyszín, az anyag kiválasztása után következik a dolog izgalmas része, a mű születése. A műalkotások értékelése nem ízlés és tetszés alapján történik, a személyes szeretem-nem szeretemen túl objektívebb szempontokhoz való igazodás szükséges az értékelés során. Valamint azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szoborállítás egy hosszú távú szellemi-anyagi befektetés, hisz dédunokáink is ezeket a szobrokat mutatják majd meg Békéscsabán a saját dédunokáiknak. Így szó sem lehet efemer törekvésekről sem a tartalom, sem a forma, sem pedig a kivitelezés módja és anyaga vonatkozásában.

Miklya Gábor sokat foglalkoztatott köztéri szobrász, és a város szülötteként ráérzett valamire, ami a csabai szobrok esetében kiemelten fontos volt. Ennek köszönhetően az ötből két szobor elkészítésének lehetőségét ő nyerte el.

A művész 2010-ben kapta első köztéri megbízatását, a pécsi Erdészeti emléket, amelyet a szolnoki Csepp park plasztikája követett. A pécsi Hangjegyes ülőpad, a 2015-ös csabai Zwack József büszt a nevét viselő iskola előtt, a Zalaszentgrót várossá alakulásának harmincadik évfordulójára készített magasba nyúló plasztika és a 2022-es békéscsabai Kisasszony című szobor rajzolják meg magyarországi köztéri munkáinak térképét. A fókuszt azonban érdemes kitágítani és világtérképre váltani: Bostonban egy nagyméretű gránitmunkája látható, Kínában két szobrot is alkothatott az elmúlt években, Törökországban pedig Free azaz Szabad címen valósította meg Braille-írásjelek használatán alapuló négyrészes szobormunkáját. Dánia és Ausztria mellett Csehországban találjuk meg műveit, utóbbi helyszínen öt munkáját valósította meg. És ekkor következett Békéscsaba, Munkácsy Mihály Ásító inas című festményét adva a téma kiindulásaként.

Miklya Gábor maga is két verzióban gondolkodott. Első ötlete a kép központi elemét, magát a szájat állította a kompozíció középpontjába, második elképzelésével azonban már közérthetőbben látszott kapcsolódni a megszabott tematikához. Szoborötletének megvalósulását agyagmodelleken követhettük nyomon, majd elkészült a bronz öntvény is. Figuráját kiszakította az Ásító inas című kép környezetéből, az alak egy magas, modern hatású kőtömbre támaszkodik. A képet sem utánozni, sem imitálni nem kívánta; szereplője egy teljesen más korban ébred, most: 2024. szeptember 27-én. Ennek megfelelően modernebb felfogású magának a figurának a megformálása is, amely azt hangsúlyozza, hogy jócskán átírta a kép mindannyiunk által ismert történetét. Amint lekerül a lepel a szoborról, Önök is látni fogják, hogy Miklya Gábor életre keltette a figurát, de nem egy festményszereplőt, hanem egy képről ismert legendát, amelyet minden magyar ismer.

A festményt nem kellett leporolni, hisz annak ellenére, hogy évtizedekig lappangott, a Magyar Nemzeti Galéria fejvázlata és a műről készült korabeli, a Munkácsy Mihály Múzeumban őrzött fotográfia révén mégis a köztudatban volt. A sajtó 2005. június 14-én adott hírt arról, hogy egy londoni árvetésen 102 ezer fontért, azaz 36 millió forintért elkelt Munkácsy Mihály Ásító inas című festménye[3], majd megtudtuk, hogy v. Pákh Imre kárpátaljai származású, az Egyesült Államokban élő magyar műgyűjtő vásárolta meg már akkor is figyelemreméltó Munkácsy-kollekciójának gyarapításra.

A képet 2006-ban a Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett nagyformátumú kiállításon láthatta először a műbarát közönség Békés vármegyében. Jól emlékszem a képpel való első találkozásra. Amikor kicsomagoltuk, olyan volt, mint egy régi ismerőst viszontlátni, az volt az érzésem, mintha az Ásító egyszerűen csak hazatért volna.

A XIX. század jónéhány self-made mant teremtett, pontosabban megadta a lehetőséget arra, hogy nagy igyekezettel, olykor mai szemmel nézve alig felfogható erőbefektetéssel valaki szegénysorból vagy más hátrányos helyzetből indulva fusson be karriert. Munkácsy jó családból, biztos anyagi kondíciókkal bíró közegből indult, de az élet fordított a sorsán, ekkor először. Megtapasztalta a családja elvesztése okozta traumát, valamint ezzel együtt az anyagi ellehetetlenülést. Magának köszönhette, hogy egy nagy tervvel és elnyomhatatlan akaraterővel változtatott helyzetén. A műhelyben szokatlan módon, keményen szembeszegült Lang György asztalosmesterrel, majd szembeszegült nevelőapjával, az őt Csabára hozó Reök Istvánnal is. A szomszéd várban Szamossy Elektől vett órák időszakában jónéhány rajzot készített Reök István gerendási birtokán, amelyek utána a Gyulai vázlatkönyvben leltek otthonra, majd azzal együtt vesztek el már kétszer, utoljára a második világháborúban. Ebben az évben, 1861-ben már vállalható portrék is kikerültek a keze alól, például két ismert rajza, a csabai Szulimán testvéreket ábrázoló arcképpár, amely ide közel, a kórház helikopter leszállója helyén egykor állt házban készült. Reök István birtokán született első olajképe, a Levélolvasás. Sok időn keresztül innen indult és ide tárt haza. Békéscsaba lett az igazi otthona. Már Franciaországban élve is igyekezett minél gyakrabban visszatérni. Az európai festészet történetének egyik legszebb tájképét, a Poros út első verzióját Csabán készítette nászútja idején. A békéscsabai Casino Egyesület tiszteletbeli taggá választásáról értesítő levele 1881 januárjában a kapocsról beszél, amely „Munkácsy Mihály művész hazánkfiát városunkhoz köti, hol is gyermek és ifjúkorát töltvén, mintegy szemünk előtt láttuk keblében a művészet szikráját lángra lobbanni, láttuk a művészet utáni kiolthatatlan vágyát lankadatlanul fokozatosan fejlődni, és megküzdve nem egy akadállyal, mint emelkedik egyedűl ihlettsége által a művészet azon europai magaslatára, honnan most, szétterjedő dicsőségének legtöbb sugara a hazára esik...”.[4]

A Munkácsy Békéscsaba városához való kötődésének azonban talán nem is ez a fő lényege, hanem az, hogy itt játszódott le az életét meghatározó újabb váltás, amit viszont már önmagának köszönhetett. Ekkor már ő maga fordított a sorsán. Ez egy nagyon jó útravaló, egy kiváló példa a ma emberének, azaz bármelyikünknek, egy csodás történet, amely ma is tanulságul szolgál. Munkácsy „A mindenséggel mérd magad” elvét valósította meg a gyakorlatban. Eltervezte – megcsinálta. Kövessük!

 

Fotó: Szalay Ágnes