Hős 

 

Kölüs Lajos

 

A létezés, az ember abszurditása

Szurcsik József művészetéről

 

…a forma organikus kulcsa a létezésnek, minden élőlénynek birtokolnia kell formát,

             hogy élhessen, és így a művészet, a tragikus is, az életörömről beszél. 

                                                                                                                 Borisz Paszternak

 

Szurcsik József (1959) művészcsaládban nő fel, édesapja Szurcsik János festőművész, édesanyja Sárkány Anna festő- és gobelinművész. 1985-ben sokszorosított grafika szakon végez a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. A képzőművészet szinte minden ágával foglalkozik. A sokszorosító grafika valamennyi ágát megtanulja, rézkarcot, szitanyomatot, litográfiát, digitális printeket, irodalmi művekhez illusztrációkat, könyv- és lemezborítókat készít. És fest, nagyméretű pasztellképeket, egyéni technikával akril-olaj képeket, ceruza- és tollrajzokat készít.

Kisplasztikákat, festett szerszámszobrokat alkot, kísérletezik a térbeliség lehetőségeit kihasználva, plasztikus, színes papírinstallációkkal. Jelentősek díszlet- és könyvtervezései, illusztrációi. Többek között Vámos Miklós nagy sikerű Apák könyve című könyvének borítóját is ő tervezte.

Performer, zenél, az 1986-ban létrehozott „rendszerváltó“ Art Reaktor művészeti-zenei csoport alapító tagja, emellett számos zenei formációban, művész zenekarban játszott az Erste Benedict-től a Tapasztalt Ecseteken át a Budapest Noise vagy a Face2Face-ig. Szövegeket írt és adott elő, színpadterveket, élőképeket készített. Ma basszusgitáron játszik, kötöttségek és konkrét minták követése nélkül. Vizuális módon közelít a hangszerekhez. Van, hogy szájharmonikázik, ha kell, zongorázik. Ma is varkocsba fogva hordja haját. Ragaszkodik régi szokásához. Rendszeresen részt vett a Dadabánya Underground Művészeti Fesztiválon, Tatabányán, ahol együtt alkotott Gaál József, Kótai Tamás, Ferenczy Zsolt, Matyus Dóra, Gulyás Andrea, Jámbor Éva és Szurcsik Erika művészekkel. Volt katona és faipari tanuló, dolgozott a mezőgazdaságban, az iparban, kórbonctani intézetben. Különösen vonzódik Hercegszántóhoz, ahol gyerekkorában nyaralt, ahol édesapja, Szurcsik János született.

 

A tulajdonos

 

1986-ban a Hangár című kiadvány számára borítóképet készít, melyen először jelenik meg a később védjegyévé vált, profilból ábrázolt férfifej. Számára teljesen mindegy, hogy absztrakt vagy figurális egy műtárgy. Neki az sem hiányzik, hogy egy alkotás mindenképpen szóljon valamiről. Ahogy ő fogalmaz: „Fontosabb, hogy meglegyen benne az a bizonyos lelki tartalom, ami az ember legfőbb sajátja. Engem csak a mű minősége érdekel”.

Szurcsik József képeinek gyakori alanya és tárgya az ember, az emberi arc és a fiktív táj. A lélekábrázolások formai megjelenítése távol áll az idealizált ember világától. Az emberben is a belső tájat keresi, a tájból hiányzó embert az alkotó fókusza helyettesíti. A néző is a művész szemével nézi a fiktív, lecsupaszított tájat. Maga válik a természet részévé, mintha ott lenne. Szurcsik József ezzel az alkotói módszerrel a nézőt – lélektanilag – belehelyezi a tájba. Hol magát a kocka-arcot, hol magát a félprofilt. Humanizálja a tájat. Ez nem poszthumán világ, csak a létezés ellentmondásainak, a létezés abszurditásainak megfigyelése és elemzése. Az ember önmagához, a tájhoz való viszonyának ábrázolása. Magatartási mintákat, tömegjelenségeket látunk, mondhatnánk sémákat is. Tömör sémák, formai hasonlóságukból bomlik ki a figurák természete, érzelme, gondolkodása. Az idegenség, az egyéniség hiánya. A szubjektum csonka és csonkított ember.

Az alkalmazkodást látjuk, az alkalmazkodás abszurditását. A mindenáron való megfelelés torzító hatásának sokoldalú ábrázolása a gogoli világot idézi. Az álarcot, a köpönyeget. A rejtőzködést. Ez nem velencei farsang, inkább a társadalmi lét hiátusa. Valami bizonytalan, valaminek nem várt kimenetele lehet. Az álarc mint félelem, mint titok, mint a testi, lelki, szellemi nyomor megjelenése.

Szurcsik József nem szenvtelen alkotó és tárgyilagos látásmódja mindig magában rejt egy zörejt, egy ellentmondást, amely révén a látott világ, a társadalmi helyzet és szerep ellentétébe fordul, a látható láthatatlanná válik, a láthatatlan láthatóvá. A holt lélek életre kel, a társadalmi együttérzés megkerülhetetlen, iróniája és humora pátoszmentes, ugyanakkor misztikus világot teremt. Mitológiákat idéz, mitikus időkbe lép, jelenvalóvá teszi a múltat. Visszautal a régi korokra, egyben önmagára is. A természet állandósága és változása foglalkoztatja, az élet transzcendenciája és ellentmondásai.

Figurái magukban hordozzák, magukban rejtik a szorongás, a félelem, a szégyen, a reménytelenség érzéseit. Félnek a társas helyzetektől, az ismeretlentől, a valahova tartozástól. Magányos alakokat látunk képein, még akkor is, ha több figura van jelen, ezek a magányos alakok kinézete, formája, helyzete megkérdőjelezi a saját értékességüket. A magány nem az emberek, hanem a valódi kapcsolatok hiányát jelenti. Egyre több időt töltünk egymástól elszigetelődve. Bezárkózunk, szabadságvágyunk sorvad, az esetlegesség jellemzi mindennapjainkat. Szurcsik szerint mindig az egyén dönt, az egyén magányának egyéni okai vannak. Vallomása szerint alkotásai „…a létezésről, egyetemes problémákról [szólnak]. (...) Nincsen tömeg, csak egyén van. Nem létezik kollektív fájdalom, de kollektív öröm vagy szerelem sem. Nem lehet kollektív büntetést elszenvedni nem létező kollektív bűnökért. Az egyén és a hatalom viszonya, az egyén és a társadalom viszonya, az emberiség alapproblémái mind-mind az egyén életén, szándékain, vágyain, tettein keresztül nyilvánulnak meg. Gyúródnak össze, adódnak egymáshoz, olykor kivonódnak, erősödnek fel vagy gyengülnek el.”[1]

Szurcsik az értelmiségi lét konfliktusait keresi, kutatja. Az értelem miként hasonlik meg önmagával, veszti el erkölcsi érzékét, emberi tisztaságát. A hazugságra az irónia árnyéka vetül. Az igazságra a titokzatos fény, amely homályban hagyja az igazság arcát, elferdíti, megkérdőjelezi érvényességét. Figurái nem jutnak Dorian Gray sorsára, csak eltűnnek a kép teréből, mintha kivonultak volna a világból. A Dorian ​Gray arcképe (Oscar Wilde) című regényben a főszereplő megfestett portréja a főszereplő helyett öregszik, míg Dorian Gray megőrzi szépségét és fiatalságát. Szurcsik a tájban találja meg az embert. Számára a természet nyújtja az örök fiatalság, az örök megújulás ígéretét, kételyekkel, a kép terében zajló esemény(ek) az ember számára kedvező kimenete bizonytalan. Képeinek időtlensége az egyiptomi világot idézi. Azt a világot, amelyet az ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés hat át, hogy az írástudók nélkül nincs jelen, de múlt sincs. Ez az írástudó, a történelem ismerőjének mindenkori fennsőbbsége a mítosszal, ill. annak őrzőjével, hordozójával szemben. Műveiben az antik szerzők gondolatai jelennek meg.

Művei nem csak kulturális relevanciával bírnak, hanem társadalmi hatással. Társadalmi kritikák. Művei a testvéri kiigazítás szellemét, az emberi hit iránti felelősségvállalást hordozzák, nem zárva ki az istennel való találkozás vágyát (Csapda 1., 1993;  Erőd, 1993; Figyelők, 1993; Vágybörtön, 2005; Múlt és jövő, 2006; Zarándoklat, 2009–2010; Csend, 2008–2010).

Pályája töretlen, hű fiatalkori önmagához. Hisz az emberi lélekben. Pszicho drámákat rajzol, fest. Lélektükröket. Dante poklát. Életműkiállítása is ezt bizonyítja. Becketti mélységekbe száll. A halál ólálkodik képi világában. Képeit átszínezik a misztikumhoz köthető motívumok, jelenségek. A félprofil változik, háromdimenzióssá válik. A misztikum légköre rabul ejti a nézőt, sőt vonzza is, anélkül, hogy pontosan tudná, miért, amint sokakat vonz az olyan művek általános légköre is, amelyekben számos hatás keveredik, például okkult, természetfölötti vagy kísérteties elemek.

 

Eclipse

 

 

Körültekintő és következetes alkotó, figyel – filozofikus látásmóddal – az emberi jelenségekre, a tárgyi környezetre, a képtelenségekre, a torzult, instabil és változó, az együttélést és a tudás elkerülhetetlen terjedését hordozó világ ellentmondásaira, a közhelyekre, a hit és dogma zárt világára, az életünkhöz köthető előírásokra, szabályokra és tiltásokra, amelyeket észre sem veszünk (Fogat, 1989; Diadalív, 1991). A kibeszéletlen traumákkal küzdő és szabadságában korlátozott egyént állítja középpontba.

A tárgyi világ valós elemeinek szürrealisztikus összeolvadása, építmények, a táji környezet, illetve kéziszerszámok antropomorfizálása, festett szerszámszobrok átlelkesítéséig jutott 1994–1995-ben készült műveiben. A tárgyi környezettől való elvonatkoztatás ez idő után egyre erőteljesebben jelentkezik képein, és a kilencvenes évek második felében a körbevágott és plasztikus művek sora („antik” sorozat) és legújabb táblaképeinek motívumai tiszta geometrikus formákká redukálódnak. Az intenzív koloritú, csaknem homogén felületű sík és íves idomok következetesen őrzik „lelküket” az éleiken kibontakozó arcban.[2]

Nem megoldást keres, inkább bemutat, jelképek és allegóriák, ritmikák és változó hangsúlyok segítségével, eszményítés nélkül, de felvállalva, hogy műveiben jelen van a politikai-morális állásfoglalás. A létezésnek kiszolgáltatott ember szorongásait, félelmeit és esetlenségeit (az emberi sorsot) ragadja meg és tárja elénk sorozataiban. Hol részvétet, együttérzést kiváltva nézőből, hol keserű humort. Miként tartjuk fenn a tekintélytiszteletet, valamint miként bírjuk engedelmességre az embereket a szokás és a félelem útján. A megsebzett, akadályozott, megnyomorított és megszomorított élet tárul elénk műveiben, és ez az élet mindegyre élni akar. Akkor is, ha csak kősivatagot látunk, ember nélkül. A vele készült műtermi beszélgetés során fogalmazta meg, hogy különösen – Becketthez hasonlóan – Jézus szörnyű halála ragadta meg.

Képeinek kódját feltörni szinte lehetetlen. Műveinek nincs egyértelmű olvasata, s ezt a sejtetést támasztja alá a technika, a tökéletesség elutasítása az esetlegessel szemben, a reflexivitás, a nagyon is tudatosan alkalmazott „rossz festészet”. Abszurdan emberi világ tárul elénk, bölcs mélabúval, melankóliával. Avantgárd és posztmodern alkotó. Szembenéz a méretre szabott irracionalizmussal, a tolerancia hiányával, a gondolkodás minden következményével.

 

Új hajnal

 

Egyik festményén fiatalon áll előttünk (Álló önarckép, 1976–77). A művész mint médium a fenomén önmegteremtő képességéről vall. Nem tükörkép, eredeti, nem duplikátum, az éntudat kifejezése. A tükörkép talán nem mondana igazat. Az önarckép szemez velünk. Fiatalkori műve az önmegismerés, a kitárulkozás, a jelenbe tartozó, de a jelenből kilépő, az elidegenedéssel, a leplezetlen kíváncsisággal szembenéző alkotás.

Alkotásai a világ teremtését, ősi aktusát is felidézik. A megmaradás, mint szemtanú egy elképzelt rend és rendszer titkát keresi, a jelen hiteles képét festi. Nem Isten, hanem az ember, az emberi lélek hiteles lenyomatát. Nem a szépség kánonját követi, hanem a néző jelenlétét, hogy azt érezze, ő mint néző ott van a képen, a rajzban, a szoborban.

Szurcsik József alkotói világa nem egy kimerevített világ, a tárgyak, a tájak a nézők szeme előtt formálódnak, és az alkotó, ill. a néző érzékei maguk hozzák létre a tárgyat, a tájat, miközben az értelem és érzelmek szakadatlanul alakulóban vannak. A világban elfoglalt pozícióját tárja elénk mint alkotó, miként is látja a világot, miként küzd meg azzal a művészi igénnyel, hogy a világ feltárulkozhasson.