Incendium
Abafáy-Deák Csillag
Önismeret
Szurcsik József művészetéről
Három dolog... idegenként szemléld magad, felejtsd el a látványt, őrizd meg a nézést.
Illetve csak kettő, mert hiszen a harmadikban benne van a második.
Franz Kafka
Franz Kafka az idegenség írója, aki a létezésben nem talál semmiféle otthonosságot, az ember létét a világban kiúttalan, elidegenedett, szorongással és félelemmel teli állapotként jeleníti meg, elsősorban a groteszk és az irónia segítségével, egy szürreális, mégis ismerős világ megteremtésével. Miben különbözik Szurcsik József Kafka groteszk, szürreális, félelemmel teli világától?
Műtermében beszélgettünk, de nem interjút akartunk, hanem még jobban megismerni a művészt. Nemrégiben a Vigadóban megrendezett retrospektív kiállításáról már írtunk. Eddig az volt az általánosabb, hogy meglátogattunk egy művészt, aki a kiállítására készült, megírtuk az esszénket, amit határidőre kellett leadni, ha nem online megjelenést terveztek, így a kiállítást csak később láttuk. Mikor megnyílt a kiállítás, azt éreztük, másként írnánk, új gondolatok születtek a jól összeállított tárlat láttán. Most fordított helyzet állt fenn, megvolt a tökéletes élmény a Vigadóban. A műteremlátogatás azonban mégis felülmúlta az elképzelésünket. Összeállt egy alkotó korszakainak folyamata, a hely szelleme, a tágas tér, a festő eszközök akkurátus elrendezése, a nélkül, hogy kínos rendet éreznénk, a kis képek sorozata vagy a sorozat egy részlete, és az a tény, hogy a hatalmas vásznak is érvényesülnek, megtalálták helyüket a műteremben. Otthon vannak. Míg beszélgetünk, a legtöbbet az egyik nagy tájképét nézem, a Vigadóban a hatalmas tájképek nagyszerű helyet kaptak, itt ugyanúgy, pedig nincs extra megvilágítás. Nem azt érzem, hogy nincs ember a kies tájon. Van. A művész szeme, ott ragyog és ezért is nem lehangoló, depresszív alkotás.
Szurcsik mindent folyamatában lát. Gyerekként hajtotta a juhokat, nehéz feladat volt vigyázni arra, hogy a bárányok el ne bódorogjanak, gyereknek ez nagy felelősség. Eközben is figyelte a tájat, a növényeket, és ez a pásztorkodás kinyitotta a szemét a világra, megtanította a természet tiszteletére. A kisbárányok megszületésétől kezdve végig követte, ahogyan felnőttek, látta, hogy a juhok gyapját lenyírják, hasznosítják. Kimosták, festették a gyapjút és művész édesanyja ebből szőtte meg gobelinjeit, így ezekben az alkotásokban ott rejtőznek a kisbárányok és juhok. Szurcsik József most is pásztorkodik, tanít, nem is akárhol, a budapesti Képzőművészeti Egyetemen.
Alkotásain fejtetőre állított bizarr, és egyszerre otthonos és mégis idegen világ látható. Paradoxon, ahogy az is, hogy felülemelkedett helyzetből, kívülállóként, egy földön kívüli lény, egy időutazó szemével tekint az egyénre, viszonyaira, lehetőségeire, a hibákra, a rossz döntésekre. Nem eldönthető, hogy mi látszat, mi valóság, mi csak fikció. Egyik sem, mert misztikus és mágikus egyszerre, a figurák, tájak meghatározhatatlan térben és időben mutatkoznak. Motívumai klasszikus motívumok: a csapda, a hiány, a falak, az emberi viszonyok, illetve a formázott mitológiai kompozíciók.
A falnak nem csak füle van, benne rejtőzik a fej, az arcél. Éleslátás? Pszeudo Kőműves Kelemen? A kockából nő ki a fej, avagy fordítva, kockafejjé válunk? Mindegyik kockában ott rejtőzik az ember, emberi kéz alkotta, ilyen kocka nem található meg a természetben. Építőkő! Szurcsiknak az. Lebegnek, ellenállnak a gravitációnak. Százötven évvel ezelőtt nem hitték, hogy egy levegőnél nehezebb tárgy repülni tudjon, tud. Szuperszónikus.
Bűnök fala
A várázsló kertje című életműkiállításon is látható volt, hogy legújabb képein az ufók, égi jelek uralják a kép terét. Lebegés egy ismeretlen, kietlen tájban. Irracionális világ, felfoghatatlan (Liget, 2019; Jelenés, 2021, Metafizikus jelenés, 2021). Egy új Ninive előtt állunk? Eltűntek a besúgók, az áldozatok, eltűntek az emberi figurák. Vajon hol lapulnak. Ki kér segítséget? Segítségre várunk? Elzárt világ ez, mintha Tarkovszkijjal utaznánk a tiltott területre. Szurcsik manipulálja a nézőt? Az emberi arcok és alakok hiányával a művész látómezeje válik hangsúlyossá, a semmibe tekint, ahol csak a köves, hegyes, égő, tűzpiros táj van. Ebben a tájban egy lépést sem teszünk. Nem akarunk tenni. Világégés következik?
Az ezredfordulón a mitológiához, a szimmetriához fordul. Az isteni egyensúlyt, harmóniát, az időtlen szabályosságot keresi erősen stilizált, absztrakt műveiben (Eurumenes, 1998, akril, olaj, vászon, 63 x 50 cm; Kretheus, 1998, akril, olaj, vászon, 41 x 50 cm; Heraclitus, 2001, akril, olaj, vászon, 134 x 81 x 16 cm; Lemnos, 2002, akril, olaj, vászon, 110 x 122 x 20 cm). Szurcsik Téglák (1989) című alkotása Madách falanszterét is megidézi, az egyformaság végletekig fokozott világát, ahol nem létezik egyéniség, ahol a személytelen egyhangúság uralkodik. Egy embertől idegen, tiltásokkal, szabályokkal körülbástyázott regnáló hatalom és alattvalói viszonyát mutatja meg. Doboza már-már örkényi mélységben világítja meg a szürrealitás jelenlétét (Doboz I–II., 1998). Huszárvágás. A kartondoboz oldalából kiszakított lap, ahol a felírat is olvasható, popart is lehetne, de nem a leveskonzervet reklámozza, az emberarcú kocka kivetette magából a feliratot, szétszakítás, vagy függetlenségi törekvés, ne címkézzenek minket.
2005-ben ismét feltűnik a táj, mint belső élmény. Szurcsik József nem lefesteni akarja a tájat, hanem kiragadni a valóságból, belső tájjá alakítani. Bunkerré, erőddé változik a táj. Az ember lőréseken át tekint a kinti világba. Kockák lebegnek a térben, akár régen a léghajók. Verne Gyula léggömbje nyolcvan nap alatt kerüli meg a földet, a szabadságot jelképezve, az idővel küzdve, célba ér-e időben. Szurcsik képein nincs semmiféle romantika, inkább az ismeretlen és kiszámíthatatlan, egyben nyomasztó jövőt látjuk (Egyedül, 2008, Zarándoklat, 2010, Csend, 2010, Időkép, 2018).
Szurcsik kockológiája egyedi, felismerhető. A kockák tökéletessége szenved csorbát, a torzulásuk révén, a kocka váratlan helye és lebegése, fallá változása a rend, a szabályosság, a stabilitás hiányára utal. Egyben arra a vágyra, hogy a világ mégis legyen otthonos, változatos és kiszámítható. Ebben is különbözik Kafkától. A kocka emberi szimbólum. Nem a kör négyszögesítése, hanem a kocka humanoiddá tétele a tét. A varázsló kertjében járunk. Klónozza figuráit, mégsem válik a látvány monotonná, unalmassá.
Az Emlékek foglya (2010) filozofikus szemlélettel bír, az időt akarja keretbe foglalni, az időt és az emléket összekötni és ezt követni. A New York sorozat képei vizuális emlékfoszlányokból építkeznek, egy metropolisz megtapasztalt világát idézi föl az alkotó. Akár egy labirintusban is lehetnénk, nincs kijárat, a bezártság, kiúttalanság érzete vesz erőt a nézőn. Magány és idegenség sugárzik a képekről, a szabadság városa egészen más arcát mutatja, mint elsőre gondolnánk.
A poéta
A Küzdők sorozatot (2017) a Bestiárium humanum majd a Danse macabre sorozat követi, ekkor jelenik meg az ember. Haláltáncot járva? Ez lenne az utolsó tánc? Színpadias, olyannyira, hogy nem is kelt félelmet a sok halálfej, nem félünk a farkastól, de tudjuk, hogy nem árulhatunk a végtelenségig petrezselymet, könyörtelenül fel fognak kérni erre a táncra, az utolsóra. Bestiárium humanum sorozat lapjairól a képeiről hiányzó arcok sokszínűsége, hihetetlen variációja tekint ránk, fekete-fehéren, na, válasszatok. Nem tudunk.
A rejtély világa ez. Nincs előzmény, a következmény adottság. Időtlen világ ez. Történt valami, de ennek a történésnek csak szemtanúi, de nem részesei vagyunk. Kizárja az életet ebből a tájból. Élet előtti pillanat van, vagy élet utáni. Eldönthetetlen. Kozmikus világ, távoli és ismeretlen. Nem ilyen helyre kívánunk a Földről eltávozni, egyszer, ha szükséges lesz. Szurcsik az atmoszférára és a hangulatra összpontosít, a fény és a szín harmonikus keverékét alkalmazva a spirituális transzcendencia érzetét kelti műveiben. A magány helyeit látjuk. A magány metaforáját. A lélek magányát, amely már nem lát semmit, mert nem akar vagy nem tud látni, eldöntetlen kérdés. Önmagát sem látja, önmaga fölé sem akar emelkedni. Tiltakozásról van szó vagy inkább a helyzet tudomásul vételéről? Szurcsik társadalmi problémák iránti érzékenysége most így jelenik meg, válik láthatóvá. Godot-ra várva. Magunkra vagyunk hagyva? Hagyatékká válunk vagy már azok is vagyunk? Túllép a világ rajtunk? Privát magányunkon? A közösség hiánya hangzik fel ezeken a képeken. Az összetartozás érzésének hiánya. Neutron bomba robbant? Elpusztultak az emberek, az épített táj megmaradt. Vajon rejtekükből előbújnak majd az arcok?
Elvközösség
Nincs utópia, nincs megváltás sem. Mintha Krisztus magára maradt volna. Alphonse Osbert francia szimbolista festő festménye (Krisztus magánya, 1897) Jézust ábrázolja, amint egyedül áll egy hatalmas tájon, félhomályban. Az árnyék és a színek használata mélységet és intenzitást ad a jelenetnek. A kék és sárga árnyalatok feltűnő kombinációja éteri hangulatot teremt, fokozva a Krisztust körülvevő magány érzését. Ez a festmény a keresztény vallás erőteljes szimbólumaként és allegóriájaként is felfogható. Arra hívja fel a nézők figyelmét, hogy reflektáljanak saját spirituális utazásukra, emlékeztetve őket arra, hogy még az elszigeteltség pillanataiban sincsenek egyedül. Szurcsik száz évvel később Osbert álomszerű jeleneteivel rokon műveket hoz létre, gyakran szürkületi beállításokkal, magányos figurákkal. Titokzatos tájaiban földöntúli fényeket, formákat fedezhetünk fel, a művek színvilága földszínű, barna, sötét árnyalatokkal, pirosba hajló színfoltokkal. Tájképein az ismert és ismeretlen természet fizikai szépségére figyel, ezek az alkotások képesek empátiát kiváltani azokból, akik ezeket nézik.
Szobrai, öntvényei mint egy kihasított szelet, akár CT felvétel részlete is lehetne, miközben absztrahált, de mégis felfedezni itt is a rejtőzködő arcot. Álomőr, Lélekőr, ezek megint az emlékezetre figyelmeztetnek, őrizzük álmainkat, lelkünk rejtett zugait. Szerszámszobrai az afrikai fafaragványokra emlékeztetnek, a munkaeszköz műalkotássá emelése, a kétkezi munka megbecsülése is.
Új tájképeinek időtlensége elmélkedésre inspirálja a nézőt, a hitről, az emberségről és a körülöttünk lévő világban elfoglalt helyünkről. Mély érzelmekkel teli alkotásaival a napjainkban megélt nyomasztó jelenségeket ragadja meg, az emberi lélek és a tárgyi környezetének egyedi módon való szürrealisztikus összekapcsolásával teremti meg egyedi stílusát. Arcképei nem portrék, tájképei nem tájképek. Üzenetek, figyelmeztetések, hozzánk, látogatóhoz szólnak, azokhoz, akikben még van figyelem, akiknek még fontos a nemzet és az értékőrzés, mert az élet él és élni akar (Ady Endre).
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
