Csók

 

Gyarmati Gabriella

 

A táj arcképének analízisei.

Molnár-C. Pál útját követve[1]

 

Bár Molnár-C. Pál nem kortársunk, de az életműve és személye megidézésének céljával rendezett, a tiszteletadás lehetőségét biztosító időszaki és állandó kiállításokkal mégis közel kerülhetünk a mesterhez. Életműve, amellett, hogy igen népszerű, meglehetősen jól feldolgozott, ha szeretnénk, belemerülhetünk a világába. A lehetőség most, 2024-ben, születésének 130. évfordulóján is adott.

De kanyarodjunk vissza indulásához. 1979-ben – battonyai tárlatához kapcsolódóan – a Híradónak adott interjújában ekképpen fogalmaz: „Battonyához elég fontos dolog fűz engem, (ahogyan ő mondta, ölég fontos dolog fűz engem), mert ott születtem, volt szerencsém megpillantani a Napot, a világot. Egy kovácsmesternél laktam, ott voltam kosztos diák. Ezzel kapcsolatban az a kedves emlékem kísér tovább az életem folyamán, hogy első szerelmem volt a kis Besenyő Marika, aki ott lakott valahol az ártézi kút mellett, és járt vízért az ártézi kútra. Erre fel én a kovácsék kannáját, ha tele volt, ha üres volt, fogtam és rohantam a kúthoz, hogy én vihessem együtt vele vissza, segítsek neki vinni a vizet haza. (…) Nagyon jól emlékszem, hogy három nemzetiségű pajtásaim voltak, tehát azt lehetne mondani, hogy három nemzetiség találkozott ott össze, szerbek, románok és magyarok.”[2]

Molnár-C. Pálról tudjuk, hogy művészete egyetemes és hordoz bizonyos fajta meditatív jelleget. Szépségeszménye nem volt egyedülálló abban az időben, azonban amit felépített e gondolat köré, az teljesen egyedi és autentikus. Gazdag életművében mesterremekek sorát találjuk, amelyek amellett, hogy emblematikus alkotásai közé tartoznak, az életmű sarokpontjai, a korszakok és irányzatok legjobbjai között tudhatók. Grafikai és festészeti életműve egyaránt jelentős. A valósághoz más és más módon kapcsolódik, az általa képviselt nézőpontot aktuális céljai határozzák meg. Molnár-C. szerencsés volt már pályája első évtizedében is, hisz témáinak és kifejezésmódjának megválasztását azonos mértékben határozta meg a fiatalság heve és a rá már ekkor is jellemző művészi nagykorúság, az alkotói tapasztalat ereje.

Tudjuk, hogy a művészi kiteljesedés egy folyamat. Kinek rövidebb, ki számára pedig hosszabb ideig tart. Molnár-C. Pál szerencsés volt, igen korán rátalált az őt érdeklő témára és a hozzá megfelelő kifejezésmódra. Az életmű változatossága arra szolgál bizonyságul, hogy vizuális kísérletei során milyen könnyedséggel lel rá az új témára és az új témához adekvát képi nyelvváltozatra.

És, hogy számára mi volt a fontos? A már említett 1979-es Híradóban így foglalta össze törekvéseinek lényegét: „Egyébként én beismerem, hogy pregnánsan nem jellemző a piktúrámra a magyar jelleg. Inkább azt mondanám, és szeretem is mondani és ezt a gondolatot ápolom is magamban, hogy egy mediterrán festő típusát képviselem. Európa, az nekem a világ.”

A most nyíló, Hazamegyek a falumba... című jubileumi kiállítás fókuszában Molnár-C. Pál pályájának településhálózata, élete egymást követő helyszíneinek megidézése áll. És honnan indulunk? Természetesen Battonyáról. Itt készült 1915-ben a még Molnár Pálkénk szignált, expresszív hangvételű Megvadult paripák, két évvel később pedig a Vidovszky Béla enteriőrjeinek hangulatát idéző Mamuka című festmény. Mindkettő a főiskolai évek termése.

Picit visszaugrunk az időben. A boldog békeidők utolsó esztendőiben Aradon találjuk, ahol egy gyulai származású rajztanár, a kiváló portretista, Uferbach Jenő fedezte fel tehetségét. Ő ösztönözte továbbtanulásra és irányította a budapesti Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdébe, ahol az intézmény rektora, Szinyei Merse Pál keze alatt dolgozott. Molnár-C. Pál huszonegy éves ekkor. A Mintarajztanodában töltött évek idején, 1915 és 1918 között készült az a megdöbbentően érzékletesen és finoman festett akvarell, amely egy idős férfi arcképét ábrázolja. Bizonyítványa megszerzése után Svájcba kíséri egy tanítványát, és itt rendezi első kiállításait is.

Az első világháború gyötrelmeit vehemens életerővel ellenpontozni és feledtetni akaró őrült évek Párizsába a pezsdítő évtized legelején, 1921-ben érkezett. Az ott uralkodó egyedi hangulat és kulturális adottságok inspiráló ereje alól természetesen ő sem vonhatta ki magát. A város aktualitást, jelenidejűséget, a MOSTot hangsúlyozó vibrálása azonban ugyanolyan erős hatást gyakorolt rá, mint a Louvre klasszikusai, amelyeket nem csupán megtekintett, hanem több, művészettörténeti alapvetésnek számító alkotást le is másolt. Előbbiek közé tartozott a nagy velencei, Tiziano festménye is. Ebben az időben készült a kiállítás Fekvő akt című munkája. Ahogyan oly sokan, Molnár-C. is csupán átmeneti állomásként tekintett franciaországi tartózkodására, az útja ez után – rövid svájci kitérőt követően – visszavezetett Magyarországra.

 

Szendergő

 

Életének következő, teljes pályáját meghatározó időszaka 1928-tól 1931-ig tartott. Rómában, a Via Giulia 1. szám alatt lévő Palazzo Falconieriben és a palota mellett felépített műteremházban, a Palazzinában találjuk az akkor harmincas éveinek közepén járó Molnár-C. Pált. A Római Magyar Akadémia kurátora, Gerevich Tibor fogalmazta meg a „római magyar stílus” lényegét, amelyet szisztematikusan meg is valósított, valósíttatott. Molnár-C. nagyon korán bekapcsolódott az intézet munkájába, az első évfolyam tagja lehetett Aba-Novák Vilmossal, Pátzay Pállal, Szőnyi Istvánnal és – többek között – Patkó Károllyal együtt. A Római iskolában, ahogyan a téma szakértője, P. Szücs Julianna fogalmazott, Molnár-C. Pál úgy képviselte a stílustiszta modellt, hogy azzal a „római stílust” közben divatba is hozta.[3] Az ekkor nyert élmények és inspirációk igen sokrétűek. Ebben az időben fordul figyelme a vallásos művészet felé, és Olaszországban kezdi festeni kiváló útijegyzet sorozatát[4] is. Mindkét témára ragyogó példákat találunk a Molnár-C. Pál Emlékház új kiállításában.

Érdekes kísérletek tanúi lehetünk, amikor végignézzük a tárlat vedúta- és tájábrázolásait. Figyelemre méltó, hogy mennyire foglalkoztatták a festőt például a tükröződések, a természeti szép, a jelenségek csillogó effektusai. Öröm nézni azt a könnyedséget és nagyvonalúságot, ahogyan a látványt, a környezetben zajlót megörökítette. Ahogyan a művész fogalmaz: „Azt a mélységes kapcsolatot, amely olyan, mint ahogy anyánkat szeretjük, azt csak itt érzem, idehaza. Fiúi szeretettel dédelgetem magamban a Mátrát, a Bükköt, a Balatont. Évek óta róluk festem tenyérnyi kis útijegyzeteimet. Analíziseit egy táj arcképének. Tájmonográfiák ezek, amelyekből majd egyszer elkészül a szintézis. Tájszerelmeim esküvője.”[5]

És bár tudjuk, hogy művészi szempontból számára Európa jelentette a világot, Molnár-C. Páltól származik az utóbbi évszázad egyik leghazafiasabb gondolata. Idézzük fel együtt! „Én egy kis nemzetnek, Magyarországnak vagyok a fia. Az én országom horizontálisan kicsi, de vertikálisan igen nagy, az ég felé nyúlik…”[6]