Enteriőrkép Völgyesi Éva kiállításában

 

Gyarmati Gabriella

 

Olyan, mint egy negyven év után

most kitört vulkán

– Völgyesi Éva képzőművész[1]

 

Egy kiállításmegnyitón vagyunk, de mégis egy iskoláról kell beszélnem először. Mindannyian tudjuk, hogy miért.

A középfokú művészeti képzés mai békéscsabai résztvevői nem is tudják, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az országban csupán három intézmény működött hasonló profillal. Budapesten, a Török Pál utcai „kisképző”, a pécsi szakközépiskola és a Békés vármegyeiek által leginkább preferált szegedi Tömörkény. A Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola. De ne szaladjunk ennyire előre…

 

Jelenségek a kertben

 

Völgyesi Éva a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán szerzett diplomát 1976-ban, később pedig a Magyar Iparművészeti Főiskola vizuális- és környezetkultúra szakának textil tagozatán folytatta tanulmányait. Első diplomája megszerzésének évében, 1976-ban a szeghalmi Sebes György Általános Iskola rajztagozat-vezető tanára lett. Tizenkilenc évet töltött ott, de már akkor olyan világot teremtett, melynek bizonyítékai ma is meglepnek bennünket. Nagyon európaian gondolkodott, és évekkel az Európai Unióhoz való csatalakozás előtt ő már csatlakoztatta tanítványait az európai vizuális kultúrához. Ez az akkori vidéki Magyarországon nem volt általános és tudjuk, sok iskola, van, ahol a folyamat máig sem zajlott le. A kapcsolatok nem csupán szellemi értelemben értendők, hisz a szeghalmi diákok az 1980-as években megnyerték az amerikai béke nagydíjat és nem egyszer öt diákját is felvették ugyanabban az évben a „kisképzőbe”. Csak ezek után, 1995-ben érkezett Csabára. És a heroikus történet ekkor vette kezdetét…

Éva az akkor már jól bejáratott rendszerben évek óta működő rajztagozat életének mindennapjait szerette volna megváltoztatni, mert látta, hogy több tehetséges diák tanulása, továbbtanulása kerül veszélybe a közismereti tárgyak területén mutatkozó hiányosságok miatt.

Harmati Béla, a Déli Evangélikus Egyházkerület akkori püspöke nagyfokú érzékenységgel reagált Éva megkeresésére, amelynek lányege az volt, hogy hozzanak létre egy művészeti tagozatot a Békéscsabai Evangélikus Gimnáziumon belül. Sokan pártolták a kezdeményezést, de látható, hogy mennyit ér egy olyan püspök elismerő pártfogása, akinek társa az életben egy textilművész.[2] Igen gyorsan megvalósult az ötlet; 1998-ban indult a szakközépiskolai képzés. Éva volt az ötletgazda és 2016-ig az intézményrész vezetője igazgatóhelyettesként. Ugyancsak 1998-ban indította el az alapfokú művészeti iskolát is, amelynek tevékenységébe a mai napig az évente megrendezett Városi Gyermekrajz Kiállításon nyerhetünk bepillantást mindannyian.

 

Nagy körforgás I.

 

A művészeti szakközépiskolai oktatás először csupán két szakkal működött; grafikával és festészettel nyitottak. Nem sokkal később a szakok száma kibővült a textil és a kerámia szakkal. Amikor a kiállítás anyagának összeállítása miatt találkoztunk Évánál, ekképpen idézte fel azokat az időket: „Hogy mennyi küzdelemmel járt, senki nem tudja elképzelni. Meg kellett találni az egyensúlyt…”

De mi között is kellett egyensúlyt teremteni? A szakmai és a közismereti tárgyak között a kettőhöz tartozó elvárásrendszer kidolgozásával, a tanárok és diákok között, a szabadabb művészeti szellem és a fenntartói, azaz az egyházi elvárás között.

Éva szerint „a Jóistenhez a művészeteken keresztül kerülünk a legkönnyebben közel”. Utóbbi nem csak egy évtizedeken keresztül használt, akármikor hatásosan előhúzható gumicsont mondat volt a számára, hanem a legmélyebb hitvallás. Törekvéseinek legtisztább lényege. Iránytű. GPS.

Visszatérve a Művészeti Szakközépiskolára, az elképzelt intézményideának megfelelően, de a városban elérhető, megcélozható tanárgárdát kérte fel, amelynek tagjai a korábbi rajz tagozat munkatársai, Lonovics László, Udvardy Anikó, Szereday Ilona és Széri-Varga Géza voltak. Hozzájuk nem sokkal később – a jelenlegi kiállítást is életre hívó – Gnandt János csatlakozott. Még fél évtized sem telt el, az újabb szakok indítása és a tanári generációváltásra való felkészülés okán új művésztanárokat hívott az iskolába, sokakat egyszerűen csak haza kellett hívni. Ekkor csatlakozott a csapathoz Fazekas Attila és Prisztavok Tibor, az intézmény jelenlegi vezetője, Ablonczy Emőke tudására alapozva indította el a textil szakot. A fotó szakot Kéri Gáspár, a kerámiát Szabó Edit, a grafikát pedig Flóra Virág és Tóth Péter vitte. A művészek egymásnak adták tovább a csabai művésztanári állások hírét. A vizsgákra a régió legjelesebb alkotóit hívta meg, így is erősítve az iskola hírnevét.

A légkör, ahogyan Éva fogalmazott, családias volt. Amikor néhány nappal ezelőtt összefoglalta nekem vezetői munkájának lényegét, a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Békességben, szeretetben akartam dolgozni és közben a legjobban odafigyelni, segíteni a gyerekeket.” A feladatmegosztásról pedig így beszélt: „A tanároknak az a dolguk, hogy erejük maximalizálásáig foglalkozzanak a diákokkal. A vezetőnek, azaz nekem pedig az volt a dolgom, hogy megteremtsem a lehetőséget az elképzelések megvalósítására. Az összes elképzelés megvalósítására...”

 

Séta egy velencei kertben kora ősszel I.

 

Közben Pátkai Róbert, az Egyesült Királyság evangélikus püspöke hozzájárulásával az iskola Tehetségpontja felvette Pátkai Ervin békéscsabai születésű, jelentős pályáját Franciaországban kibontakoztató szobrászművész nevét.

Az Éva által felépített rendszer igazolásának tűnnek a sikeres továbbtanulási eredmények. Sokakat felvettek mind a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, mind a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, a Pécsi Tudományegyetemre és a tanárképző intézmények valamelyikébe. A javaslatok irányát a diákokkal közösen dolgozták ki. A már működése idején legendássá vált békéscsabai Mokos körben a névadó mester, Mokos József – a legjobban ismerve tanítványai tehetségét és küzdőképességét, – kész javaslattal állt elő a továbbtanulás irányát illetően. Akkor az az út is működött, meglátásai minden esetben helyénvalóak voltak…

A magyarországi egyházi szakközépiskolák versenyén kiérdemelték az országos 2. helyezést a Nők Lapja által kiírt pályázaton a tanulmányi eredmény és – többek között – a beiskolázás beszámításával. A Leonardo program keretében finnországi és olaszországi intézményekkel építettek ki működőképes kapcsolatokat, tanárcserével még a közös iskola alapításának lehetősége is felmerült.

Pontosan négy évtizedes, 1976-tól 2016-ig tartó tanári működést tudhat maga mögött. „Igazi örömpedagógia volt...” – fogalmazta meg néhány napja.

 

Amikor Éva az iskolában dolgozott, a tanítványaiba fektette azt a termékenyítő és vibráló energiát, amelyet most alkotásain látunk viszont. Végre eljutottunk a mai témánkhoz…

Vizuális gondolkodásának alapját anyagkísérletei adják, amelyekre körültekintően és módszeresen, de látható, hogy mennyi szenvedéllyel építi fel kompozícióit. Sohasem szerettem a művészetben a nemek szerinti megkülönböztetést, de Éva esetében nekem magamnak is az jutott eszembe összefoglalóan, hogy az övé sok mondanivalót, erős esztétikai tartalmat hordozó női művészet. Előbbi gondolatban a két jelző, az erős és a női ugyanannyit nyom a latba.

Anyaghasználatát illetően három variánssal találkozunk: amikor papírt papírral, máskor textilt textillel vagy papírt textillel társít. Az anyagkísérletek esetében az esetlegesség, az érdekesség, a szokatlanság, a véletlen játéka szolgáltatja a kiindulási alapot. Ezt a szabadon alakított alapot használja fel, amelyet azonban egy tudatos építkezési fázis követ, maga a kompozíció létrehozása.

Ha végigtekintünk a kiállításon, egy hosszan érlelt életműből készült fegyelmezett, feszes válogatásnak tűnik. A helyzet azonban teljesen más. Ismerjük a művésztanárok munkájának feszültséget keltő kettős vonalát: a kérdés, hogy miképpen osszák meg figyelmüket, gondolataikat, kreativitásukat és ami nagyon fontos, az idejüket a tanári, valamint alkotói énjük és tevékenységük között. Éva ezen nem gondolkodott, hanem teljes figyelmével az iskolai munka felé fordult. Nagy önfeláldozás… Amikor elhagyta a Békéscsabai Evangélikus Gimnázium hajóját, akkor szabadultak fel benne azok az erők, tartalmak, gondolatok és persze ismét az időt kell említenem, amelyek művek hosszú sorát eredményezték már eddig is. A textilek kivételével a kiállításon bemutatott alkotások döntő többsége a közelmúltban született, szinte hihetetlen, de az utóbbi hónap terméséből láthatunk egy válogatás. Olyan ez, mint a kínai festő esete a kacsát ábrázoló képet megrendelő nagyúrral… A megegyezés után két évvel, amikor megrendelője át kívánta venni a műalkotást, a festő a szeme láttára alkotta meg a kért képet. Megrendelője meghökkent, és kérdőre vonta a művészt. A híres festő pedig azt a magyarázatot adta, hogy két évre volt szüksége ahhoz, hogy témáját a legmesszebbmenőkig megismerje, tudását szintetizálja. Éva négy évtizeden keresztül szívta magába a hatásokat és engedte formálódni önmagában a nagy elképzelést arról, hogy miképpen kell kvalitásos műalkotást létrehozni. 2016-ban pedig elsütötte a startpisztolyt…

 

Séta egy velencei kertben kora ősszel II.

 

Lényeglátó, precíz önvallomást állított össze, a legpontosabban definiálva alkotói tevékenységét: „Belső párbeszédeim során szembesültem a születés és a halál kapcsolatával, az örökkel, az állandóval, a pusztulóval és a mindig változóval. Ezek kifejezése éppen annyira fontos számomra, mint a természet megragadása vagy a nőiség éltető erejének ábrázolása. Egyszerű anyagokkal dolgozom, amelyek megmunkálásuk, összedolgozásuk során megnemesednek, érzelemmel telítődnek. Képeim legtöbbször szimbolikusak, a téma, a forma többé-kevésbé felismerhető, de nem egyértelműen megnevezhető. A kifejezés eszközéül vegyes technikát, azaz a legkülönfélébb megoldások együttes használatát választottam, amely lehetőséget teremt számomra kísérletezésre, a festésre, nyomtatásra, hímzésre, varrásra, a különféle anyagok és textilek rétegzésére, izgalmas felületek alakítására.”

A műteremlátogatás során arról is beszélt Éva, hogy az egyetemen nem érezte a inspiráló-vezető-erősítő jelenlétet, hiányolta az állandóan mellette álló mestert/mentort. Ezt a feladatot Flóra Virág képzőmész tölti be Éva mellett, akit ő maga hívott a 2002-es Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett kiállítása kapcsán a grafika szakra tanítani.

A mai kiállításmegnyitó az elkészült alkotásokkal a múltbeli elképzeléseket tárja elénk. De mi a művész terve a jövőre nézve? Éva ötletek százaiból próbálja az életidőben megvalósíthatóakat kiválasztani. Nagy szellemi és fizikai munkabírással rendelkezik. Erre alapozva azt javaslom neki, virtuóz technikai kísérleteit egy könyvben összegezze. Olyan szakkönyvre gondolok, mint Kurt Wehlte A festészet nyersanyagai és technikái vagy a magyar művészek összefogásával született, A képzőművészet iskolája című alapmű. Könyvét ugyanolyan érdeklődéssel forgatnák a művészeti közép- és felsőoktatás hallgatói, mint a kreatív hobbisták, és biztos vagyok abban, hogy a jelenlévők közül is többen megvennénk…