Ciprusi nyár Larnakán II.
Cs. Tóth János
Bészabó András artikulációi
Táltosok utódainak nyomán
Ha bonyolult szimbólumok útján is, de a hagyományokból és a modern ikonográfiai elemekből táplálkozik Bészabó András, akinek két évvel ezelőtt már volt egy tárlata az Újpesti Galériában. Most egy nagylélegzetű, retrospektív bemutatkozása látható Új időknek új dalaival címmel. Képein érezhető a festőiség, a dekorativitás, mindezekkel együtt reprezentálja az ősi magyar motívumkincset. Ehhez csatlakozik a művész képzelőerejében rejlő lehetőségek sokasága. Alkotásain a művészi látomás dominál, megközelítésmódja a festőiséget helyezi az első helyre. Kontinuitásra utalnak művei még akkor is, ha a mai vizuális nyelven szól hozzánk a kiállító. Az archaikus magyar világ érdekli, de felfedezhetük szürrealista hatásokat is. A magyar néplélektől egyáltalán nem idegen a képek meghökkentő interpretációja. A művek sokszor nem a látható elemekhez kötődnek, hanem álomszerűen nyújtják a látvány élményét. Az pedig nem is tűnik különösnek, hogy a jelenlegi országhatárokon átível minden munkájának művészi üzenete.
Sötétkék szárnyakon
fehér a gondolat
Bészabó András szimbólumhasználatának magától értetődő velejárója a többszörös átjárhatóság, amiben az egyetemes tartalmak és a személyes megnyilvánulások egy különös képzettársítási mezőben érvényesülnek. Motívumainak van egy szakrális és egy magyar mitologikus jelentése, archaikus világa. Művészi magatartásának kifejezett jellemzője a következetesség. Alkotói szemlélete a teremtés útjának kutatása. Folyton a keletkezéstörténetre gondol, legyen szó ősi motívumokról vagy mai esztétikai, erkölcsi mondandóról. A megváltoztatás, a meggondolás újrakezdésének öröme élteti munkásságát. Állandó reményben, a beteljesületlen várakozás szellemi izzásában él. Nála a tudatosan és tudattalanul megjelenő képi jelek egyszerre mutatják fel és veszítik el múltjukat. Az archaizáló jelek egyedi ábrázolásukkal az alkotó magánmitológiájává nemesülnek és létrejön a teljesség érzete. A természet, a táj egyértelműen fogalmazva nem érdekli, közömbös számára. A látvány helyett a szellemi, művészi üzenet fontosabb számára. Viszont tetten érhetjük a transzcendenciát, de nem elsősorban a vallásos attitűdjében, hanem a totális valóság megidézésében. Ilyenkor a látvány nem csak a transzcendens valóság ábrája, hanem azonosnak is tűnik vele. Meg kell jegyezni, hogy nem attól lesz egy képnek spirituális vagy egzisztenciális üzenete, hogy vallásos a témája, hanem, hogy milyen a hatásfoka a néző lelkére. A műalkotás az átírt valóság lenyomata és arra van lehetősége, hogy átemelje a befogadót egy másik világba, a szó átvitt értelmében, hiszen olyan lelki és tudati tartalmakat mutat be, amelyeknek a megragadása csak a fogalmi mezőben appercipiálható. Ahogy Dosztjevszkij vallja: „a szépség menti meg a világot”, ami manapság nem mást jelent, mint a spiritualitás felmutatása a művészeti ágakon keresztül. Kapaszkodás a múltba, a régi, ősi tisztaságba, amikor még a művészi ihlet, a lelki késztetés, a szándék a teljességet jelentette. Nagyon szigorú rend uralkodik a képeken belül, ezt sugallja a mostani kiállítás egésze. Pedig Bészabó András is küszködik az alkotói folyamat során. Érlelődés, mozgás, fejlődés, megtorpanás, majd továbblépés mind-mind a sajátja. Látszólagos könnyedséggel, máskor mélységes gyötrelemmel hozza létre a képeket. Mindeközben a lelkében, testében, minden porcikájában együtt él a művekkel. Mindegy, hogy olajképről vagy grafikáról van szó, minden lerajzolt vonal, minden megfestett szín és forma esetében kell a türelem, a megértés érzése. Egy ősi kapcsolat, egy misztikus atmoszféra megidézésének tűnnek munkái. Emlékezünk csak arra, hogy a törzs vénei mindig elmesélték az elődeik történetét az utánuk következő nemzedéknek. A Bibliába mindig beírták a megszületett gyermekeket és így álltak össze a generációk.
Kékszakállú herceg várának
titkos kapui
Bészabó András most megosztja velünk, miként érzi át a magyar sorsot. Beírja a mai kor emberét magánmitológiája könyvébe, hogy a jövő embere is tudjon rólunk. Benne örömeinkről, szenvedéseinkről, spirituális álmainkról. Mintha nem is lenne nagy baj, mert a Föld forog, zöld a fű, kék az ég, nincs elhanyagoltság a képeken, mert a rendezettség harmóniáját sugallja. A magyar lélekben mélyen megbújó igazságot, a démoni víziók sokaságával ütközteti és a sámánok pozitív energiájával zárja a sort. Örök kapcsolatokról, és morális problémákról szólnak kompozíciói. Bebizonyítja, hogy az archaikusnak mondott képek egyszerre fejeznek ki egyéni lelkiállapotokat és közösségi, nemzeti érzéseket. Alkotásai igényesek, bártan állíthatjuk, mintegy finomhangoltságúak, egyfajta szakrális meditációk sorozatának foghatjuk fel azokat. Arra hívja fel Bészabó András műveivel a figyelmet, hogy jelenlétünk, identitásunk megújulások körforgásában él, mert létezünk lelkületben, elhívásban, vívódásban, elhivatottságban.
