Gyarmati Gabriella

 

Tengerszemek, egyebek…

Flóra Virág grafikusművész és Csala Zsuzsa keramikus, üvegtervező kiállítása[1]

 

A műtörténészi pályán az egymást követő kiállításmegnyitók sorát üdítően bontja meg egy olyan tárlat, amely személyesen is érint, amely két, gyereklány korom óta ismert, hasonló korú művész munkásságába enged bepillantást. Lássuk, kik is ők!

Flóra Virág grafikusművész és Csala Zsuzsa keramikus, üvegtervező kapcsolatának fonala a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába vezet bennünket, ahol Zsuzsa kerámia szakon tanult Tóth Magdolna Sáránál, míg Virág grafika szakra járt Pölös Endre tanár úrhoz. Virág a Magyar Képzőművészeti Főiskola tervezőgrafika szakán, Zsuzsa a Magyar Iparművészeti Főiskola üveg szakán folytatta tanulmányait. Mindkettőjük pályája zökkenőmentesen indult. Virág a Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett első önálló kiállításához kapcsolódóan kapott állásajánlatot a nem sokkal korábban alapított békéscsabai Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnázium Művészeti Szakgimnáziumában. Grafika szakos művésztanár lett, és ma is ugyanott tanít. Zsuzsa az Ajka Kristály Üvegipari Kft.-nél kap vezető tervezői állást. 1997-től 2015-ig marad Ajkán, jelenleg pedig alma materében, a Tömörkény Szakközépiskolában tanít.

Flóra Virág elfordulása a hagyományos felfogású könyvmunkáktól és az alkalmazott grafikától tulajdonképpen még a főiskolán kezdődött. Figyelme a nem olvasni, hanem nézni való könyvművek felé fordult. Diplomamunkája még egészen könyvszerű alkotásnak tűnt, annyiban legalábbis, hogy egybekötött lapokból állt, de már akkor látszott, hogy az ő útja nem az alkalmazott grafika hagyományos műfajai felé vezet. Már a 2000-es évek elején visszafordíthatatlanul eltávolodott a klasszikus műformáktól, és az azóta felépített életmű precízen pozícionálta Flóra Virágot az európai művészkönyvalkotók társadalmában. Előbbit az is igazolja, hogy a Somogyi-könyvtár kiállításán szereplő korai munkája az egyetlen, amely közgyűjteményi tulajdonban lévő alkotásain kívül egyáltalán fellelhető Magyarországon.

Csala Zsuzsa tizennyolc esztendőn át tartó gyáripari praxisa a minden várt és váratlan feladatra tréningező extra felkészülésnek tűnik. Esetében a váltás 2021-re tehető, amikor is szakít az alkalmazott művészléttel, ahogyan ő fogalmaz, a hétköznapi tárgyak (értsd csiszolt ólomkristály termékek) tervezése után az autonóm iparművészeti tevékenységet helyezi előtérbe. Flóra Virág és Csala Zsuzsa története ezen a ponton, a Somogyi-könyvtár tárlatán találkozik ismét.

A kiállítás címének választott Tengerszemek sorozatában Csala Zsuzsa az anyag szépségét ötvözi a nagy minta, az igazi tengerszem megjelenésével és képi hatásával. Esetében egyedi, kis példányszámban, a dekorativitás fokozott igényével készült iparművészeti tárgyakról beszélhetünk, de ő maga nem a tárgy, hanem a termék kifejezést használja e munkáira. Lehet, hogy ez a viszonylag hosszú gyáripari működés öröksége...

 

 
Csala Zsuzsa: Tengerszem tálsorozat

(2022; samottos agyag, üvegfritt,
vas-oxid, rézgálic; vegyes méretek)

 

Bár esetében biztos kézzel irányított forma- és színhasználatról beszélhetünk, az üveg ilyen jellegű alkalmazására nem tudok másképpen gondolni, mint irányított véletlenszerűségre. A tálcsalád, akármilyen időtartamban készüljön, és akárhány elemből álljon is, mindig egyedi vonásokat hordoz és a véletlen alakította felületeknek köszönhetően minden esetben megismételhetetlen lesz.

Törekvését a művész ekképpen foglalja össze: „A kiállításon szereplő tárgyak formai kialakítását a természet egyik csodája, a hegyláncok gerincéről lecsúszó gleccserek által kivájt völgyek mélyén összegyűlt édesvizű tavak inspirálták. Színeiket természetesen a víz és a körülötte lévő természetes környezet koloritja, a sziklák barnás és sárgás árnyalatai adják...”

Nem új keletű, tehát kérdeznünk is szinte felesleges, hogy törekedhet-e egy iparművészeti tárgy alkotója arra, hogy munkája a valósághoz ennyire szervesen kapcsolódjon. Hát hogyne? Miért is ne? De nem mindegy, hogy miképpen teszi azt. A lényeg, hogy a végeredmény ne realisztikus hangvételű tárgy legyen. Csala Zsuzsa rusztikus, organikus alkotásai jellemző jegyekkel, gesztusokkal, lényegi elemek megidézésével hordozzák a tengerszemekhez való hasonlóságot, így a legszerencsésebben távolt tudja magát tartani a látható valóságtól. Ahogyan ő maga fogalmaz: „Cél volt, hogy a kerámiát úgy ötvözzem az üveggel, ahogy az a természetben is hasonlóan fordul elő.”

Zsuzsa másik célja az volt, hogy ezzel a sorozatával a Föld eltűnőben lévő édesvíz készletére, jelenünk ökológiai problémájára utaljon. Tárlatukat az alkotók tulajdonképpen figyelemfelkeltő, ébresztő céllal rendezik, hasonlóan Edvard Munch-hoz, aki korának erős légszennyezettségére reagált A sikoly című képének megfestésével.

A hasonlóságra való törekvés mellett más nézőpontból való megközelítés is lehetséges. Talán nem tudunk mindannyian azonnal válaszolni, de mégis érdemes rákérdezni, hogy mikor alakultak ki a tengerszemek? És mikor alakult ki az a samottos agyag, amiből Csala Zsuzsa dolgozott? Mind nagyon-nagyon régi, tízezer éves históriák... A Tengerszemek című műegyüttest nézve igazolni látszik, hogy lehetséges egy természeti jelenséghez egy kortárs iparművészeti alkotással időbeli egyezéssel kapcsolódni.

Flóra Virág jól elkülönülő műegységét nézve egyértelműen látszik, hogy teljességgel más vizekre evezünk. Más viszonyulásról, más gondolatkörről, teljességgel eltérő anyaghasználatról, azonban hasonlóan erős kifejezési vágyról beszélhetünk kettejük esetében.

Csupán részletkérdés, hogy míg Zsuzsa művei ezer fok fölött ébrednek, addig Virág egyedi, vattát és viaszt kombináló eljárásának éppen a hő a legfőbb ellensége.

Ez a viszonylag kevés műtárgyat felvonultató kiállítás nem illusztrálhatja a Virág művészetében évtizedek óta meglévő kettős irányt, amelyben a könyvtárgyak és a plasztikák együtt jelennek meg. Magyarázni sem kell, hogy a Somogyi-könyvtárban rendezett bemutatón miért a művészkönyveket részesítette előnyben... Persze e munkákon is a plasztikai vonal az uralkodó, hisz látjuk, hogy Virág új munkái esetében a könyvformát szinte teljesen elhagyta. De lássuk, honnan is indult! A kiállítás anyagának legkorábbi műtárgya A betűvetés szentélyének ablaka című 2001-es alkotás. Az első munkák közül való, amely teljességgel kiforrott és képes a kommunikációs zaj kiszűrésére is alkalmas tiszta hangra, érthető tartalmi közlésre, ezzel együtt azonban mégis egy, talán csak álmainkból ismert különös világba visz bennünket. Nem lehet kérdés, hogy a racionalitás territóriumán kívül járunk. Ez a mű jól mutatja Virág különös címválasztásait, amelyekhez olyan példákat tudok még hozni, mint a Termékenyítő gondolatok őre, a Sugalmak bölcsője, A boldogság felnyíló szárnyas magja, valamint a Munkácsy Mihály Múzeum gyűjteményébe pályázati támogatással került alkotások, A rossz álmok fájának gyümölcse és A betűvetés nyíló virága.

 

Flóra Virág: A betűvetés szentélyének ablaka
(2001; egyedi technika, viasz, vatta, fém,
üveglencse, ólombetű; magántulajdon).

 

Nem egyszer az volt az érzésem, hogy Virág rejtélyes lényeket társít a könyvtárgyaihoz, amelyek akár meg is mozdulhatnak, ha épp elfordultam és csak a szemem sarkából látom a tárgyat. Ilyen – többek között – A betűvetés szentélyének ablaka, és a mű 2023-as féltestvére, az előző napokban befejezett, Az ólom-világ fürkészője című alkotás is. Ez a mű jól példázza, hogy Virág pontosan ott folytatta, ahol az első nagy művészkönyv sorozata után abbahagyta. Ugyanott folytatta formai, tartalmi és a technikai megoldások tekintetében egyaránt. A nagy előd, A betűvetés szentélyének ablaka pátosszal teli, fennköltséget sugárzó műalkotás, míg a történet folytatója, Az ólom-világ fürkészője játékosabb megoldást tükröz.

 

Flóra Virág: Az ólom-világ fürkészője
(2023; egyedi technika, viasz, vatta,
fém, üveglencse, ólombetű)

 

Talán azért is kelti ezt az érzetet, mert a betűket több nagyító szemmel vizsgáló lényt társíthatunk hozzá. Az is lehet azonban ennek az alkotásnak az olvasata, hogy mi magunk oly mohósággal próbáljuk megismerni, szinte magunkba szippantani a drótból készült szövetből kitüremkedő vagy azzal megtartott, azzal összetartott nyomdai ólombetűk rendjét, mintha nem is két, hanem tucatnyi szem, tucatnyi érzékszerv állna rendelkezésünkre. A műtárgynak ez a része egyébként egy szabályos rendjét vesztett, az ólombetűket megtartani hivatott formára is emlékeztethet, amely ugyanúgy kócolódott össze, mint az emberi haj szokott.

Flóra Virág anyagának másik friss darabja az Évszakok könyve című új sorozatának első eleme, az Ősz. Ez a munka is a bonyolultabb, viszonylag sok elemből álló kompozíciók közé tartozik. A kezünkben szinte érezzük azt a venyigecsomót, amely talán az alkotót is inspirálta a mű tengelyét adó elem megformálása során. Az ebbe a részbe bele-belekapaszkodó, azt körülfogó formákhoz társítja a betűket, ráadásul azonnal háromfélét. Mivel a betűk mindig is kiválóan tükrözték a korszellemet, az adott időszak és hely hangulatát, a gót, az antiqua és egy jellegzetes 1980-as évekbeli betűtípus együttes alkalmazásával Virág jócskán megkavarja azt, aki a betű alapján valamely jól ismert mederben tartva akarja felfejteni a mű lényegét. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy ez a mű akár vízszintes felületre fektetve, de akár függesztve, függőlegesen kiállítva is működőképes.

 

Flóra Virág: Évszakok könyve – Ősz
(2023; egyedi technika, viasz, vatta, fém)

 

Nem olyan régen egy tanulmányom epilógusában Virágot újabb művészkönyvek készítésére kapacitáltam. Most sem mondhatok mást. Jöjjenek újabb munkák!!! Virágtól ismét művészkönyveket kérek, például az évszakok folytatását, Zsuzsától pedig akár sorozatgyártott, akár autonóm alkotásokat. A lényeg, hogy mindketten dolgozzanak, hisz tudjuk, hogy a tanári pálya jócskán kiveszi az erőt a művészekből. Csak így tovább, Hölgyek!