Képzőművészet

 

 Mama.jpg

 

Farkas Wellmann Éva

 

„Nem is nézett énrám” –

Vers a kiállítótérben

Balázs Irén: Mama

 

Létezik olyan, hogy egy vers átköltözik egy másik művészeti ágba? Merhet-e egy művész egy klasszikussá rögzült alkotást újraalkotni a maga eszközeivel? Lefordítani azt egy másik látószögre, megeleveníteni, más érzékeket részesíteni előnyben – és mindezt úgy, hogy közben az eredeti műhöz hű marad, és nem mutatja a tiszteletlenség legkisebb jelét sem. Nem jók a kérdések. Mert ezek a képzetek csak az első rácsodálkozás, a felismerés, az azonosítás felszínes élményéből fakadnak. Ha csupán ennyi lenne a művel kapcsolatos tapasztalat, akkor nem születne meg a nyugtalanság, nem foglalkoztatná a befogadóját még napokkal a megtekintés után is.

A Mama ismer minket, nemcsak mi ismerjük őt gyermekkorunk óta. (Máig emlékszem arra a szorongató érzésre, mely kisiskolásként a torkomba nyomakodott, amikor elolvastam a tankönyv által büszkén prezentált anya-verset.) Ismer bennünket Latinovits Zoltán előadásában is, melyben a kétszeresen is kicsi ember látószögéből halljuk a mondatokat. A szavak szövevényében az akkor lábatlankodó kisgyermek és a ma ugyanolyan tehetetlen felnőtt ámuldozó, vágyakozó, sóvárgó dühe. És ismerősek vagyunk Balázs Irén Mamája számára is. Nem szükséges a szemünkbe néznie; háttal állva is pontosan tudja, érzékeli, ami a világból őrá tartozik. Meg azt is, hogy mire számíthat a világtól. Mire nem.

A térből a síkba enyésző mű lentről fölfelé vezeti a tekintetet: a lábak nehezéke, a test evilági kínjai, a fáradt földszínek mind a térhez tartoznak, mondhatni az ideáthoz, majd, ahogy fokozatosan emelni kezdjük a fejünket, egyre több kék-fehér, egyre több lengeség, felhőfinomság úszik a képbe. De még a lenti valóság szintjén a felfutott szemű harisnyás lábat átfogja két pici kéz; nem, ott sincs tekintet, nem látszik, tudja a gyermekarc is, hogy fölösleges kívülre néznie. Neki a világ az anyaöl.

És ha már értelmezés, milyen más anyag lehetne pontosabb, odaillőbb, mint a textil? Az egész gyerekkort megnyomorító, de a megélhetést mégis így-úgy megteremtő ruhák itt magát a verset formálják meg. Az anyaalak lentről fölfelé egyre légiesebb, finomabb lesz, egyre inkább a fenthez, a túlhoz tartozó, oda nyújtózó; lassan bele is simul, eggyé válik a figura ezzel a tiszta síkkal. Míg az ormótlan, dagadt lábak szinte a földhöz ragasztják, a kezek madárröptűek, és az ujjak belevesznek az égbe. Melynek kékjét ő oldja. Így, ebben a megvalósultságban még fájdalmasabb a gyermek utólagos perspektívája: (úgy) tudja, hogy a jelenléte, figyelemigénye csak hátráltató az anya számára, aki most egyenesen óriás. Hatalmasabb a halálban, mint egykor a kisgyerek viszonylatában a felnőtt. És ő maga a nehéz, kijózanító valóság része lenne: nem a megváltást jelentő boldogság, ahová vágyakozhat az asszony. Csakhogy: vessünk egy pillantást még a gyerekkézre: bizony mégiscsak ott köszön vissza az a bizonyos kékség. Vajon nem éppen ezek a kis kötelékek tarthatják még ideig-óráig a földön a Mamát?

Az már csak érdekes, örömteli adalék, hogy a lepedő, a kötény és a szoknya is mind olyan anyag, amit valaki már használt – ezt a művésznőtől tudjuk, egyik interjújában beszél erről. Nyilván a használtság, életesség is behozza a maga történeteit a műalkotásba, ahogyan a megformálás módja is. Balázs Irén számos technikát ismer, folyamatosan kísérletező alkat, ez a megoldás nem is gyakran fordul elő a (sajnos már lezárult) életműben.

Az sem lehet véletlen, hogy épp olyan vers kel életre, amelyet jól ismerünk, sőt, legtöbben kívülről tudunk, vagy legalább idézni belőle. Balázs Irén számít erre a tudásra, feltételezi azt, és tulajdonképpen párbeszédbe hív: felidézteti a sorokat, ki is mondatja velünk, így érinti össze a maga értelmezését a miénkkel.

Kérdés-e még, s ha igen, fontos-e, hogy milyen művészetek közötti mozgás hozta létre a Mamát? Kellett-e hozzá vakmerőség? Sokáig figyelve a művet, úgy tűnik, éppen hogy nem a merészség, sokkal inkább a tudós alázat szülhette ezt az alkotást, amely nem pusztán életre kelt, hanem meg is kettőződött: egyszerre képviselve József Attila versének és saját értelmezésének igazát. És ebben a termékeny párbeszédben érdemben tudja kiegészíteni a szavakat, megmutatni a mélységet, amelyet csak a látni vágyó szem képes felfedezni.

 

Megjelent a Bárka 2020/2-es számában.


Főoldal

2020. május 28.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA