Gajdó Ágnes
„Néha attól félek, hogy nem félek”
Gyerekkoromban faltam a történelmi regényeket. Különösképp a kuruc korban játszódókat szerettem, amikben Esze Tamás meg esetleg Rákóczi fejedelem is felbukkant. Kedveltem a Kinizsiről szóló történeteket is, és persze Lengyel Dénes régi magyar és magyar mondáit, meg a török korból való elbeszéléseket. Később minden egyes alak jó ismerősként köszönt rám a történelemkönyvek lapjairól. Tudtam, mit tett Kanizsai Dorottya, s hogy miért is írt balladát Arany János egy bizonyos Rozgonyinéról. A legtöbb király, királyné szinte mindennapos vendég volt a szobámban, ahol naphosszat a könyveket bújtam, és még gyakrabban „jöttek”, amikor beteg voltam, s nem mehettem iskolába. Olyankor lehetett álmodozni, például arról, mi lett volna, ha én is lovagként harcolhattam volna, mondjuk, Nagy Lajos király seregében, netán Toldi Miklós mellett, vagy ha álruhás hősként megmenthettem volna a negyedszer is lesújtó gyilkos bárdtól Hunyadi Lászlót.
Régen olvastam igazán jó történelmi regényt, ami elsősorban az ifjaknak szól, ezért kíváncsian vettem kézbe Nógrádi Gergely kötetét, ami a Brunar-sorozat első darabja. A Mirrén titka címet viselő kötet a magyar történelem egyik igencsak izgalmas korszakába kalauzolja az olvasót: II. András király kerül hatalomra, akinek felesége német, és ténykedését, a sajátjait helyzetbe és pozícióba hozó intézkedéseit nem nézik jó szemmel az ország nemes urai. Mondanom sem kell talán, hogy némiképp meglepett a szokatlan témaválasztás, hiszen mindezt – persze nem feltétlen a tizenéves korosztálynak – Katona József már megírta. Az persze becsülendő célkitűzés, hogy ezt a történelmi korszakot a fiatalokhoz szeretné közelebb hozni a szerző, s talán rávilágítani a magyar történelem egy korántsem egyértelmű korszakára. Számomra zavaró, hogy gyakran a Bánk bánból vett, szinte szó szerinti mondatokkal találkoztam a kötetben, bár ez talán keveseknek tűnik fel (nekem is csak azért, mert középiskolás koromban egy OKTV-versenyen sorról sorra összevetettem Katona drámáját és az Illyés Gyula által írt átigazított változatot, így mélyen belém ivódott a mű).
Nógrádi igyekszik a történelmi eseményeket a fantasy műfajával ötvözni, ám úgy érzem, ez kevésbé szerencsés, és nem is túlságosan átgondolt az egész. Jön a rideg arcú Ardon gróf, aki „pusztán a szerencsés véletlennek köszönheti nemesi címét és Mortinfern várát, nem pedig vitézi dicsőségének” (7–8.). Majd érkezik Bánk nagyúr, aki mindig elérzékenyül, ha a kisfia a nyakába kapaszkodik, és „olykor büszke volt felesége hamvasságára” (37.). Megtudjuk azt is, hogy Melinda rajongva szerette férjét: „Bánk gazdag volt, okos és előkelő, Melinda mégsem emiatt rajongott érte. Rajongva szerette, mert a vitéz igazságos volt. Rajongva szerette, mert tiszteletteljesen és megértőn viselkedett és beszélt az emberekkel, vagyontól, rangtól függetlenül. Rajongva szerette, mert mindenki szerette.” (37–38.) Majd egyszer csak megjelennek a mókárok és a dormonok, akik tanácskozásra gyűlnek össze. Húsz vén mókár és húsz vén dormon – ők alkotják a Tükörszektát, ők vigyázzák a Mirrén titkát, ami egy tükör, és természetesen a jövőbe lát (és nem mellesleg a Pilis erdeiben rejtezik). Sokak elméjében felmerül a vágy, hogy legalább egyszer beletekintsenek, megtudván, mit hoz a jövő…
Így tesz Brunar is, aki várhatóan a sorozat központi alakja lesz. Brunar Bánk feleségét, Melindát kíséri haza Bajótra, amikor a férj éppen az ellenkező irányba nyargal. Később pedig szinte mindig felbukkan sorsfordító helyzetekben. Konstancia királynét és haldokló gyermekét kíséri Bécsbe. A kis Lászlónak meséli a marcona katona, hogy a Mirrén a táltosok sírjából eltűnt tükör, ami a Tükör-barlangban található, ám „bősz törpeszerzetek védik az idegenektől” (216.).
A kötet nagy részében a korabeli viszonyok ábrázolását találjuk, többek között azt, hogyan helyezik Imrét (III. Béla és Antiókhiai Anna fiát) örök nyugalomra, s hogyan koronázzák meg az ifjú, alig ötéves Lászlót (Imre és Aragóniai Konstancia királyné fiát), aki csekély időt tölt királyként, ugyanis a koronázást követően nem sokkal ő is meghal; s rövid életét is megzavarják a család körüli intrikák, főként Gertrúd mesterkedései. Félelmetes látni, hogy ő mennyire befolyásolja férjét, aki jobbára csak báb a felesége kezében. Vagy ahogy Gertrúd mondá: „– Szövetségesed? Az eszed inkább.” (Kiemelés az eredetiben – 124.) Itt megint csak irodalmi párhuzam adódik, Petőfi Sándor Bánk bán című versének kezdete: „Ügyefogyott király volt az / A második Endre, / Papucs alatt szuszogott az / Isten-teremtette; / Felesége tartotta az / Ország gyeplőszárát”. Nos, ezt szerette volna érzékeltetni Nógrádi is, s nem is kis sikerrel: Gertrúdot kellőképpen ellenszenves figuraként ábrázolja, míg a király, II. András (Endre) határozatlan, mégsem megvetendő, inkább szánni való figura. Megvetni és utálni persze nem ugyanaz…
Olykor hektikusan váltakozik a cselekmény, nincs meg a kohézió a szövegben. Olykor csapongó, túlírt, és előfordul az is, hogy – nem jut eszembe jobb szó – végtelenül idegesítő. Gertrúd alakja például némiképp hiteltelen, és Bánk sem az, akinek mondjuk Erkel operáját hallgatva elképzeli az ember. Természetesen az írói szabadság megengedi, hogy másként lássunk dolgokat, ám valahogy a kötet egészét figyelembe véve, nem érintett meg a még oly fordulatos történet, nem akadt egyetlen igazán jól kidolgozott karakter sem, túl sok a közhelyes, szentenciaszerű mondat, nem volt olyan alak, akinek igazán szurkoltam volna, és hiányérzetem van a végkifejletet illetően is. Akadnak persze jobban megírt részek, de valahogy az egész nem áll össze. Mintha csak kötelező feladat lett volna az író számára, hogy alkosson valamit, ami a magyar történelemhez kapcsolódik. Úgy vélem, ha már fantasztikus elemeket is beleszőtt a történetbe Nógrádi, akkor arra mindenképp ügyelnie kellett volna, hogy azok végig fenntartsák a figyelmet. Sokszor ködösítés és kavargás érzékelhető a törperendiek meg a többi „félszerzet” (hogy A Gyűrűk Urából hozzak jó szót) kalandjai között, és az, hogy kissé esetlegesen történik minden. Nem hat meg az áldozatvállalásuk, nincs igazi katarzis a regény végén. Elmókárkodták az időt. Vagy ahogy a dormon mondja: „Néha attól félek, hogy nem félek” (433.).
(Nógrádi Gergely: Brunar. A Mirrén titka, Menő Könyvek, Budapest, 2021, 448 oldal, 4490 Ft)
