Timár Krisztina
Aludni biztosan nem fogsz rajta
Huszti Gergely első regényéért, a 2019-es Mesteralvók hajnaláért HUBBY-díjat kapott, „Év Ifjúsági Könyv írója” kategóriában. A Mesteralvók hajnala nyilvánvalóan önmagában is értéket képvisel; ez nem változtat azonban azon, hogy ígéret is, hiszen eleve egy duológia első részének tervezték. A történet a 2020-ban megjelent második kötettel vált teljessé. Ezt is jelölték a díjra, ám nem kapta meg, amivel egyet is tudok érteni: bár méltó lezárást ad, azért nem minden ígéretet teljesít. Egy kicsivel tagadhatatlanul elmarad az első kötet mögött.
A két könyv minden értelemben kiegészíti egymást: a cselekmény idő- és térbeli törés nélkül lép át egyik kötetből a másikba, a nézőpontszereplők és a stílus változatlan, még a borítók is összeillenek. Annak érdekében, hogy minél simább legyen az átmenet, az első kötet utószava szóról szóra átkerül a másodikba előszónak. Mégis nyomatékosan figyelmeztetem az olvasót, hogy egy-két évnyi kihagyás után ne felkészülés nélkül fogjon hozzá a második részhez, azaz ne sajnálja a fáradságot újraolvasni előtte az elsőt. A Mesteralvók hajnaláról azt írtam, hogy mind cselekményében, mind világábrázolásában, mind stílusában kihívások elé állítja olvasóit, hiszen ami ifjúsági, az attól még nem feltétlenül könnyen emészthető. Ugyanezt hatványozottan lehet elmondani a második részről. Ugyanakkor ezért is, ahogyan az első részért, érdemes megdolgozni.
Az első rész végén a három fő cselekményszál közül kettő összeért. A második részben a találkozások folytatódnak; ahogy az elvárható, a főszereplőknek meg kell találniuk az utat egymáshoz, hogy együtt elvégezhessék a feladatukat. A kapcsolat nem zökkenőmentes: közvetlen környezetükkel is meg kell küzdeniük, önmagukban is válságos helyzetekbe kerülnek, akár a meghasonlásig is eljutnak. Ilyenkor egymástól is eltávolodnak, és újabb utakat kell keresniük a megoldáshoz, amely – ahogyan az a jól megírt kalandregényekre jellemző – egyszerre adhat választ az ő személyes problémáikra és a közösség problémáira is. Akkor tudják helyre tenni a saját életüket, ha egyúttal a világot is megmentik.
Ahogy azt az ifjúsági regényektől megszokhattuk, a világ megmentése ebben a történetben is elsősorban kamaszokra vár: Admirára, aki immár kikerült a szürkegémek közül (ez az apáca/novícia megfelelője) és Milánra, aki Magyarországról jutott át ebbe az alternatív világba. A felnőttek (például a harmadik nézőpontszereplő, az antihős Vulgarus Pokk) legalább annyiszor viszik bajba őket és a küldetést, mint ahányszor a segítségükre vannak. Ami viszont kevésbé lehet megszokott: láthatjuk azt is, mekkora teher ez a küldetés két kamasznak, és hogyan nőnek fel fokozatosan a feladathoz. Azt tudják viszonylag könnyen elvégezni, amire egész életükben készültek – Admira a szent szövegek értelmezését, Milán (hackerként) a rejtjelfejtést –, a többi esetben jóval nehezebb a dolguk, időnként csak vakon tapogatózni vagy spontán ötletekkel kísérletezni tudnak. A csodás/mágikus lények nyújthatnak ugyan segítséget nekik, de a felelősség nagyját ők viselik.
Ami pedig az első rész óta várható háborút illeti, rájuk is fér az edződés. A Mesteralvók hajnalában „csak” néhány ember erőszakos halálával szembesültek, vagy távolról látták az összecsapást, és ez is éppen elég megrázónak bizonyult mindkettejük számára, itt viszont már nagyon komoly vérontás megakadályozása a tét. Jelzem, nem is biztos, hogy ifjúsági regény megbír ennyi vért, bár tudomásul kell vennem, hogy az átlagos kamaszolvasó ingerküszöbe magasabban van az enyémnél. Látványosságban nincs is hiány. Van menetelés, ostrom, tömegpusztító fegyverek és kincsvadászat, miközben még a fontosabb (és szerethető) mellékszereplők közül is többen elhullanak.
Azt viszont nagyon becsülendőnek tartom, ahogyan a többi szereplőt kezeli a regény. Huszti ügyesen szövi a barátság és a szerelem szálait. Egy darabig bizonytalan, hogy kik között milyen vonzalom alakul ki, ahogy az már kamaszkorban szokás, csak a végére rendeződnek el többé-kevésbé megnyugtatóan a párok. (A felnőtt helyzete, nem meglepő módon, ebből a szempontból is nehezebb.) Az is rendben van, ahogyan felbukkannak az ellenséges felnőttek, akik ki akarják használni Admira és/vagy Milán képességeit, például azért, mert azt képzelik, a mesteralvók valamiféle titkos fegyvert jelentenek, amely kizárólag az ő céljaikat szolgálhatja. Vagy ahogyan felbukkan a harmadik kamasz, aki buta felelőtlenségből – és egyáltalán nem tudtán és szándékán kívül – nagyon súlyos bűnöket is elkövet. Ő nem is kap felmentést; ellentétben azzal az újabb felnőttel, akiről kiderül, hogy agresszivitása mögött kiszolgáltatottság és gyerekkori traumák rejlenek. Jó látni azt is, hogyan válik az egyik mellékszereplő fiatalból rátermett vezető. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a hatalom felelősséggel jár, és nem kötelező elfogadni – ugyanakkor, ha elfogadja valaki, annak éppen olyan nagy szüksége lesz empátiára és türelemre, mint határozottságra. Továbbá érdemes megfigyelni itt is azt, ami egyébként már az első regényből is nyilvánvaló volt: hogy a gyerekek bántalmazása a legnagyobb gonoszságok közé tartozik. Ott még csak egy tizedrangú mellékszereplő példáján látszottak a következmények – most az egyik főgonosznak kell viselnie őket ugyanazért.
Annak külön örülök, hogy a két kamasz nézőpontszereplőtől eltérően a harmadik, a felnőtt Vulgarus nem „változik át”. Nem hagyja hátra gyarló természetét, mint valami üres burkot. Marad, aki volt: nagyivó, ravasz, romlott, bár jó szándékú pincemester, aki tőle telhetőleg igyekszik segíteni abban, hogy csökkentse mások szenvedését, vagy ha az nem megy, hát legalább a szenvedés növekedéséhez ne járuljon hozzá. Érdekes látni, hogy a főszereplők közül a kamaszok a különlegesek – a felnőtt létéhez tartozik belenyugodni abba, hogy ő „átlag”.
Már az első regényben is mindhárom főszereplő életében jelen volt az apafigura/apaság vagy annak hiánya. A második regény a nagy egymásra találásokkal még inkább hangsúlyozza ennek jelentőségét; az új helyzetet mindhármuknak fel kell dolgozni valahogy. Admira részéről talán túlságosan is könnyű a belenyugvás (ezt a regény egyik hibájának látom); az viszont nagyon szépen belesimul a történetbe, ahogyan Vulgarus vagy Milán kezelik a helyzetet. Különösen az utóbbi tetszik: az otthoni világhoz hasonlóan az alternatív világban is ő az „idősebb testvér”, aki gondoskodik a kicsikről, így maga válik azzá az apává, aki nem adatott meg neki. El lehet gondolkodni azon is, hogy adott esetben jó apának lenni azt is jelentheti, hogy lemond az ember a gyerekéről, ha biztosan tudja, hogy így és csakis így adhat neki biztonságot; ettől viszont a gyereknek még nem feltétlenül lesz könnyebb.
Amit szintén a regény hibájának látok, mégpedig az előbbieknél sokkal komolyabbnak: hogy vannak mellékszálak, amelyek nem zárulnak le. Előfordul természetesen, hogy a lezárás szükségtelen, mert tulajdonképpen könnyen kitalálható a végkifejlet. Fentebb éppen azért dicsértem a regényt, mert kihívások elé állítja olvasóit; a lezárás értelmezése is lehet egyfajta kihívás. De azt már semmiképp nem tekinthetem kihívásnak, hogy több történetelem semmilyen magyarázatot nem kap, még utalásszerűt sem. Vagy azt, hogy egyes események között elég kirívó ellentmondás mutatkozik, amelyet fel kellett és lehetett volna oldani.
Az első rész nyelvi megoldásait viszont Huszti a Mesteralvók viadalában is biztos kézzel kezeli, még fejleszt is rajtuk. (A Mesteralvók hajnalának apró nyelvhelyességi hibáját, a szível – szívlel igék elég gyakori összetévesztését most következetesen javította.) Megértem, ha egy olvasó kezdetben nehezen boldogul a regény stílusával, akár modorosnak is találhatja, de ha egyszer megszokta, értékelni fogja hol a régiségből, hol a szlengből való, hol a szerző által sajátosan megalkotott szavait. Ritkaság, hogy a nézőpontszereplők jelleme és gondolkodása közötti különbséget a nyelvhasználatuk is ennyire pontosan tudja érzékeltetni. Egyikük sem lesz papírfigura, mindhárom eleven egyéniség marad az első perctől az utolsóig. Megmarad a regény ütemes pergése, drámaisága/filmszerűsége is, köszönhetően a jelen idejű elbeszélésmódnak. Az pedig a vájt fülű olvasóra vár, hogy felfedezze az itt-ott elszórt párszavas idézeteket a magyar és a világirodalom klasszikusaiból. Épp csak egy-egy pillanatra felrémlik A walesi bárdok, Az ember tragédiája vagy éppen a Hamlet.
Külön említésre érdemes a külcsín. Ahogy fentebb mondtam, a Mesteralvók viadala látványban is nagyon szépen illik az első kötethez, még a színkontraszt is segít jelezni a kettő közötti kapcsolatot. A változást az mutatja, hogy most nem néhány nagyobb, hanem több kisebb figura jelenik meg a borítón, és sokkal inkább szimbólumok, mint egész jelenetek. Ezek a cselekmény elemeire is utalnak, de nem spoilereznek, csak a történet végén válik egyértelművé, melyik mit jelent. Okos megoldás, különösen egy olyan regény borítóján, amelynek egyik főszereplője hacker, és a cselekmény részeként rejtjeleket kell megfejtenie.
A Mesteralvók viadala, ha meg is vannak a maga hibái, képes folytatni és megfelelően lezárni a Mesteralvók hajnalában elkezdett koncepciót. Huszti elkerüli azt a csapdát is, amelybe annyi író beleesik: nem írja túl a regényt. Ez a történet éppen két kötetbe fér bele, sem többre, sem kevesebbre nincs szükség. Mindkettő nagyon megérdemli, hogy minél több olvasóhoz eljusson.
(Huszti Gergely: Mesteralvók viadala, Ciceró, 2020, 294 oldal, 3490 Ft)
