Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 Fekete_ny__r.jpg

 

Gajdó Ágnes

Szabad sírni?

 

Pamuk Fanni nem mindennapi lány. A Baranyi Géza Ökumenikus Gimnáziumba jár, ám az iskola házirendjének szabályaira fittyet hány, egyáltalán nem érdekli mások véleménye. Nem zavarja, hogy az osztálytársai furcsa különcnek tartják, s nem akarnak vele közelebbi kapcsolatot teremteni, ő sem keresi a társaságukat, jól érzi magát saját kis világában és a régi barátaival. Fanniról tudni kell, hogy szereti a rajzfilmeket, a sorozatokat és a könyveket, a mondákat és a regéket, s hatalmas a fantáziája. Bárkiről képes izgalmas történetet kitalálni saját maga szórakoztatására. Régóta dédelgetett terve, hogy egy rajzfilm- és sorozatőrülteknek szervezett fesztiválon beöltözik, és a félelmet nem ismerő haláldémon, Urara lesz, kilencágú korbáccsal és ezüstkarddal. Ám ehhez legalább egy varrógépre szükség lenne. No és fekete hajra, ami könnyedén elérhető, elég csak befesteni. Amikor ez megtörténik, a suli tanárai kiakadnak, de még a diákok is görbén néznek a lányra. Grünwald tanár úr számon kéri Fannin, a házirend ellenére miért festette be a haját – privát beszélgetésüket az író igen érzékletesen jellemzi: „Olyanok ők ketten ennél az asztalnál, mintha egy kínai kertész és egy finn kórboncnok folytatna párbeszédet a kölyökkutyák szobatisztaságra neveléséről úgy, hogy semmiféle közös nyelvet nem beszélnek, de udvariasságból úgy tesznek, mintha érdekelné őket a másik mondanivalója.”

A történet több szálon fut. A mindentudó elbeszélőnek köszönhetően megismerjük Fanni hétköznapjait, rejtett gondolatait. Megtudjuk, hogy általánosban Zsolnai Balázs udvarolt neki, hogy két legjobb barátnője Cat és Fleur, hogy nem tud varrni, s nincs varrógépe, bár égetően szüksége lenne rá egy jelmez elkészítéséhez. Kiderül, hogy egy átlagos panelházban lakik, szobáját az apukája alakította ki az erkélyből, s hogy nemrég halt meg a nagymamája. Bepillanthatunk a lány naplójába is, amiből például kiderül, hogy egy alkalommal Fanni együtt utazott a liftben „a Szomszéd Nénivel, Akivel Nem Beszélünk”, s ennek a szótlan találkozásnak a későbbiekben még nagy jelentősége lesz. Mindezek mellett elmerülhetünk egy kitalált anime-sorozat fordulatos eseményeiben is, ahol Urara, a Harmóniát szolgáló haláldémon a főhős, aki a rá bízott lelkeket felkészíti, hogy fájdalom nélkül búcsúzzanak el az emberek világától, és félelem nélkül lépjenek át a Túloldalra. A három szál tipográfiailag is elkülönül egymástól, ami jelentősen megkönnyíti az olvasó helyzetét.

A regény szövegvilága részben nagyon is mai, főként amikor Fanni beszél vagy ír (már a rövidítések is mutatják). Egyik naplóbejegyzésében megállapítja, „mióta a könyvtárban közösségiszolgálok, megismertem egy csomó írót, és ez tök jó, mert most már tudom, hogy ugyanolyan seggfejek, mint a többi ember”. Vagy amikor a lány épp a szomszéd néninél üldögél: „Közben hallottam, h a szomszédban vki elkezd veszekedni, és rájöttem, hogy az apám meg az anyám az, és épp arról volt szó, h ki tehet róla, h én ilyen elbaszott vagyok (nem pont így fogalmaztak, de kb)”. Az Uraráról szóló anime-epizódokban eleinte rövidebb filozofikus és misztikus fejtegetést is találni, bár ahogy bonyolódik a történet, úgy válik akciófilmszerűvé, s egyre gyorsabban peregnek a jelenetek és a párbeszédek: a haláldémon két kisgyerek segítségével szeretne megakadályozni egy végzetes szörnyűséget.

Az író lendületesen gördíti előre a cselekményt, ám nagyon kell koncentrálni, hogy minden egyes apróságra figyeljünk, különben gyakran vissza kell lapozni. Fanni megszokott élete ugyanis egyszer csak megváltozik: a furcsa családi titkok, az elhallgatott múlt miatti bizonytalanság számos kérdést vet fel, ráadásul a szülei nagyon nem örülnek, amikor „a Szomszéd Néni, Akivel Nem Beszélünk” felajánlja a lánynak, hogy elkészíti a jelmezét, és megtanítja varrni. Naplójában egyébként Fanni tökéletesen leírja, milyen a viszony közte és a szülei között: „Azért utálom a vacsorát, mert 1. le kell előtte nyomni az asztali áldást, 2. olyan hülye kicsi a konyhánk, és kénytelenek vagyunk közel ülni egymáshoz. És ilyenkor sajnos még jobban látszik, hogy igazából milyen messze vagyunk.”

Sokszorosan összetett, ami ebben a különleges regényben történik. A tizenéves kamasz lány egyszerre küzd a kortársakkal való kapcsolatteremtés nehézségeivel, a szüleihez fűződő ambivalens viszonyával, valamint a szerelem, az élet és a halál örök kérdésével. Kiderül, hogy a szomszéd néni (akinek persze neve is van: Helga) súlyos beteg. Amikor a jelmezhez szükséges anyagot vásárolják meg, Fanni kitalálja, hogy filmre veszi, majd közösségi oldalán közzéteszi kettejük közös munkáját, hiszen nem mindennapi, hogy egy fiatal lány és egy idős hölgy együtt csináljon valamit, s Helga néni belemegy a videózásba. A dokumentálás később is fontos momentum, hiszen Fanni titokban fényképet készít a néni leleteiről, majd ezekből tudja meg, hogy nagy a baj. Sokan ilyenkor elmenekülnének, mert hát lássuk be, nehéz a közelgő halállal megbékélni, nehéz végignézni azt, hogy egy számunkra fontos ember élete egyszer csak véget ér. Az animék világában élő kamasz lány azonban szeretettel és törődéssel fordul az idős asszonyhoz, tiszteletben tartva annak akaratát és méltóságát. A végsőkig mellette áll, még arra is jut ideje, hogy kibékítse a lányával, hogy – miként Urara – megteremtse annak lehetőségét, hogy Helga néni megbékélve, fájdalom és félelem nélkül lépjen át a Túloldalra.

Mészöly Ágnes regényének elsődleges érdeme, hogy erről a nehéz témáról könnyedén, mégis hitelesen ír, remekül érzékelve és érzékeltetve a kamaszok szerteágazó gondolatait, érzéseit. Fanniban is ott a kettősség, hiszen az vezérli, hogy készen legyen a jelmeze, ugyanakkor arra is figyel, hogy Helga néni akarata teljesüljön. Ahogyan a néni unokája, Kristof mondja, azért Urara Fanni kedvence, mert olyan, mint ő: „Nem csak külsőleg..., egyébként úgy is […]. Vicces vagy okos, de közben félelmetes is. Nem félsz kimondani a kétségeidet. Bátor vagy és egyenes. És nem rémülsz meg az elmúlástól. You’re a true fuckin’ deathdemon, girl.”

Megrázó és felemelő jelenetek sorjáznak a kötet záró fejezeteiben, s közben közelebb juthatunk a legemberibb kérdések megválaszolásához. Vajon szabad sírni, vagy rejtsük el a fájdalmunkat?

 

 

Fenyő D. György

„Az élet vége még nagyon is élet”

 

Halál, alkotás, elrendezés

 

Mészöly Ágnes új ifjúsági regénye nagyon következetesen körbejár egy vélhetően minden kamaszt és minden embert érdeklő problémát, azt, hogy hogyan kell meghalni. Általában amikor életről és halálról beszélünk, főleg azt szoktuk megkérdezni, miért kell meghalni, miért élünk, ha meghalunk, miért halunk meg, ha élünk, miért van halál, elkerülhetjük-e a halált. Ám az vélhetően legalább ilyen súlyú kérdés, hogy hogyan tudunk felkészülni a halálra, hogyan fogadjuk el a szeretteink halálát, hogyan reagálunk a halálra, hogyan tudunk beszélni róla, ki tudjuk-e mondani, hogy valaki meg fog halni, mennyi az erről való kommunikációban a hazugság, a szemforgatás, és ha ezeket el akarjuk kerülni, akkor hogyan tudjuk elkerülni a durvaságot, érzéketlenséget, tapintatlanságot. Beszélni, de nem otrombának lenni – vélhetően mindenki tapasztalta már, mennyire komoly, embert próbáló feladat.

A regény egyik kulcsszereplője egy nyolcvan éves idős asszony, aki pontosan tudja, hogy meg fog halni, és elutasít minden gyógykezelést, továbbá éppígy elutasítja azt is, hogy a halálról ne beszéljenek, vagy hogy eufemisztikusan beszéljenek róla. Amíg él, szépen, alkotó módon, önállóan, érett ember módjára akar élni; nem kórházi ágyon, hanem a lakásában; nem a betegségével akar foglalkozni, hanem minden mással, ami az életben foglalkoztatta. Helga nénit a szomszéd lány, Fanni kíséri el ezen az útján, ő van mellette ebben a három hónapban, majd ő van mellette a halálos ágyán is, a halála pillanatában. Mintha ő kísérné át a túlvilágra, ő lenne a lélekvezetője.

Fanninak évekkel korábban halt meg a nagymamája, Mamicus, és az ő életének utolsó idejét állítja szembe a regény Helga néni halálával. Mamicus betegsége ugyanis betegszobává változtatta az egész lakást, vele és előtte nem lehetett a halálról beszélni, róla sem úgy beszélt a családja, mint aki meg fog halni. Ezért nem is tudta elrendezni maga körül az életét, nem úgy ment el, mint aki után rend marad, és akinek a halálába éppen ezért bele lehet nyugodni, hanem úgy, hogy a halála feladatot jelent az élőknek még évekkel később is. Mamicust már nem az élet szépsége vagy a kapcsolatai tartották itt, hanem az, hogy nem akart meghalni. A halála óta eltelt sok év alatt sem lehetett őszintén, csak a siránkozás nyelvén beszélni: gyásszal, önváddal, panasszal, depresszióval.

A két idős asszony közül a tizenhat éves Fanni Mamicust nagyon szerette, gyerekkorának kulcsfontosságú emléke a vele töltött idő. Helga nénit csak a regény cselekményidejének elején ismeri meg, korábban semmi köze nem volt hozzá, csak mint szomszédot ismerte, és mindössze annyit tudott róla, hogy a szülei nem szeretik. Egy majdnem-véletlen, ám sorsszerű véletlen folytán ismerkednek össze és töltik együtt ezt az utolsó három hónapot. Talán ki sem mondja Fanni, hogy szereti Helga nénit, utolsó szava sem a szereteté, hanem a köszöneté. Mert egyfelől Helga néni számára Fanni adja meg az élete elrendezésének és az utolsó nagy alkotásnak a lehetőségét, másfelől pedig Helga néni adja meg a lánynak az önmegtalálást, a múlt megértését, és az élete értelmes berendezésének perspektíváját.

A regény főhőse nem a két idős asszony, hanem a tízedikes gimnazista kamaszlány, Pamuk Fanni, akinek az élete a regény elején csupa konfliktus és átmenetiség. Idegen a családjában, az iskolában, az osztályában, nem jelentett kiteljesedést számára az első, éppen lezárult párkapcsolata, nem tudja, mi érdekli, mi szeretne lenni, utálja az otthonát, a szüleit, a tanárait, az osztálytársait. Csak két régi barátnőjével érzi jól magát, és mindenekelőtt az animék világában: állandóan sorozatokat néz, úgy öltözködik, és arra vágyik, hogy egy haláldémon jelmezébe öltözzön egyszer.

A haláldémon jelmezének megvarrás hozza össze a lányt és a szomszéd nénit. Helga néninek, aki valaha kiváló és neves színházi varrónő volt, ez a jelmez a hattyúdala, utolsó alkotása, Fanninak ez az első munkája. Két gyönyörű jelmez szimbolizálja a két főhős találkozását az alkotásban: az Éj királynője csodálatos fekete jelmeze, amit Helga néni alkotói fénykorában alkotott, és a haláldémon Urara jelmeze, amellyel Fanni megnyeri az az évi AnimeCont. Helga néni a végrendeletében lánynak ajándékozza az Éj királynője jelmezét, valamint a varrógépét, ezzel méltó örökösévé, munkássága folytatójává, alkotói élete továbbéltetőjévé avatva a szomszéd kislányt.

A regény egy olyan kétkezi alkotást, a varrást állítja a középpontba, amire ritkán gondoltunk, ha művészetről vagy művészi kiteljesedésről beszélünk. Milyen jó pedig arról olvasni, hogy valaki komolyan ért az anyagokhoz, a stílusokhoz, a tervezéshez, a szabáshoz, a varráshoz, hogy saját maga képes egy gyönyörű és kifejező ruhát vagy jelmezt megvarrni.

Az alkotás létrehív még egy alkotást, Fanni ugyanis mindvégig filmre veszi, majd összevágja és megosztja a közös varrás folyamatát (#egyuttvarrunk), ami az első pillanattól fogva, majd a folyamat előrehaladtával egyre inkább a két ember kapcsolatának és Helga néni egyre súlyosbodó betegségének a bemutatása is lesz. Egymásra épül a kétféle alkotás, a kétféle művészet: egy már-már anakronisztikus, letűnőben lévő, elitárius, de gyönyörű értékeket teremtő művészi világ és napjaink kortárs, ifjúsági, populáris művészi önkifejezése.

Mindeközben a cselekmény szintjén mégsem ez foglalja el a legnagyobb helyet, hanem Fanni és Helga néni családja múltjának feltárása, és e feltárás nyomán a két család élete újrafogalmazásának, részbeli újrakezdésének története. A cselekmény folyamán kiderül ugyanis, hogy Fanni apjának első barátnője, sőt menyasszonya éppen Helga néni lánya volt, hogy a lány első gyerekének Fanni apja lett volna az édesapja, ha nem vetélt volna el. Egy huszonöt éves hazugságot és ki nem beszélést leplez le Fanni, és adja meg ezzel a lehetőséget egyrészt Helga néninek, hogy tisztázza huszonöt éve nem látott lányával a kapcsolatát, hogy megismerje soha nem látott unokáját, Fanni szüleinek pedig, hogy nyíltan beszéljenek egymással, és újrakezdjék a kapcsolatukat egymással, a lányukkal, az élő nagyszülőkkel és a halott nagymama emlékével egyaránt.

Hogy ez a tisztázódás elkezdődik, az nemcsak Fanni zavarodottságának, sérülékenységének, sikertelenségének köszönhető, de nyíltságának, elszántságának, érdeklődésének, szókimondásának is. A család múltjának feltárása, a két család viszonyainak újrarendezése pedig Fanni számára azt jelenti, hogy előző éveinek ezernyi görcsét és elintézetlenségét sikerül valahogy elkezdenie rendbe tenni. Ez alatt a folyamat alatt megtalálja ugyanis azt, hogy mivel szeretne foglalkozni majd a felnőtt életében, megismeri a családját, elkezd beszélni a szüleivel és nagyszüleivel, új barátokat szerez, elveszti a szüzességét megismerve a szexuális gyönyörérzést, rátalál egy igazi szerelemre, rájön arra, hogy az addig utált iskolájában lehet beszélgetni a tanárokkal, hogy érdemes az osztálytársaival barátkozni – egyszóval egész személyisége és kapcsolatrendszere átalakul. Mindeközben van annyi ereje, hogy ő ápolja az egyre rosszabb fizikai és agyi állapotban lévő Helga nénit, csúcspontként pedig megnyeri azt az AnimeCont, amire a jelmezzel készült.

 

Szubkultúrák tájnyelvei

 

Az olvasó nem feltétlenül érti az iménti mondatban használt anime és con szavakat. És vélhetően még sok más szót, kifejezést, utalást és referenciát sem, amelyet a regény használ. Merthogy a japán képregények és rajzfilmek, a mangák és animék világában érzi otthonosan magát a főhős, azok nyelvét használja, azok figuráival azonosul, annak a képi világába igyekszik belehelyezni magát. Úgy öltözködik, úgy festi magát, az ilyen történeteken sír és nevet, ott talál magának példaképet és magatartási mintát. Vagyis amiben otthon érzi magát, igazi szubkultúra: megvannak a szellemi sarokpontjai, a maga mitológiája, történetei, erkölcse, érzelemvilága.

Nem egyszerűen az „ifjúsági szubkultúrát” mutatja meg a könyv, hanem azt mondja, hogy azon belül is léteznek szubkultúrák, egymással egyenrangú, párhuzamos világok. Fanninak nagyon sokáig éppen az a baja, hogy úgy hiszi, az osztálytársai mind, kivétel nélkül nem egy nemzedéki, hanem egy elvont, egy katolikus szubkultúrában élnek, és ezért nem értik és nem is érthetik meg az őáltala beszélt nyelvet, csak lenézhetik vagy elkerülhetik az ő érdeklődését és értékrendjét.

De a regény egyik legfontosabb tanulsága éppen az mind a főhős, mind az olvasó számára, hogy sokféle párhuzamos világ, értékrend és szubkultúra létezik, és ezeket megismerve rá lehet jönni mindegyikben arra, hogy emberek abban keresnek válaszokat a maguk kérdéseire, és mindegyik megadja a saját teljes világ élményét. Kívülről nézve Helga néni különc öregasszony, Fanni mindentől elrugaszkodott depressziós, az osztálytársak képmutató szentfazekak. Belülről nézve azonban kiderül, hogy a színházi alkotás is teljes világ, az animék világa is az, és a katolikus iskola hívő gyerekeinek világa is gazdag és értékes. És ez nemcsak életkori kérdés (az életkori szubkultúrák létezését mindenki könnyen belátja), nem is csak világnézet vagy vallás kérdése. Hanem az egyes nagyobb szubkultúrákon belül is léteznek teljes világok.

Az ifjúsági szubkultúrának is léteznek tájnyelvei, vagy lehet, hogy helyesebb azt mondani, hogy nem is egy ifjúsági szubkultúra van, hanem ifjúsági szubkultúrák. A kemény rockosok vélhetően nagyon távol vannak az animésektől, a szlemesek a cserkészektől, a kosarasok a diszkósoktól. Magam azt gondolom, ez egyáltalán nem baj, mi több, így teljes és gazdag a világunk. Mint a nyelv: azért van egymillió szavunk, mert sokféle tájnyelv és sokféle rétegnyelv van, mert saját terminológiája van a gyógynövényeknek és a filmnek, a főzésnek és a filozófiának és a varrásnak. És a magyar nyelv ezért gazdag.

A könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy akármennyire kívülről látjuk is „a fiatalokat”, tudnunk kell, hogy az ifjúsági szubkultúra önmagában is differenciált és sokféle világ.

 

Nyelv és elbeszélésmód

 

A Fekete nyár csupa nagyon fontos kérdésről beszél, olyanokról, amelyek kamaszokat, középiskolás diákokat mélyen érinthetnek, és egy olyan viszonyrendszerben és kifejezésmóddal, amelyet – a fentiek szellemében – bizonyos diákcsoportok nagyon a sajátjuknak érezhetnek. Mészöly Ágnes következetesen beszél csupa ilyen kérdésről ifjúsági regényeiben. Nagyon felelős írói magatartás ez, fontos kérdésekről szólni, és azon a nyelven megszólalni, amit a diákok ismernek.

De a regény ebben viszont nagyon problematikus. Ha „nyelven” azt a kifejezésmódot értjük, ami az animék kifejezésmódja, akkor ezt a regény jól használja. Ha „nyelven” azt értjük, hogy milyenek a regénybeli mondatok, mennyire gazdag a szókincse, mennyire több a regény mint művészi alkotás a hétköznapi történetmesélésnél, és ezekkel mennyire tud árnyalt érzéseket és gondolatokat kifejezni, akkor bizony a regény sokszor megbicsaklik.

Három egymással párhuzamos szövegből áll a regény: a Transitional Realms című rajzfilm epizódjainak néhány oldalas elbeszéléséből, a Fannival történtek egyes szám harmadik személyű, kívülálló elbeszéléséből, valamint Fanni naplóbejegyzéseiből. A háromféle szöveget a könyv – az olvasót megsegítendő – különböző betűtípussal szedi. Ám az író nem három különféle nyelvet használ, hanem lényegében egyetlenegyet. Ez a leegyszerűsítő nyelv a leghitelesebb a naplóbejegyzésekben: ott időnként az az érzésünk, hogy a 2010-es évek végének ifjúsági – az iméntiek szellemében – egyik ifjúsági – nyelvét a regény hitelesen használja föl. Fannitól elfogadjuk, hogy nagyon efemer az a nyelvi kifejezéskészlet, amit használ, romlékony, mulandó, esetleges, gyakran elég silány. Nem baj, mert önmagának írja, gyorsan írja, nincs rálátása a saját történetére, és nem baj, mert ez csak az egyik szereplő szólama, még ha ő is a főszereplő.

Ám a kívülálló, mindentudó és mindenható elbeszélőtől magasabb nézőpontot várnánk el, és ennek megfelelően sokkal árnyaltabb nyelvet. Olyant, ami a hősök fölött van, amely kifejezőbb az éppen önmagát kereső kamaszlány érzelmileg átfűtött szövegénél. De az elbeszélői szöveg éppoly roncsolt, efemer és leegyszerűsítő, mint Fanni nyelvi regisztere.

A rajzfilmet felidéző, imitáló, nyelvi közegbe transzformáló harmadik szövegnek szintén markánsan eltérőnek kellene lennie. Például azért, mert azzal egy mesét mond el az olvasónak, még ha gyakran kegyetlen mesét is. De az ezeket az epizódokat elmondó szövegek nyelvi regisztere lényegében ugyanaz, mint az elbeszélőé.

Ez a nyelvi reflektálatlanság nagyon sokat elvesz a könyv értékéből. Pedig mennyire fontos kérdésekről esik szó benne, mennyire érvényes az író szemléletmódja, hány gyereknek jelenthet segítséget az, hogy azonosulhat a főhőssel, ismerős lehet számára a főhős élethelyzete és problémavilága, és hogy olyan kérdésekről beszél, amelyek egzisztenciális jelentőségűek a számára. Halálról, családi titkokról, a családi kapcsolatok rendezéséről, a környezettel szembeni idegenségérzésről, a saját szubkultúra érvényességéről, a más szubkultúrák párhuzamos meglétéről és külső megítélhetetlenségéről beszél.

 

Mészöly Ágnes: Fekete nyár, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2020., 420 oldal, 3990 Ft)


 Főoldal

 

 

2021. április 27.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA