Lovász Andrea
Halj meg!
Az utolsó utáni háború éppen olyan, amilyennek elképzeljük. Pontosabban: amilyennek úgy gondoljuk, hogy el tudjuk képzelni, ahogy az író is, tudósításokból, beszámolókból, tanúvallomásokból, háborús könyvekből, filmekből. És olyan, amilyennek félelmezzük, hogy lesz majd – akár kamaszosan hetykén, tudatlan kihívón is, hogy milyen lesz, ha majd összeomlik minden. Hogy ilyen lesz. Vagyis hogy azt kellett megírni, mennyire nem megfogható. De hát ez sem, merthogy banálissá lesz/lehet bármilyen hasonló tételmondat. Hogy mitől lehet nem közhelyessé (Úristen, lehet közhelyes a borzalom?), hogy mi az a módszer, az az eszköz, amivel lehet az apokalipszisről beszélni. Talán a nézőpont itt, hogy mindezt egy gyerek éli meg, ő látja, ő fókuszál. A „Nem volt már benne semmi emberi” s a „Nincs benne semmi emberi” keretmondatok közé szorított történetben mindössze annyi történik, hogy egy fiú keresi az eltűnt öccsét. Mindaz, ami elképzelhető háttérként: brutalitás, hamu és fagyok, vér és genny és húscafatok, hullák, összeroncsolt testek, kiszolgáltatottság, kannibalizmus, menekülés, vegyi támadásban eltorzult testek, patkányok, csatornák, óvóhelyek – a felfestett tabló képei húsba, zsigerbe vágók, nagyon is konkrétak. Az író előző regénye, a Holtverseny óta tudjuk már, mennyire erős képi világgal operál. Az olvasó tehát felkészül, hogy kemény lesz és gyomorforgató, ami láttatható egy háborúból, még akkor is, ha fikciós létmódjából s műfaji meghatározottságából adódó távolítás működik, hogy tudniillik mindez disztópia csupán. Merthogy az elbeszélés kezdetén nem tudni csak azt, hogy volt egy év, mikor leköltöztek a föld alá, s „aztán eltelt egy újabb év, és még mindig ott voltunk a rommá bombázott városban, csak közben mindenből kevesebb lett. Élelemből, gyógyszerből, ruhából, emberből.” A gyerekdimenziójú terrénumban nincsenek heroikus nagytotálok, csak kapkodó, ugráló fénypászmák, kis poklok, hogy a sült patkánynak meglepően jó az íze, hogy jajveszékelő emberekkel teli tehervonatok gurulnak ki az állomásról, hogy aknamező van a salakpálya mellett. Végig a történetben az itt-ott felbukkanó kopott kis játékkatona hivatott átmenteni a reményt – kicsit patetikus és motiválatlan a folytonos megkerülése s a zárószerepe is, de hát mégis egy gyerek az, aki élni remél(t).
Gyufa, Kisszabi, Peti, Stréber, Horváth Misi, Zoé és a még élő szüleik is mind meghalnak, senki civil nem marad, csak az elbeszélő – s ezzel együtt a szöveg is szintet lép: a „hétköznapi” háborún, a megszokott (?) túlélési technikákon, ceremóniákon átlépve az egész város, a nagyvilág eszelős szelét engedi be – már csak a partizánoknál van egyetlen olyan épület, amelyiknek nincsen beszakadva a teteje, amelyik (ideig-óráig) menedék lehet. A súlyosan sebesült fekete ejtőernyős amerikai megmentésével bemozdított állókép az elbeszélő belevetettsége, kiszolgáltatottsága okán nő drámaivá: néhol mintha Bartók Imre A patkány éve apokaliptikus díszleteit tolták volna e történet elé – a grandiózus, misterium tremendum-szintre emelt öldöklés vízióját. S ahogy az elbeszélő világának egésze hullik bele az értelmezhetetlenségbe, úgy dehumanizálódik a külvilág is: kezdetben csak egy-egy félmondat erejéig bukkannak fel benne mutáns állatok, sugárfertőzött, megégett emberek – hogy aztán egyre többen és többen merészkedjenek elő, „lassan lépdeltek, előrenyújtott kézzel”. Később már „kiabálva, hörögve, vicsorogva” támadnak, tudjuk róluk, hogy friss hullákat csócsálnak, a fáklyaként felgyújtott fa körül „háromszemű hollók” és keresztes viperák is előbújnak, „a szemükből vér lövellt, a mérgük világított a sötétben”. Az egyre sűrűsödő rémálomképek, a zárójelenetet felvezető halott katonák őrült játszadozása majd az utolsó csata viaszfehér, meghalni nem akaró zombijai már nem e világból valók – a szürreális tombol bennük. Merthogy a rettenetet nem lehet a végtelenségig fokozni, nincs az a hipernaturalista, részletgazdag leírás, ami ne fáradna el, ne tenné immunissá egy idő után az olvasót – e fölé emelni a szöveget úgy, hogy látomásosságában, torz, perverz (szöveg)játékában is ne csak megdöbbentő, hanem megrázó is legyen, ez igazi írói bravúr.
Totth Benedek: Az utolsó utáni háború, Magvető, Budapest, 2017, 260 oldal, 3499 Ft
