Ex libris

 

 meggy.jpg

 

Nagy-Laczkó Balázs

 

Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?

 

Szezonja van a meggynek, és ez bizony régen se volt másként, melyről nem csak az omladozó tanyák helyét mindmáig mutató, a maiaknál jóval magasabbra nőtt – vagy jóval magasabbra nőni hagyott… – gyümölcsfák tanúskodnak a békési tájon.

A termesztett meggyel legkorábban régészeti leletekben a Fekete-tenger partvidékén és a Kaukázusban találkozunk, hogy aztán Kr. e. 300 körül a görögöknél bukkanjon fel. Meggyesi Pál régész, a Munkácsy Mihály Múzeum nem is olyan régen nyugdíjba vonult egyik tartópillére, a Honfoglalók a békési tájakon címen megjelent monográfiájában megjegyzi, hogy a korai magyar lelőhelyeken is felbukkan már a meggy az ősök fogyasztási cikkei között. A meggyet őseink korábbról is jól ismerhették, hiszen az eurázsiai erdős sztyeppén mindenfelé honos, melyet a mai fő termesztési helyei is igazolnak. Legnagyobb termesztői sorában ott találjuk a közép-ázsiai török népek lakta vidékeket és a kelet-európai országokat. A meggy igen népszerű gyümölcs ma is a bosnyák értelemben vett kiterjesztett török világban, azaz ott, ahol a „Koránt olvasó népek” élnek és ahol egykor az Oszmán birodalom terpeszkedett el. Bizonyára a hódoltságnak is szerepe volt abban, hogy a már korábban is kedvelt gyümölcs állományai tovább élhettek hazánkban, habár a meggyhez kötődő jellegzetes török hiedelemvilágból, úgy fest, nem sok ragadt ránk, hiszen kevesen tudjuk, hogy mint minden piros gyümölcs, úgy a meggy is a dzsinnek kedvence, akiknek érdemes áldozni belőle, mielőtt magunk ennénk meg, nehogy aztán megsértődjenek ránk e nálunk leginkább egy bizonyos lámpásról ismert szellemek.

Jóval későbbről, egy 1895-ből származó összeírás nyomán tudjuk, hogy Dobozon az öt legkedveltebb, legnagyobb számban telepített gyümölcsfák egyike a meggy volt (2814 tő). A legnagyobb számban természetesen a pálinkafák legpálinkábbika, a szilva (5934) élvezte a kertészek kegyét, aztán a tyúknak is, selyemhernyónak is kedves eperfa (3291), majd az alma (2835) követte szoros versenyben a meggyünket, hogy aztán messze lemaradva az ötödik helyre a dió szoruljon a maga alig 990 példányával. Bizonyára az olvasók között is akadnak a paradicsom zöldség, a dió nem gyümölcs természetűek, az ő megnyugtatásukra közlöm, hogy amennyiben a diót nem tekintjük gyümölcsnek, úgy az ötödik helyezett a 919 egyeddel a versenybe benevezett körte lesz. Érdekesség, hogy 1935-re, azaz a 20. századra jelentősen átalakult a miből mennyit: a szilvaállomány a háromszorosára nőtt a negyven év alatt, az almáé a négyszeresére, míg a meggyé alig nőtt valamennyit, ellenben az a korábban jelentéktelen cseresznyemennyiség (1895-ben 618 egyed) több mint megtízszereződött, 6568 fára bővült.

De a meggyek világa nem csupán statisztika, fontosságukat eleink életében a Meggye(s)- előtagú, vagy csupán Meggyesként, Megyesként és Medgyesként holt és élő településneveink is jelzik, melyre megyénkben is akad példa. Hévvízi Sándor a Békés megye településneveinek rendszere című tanulmányában Meggyesegyháza kapcsán mutat rá, hogy a település neve a hazánk erdeiben vadon is termő, de nemesített formáiban annál ismertebb gyümölcsre utal. Meggyesegyháza első említése 1418-ból ismerét (Meggyesegyhaz), de feltehetjük, hogy már korábban, a tatárjárás előtt is létezett a település Meggyes néven.

A meggyhez, mint a gyümölcsökhöz általában, számos hiedelem is társul. Jeles néprajzkutatónk, Diószegi Vilmos jegyezte fel azt a tótkomlósi népi megfigyelést, hogy ha sok a meggy, akkor nem lesz búzatermés. Szintén Tótkomlósról való az a hiedelem, hogy ha az anyára valahova ráesik a meggy vagy a faeper, és hirtelen odakap, akkor bizony a születendő gyermeken éppen ott lesz anyajegy, ahová a gyümölcs vére kicseppent (ebből is látszik, hogy a faeper és a meggy igen nehezen eltávolítható foltot ejt, olyannyira, hogy még öröklődik is!). A Békés megyei szlovákság körében a meggy nemcsak kedvelt gyümölcs, de fontos bútorfa is volt hajdanában, ahogy arról Koppány János is megemlékezik a letní stolec (alacsony, fonott ülőkés, faragott támlájú szék) lába is leggyakrabban meggyfából készült. Koppány János Tótkomlós régi házait járva még egy 1802-ből való stolecet is talált, mely jól mutatja, hogy már a szlovákság betelepítés kezdetén is használatban lehetett a szlovákok körében a meggy.

Az előző példa is mutatja a meggy sokoldalú felhasználhatóságát, mely igénytelensége mellett népszerűségének legfőbb oka volt. Régen a mainál sokkal fontosabb tényező volt, hogy olyan fák tarkítsák gyümölcsöseinket, melyek termése a téli időszakban is megőrizhető, eltartható valamilyen formában. A középkor embere számára a meggy esetében ez a miénknél hígabb lekvárféleséget (liktárium) és az aszalványt jelentette elsősorban. Előbbieket gyakran magukban itták, vagy a mai gyümölcsszószokhoz hasonlóan főtt és sült húsok mellé fogyasztották, köret gyanánt. Később mind nagyobb teret nyernek a ma parasztiként ismert sűrű, „száraz” lekvárok, amilyennek a többség ma is elképzeli a jó szilvalekvárt, és amilyen például a birsalmasajt is. A régiek aszalt meggye azonban köszönőviszonyban sincs a mai vásári és bolti portékákkal: a mórai és tömörkényi alföldi világban az iskolába igyekvő gyermek zsebében mindig ott pihent a meggy is, töpörödve, holmi öregasszony módjára és csípősen, erősen. E csípősség nem a savanyúság elírása, hanem valóság: a padláson a meggy jól beerőspaprikázva aludta téli álmát a kártevő rovaroktól óvandó. Akárcsak a friss, nyári konyha meggyéből, az aszalványból is készült a savanykás gyümölcsleves, melyet annak idején keszőként nem csak a Szeged környékiek említettek, akik közül néhányan ma is rámondják az ilyesmit az azoknál jóval édesebb és krémesebb gyümölcsleveseikre.

És ahogy a szilva, ital a meggy is, még ha nem is feltétlen pálinka, hanem sokkal inkább gyümölcsbor az alföldi toroknak. A 18–19. században az uradalmi tisztek által készített dokumentumokban már felbukkan a meggybor, nem is feltétlen tisztán, magában, hanem Knézy Judit ismertetését kölcsönvéve: „ürmös borba öntött édes must, meggybor” formájában. Az etnobotanikának is csúfolt népi növényismeret, ill. növénygyógyászat művelői gyakran feljegyzik, hogy a meggybor a vérszegénység ellenszereként is ismert. A szokásos népi hasonló a hasonlónak örül logika fedezhető fel itt is, mint az indiai ayurvedában, ahol a dió jó az agynak, hiszen a bele az agyra hasonlít stb. A vérvörös meggylé – hiszen ránézésre pont olyan – pótolja a vért. Az ilyesmibe a véletlen gyakran belecsepegteti váratlanul az igazságot is, hiszen például sok piros színanyag hátterében gyakran valóban a vasat találjuk, mely fontos szerepet játszik a vérképzésben is.

Az, hogy a meggyfa gyümölcsét ilyen-olyan formában, de fogyasztjuk, magától értetődik – akkor is, ha törökmódi alkoholmentes itóka, akkor is, ha fermentálással belgiumi sör készül belőle –, de mi a helyzet a növény többi részével? A népi táplálkozás kutatóinak és a régi gyermekjátékok szakértőinek ritka találkozóhelye akad a meggyfák árnyékában, ugyanis a huszadik századi néprajzi gyűjtésekben gyakran találkozunk a meggyfa sebeit nyaldosó gyermekekkel, akik a gyantát cukorka mód szopogatják, vagy éppen borostyán-rágóként nyammogják, ahogyan azt Mezőberényben is feljegyezték.

Régen a javasasszonyok a meggyfa leveléből teát főztek, melyen nincs is semmi meglepő, hiszen a ribizliéből is, de az talán érdekesebb, hogy a meggyfának a „szárából”, gallyaiból és vesszőiből is került a boszorkányos csészébe. Egy 1795-ös kéziratos formában fennmaradt szakácskönyv a meggyfalevelét az uborkasavanyítás elengedhetetlen kellékeként ismerteti: a tiszta hordó aljába szőlő- és meggyfalevelet ildomos teríteni, majd erre kerül az uborka. Aki akarja, itt a nyár, megfogadhatja.

Végül ott van a meggynek a gyümölcs ígéretével kecsegtető legfőbb ékessége, a virága, melynek szintén akad egy nem annyira kedves, de annál jellegzetesebb Békés megyei – pontosabban szarvasi – vonatkozása, melyet ezúttal Krupa Andrástól idézek:

 

„A zöld növényzet hiedelem célú tisztelete és általa az épületek feldíszítése a régmúltba nyúlik vissza. Magyarországról Temesvári Pelbárt a 15. században ad hírt róla. A lakóházon túl a szlovákok a templomaikat is felvirágoztatták pünkösdkor. Tessedik Sámuel szomorúan számol be a szokás kilengéséről: a templomban díszként elhelyezett virágos meggy faágakban saját kertje nemes fáinak hajtásait ismerte fel, melyeket orv kezek tördeltek le.”

 


Főoldal

2022. június 23.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Makk Flóra: Öt ok a hallgatásraReke Balázs: Híd
Nagy-Laczkó Balázs: Dologtalan augusztusSzentképek fakeretben
Melankólia IVXLCDM – Halmai Tamás Báthori Csaba-paródiájaSzupervízió – Regős Mátyás Bék Timur-paródiájaHartay Csaba verseiBorsodi L. László versei
Grecsó Krisztián: Két karakter Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágon
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png