Nagy-Laczkó Balázs
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?
Szezonja van a meggynek, és ez bizony régen se volt másként, melyről nem csak az omladozó tanyák helyét mindmáig mutató, a maiaknál jóval magasabbra nőtt – vagy jóval magasabbra nőni hagyott… – gyümölcsfák tanúskodnak a békési tájon.
A termesztett meggyel legkorábban régészeti leletekben a Fekete-tenger partvidékén és a Kaukázusban találkozunk, hogy aztán Kr. e. 300 körül a görögöknél bukkanjon fel. Meggyesi Pál régész, a Munkácsy Mihály Múzeum nem is olyan régen nyugdíjba vonult egyik tartópillére, a Honfoglalók a békési tájakon címen megjelent monográfiájában megjegyzi, hogy a korai magyar lelőhelyeken is felbukkan már a meggy az ősök fogyasztási cikkei között. A meggyet őseink korábbról is jól ismerhették, hiszen az eurázsiai erdős sztyeppén mindenfelé honos, melyet a mai fő termesztési helyei is igazolnak. Legnagyobb termesztői sorában ott találjuk a közép-ázsiai török népek lakta vidékeket és a kelet-európai országokat. A meggy igen népszerű gyümölcs ma is a bosnyák értelemben vett kiterjesztett török világban, azaz ott, ahol a „Koránt olvasó népek” élnek és ahol egykor az Oszmán birodalom terpeszkedett el. Bizonyára a hódoltságnak is szerepe volt abban, hogy a már korábban is kedvelt gyümölcs állományai tovább élhettek hazánkban, habár a meggyhez kötődő jellegzetes török hiedelemvilágból, úgy fest, nem sok ragadt ránk, hiszen kevesen tudjuk, hogy mint minden piros gyümölcs, úgy a meggy is a dzsinnek kedvence, akiknek érdemes áldozni belőle, mielőtt magunk ennénk meg, nehogy aztán megsértődjenek ránk e nálunk leginkább egy bizonyos lámpásról ismert szellemek.
Jóval későbbről, egy 1895-ből származó összeírás nyomán tudjuk, hogy Dobozon az öt legkedveltebb, legnagyobb számban telepített gyümölcsfák egyike a meggy volt (2814 tő). A legnagyobb számban természetesen a pálinkafák legpálinkábbika, a szilva (5934) élvezte a kertészek kegyét, aztán a tyúknak is, selyemhernyónak is kedves eperfa (3291), majd az alma (2835) követte szoros versenyben a meggyünket, hogy aztán messze lemaradva az ötödik helyre a dió szoruljon a maga alig 990 példányával. Bizonyára az olvasók között is akadnak a paradicsom zöldség, a dió nem gyümölcs természetűek, az ő megnyugtatásukra közlöm, hogy amennyiben a diót nem tekintjük gyümölcsnek, úgy az ötödik helyezett a 919 egyeddel a versenybe benevezett körte lesz. Érdekesség, hogy 1935-re, azaz a 20. századra jelentősen átalakult a miből mennyit: a szilvaállomány a háromszorosára nőtt a negyven év alatt, az almáé a négyszeresére, míg a meggyé alig nőtt valamennyit, ellenben az a korábban jelentéktelen cseresznyemennyiség (1895-ben 618 egyed) több mint megtízszereződött, 6568 fára bővült.
De a meggyek világa nem csupán statisztika, fontosságukat eleink életében a Meggye(s)- előtagú, vagy csupán Meggyesként, Megyesként és Medgyesként holt és élő településneveink is jelzik, melyre megyénkben is akad példa. Hévvízi Sándor a Békés megye településneveinek rendszere című tanulmányában Meggyesegyháza kapcsán mutat rá, hogy a település neve a hazánk erdeiben vadon is termő, de nemesített formáiban annál ismertebb gyümölcsre utal. Meggyesegyháza első említése 1418-ból ismerét (Meggyesegyhaz), de feltehetjük, hogy már korábban, a tatárjárás előtt is létezett a település Meggyes néven.
A meggyhez, mint a gyümölcsökhöz általában, számos hiedelem is társul. Jeles néprajzkutatónk, Diószegi Vilmos jegyezte fel azt a tótkomlósi népi megfigyelést, hogy ha sok a meggy, akkor nem lesz búzatermés. Szintén Tótkomlósról való az a hiedelem, hogy ha az anyára valahova ráesik a meggy vagy a faeper, és hirtelen odakap, akkor bizony a születendő gyermeken éppen ott lesz anyajegy, ahová a gyümölcs vére kicseppent (ebből is látszik, hogy a faeper és a meggy igen nehezen eltávolítható foltot ejt, olyannyira, hogy még öröklődik is!). A Békés megyei szlovákság körében a meggy nemcsak kedvelt gyümölcs, de fontos bútorfa is volt hajdanában, ahogy arról Koppány János is megemlékezik a letní stolec (alacsony, fonott ülőkés, faragott támlájú szék) lába is leggyakrabban meggyfából készült. Koppány János Tótkomlós régi házait járva még egy 1802-ből való stolecet is talált, mely jól mutatja, hogy már a szlovákság betelepítés kezdetén is használatban lehetett a szlovákok körében a meggy.
Az előző példa is mutatja a meggy sokoldalú felhasználhatóságát, mely igénytelensége mellett népszerűségének legfőbb oka volt. Régen a mainál sokkal fontosabb tényező volt, hogy olyan fák tarkítsák gyümölcsöseinket, melyek termése a téli időszakban is megőrizhető, eltartható valamilyen formában. A középkor embere számára a meggy esetében ez a miénknél hígabb lekvárféleséget (liktárium) és az aszalványt jelentette elsősorban. Előbbieket gyakran magukban itták, vagy a mai gyümölcsszószokhoz hasonlóan főtt és sült húsok mellé fogyasztották, köret gyanánt. Később mind nagyobb teret nyernek a ma parasztiként ismert sűrű, „száraz” lekvárok, amilyennek a többség ma is elképzeli a jó szilvalekvárt, és amilyen például a birsalmasajt is. A régiek aszalt meggye azonban köszönőviszonyban sincs a mai vásári és bolti portékákkal: a mórai és tömörkényi alföldi világban az iskolába igyekvő gyermek zsebében mindig ott pihent a meggy is, töpörödve, holmi öregasszony módjára és csípősen, erősen. E csípősség nem a savanyúság elírása, hanem valóság: a padláson a meggy jól beerőspaprikázva aludta téli álmát a kártevő rovaroktól óvandó. Akárcsak a friss, nyári konyha meggyéből, az aszalványból is készült a savanykás gyümölcsleves, melyet annak idején keszőként nem csak a Szeged környékiek említettek, akik közül néhányan ma is rámondják az ilyesmit az azoknál jóval édesebb és krémesebb gyümölcsleveseikre.
És ahogy a szilva, ital a meggy is, még ha nem is feltétlen pálinka, hanem sokkal inkább gyümölcsbor az alföldi toroknak. A 18–19. században az uradalmi tisztek által készített dokumentumokban már felbukkan a meggybor, nem is feltétlen tisztán, magában, hanem Knézy Judit ismertetését kölcsönvéve: „ürmös borba öntött édes must, meggybor” formájában. Az etnobotanikának is csúfolt népi növényismeret, ill. növénygyógyászat művelői gyakran feljegyzik, hogy a meggybor a vérszegénység ellenszereként is ismert. A szokásos népi hasonló a hasonlónak örül logika fedezhető fel itt is, mint az indiai ayurvedában, ahol a dió jó az agynak, hiszen a bele az agyra hasonlít stb. A vérvörös meggylé – hiszen ránézésre pont olyan – pótolja a vért. Az ilyesmibe a véletlen gyakran belecsepegteti váratlanul az igazságot is, hiszen például sok piros színanyag hátterében gyakran valóban a vasat találjuk, mely fontos szerepet játszik a vérképzésben is.
Az, hogy a meggyfa gyümölcsét ilyen-olyan formában, de fogyasztjuk, magától értetődik – akkor is, ha törökmódi alkoholmentes itóka, akkor is, ha fermentálással belgiumi sör készül belőle –, de mi a helyzet a növény többi részével? A népi táplálkozás kutatóinak és a régi gyermekjátékok szakértőinek ritka találkozóhelye akad a meggyfák árnyékában, ugyanis a huszadik századi néprajzi gyűjtésekben gyakran találkozunk a meggyfa sebeit nyaldosó gyermekekkel, akik a gyantát cukorka mód szopogatják, vagy éppen borostyán-rágóként nyammogják, ahogyan azt Mezőberényben is feljegyezték.
Régen a javasasszonyok a meggyfa leveléből teát főztek, melyen nincs is semmi meglepő, hiszen a ribizliéből is, de az talán érdekesebb, hogy a meggyfának a „szárából”, gallyaiból és vesszőiből is került a boszorkányos csészébe. Egy 1795-ös kéziratos formában fennmaradt szakácskönyv a meggyfalevelét az uborkasavanyítás elengedhetetlen kellékeként ismerteti: a tiszta hordó aljába szőlő- és meggyfalevelet ildomos teríteni, majd erre kerül az uborka. Aki akarja, itt a nyár, megfogadhatja.
Végül ott van a meggynek a gyümölcs ígéretével kecsegtető legfőbb ékessége, a virága, melynek szintén akad egy nem annyira kedves, de annál jellegzetesebb Békés megyei – pontosabban szarvasi – vonatkozása, melyet ezúttal Krupa Andrástól idézek:
„A zöld növényzet hiedelem célú tisztelete és általa az épületek feldíszítése a régmúltba nyúlik vissza. Magyarországról Temesvári Pelbárt a 15. században ad hírt róla. A lakóházon túl a szlovákok a templomaikat is felvirágoztatták pünkösdkor. Tessedik Sámuel szomorúan számol be a szokás kilengéséről: a templomban díszként elhelyezett virágos meggy faágakban saját kertje nemes fáinak hajtásait ismerte fel, melyeket orv kezek tördeltek le.”
