Csontos Márta

 

A költői beszédmód és szereptudat

új formája: a Végvári versek

 

Az 1920-as trianoni döntést követően megszűnt a magyarok politikai passzivitása Erdélyben. 1920-ban Bernády György marosvásárhelyi polgármester, majd főispán tárgyalásokat kezdeményezett a korábban Adyval is kapcsolatban lévő Octavian Goga román nacionalista politikussal. Bernády Nyílt levél című röpirata nyomán megerősödtek a törekvések az új államjogi helyzet elfogadására. Olyan napilapok indultak, mint a Keleti Újság, a Napkelet, a Zord Idők, majd 1921 januárjában megjelent Kós Károly Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához című röpirata.

Ebben a krízishelyzetben, amikor az etnikum képtelen volt fellépni politikai közösségként, félt a soknemzetiségű közösségben identitása elvesztésétől, vagy egy számára kedvezőtlen átalakulástól.^[1] Reményik Sándor ebben a helyzetben adta ki két vékony füzetben a Végvári verseket, melyeknek javarésze 1918-ban és 1919-ben keletkezett, a román hadsereg támadását követő időszakban. Nem váratlan hangnemváltás ez, hanem a lírai én új szerepvállalása, mely a megváltozott élettérben és politikai körülmények között egy új lírai beszédmódot formál. „[…] Nyugodt vagyok, / Jöhet akármi sors: készen talál, / S nem egyedül talál. / Mögöttem egy megbántott nemzet áll!”^[2]

A visszaemlékező írások szerint a kétségbeesett, talajukat veszített, maradásra vagy Magyarországra költözésre készülő emberek között kézről kézre jártak a Végvári versek. A kisebbségi sorshelyzet sok embert arra kényszerített, hogy Erdélyt elhagyva Magyarországra költözzön, vagy más országban próbáljon szerencsét.

A feljegyzések alapján Reményik a Végvári álnevet Imre Sándortól kaphatta.^[3] Imre Sándor gyűjtötte össze a verseket, a kötetet Raffay Sándor evangélikus lelkész adta ki. Az Erdélyben először kéziratos formában terjedő versek Budapesten is megjelentek. 1919-ben a Segítsetek (Hangok a végekről) című füzet, majd 1920-ben a Mindhalálig versfüzet. A két kötetből áll össze a 75 verset tartalmazó Végvári versek anyaga, melyek közül 54 vers 1919-ben, 20 vers 1920-ban készült, s csak egyetlenegy, a Nyugatmagyarország népe datált 1921-re. Az első füzet versei 1920-ban, Peter Jekel fordításában, Zu Hilfe címmel, német nyelven is megjelentek.^[4]

A kötet Raffay Sándor olvasóhoz írt ajánlásával kezdődik. „Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat – írta –, „[…] Meggyőződésünk, hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösöket, kitartásra fogják buzdítani a lelkeseket, s megerősítik az üldözötteket és a csüggedőket. Ezeknek a verseknek egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok”.^[5]

A kötet méltatását érdemes Schöpflin Aladár a Szózat című lapban, 1925. január 1-jén megjelent értékelő szavaival kezdeni. A Végvári verseket, „az elszakított magyarság vészkiáltásait és panaszait” elsősorban kortörténeti dokumentumként értékeli. Azt is hangsúlyozza, hogy a versek esztétikai értéküket meghaladó hatással rendelkeznek. Olvasatában Végvári értéke elsősorban abban rejlik, hogy nem a frázisok bűvöletében él, „hanem érezhetően szuggesztív őszinteséggel azt az indulatot énekli, mely lelkében forr és kavarog”.^[6] Kosztolányi kellő lelkesedéssel méltatja a számára akkor még ismeretlen költő sorait a Nyugat hasábjain. „Nem tudjuk, ki lappang az álnév alatt, de bizonyos, hogy annak előtte nem olvastunk tőle verseket”.^[7] Az erdélyi lírikusok vonatkozásában szükségessé vált olyan szerepváltozatok létrehozása, melyekben az alkotók igyekeztek önállóságukat és eredetiségüket megőrizni. Ezért nem véletlen az álnév megjelenése, ez is a szerephez tartozik, elfedi a személyes ént, maga a szó azonban utal a hangnemváltás szükségességére, utal a végvárak élet-halál küzdelmeire.

A Végvári versek 75 darabja a szülőföldhöz való kötődés és a nemzeti közösség iránti kötelességvállalás reprezentációja. Ezt az élet-halál küzdelmet énekli meg abban a történelmi válságban az Erdély magyarjaihoz című kötetnyitó versben, mely nem a nemzethalál vízióját vetíti elénk, hanem a minden körülmények között a túlélésre alkalmas magyarság erejét jeleníti meg a közös trauma feldolgozására.

 

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi símuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk! […]

Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk mit jelent: balszél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni

De magyarul fog verni!^[8]

 

A Végvári versek jelentősen hozzájárultak az erdélyiség-eszme körüli viták kialakulásához. A cél az volt, hogy az összmagyarságon belül megszólaljanak a kisebbség félelmei, ugyanakkor lehetőséget fogalmazzanak az „erdélyi gondolat”, az „erdélyi lélek” ideológiájának megteremtésével.

Végső soron az „összmagyarság” fogalom kiterjesztése, az „összmagyar irodalom” elnevezés a nemzeti irodalom vagy egyetemes magyar irodalom elnevezésekkel szemben tűnik igazán pontosnak. Ez a fogalom a különböző országokban létező magyar irodalmak összetartozásának alapvető és vitathatatlan kritériumára helyezi a hangsúlyt: magyarnyelvűségükre”.^[9] Így válik egyértelművé, hogy az identitások jelentős részben nyelvi produktumok. Reményik életterében többféle identitás pluralitása jelentkezett, s ebben az atipikus környezetben a minden körülmények között való megmaradás a nemzetféltés gondolatát erősíti költészetében. Ezt foglalja szavakba 1919. január 24. című versében:

 

Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan –
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz, a puskatus,
Villant a szurony éle

És hullt a vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek,
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.

A tépett zászló szent foszlányait,
Ha vihar volnék, most ragadnám innen,
S oh, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem.
Nyargalnék velök a négy égtájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, melyből villámok cikáznak;
Mint vulkán pernyéjét, hamuesőt,
Mint halálfejű lepkék seregét,
Úgy vinném és hinteném szerteszét!
E pillangók vésztjósló serege
Ahol leszállna:
A mező üszkös lenne s fekete,
Akire hullana: égetné mint láva
Mint jég dermesztené,
S többé nem lenne nyugovása.
Lehullatnám az oltár küszöbén,
Hogy felborzadjon rá
A boldog menyasszony és a vőlegény!
Lehullatnám a bölcső közelébe,
Hogy álmaiból a békés kisded is
Riadjon fel a rettentő rengésre!
Lehullatnám a lezárt koporsóra,
Hogy koporsója fedelét a holt
Tépje fel e sikoltó riadóra!
Nem élne békén egy madárfiók,
Míg nem nőnének a földből
Új, bosszúszomjas légiók.

Ha vihar volnék… de nem vagyok vihar,
Csak könnyem csordul
A néma csendben és fogam csikordul.
A zászlót összetépték vad kezek –
Azóta csend van, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.^[10]

 

Az 1919. január 24. című alkalmi vers a Kolozsvárra látogató francia tábornok érkezésére szerveződött tiltakozó megmozdulásra íródott. „A tömeg az első sorban haladt. Z. Marcinkiewicz Zoltán hadapród őrmester, ismert kolozsvári sportember, Beke Gyula rendőrtiszt, Stenczel volt brassói plébános stb. A kereskedelmi iskola előtt az öreg iskolaszolga egy magyar zászlót nyújtott a tömeg felé, amit Marcinkiewicz Zoltán vett a kezébe. Most már a zászlóval haladtak előre. Mikor az Osztrák-Magyar Bank palotája elé értek, az egyik „hős” román gárdista hadnagy vezetésével egy század gárdista rontott rájuk. Az utcákon gépfegyvereket helyeztek el, s ugyanakkor egy másik század a Malom utcánál tört előre, hogy bekerítse a felvonulókat. […] Marcinkiewicz a zászlót letépte a rúdról és a kabátja alá rejtette. Néhány perc múlva azonban őt is lefogták társaival együtt, és állandó ütlegelés között vitték be a katonai parancsnokságra. A zászló kibontásáért tíz év börtönbüntetést kapott.”^[11]

A vers az erdélyi magyarság traumatapasztalatát szólaltatja meg egy retorikailag autentikusan felépített szövegvilágban. Már az indító sorok is sejtetik a kolozsvári főtéren összegyűlt demonstrálók megidézésével a felvonulás következményeit. A zászlóvivő alakja a tiltakozás szimbólumává magasodik, a sorok között vibráló feszültség – a „temetői csendet” megtörő kiáltás – Petőfi Föltámadott a tenger című versének sodró erejével analóg. Reményik drámai átéléssel villantja fel a kisebbségi sors fájdalmát az esemény költői megjelenítésével.

A vers második részében a lírai én a magára vállalt szerepben fogalmazza meg tettrekészségét, eltántoríthatatlan akarását. A feladatvállalás megfogalmazásában azonban mindvégig ott marad a bizonytalanság, hiszen minden állítás feltételes módban van, így marad minden a költői képzeletben imaginárius: összesen tizennyolc feltételes módú igealakot alkalmaz a versben.

A „zászlótépés” és a „temetői csend” visszatér a záró sorokban, ezzel a parabolisztikus ívvel valósítja meg poétikai stratégiáját. A végkicsengésben azonban nyilvánvaló, hogy az önmagával szembeni elvárások „listázását” követően harcos elszántsága egy kissé a perifériára szorul. A bosszú pedig várat magára. A megoldást – metafizikai síkon – a bibliai feltámadás képének felidézésével önnön teremtő erejére bízza, ahol Isten küldötteként keltheti életre a „bosszúszomjas magyar légiókat”.

Csak kellő fanatizmussal lehet a trianoni diktátumot követően konok helytállással cselekvésre ösztönözni, lemenni erkölcsi-eszmei mélyrétegekbe, nem venni tudomást az emocionális-egzisztenciális kisemmizettségről. A szereptudat birtokában ezért tudja megénekelni a magyarság elpusztíthatatlanságát.

 

Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Nemzetem nincs már…!

De magyarok még vannak.

Ország nincs már, a haza elveszett,
De egymást átölelő lelkek vannak,
És egymás felé kinyújtott kezek.

Erő nincs már és nincs már hatalom,
Sem a föld felett, sem a föld alatt,
De él és velünk van a gondolat.

Egymásra gondolunk
És arra, ami magyarrá tesz minket,
Megértjük egymás szeme-villanását
S hogy „nem”-et gondolt, aki „igen”-t intett.

Ha szétvetették hű, védő karámunk,
Ha porig égették a szentegyházat:
Nincs más remény és nincs más feladat,
Mint összeszedni ott, ahol a nyájat.

Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman:
Már kivirul a lelkek tavasza,
Csak néhányan, egy kicsike kis zugban,
És az a kis zug – az lesz a Haza.

S aki egyedül, magára marad,
És alkot, elhagyottan, egyedül:
Idők vásznára, örök jel gyanánt
A lelkéből a nemzet kivetül.

Leszállunk önnön lelkünk mélyire,
Van ott még sok arany!
Tüzet-táplálni: fekete gyémántok,
És talán – vas is van!

Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk,
Csendes lesz a mező;
De aztán: szemzünk… oltunk,
Jönnek a gyermekek, az unokák…
Valamit mindenkibe beleoltunk…

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már…!
De magyarok még vannak.^[12]

 

A Végvári versek annak a közösségi traumának a reprezentációja, mely az imépriumváltozás és az azt követő megrázkódtatás gyászmunkája, az élmények feldolgozása. A személyes jellegű trauma és a katasztrofális-történelmi trauma összefüggéseiben kell ezeket a verseket vizsgálni. A traumák olyan emocionális töltettel rendelkeznek, melyek sokkolni képesek nemcsak azokat, akik részesei voltak, hanem azokat is, akik távolmaradtak az eseményektől.^[13]

Mégis, ezek a versek, bármennyire is a háború okozta borzalmakra s annak következményeire reagálnak, nem buzdítanak harcra, sokkal inkább összetartásra, az összetartozás szükségességére, melyben a költő vezérszerepet szeretne betölteni. „Ami viasz volt bennem: most acél,” vallja meggyőződéssel a Nyugodt vagyok bevezető soraiban. A „korábbi költő-tudatot egy messianisztikus öntudat váltja fel, ami kifejezést követel, s ilyen módon megváltoztatja a költők formanyelvét”.^[14] Mindez a kiemelkedés lehetőségét biztosítja Reményik számára. A szerepet a közösségi veszteségek feltérképezését követően vállalja, célja a szövetség megerősítése útján megteremthető újrakezdés. A feladatvállalásban Petőfi nyomdokaiba más módon kíván lépni, nem tud mozgósítani, fegyveres harcra buzdítani, hiszen nem a nemzet kialakításában vagy védelmében kíván közreműködni. A Gyóni Gézának ajánlott Zenith és Nadír soraiban is megfogalmazza feladatvállalását, de azt a feladatot nem „a meztelen kardvassal” kívánja megoldani. „Nekem küzdeni hulló népemért / Mezítelenül – csak a lelkem maradt”.^[15] A szülőföldhöz való hűségét és megmaradását az identitástudat megőrzésével látja megoldhatónak, ebben van segítségére a sokszor említett transzszilvanizmus ideológiája.^[16]

A békés, fegyveres harc nélküli küldetésvállalás egyik legszebb példája a Mene Tekel, mely látszólagos paradoxon. A versben a biztatás, az elmarasztalás, a fenyegetés és a bosszúállás hol erősíti, hol gyengíti a költői éntudatot, a végső kicsengés azonban az „önkisebbítés” visszaszorításával az „eszményi én” megjelenítése, mely folyamatosan törekszik arra, hogy „biografikus énjét legyőzze”.^[17] Ezt a győzelmet érzelmek fokozásával teszi vallomásossá a versben.

 

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
S valamit mindenkinek írok én,
A csüggedőnek azt írom: Remény!
A költőnek azt írom: Kitartás!
A könnyelműnek azt írom: Vigyázat!
Az árulónak én, hogy arca égjen,
Azt írom: Szégyen! […]^[18]

 

„Nem tett mást, mint megszólaltatta az erdélyi tömeglelket, ösztönös művészi formába öntötte a kibeszélhetetlent, melyet nemcsak azért volt nehéz elmondani, mert a román erőszak döbbenetes némaságra kényszerített bennünket – írta Ligeti Ernő –, de mert mi sem szövevényesebb, mint megtalálni az érzelmek hang-zűrzavarából azt az egyetlen hangot, melynek ki kell robbannia, mert különben elpusztulunk”.^[19]

A Végvári verseken végigvonuló katasztrófa-hangulat visszaidézi a nemzeti múlt eseményeit. A történelmi lét eddig nem tapasztalt mélypontján érzi magát a kuruc versek hangulatát idéző Bujdosó vitézek: „Egész Magyarország / Egy roppant Világos!”^[20] A Gyűrűt készíttetek ugyanúgy idézi a történelem legnagyobb traumáit, csak azért, hogy tudatosuljon benne, van lehetőség kiemelkedni a válságból, a példaértékű események ehhez erőt adnak.

 

A társtalanság komoly bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után: […]

Eszembe jutnak elnyomóink itt!
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920.;
E dátum lázít, fenyeget és int.^[21]

 

A nemzethalál is megjelenik a világ sorsát kézben tartó Isten elkerülhetetlen döntése nyomán. „Világos sorsát tartó tenyered, / Mondd, elhullatja mostan a magyart?^[22] A felfokozott életérzés az utolsó sorokban vádbeszéddé alakul, amely egyidejűleg a szereptudattól való eltávolodás is, Isten egyedüli döntési joga ismételten önértékelésének gyengülését jeleníti meg.

 

Tudom, hogy tőled nincs föllebbezés,
Uram, és Igéd, mint kőszirt, kemény,
Te magad vagy a zordon Végzés… […]

Világos sorsát tartó tenyered
Nem hullathatja el most a magyart!!^[23]

 

A Végvári versek között személyhez szóló alkalmi költeményeket is találunk. 1918. november 1-jén írta a Magányos cipruságat. A Tisza István halálára írt emlékverset a két nappal később keletkezett A geszti sírboltra követte, mely szintén a miniszterelnök ellen elkövetett halálos kimenetelű merényletre reflektált.^[24] Egy évvel később, 1919. október 31-én, a gyilkosság évfordulójára is írt megemlékező költeményt a politikai összeesküvés áldozatáról: „[…] csak Te miattad ünnep, / Gyászünnep az az októberi nap!^[25] A kötetben még egyszer említi Reményik Tisza Istvánt, Arany Jánossal együtt, mint akik „átlépték” a társadalmi, gazdasági és politikai határt, ami elválaszthatta volna őket. „A szelíd költő és a kemény vezér, / A messzi rónán elbolyongnak / S ahogy mennek, a vállok összeér”.^[26]

Amikor a párizsi békekonferencia sürgetésére november közepén a román hadsereg kivonult Budapestről, átengedve helyét a Horthy Miklós által vezetett „fehér nemzeti hadseregnek”, Reményik is reagált a helyzetre. Ennek az eseménynek a hatására írta meg H.M.-nek ajánlva Segítsetek! című versét. „Mi imádkozva ejtjük ki neved, / És várunk, várunk mint a Messiást”.^[27] Emberfeletti és pozitív tulajdonságokkal felruházott hősként tekint Horthyra, aki az élet megjobbítását megvalósítani képes alakká válik a sorok között. „Legenda vagy itt, mese, fogalom, / Aranyvitéz és Máltai lovag. / Sereged: a Csaba vezér serege, / Bosszús titánok és táltos lovak!”^[28]

A történelmi múlt idézése mellett a Végvári versek motívumanyagát számos bibliai hivatkozás szövi át. Az ószövetségi zsidó történetek jól ismert alakjai jelennek meg olykor a költeményekben, akár címadóként is, főként olyankor, amikor Reményik a bizonytalan jövőkép birtokában saját szerepvállalásában is bizonytalanná válik. „És mi legyek most: Új Jeremiás?! […] Tán Cassandra legyek, ki haját tépi?! […] Szóljatok hozzám népem, Jób feleségével?! […] Vagy érjek csöndben a fák gyümölcsével / S gyümölcsérlelni hagyjam az Időt, / S a bosszút, átkot bízzam terád / Isten…”^[29] A vers zárlatában az evangéliumi hit sziklaszilárd talaján állva, metafizikai távlatokba emelkedve a gondviselésre hagyja a végső megoldást. Ahogy A szuronyerdőben vallomásos beszédmódjában bízott abban, hogy „Hit, Eszme, Álom győz minden halálon”, úgy az isteni bölcsesség erejére támaszkodik itt is, Istenre hagyja a bosszúállás feladatát. „S a bosszút, átkot bízzam Terád / Isten, ki ha majd egyszer üt az óra, / Szólsz: „Kelj fel népem, elég volt a próba…”^[30] A Némely pesti poétáknak hatodik versszakában a tragikus sorsú ősanya, Ráchel megidézésével fokozza az érzelmeket. „Öletekbe tenném holt gyermekünk, / Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!”^[31]

Megjelenik a rab hazában élni képtelen Mikes Kelemen az Eredj, ha tudsz című versben, s a lírai én legteljesebb érintettségével vallja, „[…] a hontalanság odakünn / Nem keserűbb, mint idebenn”.^[32] A sorokba öntött „akarás” megfogalmazása a vallomásos én-felmutatás legszebb példája. Mások hangját Roland kürtjeként szólaltatja meg, de hiába vár a felmentő seregek érkezésére. „Lelkem, mint Roland kürtje búg, / Oly rémesen és oly reménytelen, […] Hogy körös-körül megremegnek / A sziklák, mint nyárfalevelek… / De csak nem jött a felmentő sereg”.^[33]

Reményik versuniverzumában az én-portré kiragyogtatásával személyiségéből fakadó dilemmáit is le akarja győzni, így tud hozzájárulni önértéke kiteljesedéséhez. Önmaga minőségét megerősítő pozícióba kíván emelkedni a Phönix madárban, hogy megoldhassa a nagy rejtélyt, „A hamuból hogyan lesz élet”, s ezzel a záró sorral saját cselekvőképességét kívánja hangsúlyozni. Ugyanezt a feladatvállalást és állhatatosságot olvashatjuk ki örökmécses szerepéről az Öröktűzben. „Egy lángot adok, – én is kaptam azt / Messziről, mint egy mennyei vigaszt”.^[34] A szerepvállalás szép példája az Anteus. Nem véletlenül választja a mitológiai alakot, ugyanis Anteus, a tenger és a föld istenének fiaként, észlelve ereje csökkenését, a földet megérintve visszakapja erejét.

 

És szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!

És most mindegy, jöjjön akármi,
Csak itthon hulljon rám a szemfedő,
Amint a tájra hullt a hólepel –
A sorsa elől nem fut senki el.^[35]

 

A Hadak útja az erdélyi székelyek mitológiájában ma is megjelenő Csaba királyfit idézi, s a dicső múlt legendás alakját erkölcsi önazonosságként képzeli el, csak azért, hogy a végén majd rezignáltan megállapíthassa: „Nekünk mesére, álomra se futja, / Hitre se már, / Olyan szegények lettünk. – / Csaba királyfi… régi mese.”^[36]

Máskor a felháborodás és a keserűség Róma romlásának képét idézi, ahonnan már eltűntek a hősök, a férfiak és a babérkoszorús költők. Ismétlődő kérdésfeltevésekkel fokozza a helyzet érzelmi, intellektuális paradoxonjait, melyekbe újra meg újra berajzolódik az önportré, felnagyítva a kilátástalanság okozta diszharmóniát. „Hol vannak a Catók és a Senecák / S a szenátus és a filozófusok? / Ezekre – egy ványadtabb ég alatt / Csak a magukat kendőzés erénye / S a régi Róma romlása maradt!”^[37]

Reményiket eredendően keresztény-vallásos világképe, személyes adottságai nem harcos közéleti szereplésre teremtették. A megbékélést, a megmaradást kereste mindenáron. A Végvári versekben a gondviselő Isten képe a Fagyöngyök teremtőjéhez hasonlítva kissé elhomályosul, legtöbbször távolságtartó Istenként jelenik meg, inkább közömbös résztvevője, szemlélője az eseményeknek.

A Végvári versek hároméves termését maga Reményik is sajátos módon kezelte. Élete végéig egyetlen válogatásba sem kerültek bele ezek a versek, sőt, az 1941-ben közreadott összkiadásban sem szerepeltek.^[38]

Olvasói levélre reagálva írta meg 1933 márciusában a „Mért hallgatott el Végvári?” című versét.

 

Elhallgatott: elmúlt a pillanat
Melyben – a mélyből – hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az idővel találkozott.

Kihunyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, – mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.

Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, – a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély.
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, – mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.^[39]

 

A Végvári versek legfőbb értéke tehát a kisebbségi kánonban az esztétikán túlmutató identitásmegőrzés felmutatása. A reményiki szerepkánon paradigmateremtő ereje abban rejlik, hogy transzszilván értékek hagyományteremtő erejével kollektív lírai beszédmódot valósít meg. A kisebbség nemzettudata értékképző szerepet tölt be kisebbségi sorsba kerülése miatt. Mivel Erdély a történelmi Magyarországhoz tartozott, így az erdélyi irodalom össznemzeti funkciót tölt be. Az identitás tehát tekinthető „olyan tradíciók vállalásának, melyek közösek az egész magyarság számára”.^[40]