A Körös Irodalmi Társaság idén is megszervezte hagyományos karácsonyi felolvasóestjét Békéscsabán, a Sík Ferenc Kamaraszínházban. Az alkotók a fény témájára írtak ezúttal szövegeket - ezekkel készülünk a karácsonyra a Bárkaonline-on.
Erdész Ádám esszéje a közönségtől első díjat nyert, a szakmai zsűritől második díjat kapott.
Erdész Ádám
Fényben – homályban
A fénnyel kapcsolatos kérdéseken sohasem töprengett: sem a fény természetrajza, sem fontossága nem foglalkoztatta. Természetes adottságnak vette, hogy a fény kíséri, és a sötét periódusok után jön a világosság. Átvitt értelemben is mindig így gondolta, ha netalán időlegesen ránk borul a homály, magától értetődő, hogy majd érkezik a fény, ismét pontosan átlátjuk a terepet, gondosan mérlegelünk és jó döntéseket hozunk.
A nagy szimbólumokkal, erős metaforákkal ugyan időről időre találkozott ő is, de ezek csak erősítették a fény természetes voltáról kialakult elképzeléseit. A pásztorok és a háromkirályok a betlehemi csillag fénye után igazodva jutottak el a Megváltóhoz. Természetes, lám nekik is odarendeltetett az útjelző. Hányan idézték York napsütését, ami „rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át”, vagy azt a bizonyos „több fényt”, amiért Goethe kiáltott utolsó mondatában. De mindezek semmin sem változtattak. Az adott helyzethez illő, mondhatni, adekvát gondolatoknak tűntek. – Persze, majd mindnyájunk számára eljön a pillanat, amikor elfogy a fény, ám ehhez nincs mit hozzátenni, ez a világ rendje.
Azért hébe-hóba előbukkant egy-két töprengésre késztető fényjáték. Kiss Ottó a Szövetek egyik darabjában leírt egy olyan belső és külső napsugárzuhatagban fürdő nyárvégi délutánt, ami benyomult saját, átélt emlékei közé. Így meg lehet ragadni szavakkal a fényt? S aztán jöttek Lonovics László képei – ki gondolta volna, hogy a fényről ennyit lehet mesélni, hogy a fény ennyiféle. A képek között akadt néhány kimondottan nyugtalanító, ezek a fény hiányáról, a settenkedő homályról beszéltek. A világ elszürkülésére utaló villanások éppen olyan tompa aggodalmat hagytak maguk után, mint egy Esterházy-mondat: „Az Idő ellenünkre is megoldást kínál?" Sokáig szilárdan hitt abban, hogy ezt nem gondolta komolyan a Mester. Még szerencse, hogy kérdőjel van a mondat végén, nyilván eldöntendő kérdés, amire a válasz egyértelmű nem. Ugyanez lehet a helyzet a képekkel is, a festő meg akarta mutatni az összes látószöget, nehogy valami akadékoskodó műkritikus azt gondolja, nem tud mindent a fényről.
Aztán sok-sok idő múltán történt valami: a távolabbi vonalak kezdtek homályosodni, és akikben mindig maradéktalanul megbízott, a betűk is cserbenhagyták olykor. Vesztettek élénk kontúrjaikból, a kurzívok meg egyenesen gonoszkodni kezdtek. Mekkorát zuhant a nyomdászat – gondolta, holott már Kner Imre világosan megmondta, aki, nem tud könnyedén olvasható szép könyvet nyomtatni, az nem tipográfus, hanem kontár. Ám kiderült, nem a kontárok ideje jött el, rosszabb a helyzet. S ettől a pillanattól fogva téma lett a fény. Az első gondolata az volt, de jó, hogy korábban mindig annyi fény kísérte – külső és belső fény is. Hálásan gondolt a sorsra vagy a Teremtőre?, amiért annyi fényt adott neki, hogy hajdan gond nélkül megtalálta a kaput az intellektualitás világába, s ott képes volt meglátni a fő utakat és nehezen elérhető zugokba vezető ösvényeket, de felismerni a tévutakat is. Majdnem mindig sok fény vette körül, megmaradt egy 1980-as velencei pillanat, amikor egy napsütötte házfalon meglátták a kékbetűs olasz feliratot: „Spanyolország ’36 – Lengyelország ’80”. Tudta, elkezdődött valami, amit annyira várt. Aztán a ’80-as évek végén, hányan emlegették Fabrizio del Dongót, aki úgy bolyongott a waterloo-i csatatéren, hogy fogalma sem volt, milyen sorsfordító eseménynek a részese. Csöppet sem tartotta találó hasonlatnak. Úgy látszik, ekkor is csak a fénytől függött a tisztánlátás, akinek adatott, az pontosan eligazodott.
És mennyi fény kellett ahhoz is, hogy az írott és nyomtatott betűk erdejében barangolva otthonossá váljék a múlt színterein. Ez lett számára a világ legizgalmasabb, megunhatatlan játékasztala. Minél több időt töltött a história kártyaasztalánál, annál szenvedélyesebb játékos lett. Itt ugyan néha jól jött volna valami különleges erejű lámpa, mert mindig akadtak kiismerhetetlenül sötét zugok.
S akkor most? Ami régen a világ természetes része volt, az kinccsé vált. Mindenféle praktikákra lett szükség, hogy a fogyó fényből minél több megmaradjon. Időnként szemlét tartott, megnézte mit mutatnak meg magukból az antikvák, próbálkoznak-e valami trükkel a kurzívok s gyanakodva figyelte a 9 pontos lábjegyzet betűket. Még szolgálnak, és az a másik fény mintha erősebben sugározna, s ha az hűséges marad, kedvenc játékasztalától fel sem áll egészen addig, míg neki is eszébe nem jut valami olyasmi, hogy több fényt.
