Darvasi Ferenc
Otthon lenni
Az ember, ha kortárs irodalommal foglalkozik, újabb és újabb szerzőkkel ismerkedik meg, kötelességszerűen és \ vagy érdeklődésből elolvas mindent, amit csak bír. És közben van egy-két alkotó, akihez visszahúzza a szíve, és akit biztos, hogy puszta kedvtelésből és nem munkából olvas. Számomra az egyik ilyen prózaíró Mándy Iván. Össze sem tudnám már számolni, hányszor volt a kezemben A pálya szélén, de például a Fabulya feleségeit és a rövidebb írásait is nagyon szeretem. Úgy vagyok a könyveivel, mint ahogy a legjobb barátokkal való találkozásokkal. Elég évente egy-kétszer összefutni valakivel, akkor is megvan az a bizonyos közös hullámhossz. Mándyt sem kell agyba-főbe olvasni, elég egy-egy szöveget, hogy, ha később elővesszük, újra rá lehessen csodálkozni a sajátos és a magyar irodalomban meglehetősen egyedinek tűnő prózavilágára.
Legutóbb, szintén nem először, de gyaníthatóan nem is utoljára, az Elbeszélések, kisregények címen kiadott könyvéből "ízlelgettem" egy opust, A villamost. A villamos, mondja bennem a sajnos szinte soha nem alvó kritikus, már az érett Mándyt mutatja, azt a szerzőt, aki éppen a díszítés hiányával díszít, s a formai redukcióval gyakorlatilag majd' mindent a befogadói, nem, csúnyán hangzik ebben a környezetben ez a szó, tehát: majd' mindent az olvasói képzeletre bíz. Adott egy lazán egymásba szőtt, rövidke mozaikokból, töredékekből, epizódokból álló történet, melyben az író mindent, de ezt most tényleg úgy higgyék el, hogy valóban mindent életre kelt. Ami külső és idegen a világban, az nála belsővé, otthonossá válik. Mint a gyerekek számára a mesehősök, úgy válnak jó ismerőseinkké a villamosok, a fáradt, álmos kocsik, a konok, mogorva ütközők, a lecsuklott áramszedők, a szerelvényen utazó dühös bevásárlószatyrok, a gyűrött, rózsaszín papírba csomagolt, elhagyott túrós bukták, valamint az ablakból szemlélt, üres telken álló rozsdás lavór.
Vannak ugyan mikro-történetek itt, tagadhatatlan, de a valódi hősök nem az emberek, legfeljebb a gyermekiesen szabadon garázdálkodó képzelet(ük), és legelső sorban a villamosok, kicsit a szépek és újak is, ám inkább a rozoga, mégis előmerészkedő aggastyánok, a nyugdíjasok a régi remízekből, a rokkantak a javítóműhelyekből. Egyrészt meseszerű A villamos, másrészt persze nem gyerekeknek íródott. Nem gyerekeknek, mégis tele van szeretettel, végtelen gyengédséggel, érzékenységgel, és mint látható, nem csupán az emberek, hanem bárki és bármi iránt, aki és ami elesett, gyenge, sérült vagy elfeledett. Már-már elviselhetetlenül giccsbe hajló ez a prózaszövet, de csak már-már. Nagy talány, hogy ezek az olykor forgatókönyvszerűen pontos, visszafogott leírások hogyan váltanak át mégiscsak - jobb szót nem találok rá - lírába. (Talán az a néhány közbeiktatott jelzős szerkezet tehet minderről? Fene tudja.) Nem vitás, szól közbe belül megint az okoskodó kritikus, A villamos a tökéletességig kiérlelt Mándy-nyelven cseng-bong. Nincs ebben a 60 oldalban egyetlen felesleges szó, suta hang sem. Az elbeszélő meg sem próbálja elhitetni velünk, hogy valóságos utazásokat, útvonalakat írna le. Lenyűgöző, amit kapunk: betekinthetünk - hú, de patetikus és irodalmiatlan leszek! - egy lélek megkapó, talán legbelső odújába. És akkor most tudom, hogy nagyon banálisan fogalmaztam, de mit csináljak, nem megy másként, és különben is, hogyan mondjam, szóval ez az egész valahogy olyan otthonos, ez az egész Mándy-világ, hogy azért ezer hála és köszönet a Mesternek!
Mándy Iván: A villamos = M.I.: Elbeszélések, kisregények. Palatinus, Bp., 2004. 197-257.; vagy M.I.: A villamos. Magvető, Bp., 1981.
