Darvasi Ferenc
Láthatatlan, titkos barátok
Mándy Iván, Molnár Ferenc, Kiss Ottó
Szép dolog kritikákat írni, folyamatosan szemlézni a kortárs magyar irodalom friss alkotásait, még szebb visszatérni régebbi olvasmányélményekhez. Egy korábban kedvelt könyvet újra végiglapozni valójában a lehető legjobb önismereti kurzusok egyike. Közhely, de minden egyes alkalommal mást és mást olvasunk ki ugyanazon sorok közül, legalábbis elég nagy baj, ha nem tud meglepetéssel szolgálni számunkra egy kötet. Mert ha nincs meglepetés, az az esetek zömében még véletlenül sem a szerző hibája, hanem a miénk, mert mondjuk ugyanabból a nézőpontból, monolitikusan szemléljük a világot, vagy szerényebben: a regény felvázolta helyzeteket. De ilyesmi igazából talán nem is lehetséges, hiszen az őt ért hatásokra az ember folyamatosan változik, mást tart fontosnak és kevésbé fontosnak, másra nyílik meg a gondolkodása. Ezért ha újraolvasunk valamit, az a saját személyiségünk változásáról is ad pontos képet. Nem beszélve most arról, hogy egy igazán jó könyv nem lesz semmivel rosszabb második, harmadik olvasásra.
Aztán vagy van idő vagy nincs elővenni a korábbi nagy könyvélményeket, ezeket a - Kempis Tamás szavaival élve - láthatatlan, titkos barátokat. Én folyton tervezem, és most nyáron jutottam el oda, hogy meg is valósítsam. Volt egy teljes szabad hetem, amikor se nyaralni nem mentem, se dolgoznom nem kellett, ekkor. Leszedve a polcról a kiszemelt köteteket, kicsit megijedtem. Ugyanis vagy húszat sikerült kiválogatni. Húsz könyvet nyilvánvaló, hogy nincs idő - főleg egy hét alatt - „letudni". Szűkíteni kellett a kört, a - diákosan, tinisen mondva - „kedvencekre", és azokra, amelyek valamiért éppen most igazán fontosak számomra. Az utolsó körben hét könyv maradt: a Moszkva-Petuski, A mi utcánk, a Xanadu, Az ellenállás melankóliája, és az a három, amiről most írni fogok.
Elsőnek Mándy 1959-es Fabulya feleségei című kisregényét választottam. Mint oly sok nagy mű, ez is egyetlen ötletre épül: ül a kávézóban két irodalmár, és egy harmadikról beszélget. Órákon át semmi mást nem tesznek, csak kollégájukról mesélnek, aki a végén, annyi múltidézés után, megjelenik a (könyv) valóság(á)ban is. A régi emlékek képzelgésekkel keverve. Mit lehet Mándytól nagyon jól megtanulni ebből a könyvből és egyébként is? Párbeszédeket írni elsősorban. És néhány ecsetvonással hús-vér figurákat teremteni. Ezt a kettőt mindenképp. Egy neves prózaíró mondta nemrég, hogy ő a harmadik, egyébként sikeres kötete után jött csak rá, mikor forgatókönyvírói munkát kapott, hogy nem tud rendes párbeszédeket írni. Nos, Mándy tud, neki mondjuk a szerencsétlensége volt a szerencséje: mikor a „rendszer" margóra szorította, a rádiónak írt darabokat, ott volt ideje megtanulni a dialógusteremtés csínját-bínját. Önéletrajzi jellegű is a könyv tehát, persze ennél a szerzőnél sosem kell holmi tolakodó személyességre gondolni. Csak, hogy hősei is a rádiónak írnak például. Szinte semmi tájleírás nincs a regényben, nincsenek hosszú monológok, majdnem csak párbeszéd párbeszéd hátán, de azok kiválóak. Fabulya és Eszter egyszerre torokszorító és végtelenül humoros kirándulása meg külön elemzést érdemelne, valóságos gyöngyszem. Csak azért nem idézem, mert túl terjedelmes lenne.
Mándy után Molnár Ferenc következett. Már majd' tíz éve elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, A Pál utcai fiúkat minden évben elő fogom venni. „Persze", nem tettem, de azért a mostani már a harmadik olvasat volt. A történetet mindenki ismeri, nem is kellene róla okoskodni. Most talán az fogott meg leginkább belőle, ahogy a szerző a bűn és a bűnhődés viszonyáról beszél Geréb és Nemecsek kapcsán (utóbbinál persze nem is beszélhetünk bűnről, csak bűnhődésről). Biztosan született már számos olyan elemzés, amely az érettségük felől vizsgálta a szereplőket: hiszen emiatt is érdekes karakterek ezek a tizennégy éves fiúk, a gittegylet például még egy kimondottan gyerekes szerveződés, a grundért folyó harc már más kategória. Vagy ahogy a felnövésről beszél Molnár, a halál kapcsán. Hogy Boka felnő, viszont a többiek nem tudnak Nemecsek esetével mit kezdeni. Szerencsére azért a vörösingesek sem olyan nagyon rossz fiúk. Annyival azért persze rosszabbak, hogy ne őket szeressük. Ha a Pál utcaiaknak szurkolunk, akkor az okosabb, intelligensebb gyerekek mellett tesszük le a voksot: hiszen ők nívósabb helyre, a gimnáziumba járnak, míg a vörösingesek „csak" a reáliskolába.
Az persze külön öröm, hogy a helyszínek majd' mind ismerősek. A Köztelek utcánál álló egykori dohánygyár most a református egyházkerület épülete, annak könyvtárában dolgoztam évekig. De a többi ferenc- és józsefvárosi utca is. Tudjuk, a Pál utcai grund nincs meg, beépítették. A Füvészkert viszont él és virul, gyönyörű hely, érdemes elmenni, mindössze 600 forint a belépő. A pálmaház, a fenyők, és a Sziget. Van ugyanis tó, és egy kis híd (körülbelül 2-3 méter hosszú) is, akár a könyvben. A képzeletünkben élő, Molnár Ferenc-i Szigethez képest a valóságos ici-pici. És egyébként ha már Füvészkert: Térey készülő könyvében, a Protokoll munkacíműben is van egy itt játszódó fejezet. Búcsúzóul egy-két mondat a könyvből: „A tintatartó kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek, Boka a falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a Boka keze viszont nem tisztult meg." Humor Molnár Ferenc-módra, és még egy hasonló, Nemecsek monológja az einstand kapcsán: „hiába is voltunk mi öten, ők ketten [a Pásztor-testvérek] olyan erősek, hogy tízet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad, és a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban, és mink hiába szaladunk, mert utolérnek."
Kiss Ottó Szövetek című könyvét is harmadszor olvastam. Elsőrangú mű, furcsa, hogy nem szerepel igazából a köztudatban. Száz oldal az egész, egy-egy hosszúmondat egy fejezet, az előző fejezet utolsó tagmondatával vagy annak alig módosított verziójával kezdődik a következő egység. Határ menti mikrovilág, alig pár szereplő, és minden, de minden benne van, amiről érdemes beszélni, példának okáért a szerelem, a halál, a hit, a bűn és bűnhődés-tematika, és mindez finom, érzékeny leírásokban. És nem csak a bűn és bűnhődés köti össze A Pál utcai fiúkkal, hanem a homokbombák, sáncok, haditervek, a grundosat idéző játék (a téma legújabb variációja Dragomán György Fehér királya). A Nenadov gyerek alakja, az áldozaté meg persze kissé Nemecsekre hasonlít. Nenadovnak csak akkor hangzik el a keresztneve, mikor meghalt - később Háy A gyerekben is ugyanezt az eljárást alkalmazta: csak mikor halálán van főhőse, használják a többiek a „rendes" nevét. Van itt vérfertőzés is, akár később a Virágzabálókban vagy a Tánciskolában.
És akkor még nem is idéztem, pedig van mit, például: „köztudott (...), hogy nagy hidegben nem lehet világgá menni". Vagy egy még szebb: „ahogy befordultam a sarkon, szembejött velem a lány, először azt hittem, csak odaképzelem, de nem, mert közeledett, és mosolygott, hátranéztem, hogy tán jön utánam valaki, azon mosolyog, a lány ettől még jobban mosolygott, mert nem jött utánam senki". A Szövetek tele van titokkal, Kiss Ottó remekül adagolja ezeket, lett légyen szó a szerelemről, a szexuális érésről, a halálról, vagy csak egy-egy különleges alakról, amilyen például a tárcsás ember. Okos a címadása, és okos a felépítése, de én nem az eszessége miatt szeretem Kiss Ottó prózáját és ezt a könyvet. Pont' nem az eszessége, hanem az érzelmessége miatt; és akkor itt kínálkozik az alkalom összekötni Molnár, Mándy és Kiss Ottó világát: mindhárom férfiakhoz képest rendkívüli érzékenységű író. És ha már itt tartunk, én mindig szerettem ezt a líraisággal telített prózát - ami mellesleg nem a magyar próza fővonala, hiszen a kánon az agyas, filozofikus epikát, Nádast, Esterházyt, Kertészt preferálja. Persze, nem azt akarom mondani, hogy ne lenne jogos őket piedesztálra emelni - azt viszont már igen, hogy számomra valahogy mindig vonzóbb volt a líraias próza. De ez nyilván alkat kérdése is...
Az említett könyveket az alábbi kiadásokból olvastam:
Mándy Iván: Fabulya szerelmei = M.I. regények I. (Palatinus, Budapest, 2005)
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Móra, Budapest, 1975, 20. kiadás)
Kiss Ottó: Szövetek (József Attila Kör-Kijárat Kiadó, Budapest, 1999)
