Szinte Gábor: Mándy Iván
Ménesi Gábor
„Maradt egy árva fa"
Ha jelen írás élére mottót helyeztem volna, akkor az a következő lenne: „Mándy Iván titokzatos író. [...] Öntörvényűsége - az öntörvényűek között - teszi azzá, művében, világában minden ismerős és világos. Mégis, mint minden evidencia - titok marad kicsit." (Balassa Péter) Már szinte közhely, hogy Mándyról írni, legalábbis szövegeiről érvényesen, dialógust kezdeményezően, elemző, értelmező, feltáró igénnyel szólni, az életművet megszólítani rendkívül nehéz feladat. Mindez nem választható külön a Balassa által említett rejtélyességtől, amely az újabb értelmezések tanácstalanságát és zavarát kiváltja. A Mándy-művek befogadói horizontját ráadásul hosszú időn keresztül elsősorban az ideológia formálta. A hivatalos irodalomkritika a nagyváros krónikását látta (akarta látni) az íróban, s a realista ábrázolásmódot kérte rajta számon, lehetőség szerint egy nagyregény megalkotását. Mándy azonban nem volt hajlandó engedményeket tenni, töretlenül haladt tovább a maga által kijelölt úton.
A Palatinus Kiadó 2003-ban fogott nagy vállalkozásába, a Mándy-életműsorozat megjelentetésébe, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy jobban ráirányítsa a szakma és az olvasóközönség figyelmét az író műveire, remélhetőleg újabb olvasatokat, elemzéseket implikálva. A sorozat szerkesztői alapvetően műfaji szempontok mentén csoportosították a szövegeket, s ennek megfelelően adták közre az egyes köteteket. Munkájuk közben láthatóan szembesültek az említett megközelítés problematikusságával, azzal a kérdéssel, mely írások utalhatók a novellák (illetőleg novellaciklusok), vagy a regények (esetleg kisregények) körébe. Mándy szövegeit ugyanis alapvetően a hagyományos formák és műfaji kódok felülírása, a műfaji határok átlépése, illetőleg felszámolása jellemzi. A lineáris cselekményvezetés helyett emlékek, benyomások, történetfragmentumok, képek és hangok egymásutánja sorakozik, s Mándy sajátos atmoszférája teremti meg a kohéziót műveiben. Az író jelenetezését, vágástechnikáját a legtöbb kritikus a filmszerűség fogalmával próbálta leírni. Elsőként Makay Gusztáv beszélt erről A csőszház című kisregény kapcsán, mások montázstechnikát (Doboss Gyula), vagy hangjátékszerűséget (Balassa Péter) említettek, hangsúlyozva módszer és az ábrázolt tárgy összekapcsolódását. Mándy bármiféle kommentárt feleslegesnek tart, írói „programja" elsősorban abból áll, hogy „kamerájával" rögzíti az állóképekbe sűrített jeleneteket, majd az így létrejövő „filmkockákat" a befogadó elé tárja, mintegy levetíti.
Számomra legizgalmasabb a Novellák három kötetének olvasása volt. A kiadvány segítségével áttekinthető az a fejlődési ív, ahogyan az író az első, hangpróbáló, ám számos későbbi alapvonást felmutató novelláktól eljut az utolsó kötetek minimalista törekvéseiig. Bejárva Mándy univerzumát a huzatos lépcsőházban velünk szemben baktat Arnold bácsi, mintha múlt és jelen határán bolyongana. „Köd... ónos szitálás. Változás nem várható. Az idő ismétli önmagát" - közli a rádió recsegése. Az Egy este című novellában Zsámbokyhoz egy fiatal lány érkezik kerékpáron, és szinte észrevétlenül csúsztatja az író elé a Charta '77 perében született ítéletek elleni tiltakozó ívet. A novella hátralévő részét az aláírások böngészése, a nevek olvasása és a hozzájuk fűzött kommentárok teszik ki. És természetesen végig jelen van a dilemma: aláírni vagy nem? Csaknem valamennyi novellában felbukkannak a cetlik, azt jelképezve, hogy az egész rekonstruálása helyett csupán a mozaikok rendezgetésére van lehetőség.
Mándy posztumusz kötete, A légyvadász címadó novellájának központi figurája szüntelenül a legyet figyeli. A várakozás abszurd szituációja, az emberi lét bizonytalanságát szimbolizáló állapot egyértelműen Beckett drámáját idézi fel az olvasóban. Ekkorra még szikárabbá válnak Mándy mondatai, a kihagyásos alakzatok, a hiányok és csöndek még markánsabban vannak jelen, s a valódi jelentés nemegyszer az elhallgatásokban, a sajátos vágásokban képződik meg. Mándy gyakran él a bizonytalanság-elbizonytalanítás eszközeivel, ezeket jelzi a kérdő mondatok sokasága, a feltételes mód alkalmazása, a mondatot lezáró írásjelek helyett a három pont jelenléte. Egy rövid, látszólag jelzésszerű Mándy-mondat valójában a teljesség hordozója, s mindazt képes érzékeltetni, amely látszólag a kimondhatón túl húzódik meg.
A tárgyak pedig mindvégig a szövegek középpontjában állnak: a megvetett ágy, egy pizsama, egy pár papucs, egy földre ejtett cédula, egy asztalra dobott, nemrég még olvasott könyv, egy távirat, egy levél az ember hiányát, egykori jelenlétét őrzik. A lepusztultság látványa, a szemétkupacok, az omló vakolatok, a lerongyolódott falak, az elmagányosodott tárgyak voltaképpen az emberi lélek kivetülései, az ember determináltságának, létbe vetettségének szimbólumai. Ezek a tárgyak nem csupán magányosak, hanem sértődöttek, ingerültek is, magukra veszik (egykori) tulajdonosaik örömét és szenvedéseit. Ugyanakkor a fa - ciklikusan pusztuló, majd újrasarjadó részeivel - az öröklét szimbólumaként Mándy világában is fontos szerepet tölt be, a pusztulással szemben az életerőt mutatja fel, azt sugallva, hogy talán nem reménytelen minden, ott kell megpróbálni élni, ahol élni adatott: „Az utcák felásva. Táblák. Behajtani tilos táblák. / De hát nincs is hova behajtani. És nincs is, aki behajtson. / Sötét árkok, mély gödrök. Sírgödrök, ahonnan már a halottak is kivesztek. / Az emberek eltűntek. A tiltások megmaradtak. / Az infánsnő még egyszer visszanéz a házra, a kapualjra, az udvarra. A vékonyka fára az udvaron. Eltűnik, szertefoszlik a levegőben. / Maradt egy árva fa." (Huzatban)
És számos fontos pillanatot idézhetnénk még. De hely hiányában be kell érnünk ennyivel.
Mándy Iván: Novellák I-III. Palatinus Kiadó, Budapest, 2003
