Létünk, ez a plazmatikus

Beszélgetések

Garaczi László a békéscsabai esten

Kiss László
Létünk, ez a plazmatikus
Beszélgetés Garaczi Lászlóval
(részlet)

[...]

– A hidegség, az emberriasztó atmoszféra megteremtése gyakran a virtuális világ számlájára írható. A chatbox, az internetes kommunikáció a metaXában is hangsúlyos szerepet játszik, aminek kapcsán az önismeret, a „ki vagyok én igazából” problémája is szóba kerülhet. Engedj meg két kérdést ezzel kapcsolatban. A regény egyik izgalmas rétege épp a félixnek hívott főszereplő „valóságos” alakjának a kiderítése, annak fölfejtése, milyen kapcsolat fűzi gyermekkori barátjához, zsolthoz, vagy épp annak eldöntése, adhatunk-e hitelt a szanatóriumbeli beteg leleplező gesztusának a mű végén, amellyel látszólag elkülöníti, valójában azonban összekuszálja a szálakat. A pszichiátriai kezelés alatt álló személyiség ötlete kezdettől fogva működött, vagy írás közben kezdtél tudatosabban figyelni rá, mondván, nem csupán egy élettapasztalatot közvetít, de a narráció bonyolítását is kiválóan szolgálja? A másik kérdés – ha már az internet szóba került –: az ezredforduló körüli online-regénypályázat óta eltelt hat évben miért nem állt össze hamarabb a metaXa, mi akadályozta a megjelenést?

– Kezdjük a második kérdéssel. 2000-ben volt ez az internetes regénypályázat, s bár akkor még nem volt ennyire elterjedve az internet, sokan jelentkeztek rá. Először szinopszisokat kellett írni, aztán fejezeteket, a zsűri értékelt, talán közönségszavazati lehetőség is volt, szűkült a kör: egy idő után heten, végül hárman maradtunk, hármunknak kellett megírni a regényeinket végig. Az enyém végül nagyjából száz oldal lett, ez volt a metaXa ősváltozata. A Magvető ki akarta adni, de én még javítani szerettem volna rajta, tovább akartam írni. A Jake Smiles jegyezte pályázatot ki is adták, az 1 link elég szép siker volt. Én meg örültem, hogy van egy jó kis száz oldalam, amiből majd írok egy több száz oldalas regényt. A következő hat-hét évben időnként nekiestem, és bár végül nem lett sokkal hosszabb, mindig alakult, formálódott. 2006-ban a kiadó kérésére és segítségével végül is megszületett a végső változat. Hogy miért tartott ennyi ideig? Nem tudom. Sokat dolgoztam vele, volt, hogy felduzzadt két-háromszáz oldalra, elindult valamerre, ami aztán zsákutcának bizonyult, leváltak róla részek, lüktetett, bugyogott, nem találtam rajta fogást. Egy idő után az kiderült, hogy az eredeti epikai alapra nem lehet nagyobb kompozíciót fölhúzni.
És hadd térjek át az első kérdésedre. A regény alaphelyzete az, hogy valaki egy idegszanatóriumban leírja az emlékeit, hogy hogyan került oda, lényegében az előző fél évének, magánéleti-művészi válságának az eseményeit sorolja el, amelyek egyfajta identitásválsághoz vezettek. Följegyzései közben a szanatóriumban történtekre is reflektál, a különféle idősíkok tehát egymásba játszanak. A végén pedig kiderül, hogy ő talán nem is ő, nem ő írja a történetet, hanem a legjobb barátja, a történet egyik hőse, az ő bőrébe bújva. A lényeg, hogy az életválság odáig fajul, hogy a történetmesélő személye is bizonytalanná válik. Tehát olyan problémákat próbál feszegetni a könyv, hogy hogyan ragadható meg egy ember, hogyan írható le, mi teszi az embert azzá, ami. Hogy ki vagy mi vagyok én: a génjeim? a történetem? Van valami törvényszerűség a változások dinamikájában? Vagy csak ez a jelen pillanat vagyok, mikor kimondom, hogy én? Az emlékek sokszor nem koherensek, különböző személyeket villanthatnak fel „énként”. A szilárdnak gondolt személyiségkontúrok fellazulnak, nehéz valakit egyértelműen identifikálni, pontosan leírni. Mintha az én hajlamos lenne rá, hogy föloldódjon az emlékekben, a fantáziáiban; állandó mozgásban van, egy rezgő kulturális háló hatásai folyamatosan kimozdítják biztosnak gondolt pozíciójából. Más hangon beszélek, másik személyiségrészemet aktiválom a közértben, másikat, amikor most veled beszélgetek, és megint másikat, amikor például a kedvesemmel vagyok. Ezek a részek nem mindig és nem feltétlenül illeszkednek hiánytalanul. A pszichózisok egy része abból fakad, hogy az emberek úgy próbálják leélni az életüket, mint egy szilárd karakterű főhőssel bíró, érthető, követhető, logikus történetet, ragaszkodnak ehhez az illúzióhoz, és aztán belerokkannak ebbe az illúzióba. Ez a téma, a modern, posztmodern személyiség lehetősége, kudarca, szétszóródása engem mindig érdekelt, a régebbi írásaim is foglalkoztak ilyesmikkel. A metaXában is elég középponti probléma. Egyébként maga az írói lét is többszörös „skizofrénia”. Ugyan én írtam a könyvet, de ez a bizonyos jéghideg hang mintha már nem teljesen én lennék, valahogy megképződött bennem ez a narrátor, aki ráadásul a főhőssel azonosítható, akiről viszont kiderül, hogy nem feltétlenül az, akinek az elejétől állítja magát. És magánemberként is: részt veszek ugyan az élet hétköznapi ügyeiben, de közben állandóan figyelek, résen vagyok, „megfigyelésekre”, furcsaságokra, irodalmi nyersanyagra vadászok. Folyamatos gyűjtögetés. Vagyis állandó pulzálás a kint és a bent között.

– Innen nézve a rögzítés aktusa is illúzió, merthogy nem rajzol meg valóságos kereteket, és mintha épp erre játszana rá ez a regény a látszólag szabadon áramló szövegfolyammal, amelynek a végéről bonuszként a pont is hiányzik. Volt kritika, amelyik a narráció pontosságát a személyiség hasadtságával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Az idézőjelben említett skizofrénia itt mentőöv lehet, s elképzelhető, hogy nem is pontatlan megjelölés a főhős állapotára vonatkoztatva, hiszen félix alakját úgy is nézhetjük, mint egy közös – például: x – halmazt, melyet két elem alkot, s bár külön-külön mindkettő normális, együtt nem alkotnak értelmezhető egészet. Visszatérve a keményen megdolgozott hat évre: 300 oldalból lefaragni 200-at szörnyű pusztításnak tűnik. Nem fájt érte a szíved?

– Mazochisztikus örömmel húzom ki a mondataimat, oldalakat is, egyetlen gombnyomással, ha rossznak érzem őket. El nem tudom mondani, milyen jó érzés. Lényegében olyan, mint mikor valami fantasztikusan jól sikerül. Azzal a különbséggel, hogy ha valami jól sikerül, máris ott duruzsol a kétely, hogy nem tévedek-e. Amit kihúztam, nem kell megmutatnom senkinek, az csak az enyém. Az nem tud megbukni, az az ügy megnyugtatóan lezárult, ott győztem. Amit kiadok a kezemből, az viszont egy bizonytalan térbe, egy kritikusi-olvasói közegbe kerül, és könnyen kiderülhet, hogy mégse jó, hogy nem szeretik, szóval mindenféle szörnyűségek történhetnek vele. A kihúzott szöveg viszont ép, sértetlen és támadhatatlan. És nem kell vele többé foglalkozni. Nem kell menedzselni. Csupa szimpatikus vonás. Elteszem őket fájlokba, amiket aztán soha többé nem nyitok ki. Vannak szerzők, akik velem ellentétben szinte semmit nem javítanak, „készre” írják a szövegeket. Irigylésre méltó. Én javítós, szöszmötölős vagyok, az első verziók általában elég kuszák, sérülékenyek. Gyorsan megszületnek, de ez csak egy massza még, amit gyúrni kell, formálni, sűríteni, csupaszítani. Nyilván ami ilyenkor hajt, az valamiféle paranoia is, hogy ha rossz lesz, ha nem találok formát, ha csúnya lesz a végeredmény, kokit kapok a fejemre. Hogy kiderül az igazság, a tehetségtelenség. Egyfajta állandó menekülés ez a remélt jóba. Amiben tehát nem vagyok száz százalékig biztos, röpül. Tudom, tapasztalatból, hogy így is mindenféle kisz-kosz bent fog maradni. Tehát nem ért drámai meglepetésként, hogy a háromszáz oldalból százhúsz lett. Nagyjából a szokásos arány. Tömörítés. Ahogy egyszer írtam: megfigyelésem tárgyait befelé rügyeztetem.

– A hagyományos elképzelésnek, miszerint (nagy)regény az, ami alatt beszakad az asztal, nyilvánvalóan nem felel meg, ennek ellenére 300 oldalasnak tűnik. Ahogy a korábbi szövegeidben ott volt a metaXa lehetősége, úgy a metaXában benne vannak a korai Garaczi-prózák. Ez utóbbiak – különösen a Plasztik és a Nincs alvás! szövegei – finoman szólva nem feleltethetők meg a klasszikus olvasói elvárásoknak, sokszor provokatívnak, kihívónak tűnnek. Voltak olyan olvasói visszajelzések, amelyek „olvashatatlannak”, nyugtalanítónak vagy egyszerűen csak nehéznek tartották ezeket az írásokat?

– Különböző olvasói visszajelzések érkeztek. Hagyományos olvasói attitűddel ezek a szövegek sokszor valóban nehezen érthetők. Mások elfogadták ezt az írásmódot, azzal, hogy nem tudják, mit olvastak, de van benne valami jó, valami energia. Csak az egésszel nem tudnak mit kezdeni. És volt egy másik típusú olvasói, illetve kritikus réteg, amelyik megpróbálta ezeket az írásokat mégiscsak elemezni. A Nincs alvás! környéki kritikavita kapcsán olyasmi fogalmazódott meg, hogy az a zavarba ejtő, hogy egy-egy szövegnek többféle értelmezése is lehetséges. Hogy túlságosan nyitottak. Hogy szögesen eltérő interpretációk is érvényesek lehetnek velük kapcsolatban. Volt, aki épp ezért úgy gondolta, hogy ezek a szövegek a semmiről és a semmibe, az „üresbe” szólnak. Ami túl sokféle megoldási lehetőséget hordoz, az maga a káosz, az maga az űr, a semmi. Erdély Miklós egy gondolata szokott ilyenkor eszembe jutni: „A műalkotásnak ellen kell állnia minden egyértelmű értelmezési kísérletnek”. Ezt a műalkotás definíciójaként mondta. Amit meg lehet fejteni, az nem mű, hanem, mondjuk, beszámoló. Ismeretterjesztés. Az igazi mű titok, vagy titok is. Van egy erő, valamit csinál veled, elolvasod, beléd kerül, hat rád, de igazából nem tudsz vele mit kezdeni, nem tudod elintézni, kizsákmányolni, befejezni. Ez a gondolat nagyon hatott rám akkoriban. Ha talán nem is tudatosan, de úgy dolgoztam ki ezeket a szövegeket, hogy ne adjanak egyértelmű fogódzókat. Később megpróbáltam hosszabb szövegeket írni ugyanezzel a technikával, és mintha eljutottam volna az olvashatóság határához. Én legalábbis úgy éreztem. Hiába tudtam, hogy belül mindenféle mélystruktúrák tartják, támasztják, építik a szöveget, ha az közben végzetesen megterheli az „egyszerű” olvasó tűrőképességét.

– A metaXa munkacímei közül egy-kettő kikerült a műhelyből. Hallhattunk Foglyul ejtett ragyogásról, olvashattunk Ikerholdról. Miért lett az, ami?

– Néha arra gondoltam, ez a fő oka annak, amiért nem tudom befejezni, hogy nincs meg a címe. Az eredetit még 2000-ben, a pályázat után elvetettem. Ezután tényleg több címmel futott, jelentek is meg belőle részletek. Végül az utolsó fázisban mégis az eredeti metaXa mellett döntöttem. Lehet, hogy ha kezdettől így marad, hamarabb elkészül. A Foglyul ejtett ragyogást, bár nem rossz cím, túl költőinek, túl hatásosnak éreztem. Nem igazán kapcsolódik a regényhez, ellentmond például ennek a bizonyos hideg, a személyiség nullfokán beszélő hangnak. A többi címmel is mindig volt valami probléma. A metaXa mellett végül az döntött, hogy rövid, jól mondható, éles, kemény, sok az allúziója, továbbgondolható rétege, akár a betűk látványa szintjén is. A cím ilyen sokrétegűsége talán a szöveg motivikus szerkezetével is összhangban áll.

– A metaXában hangsúlyos szerepet játszik a zene, a komolyzenétől a death metálig. Úgy tudom, szívesen hallgatsz drum n’ bass-t, amelynek a tört ritmusai egybehangzanak a regény zaklatottságával, váltásaival, ide-odautalásaival, s mintha arról is olvastam volna, hogy munka közben szívesen hallgatod a német metálbandát, a Rammsteint. Írsz még zenére, s ha igen, és ha, mondjuk, magyar zenekarról van szó, nem zavar a szöveg?

– Az utóbbi években „felpuhultam”, ma írás közben ambientet hallgatok. Előtte tényleg keményebb zenékre írtam, de a dalszöveg, kivált, ha magyar volt, akkor is zavart. Aztán áttértem az instrumentális, de változatlanul keményebb zenékre, az elektronikus zene különféle változataira. Most olyan ambientet hallgatok, amiben lehetőleg nincs vokál. Úgy tűnik, a csend felé megyek, erről szép okosakat lehetne mondani, de nem fogok.

– Mennyire találtad meg a hangot a kortárs zenei élet képviselőivel? Tartod-e egyáltalán velük a kapcsolatot, vannak-e közös projektek? Rap-betétek olvashatók például a Plazmában, nem minden előzmény nélkül. Vettél már részt ilyen közös művészeti performance-ban, vannak-e ilyen terveid?

– A rap és a hip-hop aktívan nemigen érdekel. Van egy családi zenekarunk, a KÉM együttes: Kockázatok És Mellékhatások. Irányzat szempontjából, mondjuk, neonormális bölcsészmetálnak mondanám. Zenész az apósom, feleségem, sőt az apósom felesége is. Én írom a szövegeket, meg néha valamilyen ütősön csörömpölök. Mindez persze csak vicc. A szabály, hogy évente egyetlen új számot írhatunk, nem többet, és körülbelül egyszer is lépünk fel. Tehát most van három számunk, a koncertjeink tízpercesek. Közelebbi baráti viszonyban a profi zenészek közül leginkább a ’80-as években indult újhullámos, underground, punk zenekarok néhány tagjával vagyok, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Balaton, ilyesmik.

– Ez még abból a bizonyos „bulizós” korszakból származik?

– Igen, jártam koncertekre, bulikra, néhányukkal összehaverkodtam.

– Szinte minden, veled készített interjúban szóba kerül, hogy a ’80-as évek egyik kipróbált és ismert figurája voltál. Amikor erről beszéltél, általában két baráti körről szóltál. Az egyikkel ment az éjszakai nyomulás, a másikkal elkezdtetek összejárni, megmutattátok egymásnak a kéziratokat, vagyis – nagyon lecsupaszítva – az előbbit a bulizás, utóbbit a művészet hozta össze. Tudott az előbbi az utóbbiról? Tisztában voltak vele, hogy neked művészi céljaid, írói ambícióid vannak?

– Az ilyen bulizós társaságokban, főleg ha fiatalokról van szó, mindenki kicsit művész: ez filmrendezőnek készül, az festő lesz, a harmadik zenél. Nem lógtam ki közülük, nem volt gáz, hogy hajnalban, mikor minden elcsendesedett, egy füzetbe írogattam. Volt egy harmadik társaságom is, kemény proli gyerekek, börtönmúlttal, satöbbi, őket se zavarta. A helyzet persze változott kicsit, mikor publikálni kezdtem. Az igazán meglepő ezeknek a különböző társaságoknak a nagyon eltérő attitűdje volt. Ezekben a bulizós társaságokban közvetlenebbek, őszintébbek voltak az emberek. Rakkendrol, nem játsszuk az agyunkat, nem fúrjuk egymást, a tét nem egy publikáció, egy szerkesztői állás vagy egy irodalmi díj, hanem mindig a jelen pillanat, ott kellett „győzni”, azt kell elvarázsolni, művészetté tenni. A művészvilágban úgy éreztem, hogy érdekek vannak, klikkek, pénzek, rivalizálás. Önérvényesítés, intrika. Azokban a társaságokban, ahonnan jöttem (persze nem az iskolákról beszélek), minden közös volt, és nem voltak legitim céljaink. Lemehettem pénz nélkül az FMK-ba, és ugyanúgy végeztem hajnalban. Ott is volt persze feszültség, verekedés, kard ki kard, lenyúlni egymás csaját, de elképzelhetetlen volt az a finom és aljas manőverezés, amit a művésztársadalomban tapasztaltam. Természetesen a kép nem ennyire egyoldalú: lettek „irodalmi” barátaim, sokan szeretettel fogadtak, segítettek, tudtam végre „szakmázni”, irodalmi szövegekről komolyan beszélgetni, én pedig elfogadtam cserébe, hogy ebben a szubkultúrában kicsit mások a szabályok. Közben elvittem őket olyan helyekre, amiket nem ismertek, Trabant koncertre, a Fekete Lyukba. Ebből talán kialakult egyfajta dinamika, hogy én adom ezt, ők adják azt, bár ezek a csoportok nemigen vegyültek egymással. Volt erre néhány katasztrofális eredménnyel végződő kísérletem. Fura időszak volt, hazamentem hajnalban, aludtam, utána Hegelt olvastam, mert közben egyetemre is jártam, délután lementem a Jelenlét körbe, írókkal találkozni, verseket elemezni, aztán ki a térre, és adj neki. Lehet, hogy itt alapozódott meg a már emlegetett „skizofréniám”. És még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy író akarok lenni. Abban az éjszakai társaságban, ahová jártam, Dixi volt a meghatározó figura, a mester, és ő olyasmiket mondott (és így is élt persze), hogy – kicsit az Erdély Miklós-féle kijelentéshez hasonlóan –: ne legyél semmi, ne vállalj „hivatalt”, ne kötelezd el magad, mert abban a pillanatban elvesztél. Ha pénzért hivatásszerűen művészetet árulsz, véged. Szerepelt Dixi filmekben, énekelt, zenélt, dalszövegeket írt, de az élete nem erről szólt, hanem a hitelességről, a szabadságról, a felforgatásról és a hihetetlenül szórakoztató és mély szóbeli improvizációkról. Erdélyi Miklós mondatával együtt az ő tanítása, élete nagyon hatott rám. Ha íróvá válok, bárki azt mondhatja, na, mi van, írókám, művészkém. Skribler. Borzalmas. „Én, kérem, költő vagyok.” „Foglalkozása: költő.” Ennél nincs komikusabb. Már két könyvem megjelent, de ódzkodtam kimondani, elfogadni, hogy író vagyok. Disszidálni akartam, meg mindenféle más terveim voltak. Körülbelül a negyedik kötetem körül adtam be a derekam. Addigra keletkezett egy szerény polgári hátterem, kis lakásom, és úgy tűnt, hogy fordításból, publikálásból, ösztöndíjakból valahogy meg tudok élni.

[...]