Beszélgetés Kiss Annával

Beszélgetések

Elek Tibor

„...emlékezem mindenre és mindenkire"

Beszélgetés Kiss Annával

Sokoldalú, a költészet határait egyéni módon tágító, különböző műfajokba is elkalandozó, epikus és dramatikus sajátosságokat is mutató lírája forrásvidéke gyermekkorának archaikus, népi és természet közeli világa, amikor az ember és természet kapcsolata még szervesebb volt, mint ma. Tulajdonképpen hol is volt ez a gyermekkori világ, Gyula, Zsadány, Orosháza és Debrecen milyen kötődéseket, kapcsolódási pontokat jelezhetnek az ifjúkori élmények és a későbbi költészete között?

Ha az ember szerencsés, akkor van egy faluja, van egy kisvárosa, van egy nagyvárosa, van egy hazája és van egy világa. Én szerencsés vagyok, nekem mindez megadatott. Jórészt meghívásokkal, de bejártam a fél világot kívül is belül is, és próbáltam egyeztetni a kettőt. Kiskorom főleg Gyulához kötődik. A Bethlen utca és a Szent László utca találkozásánál volt egy sarokház, az anyai nagyszüleim háza. Én a kórházban születtem, de máris hazaadtak, mert valami fertőzést kaptam, s úgy gondolták, hogy nekem már végem. Aztán akadt egy orvos, és mégis megmaradtam. Ez kezdetnek már elég jó, de Gyulát mégsem ezért szeretem, hanem mert nyugodt és kulturált, itt soha nem volt ellenségeskedés a különböző népek között, mi mind gyulaiak voltunk. Pestre kerülve láttam, hogy ez nincs mindenhol így. Debrecenben Gyulához hasonló volt a helyzet, ahová valamivel háború előtt költöztünk nagymamámmal a rokonai közelébe, és szerencsére kertből, kertbe. Nyakamba csengőt kellett kötnie, olyan el-

kallódós gyerek voltam, és a Nagyerdő nagyon nagy erdő. Nyakamban a kötelező csengővel, mint egy madárka császkáltam benne, még elsős koromban is, amikor már a nyulasi iskolába jártam. Gyula a kertjeivel, az ismerősök tanyáival, a mesélésekkel, az itteni jellegzetes élet-móddal hagyott bennem mély nyomot. Szüleim, apai nagyszüleim akkor már a közeli Zsa-dányban éltek. (Egyébként, mi így együtt debreceniek, gyulaiak, jászságiak, kunságiak, mor-vaországiak vagyunk.) Debrecenbe, hét éves koromban jött értem apám. Akkor került haza hadifogságból és rántotta össze a családot maga köré Zsadányban, nyolcadikos koromig már ott éltem velük. Az akkori sajátos rendelkezések miatt gimnáziumba Debrecenbe nem, csak csak Orosházára mehettem. Nem baj, ennek is örülök, nagyon fontos élményeket szereztem a kollégiumban, és kiváló tanáraim, nevelőim voltak. De vissza még Zsadányhoz! Ez a környék a Sárrét alja. Járt hozzánk egy öreg ember, akit én mesélő embernek, illetve Borbolya bá'-nak nevezek a gyerekkönyveimben, a becsületes neve, Szilágyi Sándor, jegyezzük meg, érdemes arra, hogy megörökítsük az emlékét. Ridegpásztor volt. Az első világháború után hazajött, és kiderült, hogy nincs ridegpásztorság, kiment alóla, mint mások alól később a föld. Vannak ilyen nagy megzuhanások az életünkben. Ettől kezdve szinte koldulva járt házról házra, hoz-zánk ebédelni, máshoz aludni különböző istállókba, szinte a családhoz tartozott. Gyönyörűen mesélt, és nagyon érdekes dolgokat. És voltak a gyermekjátékok a szünetekben: Mély kútba tekinték, aranyszálat szakajték, benne látom testvérkéimet, bíborba', bársonyba', gyöngyös koszorúba'. Tessék ennél szebbet titokzatosabbat, vagy mélyebb értelműt írni! Egy éve sikerült megfejtenem, hogy miből lett. Gyerekkoromban nem érdekelt, mert a gyereknek tág a világa, megelégszik azzal, hogy játssza, énekli, éli. Ezeket vittem én magammal mindenfelé, és egyszer csak ráláttam az egészre, hogy micsoda kincsek. Amiért hálás vagyok, még a sarki kutyának is, mindenkinek. Közösséghez szokni, egy közösség mozdulásait megtapasztalni, jót, rosszat! De engem a vers érdekelt. Zsadányban Szabó Mihály tanár úr kezembe adta az Arany-balladákat, József Attila, Ady verseit. Hát így is lehet írni! Úgy felzaklatott ez a három könyv, hogy költővé tett, és végérvényesen.

Középiskola Orosházán, orvostudományi tanulmányok Debrecenben, Szegeden tanárképző főiskola, majd tanítások, nevelőtanárság a Hortobágyon, tanárság Pesten - publikálás a hatvanas évektől. 1969-ben a Költők egymás közt című antológiában Nagy László mutatta be. Milyen volt ez a hatvanas évek végi irodalmi élet, az abban való pályakezdés, mit jelentett Nagy László segítő keze, közelsége? Nem a Genetívus című kötetében később publikált leveleire, inkább a kapcsolat irodalmi, szakmai részére kérdezek rá, hogy milyen hatással volt Önre Nagy László, a költő?

Ez a kapcsolat valahol Latinovits Zoltánnal kezdődik. Debreceni színész korukban egy albérletben laktak a férjemmel. Később Pesten is mindenféle színészek jártak hozzánk, illetve a férjem szüleihez, ahol laktunk, így Latinovits is. Olvasta a munkáimat, és kérdezte, hogy hová fordulok ezekkel? Sehová, mondtam, vagy írok, vagy kiadásért kilincselek, szerintem nem fér össze a kettő. Erre hóna alá kapta az egész paksamétát, azzal, hogy majd ő segít, és szó szerint házalni kezdett vele. Elment Vácihoz, Nagy Lászlóhoz, Somlyó Györgyhöz. Somlyó vonakodott, hogy a szerkestőségekben őt vagy szeretik, vagy nem, és nem akarja elrontani az indulásomat. Váci Mihály elfogadott néhányat közlésre. Nagy László azt mondta, ha nő lenne, így írna, s üzente, hogy hívjam föl. Zoltán viszont ezt az üzenetet elfelejtette átadni, csak örült, hogy elintézte a dolgomat. Aztán valamikor, évekkel később, bementem az ÉS-be, ott ült Nagy László. Szinte köszönés helyett kérdezte, hogy: Hát maga hol volt eddig? Én mindig is tiszteltem azt a férfiembert, aki valóban az, aki kiáll magáért, kiáll a szaváért, akinek van tartása. Minden ember egyszemélyes hatalom, a nő is, a férfi is, csak másként. Nagy László az volt, akiből sugárzott, hogy ki is ő. Nem beszélve a verseiről, amiket én azelőtt is olvastam és szerettem. Az Ön Fenti kérdésére is ő adta a pontosabb választ. Akkor. Latinovits Zoltánnak.

Kiss Anna költészetében az ún. felnőtt és gyermekversek szinte kezdettől egymás mellett és mintha csak egymással is összefüggésben születnének. A hetvenes években sorakozó felnőtteknek szóló kötetek után már az évtized végétől három gyermekvers kötete is megjelent, először 1978-ban A holdnak háza van címmel. Valahol olvastam egy későbbi megnyilatkozását, amelyben azt állítja, ugyanazt írja a gyermekeknek, mint a felnőtteknek, de óvatosabban. Hogyan is kellene ezt értenünk?

Tanár koromból tudom, hogy a gyerek nem kicsi felnőtt, nem hittem, hogy amenynyivel kisebb, annyival hülyébb. Arról van szó, hogy előttem van egy ember, aki megért, és én is őt, ha képes vagyok odafigyelni rá. A gyermek mindent megért, s amit nem, megsejt, kevesebbet tud, mint a felnőtt, mert amiről valakinek nincs tapasztalata, azt nem tudhatja. Abba én nem vonhatom be őt, mert nem segítem, csak összezavarom. A gyermek látószögét, az ő horizontját mindig igyekeztem figyelembe venni. Néha nehéz verseket írtam pedig nekik is, de sose mondták, hogy nem értik. Például Gyermek: „Talán az ég fölöttem, talán a föld alattam, Nagy, idegen madárnak tollával játszadoztam"; Vén: Talán a víz alattam, talán a szél fölöttem, / Nagy, idegen madárnak kiáltásába vesztem". A sors-madár. Ahogy a gyermek a bölcsőjében hallja, s a földet, mert döng a föld a bölcső alatt is, és látja az eget is, és ámul. A vén pedig rálép a vízre, és csak a szél fölötte! Mind bizonytalanból, bizonytalanba jutunk, az ember valahogy elvész a sorsában vén korában, de csak ennek a megrendítő szépsége fogható a kezdetéhez. A gyerekek ezt fölfogják, mert szeretik a nagyszüleiket, odafigyelnek rájuk,

értik egymást, hisz azok maguk is voltak gyerekek.

Az archaikus idők mítoszai, az aranykori, a mitologikus idők tanulságai, fogalom- és képkincse, a kultikus természeti tájak, tárgyak az archetipikus jelenségek, miért vonzzák Önt annyira, s miért próbál azokból, azokat felhasználva, azok mintájára új, egyéni, eredeti mitologikus világokat teremteni?

Köztudott, hogy az ember, mint olyan, egyszerűen nem változik. Mindig ugyanaz marad, ugyanazok a nyavalyái, a komiszságai a jóságai az áldozatai is, minden. Körülöttünk változik a világ, de mi nem változunk. Ez baj is, meg jó is. Valahogy ki vagyunk egyenlítve a történelemben. Ha összevetnénk például a rendszerváltozás utáni évek tanulságait a török kiverése utáni évekével, igen érdekes felismerésekre juthatnánk. Én kénytelen voltam rá, mert írtam egy Balassi-drámát, és rá kellett döbbennem. Hogy a történelem is, mint egy nagy fene kerék, forog velünk, s ha személy szerint el is jutunk valahonnan valahová, az emberiség összességében mindig ugyanoda ér vissza. Ez is baj is, meg jó is. Az ember már ilyen: felemás, génhibás majom. Hát hogy bízhatnánk egyedül benne? S amikor írnia kell, mert belülről valami vulkanikus erővel kifelé tör, akkor írni muszáj. Aki munkára nem fogja, azt az ilyen erő szétrombolná. Tudjuk. De másféle alkattal sem könnyebb. A gyávák rosszul járnak a művészettel, ide nagy bátorság kell. S hátra van még a befogadás esetlegessége. Cérnaszálon kelni át a szakadék fölött! Az egészben mégis az a szép, hogy minden emberben benne van minden őse, ahogy József Attila is írja. Tehát, emlékezem mindenre és mindenkire. Azok a dolgok, amik nem változnak bennünk, amikből a bajaink és a boldogságaink fakadnak újra s újra, azok archetipikus dolgok. Tehát, ha azt kérdem, hogy ki vagyok én, és kik vagyunk mi, akkor a lehető legtávolabbra kell visszataláljak. Hol már ha egy indiánnal beszélek, semmi gondom nincs, megértjük egymást, pedig ő indiánul, én magyarul beszélem az angolt, s néha mindketten igen gyászosan. Amiről ott beszélünk az tapasztalaton alapuló, emberi, mély tudás, de nem tudomány. Nem biztos, hogy egy anyanyelvemen beszélő tudós professzorral is így megértenénk egymást olyan dolgokról, amit nem mi uralunk, az ural minket. Az írással is így van: nem én vagyok a gazda, hanem, ami verssé akar lenni. Ahogy a becsületem is gazdám, és még nagyon sok minden. Nem tehetek ellene semmit, ha tennék, rosszul járnék. Ezért érdekel engem, ami bennünk mélyen belül van, mert azok vagyunk valójában, a többi az már...

Az emberi sors állandóságát, a létezés nembeli élményét, élményeit kereső, kifejező költészete számos afrikai, ázsiai, északi, kanadai, izlandi, finnugor mitologikus (és talán valóságos) történettel, motívummal, szimbólummal és emberrel, közösséggel dolgozik - a legutóbbi köteteiből is jól láthatóan. Milyen további világnézeti és életrajzi magyarázatai lehetnek az idegen kultúrák iránti vonzódásának, és azok ilyen erőteljes jelenlétének a lírájában?

Van egy külső világom is. Olyan, amilyen. Beleszülettem. De nyitott szemmel jártam mindig, sok van, amivel nem tudok vagy nem akarok azonosulni. Önmagammal viszont jó lenne. Legrégebbi magunkról leginkább idegenektől, netán ellenségeinktől maradt fenn valami. Latinbetűs, írott történelmünk meg csak a jéghegy csúcsa. Ezért például bizonyos más népek hagyománya, életmódja, régészete, nyelve is érdekel, nemcsak a miénk. És amennyire ez lehetséges, próbálok megmaradni annak, aminek születtem, természeti lénynek. De aki késsel-villával eszik, képtárba jár, olvas, verset ír, Bartókot hallgat. És helytáll.

Az elmúlt években a Kortárs Kiadónál három olyan kötete is megjelent (Az éden íze, 2006; Az úrnő ezüst ujja, 2008; Szélörvények vonulnak,2010), amely jórészt ennek a világnak a lenyomata, ráadásul egymással is kapcsolatot tartanak, trilógiának tűnnek és egy nagyszabású „családregényt" körvonalaznak, a „nagy hun-avar-türk síkságon" a Vikolok és Dáriak történetét s az ismeretlen nomád magyar múlt alakjait megelevenítve. Jól rakom-e össze a három kötet elemeit, s ha igen, akkor milyen alkotói szándék vezérelte a trilógia megírásakor, mit szeretett volna felmutatni, esetleg bizonyítani?

Nem túl bonyolult dolgokat. Ezekből néhány: Hogy mindig zavarosak az idők és mindig lesznek szent dolgok, s ezek nagyjából ugyanazok. Hogy életünkbe átér mások élete, s már elkezdődik másoké. Ahogy a fent említett, egybe tartozó könyveket is átszövik áthal-

ások. Hogy vannak dolgok, amik mintha nem volnának, mégis befolyásolnak minket. A hármaskönyv sorrendje viszont nem időrendi. Mert az elsőt, Az urnő ezüst ujja címűt nem írhatta meg az, aki a második, Az éden íze című, és a harmadik, a Szélörvények vonulnak című könyv előképeit írta ( Az idő, Az esély, A jelenlét). Előbb meg kellett vénülnöm, s meg kellett változzon minden. Mondjuk, hogy szabadon lehessen jönni-menni a világban, és ameddig szükséges, bárhol ottmaradni.

Gyakran verseli meg az őselemek s a hozzájuk kapcsolódó természeti jelenségek mozdulásait, víz, szél, föld, tűz, felhők, Hold stb. régóta fontos szereplői költészetének, s leginkább talán a szél. A tavalyi kötetében (Szélörvények vonulnak) még a címben is hangsúlyozza, mint ahogy a legújabb kötete első versének címében is: Kert, örök szélben. Miért kötődik annyira a szélhez, miért olyan kiemelt, szimbolikus erejű motívuma a költészetének?

A kőtől a versben minden elnehezül. A víztől bizonytalan lesz. A szél maga a szabadság. Ha átjárja a verset, az is lebegni fog. Ha hagyom, hogy a szél természetéhez hasonló természetű legyen, úgy fog megérinteni, mint a szél. Könnyeden. A kő a versből is üt. De ezek csak a legegyszerűbb vonatkozások, egy nagyon bonyolult szakmából. Tény, hogy szeretek kevés szóval, alig elmoccanó képekkel hatni, néha a végsőkig elmegyek, az effélét üres verseknek hívom. De csak annyira üresek, amennyire, mondjuk, a szél anyagtalan. A költő egyszemélyes műhely, sőt laboratórium, sőt anyanyelv. A sarki kutyának is köszönhetően. (Hogy következetes legyek.) Mért kötődöm a szélhez? Nem tudom. Valaha szárnyaim lehettek. Levegő-jegyben szü-lettem.

Az idei könyvhétre szintén a Kortásnál megjelent kötete (Jár nyomomban) megidézi, újra játékba hozza mindazt, amiről eddig beszéltünk, de másképp, darabosabban, más versformákban például, mint az előző kötetek hosszúversei. Jóllehet esszéket, tanulmányokat sűrít, lényegít át versekké (ahogy a kötet szerkesztője, Ács Margit írja a hátsó borítón), de időnkét akár csak 1-2-3 sorban. Szintén Ács Margit mondja a kötetről, épp nálunk, a Bárkaonline-on adott interjújában, hogy szenzációsnak tartja ezt a vállalkozást: „ez egy versben megírt esszékötet, a magyarság kultúrájának legősibb rétegeiben kutakodik, ott, ahol az indiánoktól az izlandi vikingekig összeérnek a szálak". Mintha fragmentumszerűen, de életmű összefoglaló igénnyel építkezne a kötet...

Úgy lehet. Egyfajta háttere annak, amit valaha írtam. Könyv azoknak, akik mindig is sajátjuknak érezték a világomat, és azoknak, akik nem. Rajtam ne múljon. A Költészet című verse így hangzik: „Verset írsz. Ablakot kell / nyitni rajta. Mert még / azt hinnék, bolond vagy." Van a kötetben egy vissza-visszatérő cím (S feljön a vihar) alatta más-más tartalmú sorokkal, sorral, utoljára például ezzel: „mert nincs, ki értse". Ezek a címek, s az alattuk lévő sorok, valamiféle kapcsolóelemként, összerendező motívumként, kohéziós erőként is működnek a kötetben, mégis arra kérem befejezésül, nyisson ablakot erre a vissza-visszatérő címre! Ez a könyv nagy időn kísérel meg átlátni. Legfeltűnőbb talán az, hogy valami folyton eljut oda, hogy eltűnjön a világból. Hogy legyen, „ki értse", megfejtésül is rejtvényt ajánlok, jobb híján saját gyermekversemet: „A violában mag van, / és viola a magban, / a violában mag van...