Elek Tibor
„Igazság van, létezik valahol, csak mi, emberek nem férünk hozzá"
Beszélgetés Szilasi Lászlóval
- részlet -
Történelmi regény és intellektuális krimi Békéscsabáról - ezzel a közönségcsalogató szlogennel próbáltuk mi itt a köteted bemutatóját beharangozni, a kiadói mondatot még reklámízűbbé tettük azzal, hogy megtoldottuk a Békéscsabáról szóval, de utána tettünk egy kérdőjelet is, amivel elismertük, hogy tudatában vagyunk az egész állítás kérdéses voltának. Nem is elsősorban a műfaji meghatározásra gondolok, hanem a regény békéscsabaiságra. Ugyan Békéscsabán születtél, itt nőttél föl, itt végezted a középiskolát is, de évtizedek óta Szegeden élsz, a regény tehát egyrészt nem innen, Békéscsabáról robbant be a magyar irodalomba (a városhoz fűződő ellentmondásos viszonyodról egyelőre nem is beszélve), másrészt hiába próbálja Békéscsabaként beazonosítani a kötet eddigi legtöbb kritikusa a regény helyszínét, Árpádharagost (akár csak egy zárójeles közbevetéssel, de még olyan is volt, aki úgy üdvözölte, hogy megszületett Békéscsaba regénye), igen kérdéses, hogy Békéscsabán játszódik-e, s az még inkább, hogy Békéscsabáról szól-e.
Volt egy hosszú küzdelem a kiadóval, mert én a Szentek hárfája címet jónak gondoltam, ők pedig nem. Szerencsére nem találtak jobbat, de amikor úgy nézett ki, hogy találnak valamit, akkor én inkább engedtem egy kicsit, nevezetesen azt, hogy ráírhassák: „történelmi regény és intellektuális krimi", amivel én egyáltalán nem értek egyet, de úgy gondoltam, ha hozzájárulok mégis, azzal meg tudom vásárolni a saját címemet, és ez végül sikerült is. Amikor én olvasom, nem szeretném sem történelmi regényként, sem krimiként olvasni.
Hát, miként szeretnéd, akkor áruld el, kérlek!
Értem én a piac törvényszerűségeit egy bizonyos szintig, de a szerző nyilván azt szeretné, ha a könyve egyszerűen regény volna, nem pedig valamilyen regény-alfaj.
Az előbbi kérdés másik részéről pedig úgy gondolom, hogy a regény nem Békéscsabáról szól, Békéscsabáról ebben a könyvben egy árva szó sem esik. Pontosabban annyi igen, hogy meg van említve benne Fekete Pál és Köles Pál neve (Békéscsaba forradalmi vezetőinek neve - a szerk.), mint akik egy környékbeli településen 1956 őszén hősiesen viselkedtek. Én úgy gondolom, hogy ennek a regénynek az alapanyaga az a vízió, ami bennem Békéscsabáról él, ebből próbáltam létrehozni valamit, tehát anyagként kezeltem a békéscsabai emlékeimet, benyomásaimat. Ha azt mondom, hogy Békéscsabába teljesen szerelmes vagyok, akkor azt is lehet mondani, hogy ez a szerelem, ami Békéscsabához fűz, ez volt az anyagom, amiből próbáltam csinálni valamit. Van néhány térrésze a városnak, amely engem mindig nagyon gyötört, elsősorban is az evangélikus templomnak az a része, amely az egykori kisvasút végállomása felől látszik. Mindig úgy éreztem, hogy azzal nekem valamit kell csinálnom. S hogy miért szerepel a regényben Árpádharagosként? Hát, azért, mert Árpádharagos körülbelül ott van ahol Békéscsaba, de valahogy alatta, vagy fölötte, vagy a mélyben van benne valahol.
Régebben úgy gondolták, hogy van az a világ, amit az emberek kitalálnak, és van a valóságos világ. Olyan jól is hangzik, nem? Kitalálok valamit, vannak kitalált dolgok tehát, meg valóságos dolgok, oszt' jó napot kívánok. Újabban azonban már tudósok is mondják, és én is úgy gondolom, hogy inkább úgy van ez, hogy van egy látomása az embernek, amit meg akar írni, s ez a látomás részben olyan elemekből épül fel, amiket én találtam ki, részben viszont olyanokból, amik a valóságban is léteznek. A legfontosabb tárgyak ebben a regényben, az evangélikus nagytemplom, a katolikus templom, a Fiume Szálló stb. olyan dolgok, amiket nem kellett kitalálnom, mert nagyszerűen passzoltak ebbe a látomásba, más dolgokat, például a Striga kocsmát, s főként a figurákat, azokat ki kellett találnom.
Egyébként sem kerülhető meg itt, de ha már a Békéscsaba iránti szerelmedet említed, mindenképpen vissza kell kanyarodnunk kicsit egy régi szövegedhez. A Halálfiai és Sátántangó címűre gondolok, amely 1995-ben jelent meg az ÉS Városkép rovatában. Nemcsak azért fontos ez az írás, mert Békéscsabáról a 15 évvel ezelőtti véleményedet foglalja össze, hanem azért is ,mert a regény két elbeszélőjének, Ladik Istvánnak és Kanetti Norbertnek a városhoz való viszonya is nagyon emlékeztet rá, sőt azért is, mert egyik-másik mondata bekerült a regény szövegébe is, kétszer is olvasható benne például, pici módosulásokkal: „Nem született, meg se halt, még csak meg se szállt ebben a városban senki, senki, akit ismerni lenne érdemes." De ennél cifrábbak is olvashatók ebben az esszében a városról, például: „Koszhadt posztszocialista óriásfalu a tényleg egyre inkább leszakadó keleti határszélen, elképesztően messze minden jótól, nagyon közel minden rosszhoz." Ezt az írásodat, ezeket a mondatokat is az az előbb említett szerelem ihlette?
Hát, igen, azt hiszem ezt egy kicsit túlhúztam annak idején. De ez is a szerelemmel függ össze. Amikor megjelent az az írás, akkoriban lett világos, hogy én már nem itt fogok élni, hanem Szegeden. Aki szakított már valaha a szerelmével, az tudhatja, hogy sokkal könnyebb szakítani úgy, ha az ember meggyűlöli a másikat. Úgyhogy, sajnos, 1995-ben ezt a szöveget megírtam, s ez valóban megkönnyítette a szakításomat a várossal. Túlhúzottnak és elhibázottnak pedig azért érzem, mert azzal a várossal akartam én leszámolni ebben az írásban, ami a fejemben él, de nem számoltam azzal, hogy a valódi Békéscsabán ott azért élnek emberek, akiket én nagyon megbánthattam ezekkel a rettentő mondatokkal. Úgyhogy meg is ragadom ezt az alkalmat, és ha bárkit megbántottam azzal a szöveggel, akkor most bocsánatot kérek tőle.
A „Koszhadt, agrár-ipari óriásfalu"-val szemben az „elegáns kis szomszédvár"-ról, viszont sokkal szebbeket mond a regényed egyik hőse, Ladik István, még azt is fölróva az árpádharagosiaknak, hogy „minek kellett lenyúlni még a megyeszékhelységet is, hagytátok volna meg legalább azt nekik, de az is kellett, azt is lenyeltétek, pedig úgysem fogjátok soha megemészteni, nyomorult bunkók."Ez az ellentétes érzés is megvolt benned is valamikor?
Gyula mindig egy alternatíva volt Békéscsabával összefüggésben, mindig látszott, hogy az egy másik lehetőség. Amit Ladik mond, hogy nem kellett volna lenyúlni a megyeszékhelyi rangot, az igaz abban az értelemben, hogy Békéscsabát szétverte a szocialista építészet, vagy legalábbis épített köré egy rettenetes betongyűrűt. Gyulán lehetett látni mindig, hogy van egy másfajta térképzés, megmaradt valami a történelemből és a régi város nagy része. Nagyon jó volt mindig átjárni, mert ott nem volt kétséges, hogy valóban létezett egy olyan világ, aminek a múltbéli létéről a szocializmusban nem mindig voltunk bizonyosak, volt egy szabad világ, amiben voltak élhető terek. A gyulai Pikó András barátommal sokat húztuk és húzzuk egymást ezzel a Békéscsaba-Gyula ellentéttel, de azért tudjuk mind a ketten, hogy Gyula egy nagyon jó hely. A regényben pedig, úgy gondoltam, azoknak a csúnya mondatoknak sokkal inkább van helye egy olyan figura szájában, mint Ladik, aki a Horty-korszakban is titkosrendőr, kém, volt, s aztán a Rákosi-korszakban is alkalmazzák verőemberként a szakértelme miatt, tehát aki, akkor, amikor mondja, akkor még egy gazember. Mondjuk úgy, hogy a bocsánatkérésem megfelelő formájának éreztem, ha az én korábbi elhibázott mondataimat az ő szájába adom. Amikor pedig Kanetti beszél hasonlókat 1989-ben Olaszországból hazatérve, megfelelően fiatal és éretlen még ahhoz, hogy akkor még jó helyen legyenek a szájában azok a mondatok.
Az általad is olyannyira kedvelt, gyulai származású Krasznahorkai László mondta valamikor egy interjúban, hogy ő nagyon pontosan, részletesen leír bizonyos gyulai vagy Gyula környéki helyszíneket a Sátántangóban és az Ellenállás melankóliájában, de őt igazából nem érdeklik ezek a helyszínek, inkább csak kizsákmányolja azokat, mert valami egészen másfajta egész érdekli, amit már ő teremt meg. Azaz fölhasználja ezeket a helyszíneket, mert ezeket ismeri jó, ezeket tudja pontosan leírni, topográfiailag meg részleteiben. Ezt csinálod te is vagy azért neked más a viszonyod a helyeidhez?
A Gyula melletti pósteleki kastélyhoz gyerekkoromban sokszor jártunk ki, és lenyűgözött, hogy ott váratlanul van egy rom, ami nagyon elevenen idézte fel a képzeletemben a régi világot. Nagyon meghatott, amikor olvastam róla, és természetesen azt gondoltam, hogy a Sátántangót én értem a legjobban a világon, hiszen azt a környezetet én ismerem. A békéscsabai helyekkel kicsit másképpen voltam, azokról nem éreztem, hogy ki kellene zsákmányolnom, hogy ki kellene csavarnom belőlük valamit, ami engem megihlet. Azok kifejezetten feszítő erejű helyszínek voltak, a békéscsabai evangélikus nagytemplom számomra olyan élmény volt, mint egy nő: valamit kell vele csinálni.
Nem maradhat ott parlagon.
Igen, nem maradhat ott parlagon. Amikor az ember egy nőre lecsap, akkor nem azt gondolja, hogy ez a nő szép, okos vagy kedves, hanem azt érzi, hogy van vele valami dolga. Ezt éreztem én is a templom kapcsán, hogy van vele valami dolgom, és aztán hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy ez a regény, ez vele a dolgom.
Mielőtt továbblépnénk, engedj meg egy kitérőt. Most irodalomtörténészként kérdezlek, mi lehet az oka, magyarázata szerinted, hogy ez a térség, a Délkelet-Alföld, Gyula, Békéscsaba, Szeged olyan sok kortárs irodalmi alkotásnak válik a hol meg is nevezett, hol csak sejtetett színterévé? Krasznahorkai László, Darvasi László, Grecsó Krisztián, Sarusi Mihály, Kiss Ottó, Kiss László, Szabó Tibor Benjámin műveit sorolhatnánk például. Másutt is éltek, élnek kortárs írók, de nem mindenütt szokták az írók a lakóhelyeiket ilyen jelenléttel beleírni a műveikbe.
Nemrég, amikor Pesten arra kényszerültem, hogy a Duna-korzón sétáljak kicsit, akkor jöttem rá, hogy Budapest, meg még néhány ilyen hely azért van az országban, rendkívüli mélységig meg vannak írva. Mész a Duna-korzón, de alig látod, mert csak a Márai naplóbejegyzéseken, Krúdy-szövegeken stb. keresztül látod már. Ilyen szempontból Délkelet-Magyarország abszolút deficites volt sokáig. Nem volt megírva például Békéscsaba sem. Ezek aztán bepótolódnak. Muszáj az, hogy az országban fellelhető terekre így vagy úgy rákerüljenek ezek a szövegek. A rendelkezésünkre álló tereket kitölti az irodalom előbb-utóbb úgy is.
Egy másik szövegedet is megemlítem, ami a regény előképei közé tartozhat, azt az tanulmányt, ami a Beszélőben jelent meg 2006-ban és Békéscsaba 1944-es bombázását dolgozza fel elképesztő precizitással, a haditudósítások, repülőgép leírások, a korabeli események és szereplők, a hallomások és a tények igen részletes, több szempontból való körüljárásával. Még az is megfordult a fejemben, hogy eredetileg ezt valamilyen formában bele akartad dolgozni a regénybe, azért folytattál ilyen aprólékos kutatást. Nincsen benne, ha csak annyiban nem, hogy a már rokkant Kanetti Norbert történelemtanár a szakterületének Árpádharagos '44-es bombázását tekinti. E tanulmány kapcsán az érdekelne, hogy a regényed megírását megelőzően milyen mélységben végeztél hagyományos anyag- és adatgyűjtést, levéltári kutatómunkát, a korabeli helyi sajtót mennyire olvastad át stb.?
Azt hiszem, gimnazista korom óta tudom, hogy én ezt a könyvet meg fogom írni. A Rózsa Ferenc Gimnázium 125. évének emlékére kiadott emlékalbumot például már akkor eltettem, mert tudtam, hogy az nekem majd kelleni fog. Ebben az értelemben kb. 30 éve gyűjtöm az anyagot, elég szép könyvtáram is van Békéscsabáról. Intenzívebben hat évet dolgoztam a könyvön, aminek az első harmada adatgyűjtés volt, de közben is voltak pillanatok, amikor eljutottam bizonyos pontokhoz, amiknek nagyon utána kellett néznem, mélyfúrásokat kellett végeznem. Például annak alaposan utána kellett néznem, hogy 1956 őszén milyen fegyvereket használtak a magyar ellenállók, mivel azt nem tudtam eleve. A Békéscsaba bombázásáról szóló szöveg inkább poétikailag volt fontos abban az értelemben, hogy megtapasztaltam, mit lehet kezdeni egy történettel, amiről borzasztóan sokat tudok, meg tudom-e úgy írni, hogy irodalomszerű valaminek hasson. Egyfajta főpróba volt akkor, amikor már igazán közel álltam ahhoz, hogy hozzáfogjak a regény megírásához. Személyesen is nagyon fontos történetem volt egyébként, mert én abban a történetben nőttem föl, hogy az amerikaiak elrontották Békéscsaba bombázását, mert nem a vasútállomást bombázták le, hanem a túloldalon a mezőgazdasági szakiskolát. Ennek a tévedésnek köszönhető, hogy a bombaszőnyeg nem ment keresztül a nagyanyámék házán, ha nem rontották volna el, és valóban a vasútállomást célozzák meg, akkor a szőnyeg keresztül meg a nagyanyámék házán, s akkor én nem élnék. Elég sokszor hallottam ezt otthon, s úgy gondoltam, most már elég öreg vagyok ahhoz, hogy utánanézzek. Úgyhogy alaposan utána is néztem, s közben poétikailag is próbáltam rendet tenni, s megkérdezni, hogy az adatokkal, meg a tényekben rejlő esztétikai értékkel mit lehet kezdeni.
Ebből a szépirodalmasított tanulmányból is kiderül, hogy a történelmi tényeket utólag nem könnyű feldolgozni, hogy a megtörténtek és a róluk való beszéd, a valóság és a fikció elemei között nem könnyű eligazodni az utókor emberének, kutatójának. S a regény is mintha az elmúlt évtizedek azon egyik legfontosabb hagyományvonalát követné, melyet például Ottlik Gézától Esterházy Péteren át húzhatnánk Darvasi László legutóbbi regényéig, s mely szerint az elbeszélésnek, a múlt elbeszélésének komoly nehézségei vannak, nem könnyű elmondani azt, amit a múltról tud vagy gondol egy szerző. Kritikusként, teoretikusként gyakorta találkozhattál már ezzel a problémával, amikor a regényt írtad, akkor szembesültél-e vele?
Nem azokkal a kérdésekkel szembesültem, amelyekkel irodalomtörténészként és kritikusként gyakorta szembesülök. Az egész regényírásnak az volt a kiindulópontja, hogy egy idő után nem tudtam szabadulni attól, hogy ebben az evangélikus nagytemplomban, szenteste, az éjféli misén (ami hülyeség, ugye, mert az evangélikusoknál nincs éjféli mise) egy nagyon vékony, szőke, kék szemű gyerek egy forgópisztollyal agyonlő egy óriási termetű, subába burkolózott, bunkó parasztot. Ennyit tudtam, s minden egyéb ebből következett aztán.
Ezt honnan tudtad?
Fogalmam sincs. Egy ideig csak néztem a nagytemplomot, s aztán rájöttem, hogy ott megöltek egy embert.
De nem olvastad sehol?
Szerintem nem. De az is lehet, hogy olvastam, csak már nem emlékszem rá. Az említett Ottliknak van egy nagyon korai írása, amiben megírja az Iskola a határon nyitójelenetét, hogy valaki hegedül, egy másik meg bemegy a házba, és az a vége az írásnak, hogy ha valaki tud valamit erről a jelenetről, akkor segítsen. Körülbelül ilyen helyzetben éreztem magam én is. Telt-múlt az idő, s akkor megpróbáltam ezzel a képpel valamit kezdeni, megpróbáltam a figurákat eddig a jelenetig valahogy eljuttatni, illetve hát azt elképzelni, hogy mi következik ebből a jelenetből. Tehát ilyen természetű okoskodások voltak, és nem olyan természetűek, amelyekre fel voltam készülve. Ezen kívül az volt a határozott benyomásom írás közben, hogy az írás nem arról szól, hogy elmondjál egy történetet, mert azt akármikor elmondasz, meg a másik is, isztok egy kicsit, és mindjárt jönnek a történetek. Az irodalom nem erről szól, hanem arról, hogy létrehozzunk lényeket, embereket, hogy figurákat teremtsünk mi is, mert alapjáraton mi, ugye, nem tudunk teremteni. Ilyen természetű problémáim voltak, maga a történet elmondása nekem nem okozott gondot. Az olvasók többségének a kommersz történetek olvasásában van jártassága, ezt még Kertész Imre is tudta. A történet az valami gagyi dolog, mézesmadzag az olvasónak. Úgyhogy az én regényemben is van egy tulajdonképpen egyszerű történet, s a történet lehetőséget teremt arra, hogy fontos dolgokról beszéljünk, emberi lényekről például. A problémáim tehát ilyen természetűek voltak, hogy ne változzon meg az Omaszta szeme színe, mondjuk. A történet nem érdekelt annyira, mint a figuráim. A Dalmand nevű alakba bizonyos mértékig szerelmes voltam például, és úgy akartam megcsinálni, hogy Palandoron kívül más is szerelmes legyen bele.
Nem nagyon olvastam az utóbbi időben olyan művet, amellyel kapcsolatban ilyen sok szerzői előképet emlegettek volna a kollégák, amelyet ennyi más művel próbáltak volna rokonítatni, az intertextuális utalások miatti kapcsolódási pontokra utalásokra most nem is gondolva, elég, ha csak a regénypoétika, az elbeszélésmód, a szerkezet szempontjából említetteket sorolom: Szerb Antal, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Lengyel Péter, Krasznahorkai László, Závada Pá, Rakovszky Zsuzsa, az utóbbi évek kortárs „történelmi" regény írói, Láng Zsolt, Háy János, Darvasi László, a világirodalomból Eco, Norfolk stb. Nem azt kérem én most már, hogy vallj színt és áruld el, hogy a magyar és világirodalomból milyen előképeid voltak, miket használtál az olvasmányélményeidből, tanulmányaidból, kiknek a nyomdokain próbáltál járni, hanem inkább azt, hogy ha te magad, irodalomtörténészként, kritikusként ránézel a könyvre, akkor őszintén milyen művekkel tudnád rokonítni, milyen művekkel érzel hasonlóságot, amiből még nem feltétlenül következik az, hogy tudatosan törekedtél is ennek megteremtésére.
Ha én ezt a regényt olvasnám, akkor a Vissza a jövőbe című kommersz hollywoodi filmtrilógia jutna eszembe, ahhoz tudnám hasonlítani, abban is van egy ilyen hurok az időben, meg egyáltalán, az időutazásokról szóló történetekhez tudnám hasonlítani, azok engem mindig lenyűgöztek. Tulajdonképpen szörnyen idegesít is, hogy nincs időgép, bár ha lenne, akkor az én kenyérkereső szakmám ellehetetlenülne, mert irodalomtörténészként, történészként, régi szövegek interpretátoraként nem lehetne megélni. Ismét mondom, egyszerű narrációja van az én könyvemnek, csak van benne egy csavar, ami az egyszerű méterszalagból, möbiüs szalagot csinál. Ez pedig egyértelműen olyan alkotásokból jön, mint a Terminátor vagy a Vissza a jövőbe.
Ez az időviszonyra érvényes lehet, de, ha a regénypoétika egészére, az elbeszélésmódra, a szerkezetre gondolunk?
Azt meg nem tudom átlátni, mert még nem olvastam azóta, hogy megírtam. Olvasóként még nem tudok hozzá viszonyulni. Az volt a benyomásom, hogy valóban sokan írnak róla, s ezért hálás is lehetek a sorsnak, de valahogy mintha mindenki olyan könnyű kezűen nyúlt volna hozzá. S ennél még borzasztóbb, hogy azt éreztem, ha én írnék róla, valószínűleg én is ilyen felületes dolgokat mondanék. Például alighanem én is leírtam volna, hogy Szerb Antal meg Umberto Eco, de nem vagyok erre büszke. De nyilván: Mészöly. Igazság szerint olyan könyvet szerettem volna írni, mint Mészöly Miklós Megbocsátás című remekműve, ami olyan vastag, mint egy vékonyabb ceruza, és semmilyen értelemben nem nagy mű, de mégis nagyon fontos, és Ottlik Géza: Hajnali háztetők című, szintén nem eléggé becsült kis könyve, meg azok az angolok, akiket Ottlik szeretett, akik miatt Nemes Nagy Ágnes azt mondta Ottlikra, hogy neki egyáltalán nincsen is ízlése. Holott Ottliknak olyan ízlése volt, amely szerint nem kell állandóan erőlködni és a nagy dolgokról olyan szörnyű tragikusan beszélni, hanem tényleg az élet és a halál értelméről kell ugyan beszélni, de olyan kis elegánsan, udvariasan, bájosan. Azt remélem, hogy ilyen szerzőknek a műveire hasonlít a regényem, mint Somerset Maugham például.
Ha már ismét szóba került Ottlik, akkor említsük meg, hogy a regénynek két mottója van, egy Talleyrand-tól származó és egy Ottliktól. Az utóbbi így hangzik: „Buenos Airest, nem, Honkongot, nem, Szavasztopolt nem." Az eredetiben viszont Békéscsaba is szerepel a felsorolás végén. Miért maradt ki nálad?
Igen, ezt is egy ilyen kettős csavarnak gondoltam. Ottlik ebben a kis szövegében arról beszél, hogy egy írónak arról kell írnia, amit ismer, emiatt neki Budáról kell írni, mert Buenos Airest, Honkongot, Szavasztopolt, Békéscsabát nem ismeri. Gondoltam, Békéscsabát akkor én kiveszem, és akkor a mottó az ellenkezőjét fogja jelenteni az ellenkezőjének. Kettős csavar: Békéscsaba a hiányával van jelen ebben a könyvben. A Talleyrand idezet pedig, ami azt jelenti, hogy talán többet ért volna szenvedni, azért került bele, mert a kortárs magyar irodalomban egyetlen olyan szöveget ismerek, aminek olyan ízlése van, mint a Megbocsátásnak és a Hajnali háztetőknek, az egy nagyon rövid naplóbejegyzés Tamás Gáspár Miklóstól, miszerint ő bizony szereti azokat a könyveket, amelyek kommerszek és bizonyos hagyományos értékek mellett teszik le a voksukat. Szereti az olyan könyveket, amelyek könnyedek, lazák, de alájuk, vízjelszerűen mögéjük van írva, hogy talán mégiscsak többet ért volna szenvedni. Úgy gondoltam, hogy poétikailag ez így együtt két jó mottó.
(...)
A teljes beszélgetés a 2010/6-os Bárkában olvasható.
Chován István kritikája Szilasi László Szentek hárfája című regényéről
