Elek Tibor
„nem játék ez, ez a színház-dolog"
Beszélgetés Zalán Tiborral
Néhány évvel ezelőtt (hihetetlen, de csaknem tíz az a néhány) volt már egy komoly beszélgetésünk itt a Bárka hasábjain, ami a technika ördöge révén (de talán nemcsak ezért) igazán rendhagyó és emlékezetes formát öltött (lásd Bárka, 2000/2. 9-19.!). A mostani létrejöttének a hosszú időtartama és a helyszínei rendhagyóak: 2008 szeptemberétől 2009 júniusáig készül, hol a Békés Megyei Jókai Színház színészklubjában nyilvános irodalmi est keretében, hol a Kettős-Körös partján horgászás közben, hol a neten levelezgetve. Abban a régi beszélgetésünkben a drámaírói tevékenységedet csak megemlítettem, nem foglalkoztunk vele (igaz, még csak utána jelentek meg a köteteid: Hal, vér, festék, 2000, Azután megdöglünk, 2004), legyen most ez a témánk. Például az, hogy miért olyan furcsák, a dráma hagyományos műnemi-műfaji határait feszegetők, a drámai konvenciók jó részét negligálók a te darabjaid?
Legtöbb drámát író kollégámmal szemben engem, íróként, a dráma gyakorlatilag - nem érdekel. (Persze, ezt a kijelentést ne keverjük össze a dramaturg érdeklődésével!) Elsősorban költő vagyok, erre mindinkább rá kell jönnöm, prózát is csak úgy és akkor tudok írni, ha megengedem magamnak, ne olyan szövegeket írjak, mint amilyeneket szokás írni, avagy, amilyeneket mások szoktak. A színpadon is leginkább az érdekel, hogy mi nem olyan, hogyan lehet nem olyat csinálni, mint amit csinálnak mások, ami várhatóan sikerdarab lesz, népszerű, sokszor fogják játszani és sokat beszélnek róla. Ehhez, persze, kapom az inspirációkat is. Fodor Tamás, a Stúdió K vezetője egyszer azzal állított be hozzám, hogy írjak neki egy olyan drámát, ami nem szól semmiről. Olyan drámát nem lehet írni, ami nem szól semmiről, mert amint egyetlen szó is van egy darabban, máris szól valamiről. De azért hónapokig veszettül küszködtünk ezzel a problémával, amíg végül a Veszteglés című szürrealista darabot megírtam, ami nyilván úgy szólt valamiről, hogy gyakorlatilag nem szólt semmiről. Illetve, semmi konkrétra visszafordíthatóról.
Engem az érdekel, hogyan tud megszólalni egy olyan drámai szöveg a színpadon, amelyik nem elsősorban drámai konfliktusra épül, sokkal inkább a drámai megszólalási formákat ragozza. Nem szeretnék elé menni sem a közönség elvárásainak, sem a rendezők elvárásainak. Ezt azért engedhetem meg magamnak, mert ha elbukom egy darabbal, akkor azt mondom, buktam, mert nem értek hozzá, mert máshoz kell értenem. Ha sikerem van, akkor nyugodtan hátradőlök, és kijelentem, jó drámaíró vagyok. El tudom játszani magamban azt, nem is olyan nagy baj az, ha rossz drámát ír az ember. Ennek ellenére, nem szeretnék kimondottan rossz drámákat írni. Mivel azonban tanítom is a drámát, foglalkozom is vele már több mint húsz éve, folyamatosan olyan konfliktusok elé kerülök, mint például az a festő, aki Malevics fehér alapon fehér négyzetét nézi. Egy ilyen pillanatban ugyanis bekövetkezik a felismerés, hogy a festészet, mint olyan, ezzel a gesztussal, lehetőségként lezárult az ember számára. Persze, nem. Ha elolvassuk a Beckett-darabokat, nem is a Godot-t, hanem a későbbieket, a híres pici darabokat, amikor, mondjuk, tizenhat szóból áll egy mű, vagy még annyiból sem, s ezeket elő lehet adni, és az megrendíti az embereket, akkor komolyan elgondolkozik egy drámaíró, vajon nem ért-e véget a drámaírás valahol Beckett közelében, vagy éppen a becketti életműben.
És maradt-e még valami, ami valóban érdekes és eredeti még, amit feltétlenül meg kell, hogy csináljon az ember. Persze, nem mindig így jelentkezik ez. Ma csak abban vagyok biztos, nem akarok olyan darabot írni, ami nem az én drámám. Írom a világot, ami bennem működik, s mivel bennem nincsenek hősök, például én magam sem vagyok az, és nem is leszek soha hős, a darabjaim sem a hősök megnyilvánulási terepe. A kisemberekben is van egy nagyon fontos heroikus vonás, ami a hősökből mindig hiányzik. Az előbbieknek soha nincs esélyük. Az esélytelenséget, a pusztulást, a lepusztultságot akarom a színpadon fölmutatni, ami igazából nem is drámai téma. Nem az érdekes, hogyan rohad szét egy ember, egy kapcsolat, egy emberi lehetőség, egy házasság, bárkinek is a léte. Az én drámai munkálkodásom központi kérdése, hogy nyelvileg is meg tudom-e fogni ezt, és tudok-e hozzá hiteles színpadi szituációt teremteni.
Az egyik legeredményesebb kísérleted erre a Romokon emelkedő ragyogás...
A darabot a teljes meg nem értés, sőt, ellenérzés, sőt, rosszindulat fogadta. (Hozzáteszem, ez csak a zalaegerszegi bemutatóra vonatkozik. Szabadkán kitűnő házakkal és lelkes közönségreakciókkal kíséretében zajlottak az előadások. Más színházi kultúra, más elvárások a színházzal szemben.) A színházba divatból vagy ruhakölteményeket bemutatni járók képtelenek voltak fölfogni, hogy ennek a darabnak a nyitányában nem azért disznólkodnak annyit, mert a szerző nem tudott mást kitalálni káromkodáson kívül. A jelenet szereplői borzalmasan gazdag emberek, akik már elveszítették a nyelvüket, a nyelvhez való viszonyukat, képességüket, magát a nyelvet, mert nincs már szükségük rá. Pénzzel érnek el mindent, és abból rengeteg van nekik, szuperlakásban élnek úgy, akár az állatok, makognak, meg közösülnek, meg isznak, káromkodnak, szidják egymást, mert egyéb érzelmekre nem képesek, és másra sem szükségük, sem igényük nincs. S ahogyan az eredeti elképzelés szerint a díszletet rontjuk, roncsoljuk semmivé, úgy nő meg a nyelv és az érzelmek szerepe és szükségessége. (Nagyon drága előadás lenne ez, nem is tudták sehol sem megcsinálni úgy, ahogyan azt elterveztem.) Képzeljünk el egy szuperlakosztályt valahol a Rózsadomb tetején, ez a kezdet, míg az ötödik szín kövek között, egy szétszórt, szétroncsolt világban játszódik. A darab elején dadogó-káromkodó-bagzó két ember itt meztelen, nincs már semmijük, de visszakapták a szájukba a szavakat, a Biblia nyelvén beszélnek egymással, és annak a szellemében szereti egyik a másikat. Ahhoz persze, hogy visszakapják a nyelvüket, el kell veszíteniük a korábbi konzumvilághoz való viszonyukat, az attól való függőségüket.
Látod, engem ilyesmik érdekelnek. Hogy a közönség mennyire eszi meg az ilyesmit, azt nem tudom, de hát eddig még minden darabomat előadták, van, amit többször is, különböző színházakban, más és más hatásfokkal és nézői reakciók között.
A közönség fogadtatásáról homályos, de ellenmondásos emlékhíreim vannak, mintha itt-ott, például Szegeden, botrányokra is sor került volna? S mint mondod, az említett darabbal szemben Zalaegerszegen is voltak ellenérzések...
A közönség kétféleképpen fogadja a munkáimat: szereti vagy nem. A legfontosabb, hogy ne legyen számára érdektelen, unalmas, közhelyes, ismert. A kritika viszonya bonyolultabb, mert a kritikusok baromi okosak, és mindig meg kell valahol harapni az embert, minél fiatalabb vagy minél tehetségtelenebb kritikusról van szó, annál inkább kötelességének érzi az újundokságot. A közönség azért általában szereti a műveimet, legalábbis becsülettel végignézi. Ezt a művet is jól fogadták volna Zalaegerszegen, csak, sajnos, a Magyar Kultúra Napja alkalmából mutatták be, Merő Béla rendezésében. Még azt is megterveztük, hogy én az előadás előtt tartottam egy kis beszédet, öltönyben, nyakkendő azért nem volt, arról beszéltem, hogy a nyelv mennyire fontos, de mennyire nem függ attól, hogy miről beszélünk, és kik használják a nyelvet. Ha belekerülnek bizonyos durva szavak szövegekbe, és ebbe belekerültek a megírás során, akkor ez azért történt, mert tisztességes alkotó nem tesz kompromisszumot a drámai szituáció megkövetelte szövetben - melynek fontos része a nyelv. Ennek ellenére nem respektálták törekvésünket és alkotói őszinteségünket, így darabunkat sem a város vezetői, Merő Bélától harmadnap már el is vették ezt a rendezvényt, és soha többet nem csinálhatott ott semmit.
A Bevíz úr hazamegy előadásakor Szegeden valóban jó kis botrány volt. Ez is egy kicsit szókimondó darab, vagy talán nagyon is az, s arra pedig végképp nem számítottam, hogy a kisszínpadra sok nyugdíjas ül be majd a bemutatóra; idős, elegáns hölgyek és urak, rókabunda meg karmazsin csizma. Az előadás felénél egyszer csak valaki beszólt, nekem, vagy a színészeknek, és a párjával együtt kicsörtetett a teremből. Én hátul ültem, s mondom magamban: kettő, de aztán négy, hat, nyolc, tíz... Nem is tudom, meddig jutottam a számolásban, már kezdtem elveszíteni az eszméletemet, mert bár büszke az ember magára - Spiró Gyuri is azt mondja néha, nézd csak, mekkora bulit csináltam -, de azért szar érzés, amikor tömegével mennek kifelé a darabja előadásáról a fizető polgárok. Nem volt ugyanis provokatív szándékom, nem éreztem azt, hogy valakibe is belegázolnék azzal a szöveggel - amikor írtam. De egyszerre elérkezett az üdvözítő pillanat, mert váratlanul azt mondja egy fiatal hang: Figyelj, vaze, otthon még eléred a Csárdáskirálynőt! Ezzel meg is indult egy másfajta mozgás, mert amikor felállt valaki, akkor a maradók elkezdték fújolni, főként az egyetemista korosztály lehetett! Szóval, zengett a színház, és ezt már azért élveztem. Ettől a sajtó természetesen megosztódott, valójában nem tudtak mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Persze, azért volt az előadásnak egy „szép utóélete" is: amikor az utolsó őszi felújító próbára le akartam menni, éjjel felhívott a rendező, Surányi András, hogy ne induljak el reggel, mert nem lesz előadás. Ugyanis, helyhatósági választások vannak, és a polgármester odaszólt a színházigazgatónak, hogyha jót akar, nem mutatja be ezt az előadást, mert nagyon rontja az esélyeit az ő újraválasztásának. Megbukott a figura, persze, de nyilván nem azért, mert betiltotta az előadást, egy halom ember munkáját tönkre téve. Azért Magyarországon senki sem szokott megbukni, különösen nem a politikában. Bobor Gyuri, a címszereplő, ezek után nem sokkal öngyilkos lett. Akkoriban kallódó, de kitűnő színész volt, s itt kapott végre egy abszolút főszerepet, ő volt a Bevíz úr, ettől teljesen megváltozott, letette a piát, már az olvasópróbán tökéletesen tudta a szöveget, ezzel a szereppel kelt, feküdt. Aztán egy konyhakéssel gyakorlatilag felkoncolta magát. Fura dolgok ezek, ilyenkor azért érzem, hogy valahol nem játék ez, ez a színház-dolog.
