Szakács István Péter
A halhatatlanság ára
Who wants to live forever? énekli a Queen A halhatatlan című filmben. Hát persze, hogy mindenki, vágod rá kapásból. Képzeld csak el, ha egy nap halhatatlanná válnál. Nem a leginkább vágyott csoda történne meg veled? A halandó embert újból és újból megkísértő álom? Többé már nem kellene rettegned a halálos betegségektől és végzetes balesetektől, túlélnéd a kiszámíthatatlan természeti katasztrófákat, és mentesülnél az aggkor megalázó, elmúlással végződő vegetálásától.
Létezhet ilyen ember a világon? Egy középkori bolognai krónikában arról számolnak be, hogy 1223-ban néhány keresztény zarándok Örményországban találkozott egy zsidóval, aki jelen volt Krisztus keresztre feszítésénél a Golgotán. Ez a vándor zsidó első ismert írásbeli említése, melyből több legendaváltozat is keletkezett a későbbiek során. Matthew Paris angol szerzetes három évtizeddel későbbi krónikájában már magyarázattal is szolgál e különös szerzet halhatatlanságát illetően. A legenda szerint Kartaphilosról, Pilátus ajtónállójáról van szó, aki megütötte a halálra ítélt Jézust, és durván rászólt, hogy hagyja el a helytartó palotáját. Krisztus ekkor így válaszolt neki: „Én megyek, de te várj, míg visszatérek.” Így a túlbuzgó őrnek a Megváltó második eljöveteléig, azaz a világ végezetéig kell bolyongania a Földön. A vándor zsidót a későbbiek folyamán Butadeus és Ahasvérus néven is említik a rendhagyó életét egyre jobban kiszínező történetekben, s 13. századi első feltűnése óta több személy is azt állította, hogy a saját szemével látta a világ különböző városaiban fölbukkanni. E beszámolók szerint találkoztak már vele Hamburgban és Madridban, Strasbourgban és Münchenben, Bernben és Bécsben, Krakkóban és New Yorkban…
Arany János művei megírásához gyakran használt föl misztikus történeteket, népi hiedelmeket, hátborzongató babonákat (Szent László, Híd-avatás, Vörös Rébék, Tengeri-hántás stb.). Rendkívüli műveltségének köszönhetően ugyanolyan jól ismerte a világirodalmi tradíciókat, mint a magyar kulturális hagyományokat. Az örök zsidó című költeménye a vándor zsidó európai legendai hagyományán alapszik, s a nagykőrösi líráját lezáró, összegező alkotásként tartják számon az irodalomtörténetben. (Ebben az időszakban balladái mellett olyan elégikus kicsengésű lírai művei születtek, mint a Letészem a lantot és az Ősszel.)
A költői én tizenegy szakaszon át ívelő, zaklatott monológjában a vándor zsidót önmaga nyugtalanító léttapasztalataival azonosítja. Ez a belső nézőpont, a szereplíra rendkívül intenzív átélése megrázóan személyessé és drámaian hitelessé teszi alkotását. A költemény örökös fenyegetettséget sugalló toposzokból (a vész és a vihar, a lápszerű föld és a süllyedő út, a rettentő jelen perce és a terhes jövő) és hátborzongatóan kifejező, metaforikus költői képekből („Láng az ital, midőn iszom;” „Álmam szilaj fölrettenés,” „Mind délibáb: tó és patak;” „Ködfátyol-kép az emberek:”) fölépülő világában érték-átrendeződésnek vagyunk a tanúi. A végeérhetetlen vándorlásai közben megnyilatkozó költői én számára a köztudatban oly igen vágyott, ám elérhetetlen halhatatlanság álma elrettentő valóságként realizálódik. Csupa negatív attribútum kapcsolódik hozzá: az otthontalanság, a veszélyeztetettség, a szenvedés, az éhség, a szomjúság és a testi fáradtság csillapításának lehetetlensége, a létezés sivársága, az örökös magányra kárhoztatottság érzése. Halhatatlansága csodálatos áldás helyett valójában rettenetes átok. A költemény utolsó részében a világban helyét nem lelő, életét folyamatos diszharmóniaként megélő költői én létének értelmetlenségét hangsúlyozza. Mert hiába a halhatatlanság, ha a teljesség helyett a töredezettséget, a beteljesülés helyett a szaporodó hiányokat kell megtapasztalnia nap mint nap. Ezt a folyamatos iszonyatot csak az elmúlás képes feloldani: „Szegény zsidó… Szegény szívem: / Elébb-utóbb majd megpihen, / Az irgalom nagy és örök, / Megszán s átkom nem mennydörög: / Tovább! tovább!” Így válik értékké a halál, mely az örökös szenvedést jelentő élet helyett az áhított megnyugvást hozza el a költői én számára.
Mindez azt is jelentheti, hogy életünk értelmét éppen végességének a tudata, a halál adhatja meg. Puszta létezésünk önmagában üres halmaz, nekünk magunknak kell értékkel feltöltenünk. Tisztességgel (József Attila: Két hexameter), szerelemmel (Vörösmarty: Csongor és Tünde), szabadsággal (Petőfi: A farkasok dala). Kosztolányit az késztette írásra, hogy egyszer meg fog halni, s amikor ez már nem csak puszta gondolatként létezett benne, hanem gyógyíthatatlan betegségének formájában rettenetes valóságává vált, közeli elmúlásának tudata hihetetlen módon fölfokozta benne a szépség iránti fogékonyságot. Ennek egyik legmegrázóbb lírai dokumentuma a Hajnali részegség című költeménye, melyben a halál kéznyújtásnyi közelségében soha nem érzett boldogság árasztja el a hajnali égbolt láttán.
Igen, kedves olvasó, véges létünk ajándéka, halandóságunkkal együtt járó bónusza a boldogság. Múlandóságunk ismeretében tudunk csak igazán örvendeni az élet szépségének. Pontosabban: megsemmisülésünk tudata teszi széppé a létünket. Erre döbbentheti rá a halhatatlanság után sóvárgó embert Arany János verse. Erre gondolj, ha te is találkoznál valahol a vándor zsidóval.
Arany János verse itt érhető el:
http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/orokzsi.htm
