Ütőér

 

SzaboTAnna.jpg 

 

Szabó T. Anna

 

Idegek, idegenek, igenek

 

„Fordulj, kedves lovam, napszentület felé...” énekelte Kallós Zoltán a kedves dalait tartalmazó lemezen, hallgattuk a nyolcvanas évek végén, megtanultuk, vele dúdoltuk, mindig elszorult a torkom a szomorúságtól, „úgyse jövünk többet soha visszafelé...”, egy új hazában a lehető legnyugatabbra fekvő városban ültem, de örültem, hogy itt végre bárhol és bármikor lehet magyarul énekelni. Most, hogy egy még nyugatabbra fekvő városból, Berlinből készülődöm, lassan tíz hónap elteltével hazafelé, egyszerre észrevettem, hogy csupa olyan könyv áll kupacban az asztalomon és az ágyam mellett, ami erről az idegenség-érzetről próbál beszélni, elmondani a haza- vagy nyelvváltás keserű tapasztalatait.

 

„idegen országban idegen emberek,
járok az utcákon, senkit nem ismerek,
szólanék hozzájuk, de ők nem értenek,
ezen az én szívem de nagyon kesereg”

 

Eszembe jut gyerekkori barátnőm története, Haifában mesélte, hogy amikor először vágott neki az új városának, egy arab és héber nyelvű térképet nyomtak a kezébe, hogy menjen, amerre lát, tájékozódjon, ahogy bír – pedig ő még az írást sem tudta akkor elolvasni. Azóta megtanulta mindkét nyelvet, de a gyerekeihez magyarul beszél. Én régóta tudom, hogy hiába akarnám: nem volnék képes teljesen nyelvet váltani. Többnyelvű környezetben nőttem fel, megtanultam tisztelni a más szokásait, megtanultam a nyelvüket, amennyire gyerekfejjel képes voltam, és most is örömmel vetettem bele magam a németbe, vadul olvasok, csak rettentően zavar, hogy az eszközeimből hiányoznak a kifejezés finom árnyalatai, a közös tapasztalat fontos ellensúlya, a játékos többértelműség, a könnyed elegancia – valahogy úgy, mint ahogy az idézett népdal mögül hiányzik itt a dallam, a kesergő vonszolódó, bánatosan keleties zenéje, ami a megértéshez feltétlenül szükséges többletet adja. A dallam persze utólag megtanulható, a dal kottából is lejátszható, de a gyerekkori tapasztalatok primér gyönyörűsége mindenkor hiányozni fog belőle. Ezt próbáltam annak idején, egy másik ittlét után elmondani az Akademie der Künste plénuma előtt, hogy milyen sokat jelentett nekem a gyermekeimmel együtt helyben beletanulni a német kultúrába, de emlékszem Günther Grass szigorú arcára az első sorban: nem értette, mit akarok én ezzel, anyanyelvének magabízó biztonságából szemlélte szerencsétlenkedő próbálkozásomat.

Megismétlődött az, amit Magyarországra kerülésemkor éreztem, amikor el akartam mondani, honnan jöttem és miért – jóindulatú érdeklődés, de kimondatlanul kicsit gyanakvó értetlenség is fogadott sokszor, holott nem is a nyelvünk volt különböző, hanem csak a szavak és mondatok mögötti tapasztalat súlyát nem voltam képes megosztani új ismerőseimmel. Emlékszem a megaláztatással vegyes szomorúságra, amikor egy híres erdélyi pap próbálta akkortájt győzködni a magyarországi szavazókat a tévében – néhány év Magyarország után már nekem is feltűnt a szavainak kétségbeesett pátosza, gesztusainak túlzásai. Mint egy énekes koldus, gondoltam a fájdalmas megértés és a kénytelen távolságtartás kettős fájdalmával és perzselő szégyenével.

 

„Idegen földre ne siess,
Amíg hazádba megélhetsz.
Ne menj messze földre lakni,
Míg hazádba meg tudsz élni.

Idegennek, jövevénynek,
nincsen becsüje szegénynek,
idegen vagy, jövevény vagy,
nem lesz becsüd, ha szegény vagy.


Én elmegyek közületek,
Mert köztetek nem élhetek
Valahára visszatérek,
Még kapjak meg belőletek.”

 

Aki elmegy, először megpróbálja elmondani, honnan jött. Azt szeretné, ha a gyanakvás vagy a sajnálkozás helyét a megértés venné át, ha valamiképpen át tudná adni a gyerekkori ételek ízét, a családi titkokat vagy az árvaság fájdalmát, a tárgyakat, a látványokat, a félelmeket, és igen, az örömöt is, a mindannyiunkat összekötő mosoly ártatlanságában is hatalmas erejét. Minden vándor szomorú, mindenki szeretne hazatalálni. Mindenki a történetét hozza magával – és ezek nem elsősorban országok történetei, hanem családok és egyének sokszálú, sokszínű, sűrű és érzelmekkel telített elbeszélései. Nemrégen láttam egy beszélgetést a világhírű Ai Weiwei-el, akinek szintén el kellett hagynia a hazáját (Berlinben is él és dolgozik), úgyhogy örök letelepedés helyett a folytonos úton levést választotta, és a többi menekültre kezdett figyelni, a szegény tömegekre, akik életüket mentve és életüket kockáztatva indultak neki az útnak. Megnéztük utána a filmjét is erről, Human Flow (Emberár) a címe, fájdalmas közelségből és (a drónok adta lehetőséget, az isteni-égi tekintet objektivitását kihasználva) még annál is fájdalmasabb távolságból mutatja meg, hogyan áll újra meg újra vesztésre az ember a körülményekkel és a történelemmel szemben. Most egy Ai Weiwei interjúkötet is itt vár elolvasásra mellettem, és a múltkori beszélgetőtársa, Patrick Kingsley Új Odüsszeia című könyve, ő a Guardian újságírójaként végigjárta a hazájukat vesztett tömegekkel az útjukat tizenhét országon és három kontinensen át.

Becketts Berlin, ez a könyv következik a kupacban, Erika Tophoven állította össze, korabeli képeket rendelve az író fiatalkori naplójegyzeteihez – megrendítő látni benne a már akkor is fényekkel teli 1936-os olimpiai világvárost, ahonnan hat évvel később már meg is indultak a halálvonatok (csak innen, a közelünkben fekvő szép zöld Grunewald állomásról tizenhétezer embert hurcoltak el, volt, akit közvetlenül az állomás melletti házból, tegnap láttam a botlatókövét egy szép kis virágoskert kapuja előtt.)  A kavargó mai Európában, ahol sokan minden külső kapcsolódás vagy kapaszkodó nélkül szeretnék meghatározni és leszögezni az identitást, fontos lenne olyan szerzőket olvasni, akik a maguk gyökereit meg nem tagadva, de más nyelveket és városokat és országokat, más nyelveket is megismerve-belakva a közös tapasztalatra, az egyénekből és népekből összeálló, az általános emberi közösségre függesztetik a pillantásukat. Beckett több nyelven írt és olvasott, nyelv-váltóként is sikerült magasra jutnia – és itt nem a Nobel-díjra gondolok, ami őt nem igazán érdekelte akkor már (a pénzt elosztogatta, a hírnév elől elzárkózott), hanem a belső mércének való megfelelésre.

A következő könyv az Impressum: Langsames Licht, Ilma Rakusa verseskötete, aki szlovén apa és magyar anya gyermekeként lett német író, Rimaszombattól Budapesten, Párizson és Leningrádon át végül Zürichig jutott, ott dolgozik íróként és műfordítóként. Lapozom: Lemberg, Odessza, Szabadka, Bécs, Bukarest, Prága, Kairó, Kyoto. A tágas világban egymás történeteiben van az otthonunk. Eszembe jutnak a többnyelvű német írók, akikkel magyarul szoktunk beszélni, Terezia Mora (megrendítően emlékezetes Szerelmes ufók című novelláskötetét magyarul olvastam idén), Forgó Léda (a Vom Ausbleiben der Schönheit című kötetét egy felolvasása után vettem meg, és olvastam el németül), Nagy Abonyi Melinda / Melinda Nadj Abonji, aki szintén sokat írt a gyerekkoráról (a Galambok röppennek föl magyarul is olvasható), vagy az ötvenhatos szülők gyerekeként már Frankfurtban született Zsuzsa Bánk (Az úszó olvasható magyarul). Izgalmas lenne őket egyszer egy közös felolvasásra és beszélgetésre összehozni.

Az utóbbi évek fontos találkozásai közül is kiemelkednek számomra azokkal a korombeli, régóta külföldön élő erdélyi művészekkel, pontosabban művésznőkkel való találkozások, akik velem párhuzamosan próbálják feldolgozni a szülőföld és az anyanyelv, a gyerekkor és a többnyelvűség, az idegenség-otthonosság tapasztalatait. Dezső Andreának először az angolul írt Mamuska című könyvét fordítottam le, és a saját gyerekkorom kolozsvári kertjére találtam rá benne; aztán amikor New Yorkban találkoztunk végre, több kilométert mentünk rossz irányba, annyira elmerültünk a beszélgetésben: otthonra találtunk egymás szavaiban. Olyan, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Andrea nagy nevű képzőművész, de erősen remélem, hogy sokat fog még írni is, nagyon várom.

A szintén erdélyi Domokos Johanna verseskötetére Budapesten találtam rá az Írók Boltjában, és rögtön láttam, hogy valami igazán fontosat mond el sokak helyett; nagyon hálás vagyok, hogy ideutazott (a kedvemért is) Berlinbe, és most több könyve, köztük két verseskötete is itt van a második könyvkupac tetején. Rövid beszélgetésünk alatt nem volt szükség hosszas magyarázkodásra, megint talált a szó, lényegre tapintó, húsbavágó dolgokról esett szó, amit most az ajándékba kapott kötetek olvasásával folytatok. Az egyik könyvet Németországban adták ki, de Magyarországon nyomták, gyönyörű kiállítású, többszínnyomatos és többnyelvű, japánosan fűzött kötet, mintha a gyerekkorom lyukkártyáit tartanám a kezemben, amelyek az emlékezet dekódolására szolgálnak, a szavak réseiben, a hallgatás szüneteiben más nyelvek szavai jelennek meg – nekem külön fontos, hogy a román is, mert amikor azt a közmondást olvasom románul a német szövegben, hogy „omul sfinteşte locul”, az ember megszenteli a helyet, rögtön beúsznak az olyan verssorok, mint hogy „Ahogyan élsz, az a hazád” (Balla Zsófia).

„domokos johanna (sz. 1970) több nyelvet használó szerző, aki számos helyen való rövidebb-hosszabb tartózkodás után (pl. kolozsvár, budapest, helsinki, berlin, los angeles) ismét németországban él mint költő, performance-szögegíró, irodalomkutató és fordító, anyanyelvén kívül angol, finn, német, számi, román és török nyelveket használ, exil elixír a hatodik verseskötete” mondja a fülszöveg (így, kisbetűsen, ahogy a könyvben állnak a versek). Valójában ennél több nyelven, ha jól számolom, tíz nyelven boldogul, és mindegyiket képes verssé varázsolni – nem véletlenül használom itt a mágia szavait, hiszen a szövegek voltaképpen ráolvasások. A szerző valóban sokat foglalkozott a finnugor népek bűvös erejű szövegeivel, de itt a kötetben inkább a különböző nyelveket olvassa egymásra, a világ útjait bejárva a közös dallamot keresi, a magány-oldó muzsikát, ami lemossa végre rólunk a népdalbeli „hosszú útnak porát.” Út kanyarog itt is az Exile-Elixier köteten át, egy rajzolt országút kanyarog át minden lapon, verstől versig, nyelvtől nyelvig vezet tovább, és néha egyszerűen csak feloldódom ebben az utazásban, a megértés erőlködését levetve a sodrás élvezetére bízom magam – máskor viszont úgy megütődöm, olyan mélyen megráz és felráz a szó-út sok botlatóköve, hogy alig térek magamhoz. Néha az anyanyelv képez szándékos akadályt, néha az emlékek élessége – de ezzel a könyvvel, ezekkel a könyvekkel érdemes úton lenni, érdemes velük bejárni az otthonosság és az idegenség tájait. Ezek a beszélgetések, erősen remélem, személyesen is folytatódni fognak. A 108. oldalon ezt olvasom:


„nemcsak szólni akarok
hanem beszédben lenni
áramlani mint
fürge hegyi patak”

 

Engedjük magunkat egymáson átáramlani, és az áradás nem mossa ki belőlünk azt, aki vagyunk, hanem újabb aranyrögöket hoz, és messziről jött élettel  termékenyíti meg anyanyelvünket és anyaföldünket. Éljük meg mások nyelvét, éljük át történeteiket: többek leszünk általa. Így végül mindannyian könnyebben hazatalálunk.


 

Téboly és szabadság

 

Könyvfesztivál van, és én nem vagyok ott a forgatagában – rég nem hagytam ki egyet sem, de most nyárig nem leszek Budapesten. Ilyenkor mégiscsak jó, hogy a világhálóba gabalyodva élek – ha izgalmas cikket olvasok, elfelejtem az összes digitálisdetox-fogadkozásomat. A legfrissebb, vázlatos, mégis figyelemfelhívó irodalmi cikk, ami miatt megérte géphez ülni, egy régen várt kötet megjelenéséről tudósít, ráadásul, bár nyilván rövid ideig, jól megérdemelten főcímben. Említik benne azt a Lyukasóra-epizódot, ahol én is jelen voltam, és Karinthy Gábor verseit első hallásra felismerte az a régi kedves néző, aki szinte mindig minden vers szerzőjét tudja. Illusztrálják is a cikket, de meghökkentő módon: az idős költő egyenesen rémisztő a képen, a fiatalkori énjével szemben kicsit sem romantikus arc ez, de még csak nem is szomorú: keserű, haragos, őrült tekintetű inkább, úgy fest, mint aki már nem bánja a bűnt, nem fut tovább előle, inkább magára veszi egészen, cipeli elszántan, és gyűlöli vele együtt önmagát is – mert közben nem, dehogy vesztette el az eszét, az értelme megmaradt, de az ereje elfogyott, hogy ellene tartson a rossznak.

Az én bizonyosságának elvesztése, a saját kijelölt határ hirtelen megszűnése az őrület kezdete, „ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem”, írta József Attila. (Egy pillanatra átéltem, megértettem, megírtam a Kerített térben, azóta még jobban tudom, hogy a másokkal megtapasztalt öröm arra való, hogy megmentsen a magunkkal való szembesülés rettenetétől, Je est un autre, bele kell veszni az áradatba, nem kell ellene tartani, várni, hogy Isten felbukik az árból, csak tükörben tetszelegni  veszélyes, minden egyéb: szabadság.)  Ha belegondolok, hogy ezzel a fenyegetéssel, a legsötétebb önmagával kellett Karinthy Gábornak minden nap szembenéznie, megijedek: „Arcom helyére másik arc került, / Szemgödreimbe más szemek.”  Óhatatlanul eszünkbe jut Pilinszky éjszakai tükörbenézése: „Ez hát az arcom, ez az arc? / A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl / ahogy az arcom, ez a kő / röpűl felém a hófehér tükörből!” El tudjuk képzelni Pilinszkyt katonaruhában…? Viselte pedig, mert a szenvedést muszáj viselni, és viselte a mundért egy rövid ideig Karinthy Gábor is, ájuldozva, szorongva, átlátva az egész rendszer célján és értelmetlenségén, amíg le nem százalékolták.

Bámulom ezt a háborús nemzedéket, hogy az ember ördögi oldalát közvetlenül megtapasztalva mégis túlélt. De így volt-e valójában? Milyen árat kellett fizetniük a puszta létezésért? „Nem éltük túl” mondta egy erdélyi író keserűen a diktatúra összeomlása után, és ezzel függ össze, amit két hete mondott nekem kiváló írókollégám Szabó Magdáról, hogy idős korában is paranoiásan rettegett a jól ismert, mindent kontrolláló, mindenkit lehallgató „fiúktól”. Aznap először olvastam egy szuszra végig két előadás közt Szabó Magda összes versét, és mélyen megrendített a fegyelem mögött lappangó őrület. Nemes Nagy Ágnesnél ismertem ezt: „Siklik a lép, a máj kering/ kígyózva fut a hátgerinc”, „Mint eszelősök, hallgatag”, „a tébolyt és a halált elkövetted” „agyvelőm tó, hasznos, komoly… s a mélyén lent egy szörny lakik”, de Szabó Magdánál eddig nem figyeltem fel rá (a tiszta rím és az antikizáló ritmus fedezte), hogy a legesleggyakoribb, szinte minden versében használt szava a „sikoltás”.

A költő Szabó Magda nem beszél, hanem visít – közvetlenül folytatja, amit Kosztolányi abbahagyott a Számadásban: „Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse”. Sikoltozik, mint egy prófétanő, kiált, mert retteg, mert haragos, mert tehetetlen, és mert a történelem elől nem lehet elbújni, a vad korszak kiszagol, meglel, kirángat a vackunkról, sikítani fogunk így is, úgy is: „Anyám, ki rejted a vadat, / s a halak pikkelyét, / takarj be, hadd kerülöm el / párás leheletét! // Segíts meg, anyám, rengeteg! / Ha megleli nyomom, / átrág iszonyú fogsora / a csontomon.” Sikolt, mert csak az áldozat sikolt, és sikolt, hogy tanúságot tegyen, hogy messziről, a tér és az idő távolságából is meghallják a hangját: „Vagy üldöző, vagy üldözött: / nem ismer mást e korszak. / Légy üldözött, hogy véredért, / ne vétkedért sikoltsak!”

Hová lehet elmenekülni a világ őrületéből? A betegségbe – téboly elől tébolydába. (Vagy a halálba – „Nem szabad szövetkeznünk / halál ellen halállal” írta Szilágyi Domokos, aztán megölte magát…) Szabó Magda is csak ott lelte meg egy pillanatra az egyensúlyt (Ottlik és Kertész kórházainak fertőtlenítőszaga jut eszembe, Polcz Alaine írása az élet és halál közt lebegésről, Schein Gábor írásai a betegség túlvilági csendjéről) – a betegségről így ír:  „Az egyetlent, mi megmaradt, /nem adom a fagyott nyugalmat” (ez a katatóniával határos fegyelemről), „Csak el ne hagyj, aggódom újra s újra, / betegség, el ne hagyj! / Amely bezár, / olyan tág a szobám, / olyan szabad!” (ez a fizikai betegségről).

Eszembe jut, hogyan menekültek gyerekkorom idegösszeomlás szélén egyensúlyozó írói a „bolondokháza” falai közé, ahol egy pillanatra úgy érezhették, hogy az orvosi megfigyelés segítségével kikerülhetnek az állami megfigyelés alól. Pár hónapja jártam itt, Berlinben a Literaturhausban egy izgalmas beszélgetésen, ahol Ivan Blatný költészetével és életével ismerkedhettem meg a németül megjelent kötete kapcsán. A cseh költő Skupina 42 avantgárd csoport tagja volt, 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után Angliába menekült, ahol a nyomorgás és az idegbaj elől a pszichiátrián talált menedéket – 1954-től bentlakó lett, 1990-ben bekövetkezett haláláig ott élt és írt. Alkotóháznak azért nem nevezném – láttam a tömeg-kórtermek fényképeit és a parkban bolyongó írót, aki a zsebében hordta mindenét, mert folyton megrabolták. Eleinte a cseh nyelven írt verseit rendszeresen kidobálta a személyzet, mígnem egy cseh kötődésű ápolónő rájött, hogy kincset tart a kezében, és onnantól kezdve meg-megjelent szamizdatban, és visszakerült a líra térképére. Angolra 2006-ban fordították le The Drug of Art címen (bővebben: https://www.poetryfoundation.org/poets/ivan-blatny). Újabb megrendülés ért, amikor megtudtam, hogy Matthew Sweeney fordította, akivel pont Berlinben ismerkedtem meg tizenkét éve, akkor volt itt DAAD-val – soha nem felejtem el, ahogy repülőgépet imitálva mutatta, hogyan köröz ő egyedül abban a hatalmas lakásban. Remek versei vannak. Szomorú szeme volt. Tavaly augusztusban halt meg, hatvanhat éves korában. Soha nem fogom elfelejteni.

Zárszóul még: Karinthy Márton írja valahol az Ördöggörcsben, hogy mindig volt egy olyan érzése, hogy Karinthy Gábor menekülőútnak is használta az őrületet. Karinthyt József Attilához szokták hasonlítani – tavaly olvastam újra Kozmutza Flóra könyvét az utolsó napokról, benne a költő ragyogóan okos, kicsit sem tébolyult kései levelével, miközben tudható, hogy a viselkedéséből elmeháborodottságra következtettek az orvosai. Lehet-e valaki egyszerre boldog és nagy költő? Sikerülhet-e ez a skizofrén játék? Vagy marad az igazság: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”?


 

Kilátás

 

Ma kora hajnalban a saját nyöszörgésemre ébredtem. Nem tudtam kikapaszkodni a belső sötétből, vergődtem-fulladoztam benne sokáig. Egy lakást, a lakásunkat cseréltük el álmunkban, és a magasból, a legfelső emeletről, ahonnan körbe lehetett látni, a tágas szél-seperte égre, a városra és a hegyekre, szóval ezt a tágas panorámát adtuk oda egy olyan földszinti otthonért, ahonnan csak a lakótelep szürke falai és ablakai látszottak fullasztó közelségből. Ez az új kislakás pont olyan volt, mint a másik, csak éppen sötét, és sokkal kisebbnek tűnt attól, hogy nem mi láttunk ki, csak hozzánk láttak be. Úgy éreztem, ezentúl minden mozdulatomat ellenőrzik, és mostantól kezdve nem én döntöm el, merre és mire nézek éppen, amikor az ablakban állok. Kínlódva próbáltam álmomban rájönni, hogyan lehetne valahogy visszacsinálni ezt az egészet, de késő volt: odafent már mások laktak, és én szorongva próbáltam berendezkedni a félhomályban, önként elcserélt életemben.

Később sikerült felébrednem, de csak átkóvályogtam a délelőttöt. Az veszteség íze velem maradt, és az is, hogy fenn a magasban ugyan nem szédültem, de ott a földközelben mégis. Az émelygő bizonytalansággal a szégyen is ott ragadt a nyelvemen, a keserűség, hogy én döntöttem rosszul, enyém a felelőssége annak, hogy az ünnepi tágasság magaslatai helyett a biztonságos lenti vackot választottam, csak azért, hogy ne kelljen újra és újra megmásznom a lépcsőt.

Gyermekkorom ablakai jutottak eszembe akkor. A gyerekszobáé, ahonnan az új lakótelep egyik távoli tízemeletesére láttam. A szűk nyolcvanas évek végének romániai áramszünetei idején mindig azt néztem az ablakból, hogy vajon hány lakásban gyúl majd ki a gyertyák, vagy az autókból felcipelt akkumulátorok villanykörtéinek a fénye, mert ez azt jelentette, hogy az élet nem állt meg. Nem félünk a farkastól, nem engedünk a sötétnek, az emberek továbbra is asztalhoz ülnek vagy leckét írnak, pislákoló lángocskák és félholt villanykörték mellett beszélgetnek, ez tehát még mindig nem olyan reménytelen, mint a háborús elsötétítés. Kislányként úgy éreztem, hogy mi a gyertyákkal győztünk azok felett, akik „elvették a villanyt.”

A nép és az ország érdekében, mondták. Nem is a fény hiánya volt a legrosszabb, hanem az ideológia, amivel megindokolták mindezt, a ránk öntött hősi máz alatt a kényszerű áldozatiság nyomorúsága. Az emberi kiszolgáltatottságunk, de leginkább az a félelmen túli fáradt engedelmesség, amivel a szeszélyes, mégis végzetes parancsokat végrehajtotta mindenki.  Már arra sem emlékeztünk, hogy melyik volt az a pont, amikor még lehetett volna választása bárkinek. Egyszer valaki döntött helyettünk, aztán mi úgy döntöttünk, hogy nem állunk ellen, és végül már fel se merült, hogy egyáltalán lehetne dönteni. Már ez volt a rend, vagyis inkább az önkényuralom kiszámíthatatlanságának naponta változó, szeszélyes törvényei.

A nagymamáim ablakai is eszembe jutottak, akik szőlőlugassal, virágokkal teremtettek levegős, eleven kilátást maguknak a szobák zárt teréből. A legfontosabb mégis a tudós nagyapám ablaka volt, a körbepolcozott, északi szűk kis könyvtárszobáé, ahonnan messzire látni ugyan nem lehetett, de az ablak melletti asztal világos volt, és ő ott mégis tágas láthatárt nyitott magának, csak nem térben, hanem időben. Magyar nyelvtörténeti szótárt írt egy olyan korban, ami egyre inkább vissza akarta szorítani a nyelvet és a tudományt. Ő, akit egész életében képletes és valós határok közé szorítottak, mégis  megtalálta a módját a szabadulásnak. Tudta, hogy aki könyvet nyit: ablakot nyit.

Nagyapám egyedül dolgozott, de nem magányosan. Az asztalával szemközt ott nézett rá csukott szemmel, gipsz-fehéren egy költő halotti maszkja: Adyé, aki a termékenyítő Párizsig ment, hogy a magyar ugar szárazságát enyhítse; az asztalán pedig két költő arcképe nézte őt, akik az idegen nyelvek termékenyítő példáin keresztül gazdagították a magyar nyelvet. Kazinczy és Arany. Kazinczy, aki a várfogság idején a föld alatti tömlöcében is írt, és világvégi házát sugárzó irodalmi központtá tette; és Arany, aki a szűk parasztszobákban is megtalálta a maga világra nyitott horizontját, és sem érdekből hazudni, sem félelemből gyűlölni nem tanult meg soha. Kazinczynak, Aranynak még villanya se volt, amit elvegyenek, gyertya mellett rontották a szemüket éjjeleken át.     Az ő messzi fényük máig világít nekem is. A szűk tudós- és írószobák egymásba nyíló sora az olvasó utódokban válik tágas palotává, olyan magaslati térré, amit nem lehet többé kényelemből lecserélni semmi másra. Ezért fontos, hogy egymásnak világítsunk a gyertyáinkkal, hogy az ablakainkból lássuk egymás fényeit, mert akkor megtanuljuk, hogy nem vagyunk, és nem is leszünk soha egyedül.


Főoldal

2019. május 27.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások (1)
2019. május 24. 15:58
szivan tomás
Lapos szöveg avitt stílusban. Azért mert befutott az írónő?
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Kiss Judit Ágnes: Rejtett szárnyakBertók László verseiDávid Péter versei Bánkövi Dorottya versei
Prózák
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás hazaHáy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szaga
Kritikák
Szimfónia regényreMivé válhat a világunk, HA…Több irodalomtakarót a csupasz szenvedélyreVégtelen keresés - a Simon Péterről
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA