Ütőér

 

SzaboTAnna.jpg 

 

Szabó T. Anna

 

Kilátás

 

            Ma kora hajnalban a saját nyöszörgésemre ébredtem. Nem tudtam kikapaszkodni a belső sötétből, vergődtem-fulladoztam benne sokáig. Egy lakást, a lakásunkat cseréltük el álmunkban, és a magasból, a legfelső emeletről, ahonnan körbe lehetett látni, a tágas szél-seperte égre, a városra és a hegyekre, szóval ezt a tágas panorámát adtuk oda egy olyan földszinti otthonért, ahonnan csak a lakótelep szürke falai és ablakai látszottak fullasztó közelségből. Ez az új kislakás pont olyan volt, mint a másik, csak éppen sötét, és sokkal kisebbnek tűnt attól, hogy nem mi láttunk ki, csak hozzánk láttak be. Úgy éreztem, ezentúl minden mozdulatomat ellenőrzik, és mostantól kezdve nem én döntöm el, merre és mire nézek éppen, amikor az ablakban állok. Kínlódva próbáltam álmomban rájönni, hogyan lehetne valahogy visszacsinálni ezt az egészet, de késő volt: odafent már mások laktak, és én szorongva próbáltam berendezkedni a félhomályban, önként elcserélt életemben.

            Később sikerült felébrednem, de csak átkóvályogtam a délelőttöt. Az veszteség íze velem maradt, és az is, hogy fenn a magasban ugyan nem szédültem, de ott a földközelben mégis. Az émelygő bizonytalansággal a szégyen is ott ragadt a nyelvemen, a keserűség, hogy én döntöttem rosszul, enyém a felelőssége annak, hogy az ünnepi tágasság magaslatai helyett a biztonságos lenti vackot választottam, csak azért, hogy ne kelljen újra és újra megmásznom a lépcsőt.

            Gyermekkorom ablakai jutottak eszembe akkor. A gyerekszobáé, ahonnan az új lakótelep egyik távoli tízemeletesére láttam. A szűk nyolcvanas évek végének romániai áramszünetei idején mindig azt néztem az ablakból, hogy vajon hány lakásban gyúl majd ki a gyertyák, vagy az autókból felcipelt akkumulátorok villanykörtéinek a fénye, mert ez azt jelentette, hogy az élet nem állt meg. Nem félünk a farkastól, nem engedünk a sötétnek, az emberek továbbra is asztalhoz ülnek vagy leckét írnak, pislákoló lángocskák és félholt villanykörték mellett beszélgetnek, ez tehát még mindig nem olyan reménytelen, mint a háborús elsötétítés. Kislányként úgy éreztem, hogy mi a gyertyákkal győztünk azok felett, akik „elvették a villanyt.”

             A nép és az ország érdekében, mondták. Nem is a fény hiánya volt a legrosszabb, hanem az ideológia, amivel megindokolták mindezt, a ránk öntött hősi máz alatt a kényszerű áldozatiság nyomorúsága. Az emberi kiszolgáltatottságunk, de leginkább az a félelmen túli fáradt engedelmesség, amivel a szeszélyes, mégis végzetes parancsokat végrehajtotta mindenki.  Már arra sem emlékeztünk, hogy melyik volt az a pont, amikor még lehetett volna választása bárkinek. Egyszer valaki döntött helyettünk, aztán mi úgy döntöttünk, hogy nem állunk ellen, és végül már fel se merült, hogy egyáltalán lehetne dönteni. Már ez volt a rend, vagyis inkább az önkényuralom kiszámíthatatlanságának naponta változó, szeszélyes törvényei.

            A nagymamáim ablakai is eszembe jutottak, akik szőlőlugassal, virágokkal teremtettek levegős, eleven kilátást maguknak a szobák zárt teréből. A legfontosabb mégis a tudós nagyapám ablaka volt, a körbepolcozott, északi szűk kis könyvtárszobáé, ahonnan messzire látni ugyan nem lehetett, de az ablak melletti asztal világos volt, és ő ott mégis tágas láthatárt nyitott magának, csak nem térben, hanem időben. Magyar nyelvtörténeti szótárt írt egy olyan korban, ami egyre inkább vissza akarta szorítani a nyelvet és a tudományt. Ő, akit egész életében képletes és valós határok közé szorítottak, mégis  megtalálta a módját a szabadulásnak. Tudta, hogy aki könyvet nyit: ablakot nyit.

            Nagyapám egyedül dolgozott, de nem magányosan. Az asztalával szemközt ott nézett rá csukott szemmel, gipsz-fehéren egy költő halotti maszkja: Adyé, aki a termékenyítő Párizsig ment, hogy a magyar ugar szárazságát enyhítse; az asztalán pedig két költő arcképe nézte őt, akik az idegen nyelvek termékenyítő példáin keresztül gazdagították a magyar nyelvet. Kazinczy és Arany. Kazinczy, aki a várfogság idején a föld alatti tömlöcében is írt, és világvégi házát sugárzó irodalmi központtá tette; és Arany, aki a szűk parasztszobákban is megtalálta a maga világra nyitott horizontját, és sem érdekből hazudni, sem félelemből gyűlölni nem tanult meg soha. Kazinczynak, Aranynak még villanya se volt, amit elvegyenek, gyertya mellett rontották a szemüket éjjeleken át.     Az ő messzi fényük máig világít nekem is. A szűk tudós- és írószobák egymásba nyíló sora az olvasó utódokban válik tágas palotává, olyan magaslati térré, amit nem lehet többé kényelemből lecserélni semmi másra. Ezért fontos, hogy egymásnak világítsunk a gyertyáinkkal, hogy az ablakainkból lássuk egymás fényeit, mert akkor megtanuljuk, hogy nem vagyunk, és nem is leszünk soha egyedül.


Főoldal

2019. április 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái Csehy Zoltán tárcái
Versek
Orcsik Roland verseiZalán Tibor: Utazás KínábólJenei Gyula: TávlatBék Timur: Entrópia
Prózák
Háy János : Az új nőDarvasi László: Az idő szagaPatak Márta: Mindig péntekGéczi János: Utalólapok
Kritikák
Egyetemi görbetükör - a Mágneshegyről Hümmögni a végén - Bocsáss meg, GinsbergAz elidegenedés manifesztációiFülszöveg, két szólamra
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA