Ütőér

 

SzaboTAnna.jpg 

 

Szabó T. Anna

 

A finom dallam szépsége mögött

 

„Volt egyszer egy lány Budapesten ... kicsi volt, kecses, macskaarcú, mint egy mongolba-oltott Tanagra-figura.”

Ezt nem én írom, ezt Szabó Magdáról írták, de valahogy így láttam én Tóth Krisztinát, amikor megismertem japánosra vágott fekete hajával – törékeny volt és franciásan elegáns, hiszen akkoriban tért vissza két év után Párizsból a teljesen megváltozott Pestre. Az egyetem lépcsőjén mutatták be nekem kilencvenkettőben, publikáló költő volt már, volt kötete is, az Őszi kabátlobogás. Persze hogy olvastam, sőt, ez volt az egyik első, amit Magyarországra kerülve kivettem a könyvtárból, hiszen már nyolcvanhétben erősen megjegyeztem magamnak, amikor az első, még tizenévesen írt verseit olvastam a Magyar ifjúságban. Rányitottam, és rögtön tudtam, hogy ezt az átütő hangot keresem – irónia még nem volt azokban az azonnal megjegyezhető, de soha el nem felejthető dallamokban, csak valami levegős, fájdalmas melankólia. Érezni lehetett, hogy otthon van a versben, és csak a versben van otthona, talán ezért is lett annyira fontos nekem később is, amikor én is elvesztettem az otthonomat. A pontosan felrajzolt helyszíneket, a Dunapartot és a  Rottenbiller utcát nem ismertem, Kolozsvárról nézve Budapest végtelen messze volt,  bár  összekötött minket országaink nyomasztó, reménytelennek tetsző szürkesége, amit csak átrendezett, de nem váltott meg az, hogy szuvenírdarabkákká szabdalták a vasfüggönyt.

        Nem sokkal később elkezdünk összejárni többen, kötet előtt álló vagy egy-két kötetes szerzők, egy idő után már az ő kék falú lakásában találkoztunk, hosszú évekig havonta összeült ez a névtelen, de számomra nagyon meghatározó irodalmi kör, amelyről, úgy tudom, egyetlen fénykép sem készült, mert nem mítoszépítéssel foglalkoztunk, hanem írni akartunk, és egymás verseit olvasni, és persze beszélgetni az irodalomról. Kriszta, aki akkoriban a Francia intézetben dolgozott, nemcsak házigazda volt, hanem a társaság központja is, szellemes társalgó, mindig volt valami izgalmasan abszurd sztorija, amit az elbeszélései során kész novellává kerekített – ma is szívesen mesél olyan hajmeresztő, mégis naponta felbukkanó képtelenségekről, mint az univerzális sírkőtisztító vagy az Ébredj Magyarország mozgalom ingyenes hastánctanfolyama...

„Anna, neked olyan kun arcod van” mondta nekem egyszer elgondolkodva, mintha átlátott volna rajtam és megpillanthatná a mögöttem sorakozó, éles arccsontú ősöket. Közben Füles kutya a gazdájává választotta, és megszült a hálószobájában – később mindenféle szebbnél szebb macskák tették ugyanezt-, ifjú költők csatlakoztak és tűntek el, aztán egyszer csak átjött a szomszédból a kérlelhetetlenül okos és még annál is haragosabb huszonéves Simon Balázs – amikor néhány év múlva, fájdalmasan fiatalon meghalt, egymástól függetlenül verset írtunk róla, és mindkettőnk szövegében szerepelt a „napóra” szó, mint valami halálon túli üzenet vagy titokzatos jel. Jeleket kerestünk: verseket írtunk. Rejtvényt fejtettünk, de senki sem sámánkodott elrévülve, nem voltak lerészegedések és hőzöngések, pletyka is alig, de volt csendes versolvasás és parázs vita a jelenlévő nyolc-tíz költő és két-három prózaíró közt. Szavakkal játszottunk, verseket álmodtunk és álmokat meséltünk, Kriszta verseiben ekkor kezdtek egymásra fényképeződni és titokzatosan átfordulni egymásba a sorok és a szavak,  és nemsokára megjelent a Beszélgetés fonala, amihez Mándy írt novellával felérő  fülszöveget. Ebben az időben álmodtam egy szót Krisztáról és Krisztának: „somnivore”, azaz álomevő. Verscím lett belőle, ami éppen nem az álomról szól, hanem az álomszerű életről, a szerelemben sem feloldhatató végső magányról:

Hogy évek óta nem tudok aludni
ebben a testben senki kézzel
ha simogatja se tudja lehunyni
benti szemem a hóba néz fel.


Rezzenéstelen tekintettel felnéz a hóba, hogy belehulljon az ég és az emberek szomorúsága. Magába issza a fájdalmat, és örökké szomjas. Ahogy máshol Simon Balázsnak írja: „Mnémoszüné: nem alszik, sose pislog. Minden tekintet számontartatik.”

Most már magát Szabó Magdát kell idéznem, és nemcsak a Múzeum patinás terének személyes emlékei, a száz év és az ötven év távlatainak párhuzama vagy bármiféle képzelt vagy valós hasonlóság miatt, hanem a pályépítés rendkívüli tudatossága és a pályaív közös lendülete miatt, amely megmutatja, hogy a tehetséghez emberfeletti kitartásnak és célra tartó fegyelemnek is társulnia kell, különben nem jutunk sehová. Szóval: Mnémoszüné. Szabó Magda szavaival maga az író az emlékezet istennőjének földi helytartója:

„Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében.”

Tóth Krisztina álmodó, nem álmodozó. Az álmodó nem fél a nyitott szemtől, alvajáró biztonsággal futja kiszabott útját. Stindberggel mondja ki, hogy „Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű”, és a világtág szem kamerája mindent rögzít, hiszen ez a dolga. Objektív. Nincsenek előtte tabuk, hazugságok, nem ismeri a csalást és a sumákolást. Kimetsz ugyan egy-egy képet, de minden fotó a teljes fényt és a teljes sötétet hordozza magában.

Később egy ideig szomszédok lettünk a Százados úti művésztelep két oldalán Az irodalmi kör lassan felbomlott, ahogy gyerekek és könyvek születtek, – azt hiszem, ilyentájt írta rólunk Dunajcsik Mátyás A kiborg és a gésa című esszéjét, benne ilyen korrajznak is beillő mondatokkal, mint: Adott két nő valahol túl a harmincon, gyerekkel, férjjel, családdal, háztartással. Ez eddig rendben is volna. Csakhogy ez a két no metafizikai szilánkot kapott a fejébe”.
Ennek következtében kettős látásban szenved. Kettős életet él: gésa, vagy éppen kiborg – de én most nem beszélnék háztartási mifenékről. Csak azért említem a közös teret, mert én Kriszta sok-sok írásának a helyszínében felismerem a kisbolt, a kenyérgyár és a kertes sorházak környékét, és tudom, hogy milyen végtelen precizitással rögzít. Egyik kedvenc sorom tőle: „Pontos, pontos szavakat kérek. Téglaport! Villanydrótot! Pihéket!” Talán most már pontot használna felkiáltójel helyett, de a szavai változatlanul hiperpontosak, a mondataiban nem találni lazaságot vagy fecsegést. Nemcsak azt tudja, hogy mivel tartozik a mesterségének, de azt is, hogy a szakmai tudás mit sem ér, ha nem párosul megértő figyelemmel. Ettől az odafordulástól – „nevezd csak szeretetnek” szólna rám Visky András, de én most csak empátiának, gyöngédségnek, gyógyító erőnek nevezem – ettől lesznek a szövegei nemcsak épek, de elvenek is. A rögzítés objektív, de nem hideg, mert nem prekoncepció indítja el, hanem a mindig megújuló kíváncsiság.

Maradjunk még egy kicsit a pontos szavaknál. Nemcsak álomszavai és lebegő sorai vannak, nemcsak titokzatosan sugallatos dallamai, hiszen bárhol nyitjuk ki a könyveit, éles fényben állnak tárgyak és fogalmak. Sőt, ki se kell nyitni, elég kimondani: pixel, vonalkód, pillanatragasztó. Egy kor vibrálása és ragadós kétségbeesése. Vagy mondjuk ki: marmonkanna, tükrös paplan, prakker. Vagy nézzük ezt: „A vinklivasak kiglettelése után a belső dekorsziklák következtek”. Mondjuk ki: bólogatós halogénlámpa. Vagy mondjuk ki latinul: Beryx decadactilus – mellesleg: el tudunk képzelni egy verset a tízujjú halról? A kedvencem mégis a Hammerite, amit szerintem korábban még senki nem kockáztatott meg versben – ráadásul micsoda rímmel!

Ifjú apák és még ifjabb anyák 
szerelnek hintát, húznak kerti széket
a napos fűre. Villog a csavarkészlet 
és a kapupánton a Hammerite,
– hát én immár kit hívjak, mondd csak, át
a nagylétrát lehozni?

Mnémoszüné mindent felhasznál, egy beszélgetésfoszlány rímeit (elmúlás – M nullás), de még az olyan álmodott rímeket is félreteszi, mint a borosta – Baross tér. „Olyan ez, mint a kacatos doboz, amiben a gördülőcsapágytól a celluxig együtt hányódik minden.” mondja, és hozzáteszi: „Egyszer a legfurcsább, leghaszontalanabb apróság is megtalálja a helyét, csak ki kell várni azt a verset”.

Versben viszont így beszél:

„Folyton a kapkodás, a keresgélés, hogy hol van:
én emlékezzek mindennek a helyére?
Mikor alhatok úgy, hogy ne soroljam
a nevüket? Mikor alhatok végre?”

A szem alvás közben is nyitva van, az agy akkor is dolgozik – de ébren, ideális esetben, nincs kapkodás és keresgélés. Amikor van idő írni – mert az idő csak az élők ellensége, az íróknak barátja – akkor egyszer csak minden összeáll. „Számon tartatik minden szemnyi részlet.” A történeteknek eleje-vége, a versnek dallama lesz, és a hívórímre is érkezik felelet. Az írás tere rendezett, a szerkezet hibátlan, ép és maradandó. Az írás: otthont teremt. A nyelv házában ellakhatunk minannyian, ellenállva egy ideig – jóideig – a múlásnak.

Eszembe jut az Akvárium részlete a lakásokat berendező, ide-oda cipekedő otthontalan asszonyokról: „Már akkor rossz helyre került, mikor megszületett. Az ilyenek sose jutottak haza, eleve nem is lehettek otthon sehol, hiába kutatták forgolódva a világnak valmely újabb szögletét, amelyet meszeléssel, súrolással, varrással birtokba vehettek volna.”

Az író mindig hazajut. Nyugodtan rögzít, kivárja, nem kapkod, mert az írás idejében minden lehetséges. A véletlen művek sorsot gyárt, az úttalan út jól látható nyomot hagy a hóban. A versben hazatalál az idegen tér és idegen test, értelmet kap az árnyék és tükör, megtudjuk, hogy „Ki ez az üvegbőrű ember, aki engem gondol az ágyon”, átlátjuk ittlétünket, és dobogni kezd a mondat szíve: „Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem”. Az írás olyan erőteret teremt, amiben az első mozdulattól az utolsóig minden rendben van, mert haladás közben a helyére kerül minden – így lesz Tóth Krisztina tíz éves korában írt prózakezdeményéből, a King, a kis leopárdból negyven év múlva Párducpompa

Az író figyel. Ha Tóth Krisztinára nézünk, egy olyan tekintettel szembesülünk, ami nem keresztülnéz rajtunk, hanem átlát. Átlát és leír, talán sajnál is, néha mulat a hülyeségeinken. És persze saját magán is, mert már régen nem kívülálló, hanem közülünk való. A sátorra vágyó gyerekkori nomádból, a magányos indiánból időközben törzsfőnök lett, A pálya delelőjén áll, és egy csöppet se fáradt, pedig vitézül kiküzdötte magának, hogy akár ülve is mondhasson verset. Nem akar irányítani, de nem tűri, hogy irányítsák.

Erről eszembe jut, mit mondott a fiam kétéves korában: Ne nevelj! Van nekem nevem! Tóth Krisztinának neve van, életműve van, örök helye van az irodalomban. Véghezvitte, amit Burgess tanácsolt Patty Smithnek: Make yourself a good clean name, and stick to it – Csinálj nevet magadnak, és tartsd meg tisztán – de minden hírnél és névnél jobban érdekli az írás, a szöveg, a rögzítés kötelessége.

Aki ötvenéves, az látja már a visszatérő mintázatokat. Az kimondja, amikor azt látja, hogy „Reménytelenül ismétlődik minden.”

Ott állok én is Krisztával a lépcsőn, és nézem, ahogy megint befagy a történelem, beáll a jég kelet és nyugat között, elvasfüggönyöződik a tudatunk, hogy rá ne lássunk a saját hiányainkra. Itt élünk, és felelősséggel tartozunk a gyermekeinkért. A nagyobbik fiam most tizenöt éves, mint én voltam, amikor Kriszta első versében felismertem, hogy Igen, ez kell nekem – és most pont Tóth Krisztinából jutott tovább az irodalmi versenyen. Kiskora óta ismeri Krisztát, de csak most fedezte fel magának a legújabb verseit. Azt mondja, végre valaki, aki nem hazudik és nem szépít, hanem a képünkbe vágja, hogy valamennyien kivétel nélkül meghalunk.  A finom dallam szépsége mögött ő is meglátta azt a szemet, amely egyenesen a végtelenre fókuszálja a tekintetét.

Mnémoszüné nem alszik. Ismeri az életet és ismeri a halált, helyettünk is emlékezni fog.

Mert mind meghalunk, de vannak köztünk halhatatlanok.

Isten éltessen sokáig, Kriszta!

*

Ezt a szöveget írtam Tóth Krisztina ötvenéves születésnapjára, a Petőfi Irodalmi Múzeumban hangzott el két évvel ezelőtt. Nemrég, december ötödikén volt a születésnapja, ennek az örömére közlöm most a köszöntőt a régi (mindenkori) barátsággal és szeretettel.

 

 


 

A világ egyik legizgalmasabb művészeti kezdeményezése a múzeumban előadott színház, most éppen a sokadik Textúra a Szépművészetiben: gyakorlatilag megelevenednek a műtárgyak, ahogy remek színészek adják elő kortárs írók öt-tíz perces monológjait egy-egy kijelölt kép vagy szobor előtt. Idén Valló Péter rendezésében Dragomán György, Durica Katarina, Szilasi László, Totth Benedek, Tóth Krisztina írt szövegeket, és különösen megrázó módon Térey János is szerepelt a névsorban, aki tragikusan váratlan halála miatt már nem írhatott új monológot, a felesége választotta ki új, posztumusz kötetéből a Perszephoné levele című verset, ehhez választottak azután megfelelő szobrot – a zenével kísért, alagsori előadás egyszerre volt izgalmas, vicces és végtelenül szomorú. A szövegek és az előadások színes palettája mindvégig fenntartotta a termek közt sétáló nézők érdeklődését, csak a színészeknek lehetett rettentően kimerítő tíz-tizenkétszer is előadni egymás után ugyanazt a monológot. A legtöbb szerencsére nem durván nyomasztó, hanem kifejezetten szórakoztató, szép és szellemes volt – kivéve, meglepetésemre, az én szövegemet, ami líraisága ellenére durvább szövetű, mert súlyos traumákat hordoz, egyszerűen nem lehetett mulattatva előadni. A kép persze szintén nem kifejezetten vicces, id. Lucas Cranach: Krisztus és a házasságtörő asszony. A Sodró Eliza / Józsa Bettina / Hartai Petra trióból én egyelőre csak Sodró Elizát láttam, a megkövezésre váró, félőrült nő szerepében minden hangsúly, minden gesztus a helyén volt. A szöveg egyik változatát boldogan teszem közzé itt a Bárkán, hiszen ennél fontosabb aligha történt velem ebben a hónapban, mint hogy részem lehetett ebben a fájdalmasan szép élményben, hogy a múzeumban előadták.

 

Cranach.jpg
id. Lucas Cranach: Krisztus és a házasságtörő asszony
(Szépművészeti Múzeum)

 

Visszafogott

 

Fogod a kezem, Uram, finoman, szeretettel, ballal a jobbom, tenyered alatt lüktet a csuklóm, rajta tartod ütőeremen ujjad. Olvasod a vérem, szívverésed érzem. Forró vagy, sugárzó, örök és eleven, lennél az egyetlen igazi szerelem… Szeretnélek, de nem lehet, elvesztettem mindenemet. Csak a rutin-szelídség van, a csend és a lesütött szem.

            Nem nézek rád, de érezlek, hús vagy te is, test vagy úgyis, test, mert hozzám érsz. Te sem vagy             jobb a többinél! Lefogod a kezem, hogy ne karmoljak, ordítani akarok: ne nyúlj hozzám, de             nyüszítek csak, kő van a számban, sivatag a torkom. Nincs hangom, nincs könnyem, de a             fejemben egész légió ordítja: halál! Légy jó, légy jó, légy jó, de hogy is lehetnék?          Testté             tettetek, és azt várjátok, ne gondoljak a testre? Bossszz… bosszúúú… bosz... boszorkáááány...

 

Fogod a kezem, Uram, okosan, határozottan. Köpenyed emberi szenvedély, köntösöd mennyei szentség, húsod emberhús, de lelked örök fény, ragyog szép, fiatal arcod, ha élnék még, csak veled élnék, de én már nem élek. Nincs élnivalóm már. Betakarsz.

            Eltakarsz, kitakarsz... akarsz, akarsz, krsz, krsz… sszzz...

Sssz… Szeretni…. Milyen lehet? Hogy bánna velem, akit én választok magamnak? Ha igaz lenne a vád, a szerelem milyen lenne? Milyen a simogatás, a gyöngédség, az édes csók íze? Öt gyereket szültem, nem éreztem semmit. Nincs, csak a fájdalom.

            Visznek esküvőre tizenkét évesen,    eladnak           vásárban, eladnak félpénzen. Testedre sorsot             vetnek, nyakamba pányvát vetnek, odavetnek, megvetnek.

Irtózom uramtól, s jó feleség vagyok. Gyertyát öntök, szappant főzök, soha meg nem állok. Állatot etetek, teheneket fejek, éjféltájban fekszem, és hajnalban kelek. Pofozom a szolgákat, megszövöm a ruhádat, mosok koszos alsóneműt, édesítem a keserűt, szalonnát abálok, legyen mit zabálnod, megiszod a sörömet, így szerzek én örömet, aludj végre, hozzám ne érj, aludj mélyen, hadd aludjak, virágom, virágom.

            Vágom a baromfit, fröccsen a kezemre a vére, szárnyát lemetszem, tollát kitépem, leperzselem,             kibelezem, megsütöm, feltálalom, felfalom, álmomban is ott vergődik, áldozati állat...

Ragyog az arcod, Uram, átsüt rajta a meleg embervér, mint az enyémen. Azt ordítják, festem magam, pedig én tényleg pirulok, ég a bőröm. Testem jég, de arcom tüzel, őket szégyellem, nem magamat, éget a tehetetlen harag, miattuk, akik idehurcoltak, ordítva vonszoltak, lökdöstek az utcákon át. Megaláztatom, megkínoztatom, térdre esem a porban…

            Térdre… Térdre, kutyák! Úrnőtök vagyok, én, én! Vagyok, aki vagyok, az élet kapuja, mandorlám a titkok titka! Nélkülem mindenki halott, feltámadni én ringatok, én hordalak, én hurcollak, én ápollak, én siratlak, én fogadok, én foganok, hogy újra élj!

Én nem élek. Felmagasodni soha. Csak az elhallgatás. Elhallgattatás.

            Fogd be a szádat, te! Ne nyelvelj, hogy beszélsz, vigyázz a szádra, pofa be, kuss, szégyelld        magad, befogod vagy betömöm, beverem, hallod! Csak erre vagy jó, ez a dolgod, azt kapod,      amit érdemelsz!

Te segíteni akarsz, értelek, Uram. Hangot adsz nekem, szót emelsz, szelíd nővé válsz magad is a vadak sűrűjében, a csikorgó fogak és lihegő torkok gyűrűjében, a felemelt kő ellenében felemelsz engem, gyűlölet és halál helyett áldást osztasz nekem, látod az igazi bűnöst, de meg tudod-e váltani sorsom? Te nyíltan atyádra nézel, nekem marad a lesütött szem. Már félek férfira nézni.

            Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, savval leöntelek,             szíjostorral verlek, magam alá gyűrlek. Öled szétszaggatom, az arcodba ütök, halálra kövezlek,             máglyán megégetlek, csak hallgass, csak szolgálj, féljed a haragom, virágom, virágom...

Tornyosulnak felettem, elszorul a torkom. Eltorzult arccal lihegnek, halálra ekképp szeretnek. Mindig csak ez. Egyedül csak te nem bántasz, uram. Rajtakaptak, azt mondják? Nem! Nememre: nem! Nem rajtakaptak. Hanem rajtam kapták. A mészáros hülye fiát, aki hónapok óta koslat utánam, és most, ahogy szükségemet végeztem az istálló mögött, fellökött, lelökött, a számat befogta, torkom szorította, rám feküdt mázsás büdösségével, megfulladok, ha nem leskelődik az apja is utánam éppen, és nem rúgja arrébb, az egyik elszaladt, a másik… Nem mondom el, mit tett velem, nincsen rá szavam.

            Büdös lotyó, megérdemli, nem szégyelli a csúnyáját, jár a szája, jár a lába, felemeli a szoknyáját! Bűnös asszony büdös pokla, férfit horgonyoz a húsba, sörétsötét seb, rés, lyuk,  meggyógyítjuk, meg-hág-juk.  Buta liba, koszos bige, mit rejteget az ölibe! Tyúk, némber, szajha, céda, cafka, rüfke, ribanc, szuka, lökd, hágd, nem anyád! Nem…! Anyád…!

Mondd, ki a te anyád, Uram? Egylényegű veled, vagy alábbvaló? Szót emelhet magáért, vagy csak parancsot teljesít? Felegyenesedik vagy fejet hajt? Befog és befogad? Mosolyog mindig? Hallgat és a halálért is hálás? Tárgyalás nélkül ítélnek el engem, tárgy vagyok csak, gyűlöletük tárgya, és tárgy leszek, ha túlélem, sebzett katatón makogás, mert az erőszak nem öt perc, hanem ötven év, a vád nem mondat, de egy egész élet...

            Ágnes asszony, hol a férjed? Megbocsát, csak szépen kérjed. Nem bocsát meg soha többet,        semmi soha nem lesz könnyebb. Már nem tiszta, már megromlott, másé lett a bűnös asszony,    ne szólj hozzá, járj el el máshoz, nincs joga, hogy itt marasszon. Skarlát betű fehér ruhán, rajta van a billog, mos csak, mos csak mindörökre, sulyka messze villog. Nézd, ott megy a ribanc,          

ptű, köpjél utána!

Mit is kell megbocsátani? Énrajtam át magatokat és egymást ütitek, mindenünk csupa seb, a porond csupa vér. Csatatér a testem, átgázoltok rajtam, átnyomtátok rajtam, amit nem akartam. Visszafogtok szépen, visszafogott vagyok, magamért vagy magzatomért egy szót sem szólhatok. Így vagyok jó nektek, bűntelen is bűnös, szeressek csak, ápoljak csak, legyek tiszta, hűvös, legyek édes, szelíd, bűnbánó és fátylas, semmit fel ne hánytorgassak, fogjam be a számat. Ha ordítok, őrült vagyok, nem értitek a haragot, de ha szólok, nem halljátok, inkább befelé kiáltok.

Szabadságom mikor lehet ezen a világon? Néma számat rágom egyre, virágom, virágom.

 


 

Nincs mese

 

A szétmorzsolódásról mondanék valamit, arról, hogy a házi buzgalom, a játékosan kedves, színes, mindig barátságos otthon és kert megteremtésének és fenntartásának vágya és a családtagok kényelmének sokszor kéretlen keresése mennyire elvonja a figyelmet a szakmai munkához szükséges,  keservesen intenzív koncentrációról - de mégsem teszem, mert a hatékony köznap és a blokkolóórához aligha  igazítható irodalomi működés kettéhasadását pont elég fájdalmas megélni, nem kell még fokozni is; habár, figyelmeztetem magam, nincs ilyen határvonal, a barkács- és bútoráruházakban való bóklászásból, az orvosi ügyeleten ücsörgésekből és az iskolai rohanásokból is anyag lesz, ha nyitott szemmel vagyok jelen, és már az is irodalom (a peremvidéke legalábbis), ha mondatokba foglalom ez irányú gyötrődéseimet.

Cikkeket írni jó, de sokfelé írni határidőre, fegyelmezetten leszállítani, terjedelmi korlátokat betartani nem mindig jár teljes belső elégedettséggel (ahogy elengedettséggel sem), hasonlóan forgácsolja szét a figyelmet, mint a más irányú, intimebb kifelé figyelés. Az organikus érlelődésre nincs idő, tehát nem lehet a kétségbeesésig fokozódó belső elégedetlenség végső határáig elmenni, hogy ott aztán átlendüljünk egy magasabb minőségbe, hanem a teljesítménykényszer torokszorító pillanataiban csak annyira van mód, hogy végigmenjünk az ismert vagy belátható utakon, tól-ig, Piroska nem tér le virágot szedni az erdei tisztásokon, eljut a kosarával a nagymamához. Nincs mese. Nem történik semmi, amibe bele lehetne halni, hogy feltámadjon az ember. „Élegetek: halogatok”, Mesterházi Mónika írja valahol. Elégetek, hogy élhessek.

Közben persze perzselő élmények, torokba kúszó sírás a Fesztiválzenekar koncertjén, Respighi: Róma fenyői (életemben először hallottam, itthon is meghallgattam utána), mély megrendülés Ingrid Fuzjko Hemming zongorázását hallgatva (csak gépen, pedig ő itt volt, de én nem tudtam ott lenni), kóborlás Kiss Róka Csaba festményeinek démoni labirintusában, Konrád György olvasásának és újraolvasásának öröme a gyászban (mert csupa veszteség ez a pár hónap, csupa távozó nagy név), a The Penguin Book of Hell húsba vágó szövegeinek óvatos lapozgatása, a Lyukasórák izgalmai (átlagban minden harmadik alkalommal gondolatolvasó módon egymásba fonódnak a választott szövegeink, egészen döbbenetesen közeliek tematikusan, pedig nem beszélünk össze, szinkronicitás ez, nem egyéb), és közben naponta ide-oda rakosgatom éjjeliszekrényen és asztalon az olvasásra váró kortársakat, de nem bírok kiszakítani annyi időt vagy belső csendet, hogy értőn belemélyedjek a szövegekbe. Pedig erről lenne érdemes írni leginkább.

Egyetlen napom mégis volt, amikor nem lehetett kifele figyelni, durva nátha miatt egy vasárnapon át ágyban maradhattam, és akkor elolvastam az egyik ilyen várakozó könyvet, Kalapos Éva Veronika könyvét, a címe: „F mint”, a szerző ezúttal nem ifjúsági, hanem felnőtteknek szóló regényt ír a szegények és megszomorítottak mindennapjairól és a lassan beszivárgó fasizmus kísértéséről, de tizenhattól felfele mindenki érteni fogja, mert a feszültségteremtés módja és a fordulatok magukon hordozzák a kamaszregények eszköztárának emlékét. Égetően mai monológ, egy erős nő, Fema beszél, aki eladó egy éjjel-nappaliban, otthon a férje és a beteg édesanyja nyomorgatja, és szinte soha nincs lehetősége arra, hogy megértse és felszabadítsa önmagát. Durva, horzsoló beszéd, mégis furakodunk előre benne, mert vele érzünk: a   szeretetlenség fájdalma, a végletes magány, az apró részletek a bolt monoton, mégis feszültségekkel tele életéből, az öreg édesanyával való félecsúszott-gyöngéd-kegyetlen jelenetek telibe találnak, ott vagyunk mi is a jól ismert, fullasztóan zárt nagyvárosi terekben, félünk és szorongunk, és mi sem látjuk a kiutat.

Olyan, mintha mindig így lett volna, mintha soha nem lehetne másképp. Vannak külső szereplők (általában vernek vagy verik őket), de a tekintet soha nem szabadulhat arról a pár alakról, akiket a monológ-formába zárt női tekintet mutat. Nullahuszonnégy pokol, kínai munkatempóval, amit az IKEA-katalógusok álomvilágára való sóvárgás csak súlyosbítani tud. A lakás zárt terében zajló események voltak számomra a legerősebbek, felejthetetlenül éles, húsba vágó pillanatok. A könyv nagy erénye, hogy, még ha ideiglenesen is, de képes lassan és eltökélten, de mégiscsak eljutni a napsütötte sávig, a váratlanul kibomló, bár aztán mégis sötétbe hulló szerelemig – a sivárság után a líra szíven üt, a nagyjelenet furcsa kihalt mennyországának túlvilági terében sokkal erősebb minden érintés, minden gesztus. Valamiért végig Kaffka Margit Két nyár című regénye járt a fejemben közben, és Ambrus Zoltán Midas királya (újra kellene olvasni ezeket is, valamikor), leginkább az eszköztelen, de jobbra vágyó szegények együttérző leírása miatt. Az „F mint” nem szociográfia, hiszen bizonyos értelemben akár kalandregénynek is tekinthető, és a megformáltsága is érdesebb, töredezettebb, de érzékenység tekintetében nem marad el a klasszikusoktól.

Könyvkupacok közt ülök most is, besüt az ablakon az októberi nap, és én irodalom helyett hirtelen megint arra gondolok, hogy sürgősen téliesíteni kell a kertet, ki kell tenni lassan a magokat a madaraknak, el kell ültetni már végre a tavaszra váró virághagymákat, arra, hogy jön a lomtalanító konténer holnap és neki kell álljak a szelektálásnak, arra, hogy meg kell rendelni már édesanyáméknak az új konyhapultot, arra, hogy el kell vinnem a keresztlányomnak az ajándékát, és arra, hogy elfelejtettem reggel beindítani a mosógépet; pár óra, és jönnek is haza a gyerekek az iskolából, pedig addig négy határidős szöveget kellene leadnom, de sürgősen. Mindegyikre legalább három óra kellene, csakhogy a délután már nem az enyém. Jó volt kicsit csendben írni itt, egyedül lenni a mondatokkal. A legjobb akkor lesz, ha megint nyugodtan olvashatok.

A legrosszabb pedig akkor, amikor újra határidők nélkül (vagy csak a határidőkkel nem törődve) nézek szembe az üres, követelő képernyővel, tudván tudva, hogy most, most, most kell megírnom azt, amit igazán akarok. Csak így lesz valóban erős a szöveg: a szédülésig fokozódó feszültségben.


 

A tekintet ereje

 

Felülről látni a felhőket, mintha mi sem lenne természetesebb. „Kézen foglak, fütyülök a gondomra, / elmegyünk a repülővel Londonba” – dudorászom Tóth Kriszta gyerekdalát, csupa jót remélve, de nem sejtve még, milyen megindító élmények várnak a szigeten, amely épp el akar szakadni Európától. Nem tudom még, hogy nem is a parlament előtt EU-s zászlókat lobogtató, dühös és szomorú demonstrálók vagy az Emmeline Pankhurst szobra körül ácsorgó katasztrófaturisták kavarnak majd fel igazán, hanem a sokféle művészi élmény váratlan egysége, a fizikai világon átvilágló másvilági ragyogás, ami a látott műtárgyakon túl magukból a művészekből  árad.

            Régi kedves  barátok invitáltak magukhoz, hogy együtt ünnepelhessük Maurer Dóra londoni kiállítását a legtekintélyesebb intézmények egyikében, a Tate-ben, és ez a felemelő út véletlenül éppen egybeesett a férjem születésnapjával. Ennél emlékezetesebb évfordulója aligha volt még, hiszen a rövid idő alatt több más kiállítást is megnézhettünk. Először is a vadonatúj William Blake-életműkiállítást. Blake néhány képét már láttuk korábban, de a saját kezével festett lapok ilyen sokaságára és a legnagyobb művek veszélyes vonzására nem számítottam. Már a kezdő önarckép intenzív pillantása is éget, az ember nem tud elszabadulni ettől a nézéstől – később a Dante-portréján látható csak ennyire izzó szempár, sejthető, hogy milyen mélyen azonosult költőelődjével.

            „Ki kell jelentenem, a magam számára, hogy nem a teremtés látványát figyelem: az számomra hátrány, nem haszon. »Mit beszélsz«, háborodnak majd fel, »ha a nap felkel, nem egy nagy tűzkereket látsz, olyasformát, mint egy pénzérme?« Ó, nem, nem! Én a megszámlálhatatlan mennyei seregeket látom, azt éneklik „Szent, szent, szent a Mindenható!” A látáshoz annyi köze van a szemnek, akár egy ablaküvegnek. Nem nézek vele: rajta át látok.”

            A látás és a látomás párhuzamosan fut a kiállításon: a korrajz és az életrajz (a nem túl sok támogató és barát, sőt egy kudarcos korabeli házikiállítás) körbejárása, a klasszikus rajzok és metszetek, és a kis méretű illusztrációk, de színes humorosságával meglepetést okozó Chaucer-festmény mellett a fájdalmasan mozgalmas, csupa szenvedély, láng és végítélet képek olyan sűrű atmoszférával ragadják torkon a látogatót, hogy nem csoda, hogy, mint utólag olvasom, némely Blake-rajongó kritikus is émelyeg a fullasztó intenzitástól – ez a húsba vágó életművekből összeállított tárlatok legnagyobb veszélye (El Kazovszkij vagy Frida Kahlo után is szédeleg a néző, vagy hökkenten bámul maga elé, mint én annak idején, életem első, sok-sok termen át tartó Cy Twombly életműválogatását követően.) Izgalmas nézni, hogy Blake, ez a makacs londoni, aki, ha belegondolunk, nagyjából kortársa volt a mi Csokonainknak, milyen kitartó következetességgel követte hivatását – persze nemcsak az bolond, aki poétává lesz, hanem az is, aki képzőművésszé képzi magát, különösen ha próféta is egyben. Blake-et is először ismerték őrült festőként és fura versek szerzőjeként, mint korát megelőző nagy művészként. Magyarországon egy ilyen elszántan és bevallottan látomásos költőre egészen Weöres Sándorig kellett várni – Weöres egyébként nemcsak fordította Blake-et, de gyanúsan hasonló történeteket mesélt az angyalokkal és az elmúlt idők művészeivel való társalkodásairól... (Érdekesek ezek a szándékos vagy véletlen párhuzamok, pár éve olvastam John Burnside A Lie about my Father című gyönyörűen keserű könyvét, a kortárs skót író abban meséli el ugyanazt a történetet, ami Blake-kel is megesett gyerekkorában: angyalt látott a  fán, és nem hitte el neki senki.)

            Megrendítő momentum: Blake rajza a feleségéről, Catherine-ről, az izzó szemű önarckép vonzásterében. A feleség, aki kitartó segítője és alkotótársa volt a férjének, lesütött szemmel ül, de  inkább tűnik fáradtnak, mint alázatosnak. Csaknem negyvenöt évig tartó házasságuk és munkakapcsolatuk mementója is ez a kiállítás – Catherine, Blake eleven angyala, akivel első pillantásra összekötötte az életét, akivel a művész a városi kiskertjében, a legenda szerint, meztelenül és fesztelenül napozott az első emberpárt imitálva, Catherine, aki hitt benne, és aki halála után próbálta megőrizni az életművet, ott lépked velünk a teremben, a nehéz, de gyönyörű szerelem szellemalakjaként.

            Megvettem a múzeum boltjában a gyorsan klasszikussá lett legelső Blake-életrajzot, és ámulva olvasok az előszóban egy másik bámulatosan okos nőről, aki szintén szerelemből és tiszteletből szánta élete fontos éveit Blake-re: Anne Gilchrist a neve, ő fejezte be, négy kisgyerekkel megözvegyülve (!) a férje, Alexander Gilchrist halála után a nagy művet (rengeteg könyvtárazás és a  szerkesztőkkel való szellemes és határozott levelezés árán), az ő közvetítésével lett a halála idejére elfelejtett Blake utóélete ilyen dicsőséges. Anne már fiatalon tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozott, özvegyként gyönyörű, lángoló szerelmes leveleket írt Amerikába az őt mélységesen tisztelő és gyöngéden (de nem testben) szerető Walt Whitmannek, és később megírta Mary Lamb életrajzát – regényesen példaértékű élete mégis a nagy férfiak árnyékában telt el, és ma is csak Whitman kapcsán szoktak hivatkozni rá. Ezekben a lázadólányos időkben ideje volna a saját jogán is többet beszélni Anne emberfeletti teljesítményéről. Az életrajzát már megírták, de az élete legalábbis filmre kívánkozik. Most vettem a 100 Pioneering Women című könyvet is a National Portrait Galleryben, ő nincs benne; nagy kár, szép fotók készültek róla.

            Ez utóbbi múzeumban néztük meg Cindy Sherman kiállítását is. Látszólag semmi köze az angyalokkal társalkodáshoz ennek a provokatív fotósnak, aki önmagát tette meg művészete egyetlen tárgyául – pedig hogyisne volna köze! Sherman nem a saját arcát fényképezi, hanem maszkokat és szerepeket kreál: ahogy Blake a saját szemét tekinti eszköznek és ablaknak, úgy néz át a lencsén és az emberi arcon a fotós, hogy a fényekkel és a színekkel, a teatralitással és az ironikusan és fájdalmasan kihívó testiséggel, de legfőképpen a tekintet ürességén túli sóvárgással mondjon el valamit a messziségre vágyakozó, de magából kikeveredni képtelen lélekről. Kevés fájdalmasabbat láttam Shermann Unhappy Hooker című korai kisfilmjénél: börleszkes szaggatottsággal mozgó, karikatúraszerű fekete-fehér figurát alakít benne, a boldogtalan prostituáltat, aki kliens híján ideges pótcselekvésekbe, kényszermozgásokba fojtja frusztrált és kihasznált nőiességét: a táskájában kutat, könyvet nyit ki, rúzsoz, fésülködik. (Furcsa véletlen folytán egy hasonlóan izgő-mozgó, láthatóan feszült baba-nővel utaztunk a repülőn, úgyhogy ütős volt a párhuzam.)

            Milyen beszédes a fény azon a sorozatán, ahol rózsaszín pulóverekbe burkolózó, fiatal szőke nőként néz egyenesen a szemünkbe! Mi lenne vajon, ha a cím nélküli képek némelyik feliratát kicserélnénk a Blake-kiállítás képcímeivel? Különösen a Book of Urizen kéziratos feliratai lennének beszéldesek: „I sought pleasure and found pain”, „Vegetating in fibres of Blood”, „Everything is an attempt to be human.”

            A feminista Cindy Sherman már nem hagyja, hogy férfiak fényképezzék, hanem inkább maga képezi le a tekintetüket, a szorult vagy éppen kilátástalan helyzetet, amibe a nő és a mindenkori modell kerül – azzal, hogy magát teszi meg múzsának és alkotónak, nézőnek és tárgynak, furcsán kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőjét, és minél többször látjuk ezt a szerepváltó arcot, annál reménytelenebbnek tűnik, hogy valaha is megismerjük. A transzcendencia éppen a transzcendencia hiánya által képeződik meg, pont ez a kétségbeesett vagy üres vagy dacos tekintet üt rést rajtunk, amin a saját sóvárságunk lelepleződik. Ironikus gesztus, hogy a művész saját arcát egy olyan mosolygós, cowboykalapos, boldogságot ordító alakmása helyettesíti a kiállítás plakátján, amely a legkevésbé sem jellemző magára a mostani gyűjteményre, ami leginkább talán a fájdalomról szól: az angyal-hiányról, a kétségről a hit ellenében, a boldogtalan keresés hiábavalóságáról.

            Számomra érdekes adalék az is, hogy a Tate-ben sikerült beszereznem Sasha Dugdale Joy című kötetét, és éppen egy ilyen fájdalomra ráébredős versre nyitottam ki, Valentine a címe. Aztán rájöttem: a könyvet azért éppen a Blake-kiállításon árulták, mert a címadó verse az özvegy Catherine Blake-ről szól – még nem mertem elolvasni, annyira intenzívnek tűnik, időt adok neki, főleg, hogy szemlátomást a számomra egyik legkedvesebb szöveg parafrázisa is egyben, Beckett Rockaby című egyfelvonásosának mintájára készülhetett. Sashához pár hónapja Mesterházi Mónival mentünk oda a berlini Literaturhaus kertjében egy felolvasás után, és pillanatok alatt kiderült, hogy tökéletesen képben van a modern magyar költészetet illetően, nagyjából Pilinszkytől Krusovszkyig tudott művet és személyt, és nemcsak azért, mert maga is fordító, és egy ideig a Modern Poetry in Translation szerkesztője volt, hanem azért is, mert őszintén érdekli. Ritka szép pillanat volt, lassan ránk esteledett, és mi boldogan beszélgettünk, otthon éreztük magunkat, helyünk volt a világban. (A lap, az MPT új szerkesztőjével is eltöltöttem pár órát most Londonban, de erről majd máskor. Clare Pollard is remek kortárs költő, a legutóbbi magyar számot ő szerkesztette, hála érte.)

            A végére hagytam a számomra legfontosabbat, Maurer Dóra kiállítását és fogadását a Tate-ben, ahol, a magyar művészetet szívvel-lélekkel pártoló Illés-Leányvári házaspár jóvoltából, legnagyobb örömünkre olyan régi barátokkal, művészekkel és tudósokkal futottunk össze ezen az ünnepi alkalmon, mint Barabási-Albert László, Chilf Mária vagy Nádasdy Ádám, ráadásul még Geskó Judittal is válthattam pár szót – de persze nemcsak az angol és a magyar kontingens volt erős, hanem a nemzetközi is. Számunkra az is fontos volt, hogy Maurer Dóra a SZIMA elnöke, nekem pedig külön az is, hogy egy női művész kerül egy teljes éven át a londoni figyelem fókuszába (a TATE igazgatója is nő, és az elmúlt években elég nagy figyelmet kapott ez a sokak számára fájdalmasan marginális kérdés, a nők szerepe a művészetben). A kiállítás központi termekben látható, és rendkívül koncentráltan bár, de az egész életműből ízelítőt ad, a konceptuális munkáktól a filmeken át a matematikai ihletésű művekig.

            Ez a következetes, de mindig megújuló és kíváncsi alkotó a számokban, a színben és a térben találja meg a maga angyalait, és amilyen fegyelmezetten szerkeszt, olyan bátran vállalta és mutatta meg az arcát és a gesztusait a korai kísérletező periódusában. A szép kivitelű kísérő katalógusban olvasható interjú szerint úgy akar képet komponálni, ahogy a zeneszerzők zenét. Különösen tanulságos lehet minden kor művészei számára az az elszántság, ahogy egy behatárolt és bekerített korban, a hetvenes években kereste a rendszereken belüli mozgásterek leírhatóságának a módozatait, az ellenállás szabadságát (és a szabadság ellenállását) nem manifesztumokban, hanem manifeszt fizikai törvényszerűségekben találva meg. Abban a szigorú fehér, tágas angol térben mélyen megrázott magyarul olvasni a kézírást a képen: „Fotóinterakció 2 személyre (Lábas Zoltánnal) 1977 – a felismerhetően pesti, tükörszimmetrikus gangon a pontos terv szerint elmozduló, egymást fotózó emberalakok pillanatképeinek beckettien reménytelen börleszkje és a mozgás tervrajzának időtlenségbe fagyott fegyelme szembesített azzal a kérdéssel is, hogy vajon mit is mondhat a nemzetközi úri közönségnek a magyar valóság, mennyire látják az egésznek a tétjét (Tate-jét, tett-jét), érzik-e a hetvenes évek szorongató légkörét, és felette a matematika kíméletlen angyali rendjét, és vajon mit éreznek, amikor szembesülnek a játékosságon és az esendőségen túl a természeti törvény komoly és rideg szépségével – és vajon mire gondolnak akkor, amíg én, a magam örökös vers-hallása szerint, a mellékudvaron a fény hálóját látom, a nyirkos cementfalak közötti szabadságot, és azt hallom magamban, hogy „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a rend – / egy szálló porszem el nem hibbant. / Most homályként száll tagjaimban / álmom s a vas világ a rend”? Érzik-e vajon, ahogy harmincas, a hetvenes évek beszorítottságával, az egész huszadik század fojtó főzelékszagával és házmesterszavával száll szembe a kilátástalanságból kiutat kereső, az egek rácsába minduntalan beleütköző, halálraszántságában is életszerető művészet? Szabály és szabadság, reláció és relativitás, múló anyag és múlhatatlan forma – látja, aki látja, érti, aki érti (én most éppen így látom és így értem) – ám élvezni még az is tudja, aki csak a színnek és a dinamikának örül, vagy csak egyszerűen annak, hogy a közismert klasszikusok mellett egy elismert magyar kortárs művész is ott van az események középpontjában. Blake égő szeme, Cindy Sherman elszánt odafordulása után Maurer Dóra átható tekintete most már mindenhová elkísér.


 

Kő és madár

 

            A forróságban, amikor semmi kedvem semmihez sem, csak üres fejjel feküdni tengerparti köveken (megvolt, jó volt, de vége van), úgy érzem, soha többé egyetlen szót sem akarok leírni, de olvasni sem. Mégis: tele van a világom könyvekkel és mondatokkal. Kő-papír-olló, kiabálják éppen a szomszéd gyerekek a kertben, miközben írok, és rögtön eszembe jut a nemrég látott, túlságosan is sokat akaró film, az Us (magyarul „Mi” a címe, ebben sajnos nincs benne a United States rövidítése), abban óriási ollóval járnak és ölnek az árnyék-mások, a doppelgangerek. A moirák ollója dereng fel előttem, életünk szakadékony fonala, a kő A kőszívű ember fiait idézi fel, amit nemrég együtt olvastam a fiammal (halállal kezdődik, halállal végződik): A papír és a betűtenger úgy vesz körül, mintha élnék. De élet nincsen, ha nincsenek rá szavaink.

            Telítődni a szavakkal, történetekkel. Fájdalommal, halállal. Bálint Endrét nyitom ki (A remény négyfelé szakadt, ez a címe a könyvnek), csak leveszem a polcról, és belenézek megint, és mire nyitom ki? „Mondanom sem kell, hogy a németek kiseprése után Zimberné kérésére egy hatalmas kreclit vettem a hátamra, amit teletömött sonkával, kolbásszal, oldalasokkal, hogy az éhező pest-budai ismerőseinek is jusson azokból. Egy ilyen út alkalmával a Vérmezőn vánszorogtam, ami tele volt iszapos »sittel«, és ráléptem valami puhára. Egy valaha élő kar emelkedett fel és »intett be” nekem.”

            Hát kellett ez nekem? És attól, hogy itt is megosztom és megsokszorozom a magam viszolygását (disznóláb és emberi kar, étel és halál egyetlen bekezdésben), jobb lesz-e valakinek? Talán igen, mert a mondatban ott van a vigasz is, a bábszínházi, vitézlászlói humor, a beintés, az, hogy semmi sem számít, itt nyugszom én, olvasod te, olvasnám én, nyugodnál te, és az iszapos sittből, krampusz a dobozból, előugrik egy becketti gesztus. Ezt neked, ezt nekünk, azt hiszed, megúszod? Azt hiszed, hogy nem úsztam meg? Az olvasó borzad. Az olvasó vigyorog. Az olvasóban titkos, elfojthatatlan reménykedés támad. Az elbeszélő legyőzi a halált.

            Nemrég azt kérdezte tőlem egy ismerősöm: „Jó, értem, hogy sok könyved van, de mire használod? Mire kell ez neked?” Ha meg tudnám válaszolni, akkor már nem is kellenének a könyvek. Rápillantok a kötetre, ami mellettem hever kinyitva, Tandoritól A legjobb nap, a vers címe: Weöres Sándor, így kezdődik: „Kidobálom íróeszközeim”. Megütnek a sorok: „kész vagyok, csak tudhatnám már, mire”, és: „alszom csak, egy madár a hátamon” Ez írás nélküli írás, ha volna olyan, pedig nincs, hiszen az író nem tud, és most nem teszek idézőjelet, csalás nélkül szétnézni könnyedén, az író létre csal, tüzet lop az istenektől, öröklétet hazudik. Madárnak hazudja a szívét a semmi ágán, amit a csillagok néznek vigyázva, szelíden (halálról szóló vers, azt mondja: nincs halál).

            Mátyásmadár zajong közben a kertben, nyávogva rikoltozik, fájdalmában-e, örömében-e, meg nem mondja eleven ember. „Szíriában már tíz éve háború van, mikor fog véget érni? Soha!” mondja mellettem éles szomorúsággal a férjem, olvas valamit a gépén, félig magának beszél, hallgatunk, én kopogok tovább. A képernyőm előtt egy egészen pici pók lebeg, a fonalát nem látom, de ha még lejjebb ereszkedik, beesik a gépembe, a billentyűk melletti résen. Egy darab papírra engedem, kivitorlázik az ablakon a kertbe, kinézek, a vibráló forróságban sárgán villognak a darazsak, sokan, túl sokan, félek, a közelben lehet a fészek. Évek óta féltem a rovarokat, de itt a kertben zajlik és zsizseg az élet, a klímakatasztrófa szorongását is elfelejtem, néha még azt is, hogy olvasni akarom a világot is, mint egy könyvet, bámulok inkább csak rá, mint egy bonyolult kottára, szép, de nem hallom, szól, de nem értem. „Jelek, ti világ jelei, ki tud titeket érteni, egy ágacskát megfejteni?”

            Minél többet élek, annál kevésbé értem a világot. Annál nagyobb szükségem van arra, hogy feküdjek a vízparti köveken. Kiüríteni a fejemet, a túlélés érdekében. Pedig hát persze olvastam ott is, Hermione Lee könyvét Virginia Woolfról, nagyon izgalmas, okos, figyelmes és értő elemzője egy törékenységében is erős elme belső életének. Ő is felidézi a pillanatot, Woolf első emlékét a létezés extázisáról, magyarul is megjelent az Egy jó házból való angol úrilány című kötetben (leveszem a polcról, elolvasom a mellette álló kötet gerincét: Ian Wolkers: A halál árnyékának völgye).

            Kikerestem és begépelem ezt részt: „Ha van az életnek alapja, amelyen megáll, ha az élet nem más, mint egy edény, amelyet az ember mindig újra és újra megtölt, akkor az én edényem kétségtelenül ezen az emléken nyugszik. Annak az emléke ez, hogy félálomban, félig ébren fekszem az ágyon a St. Ives-i gyerekszobában. Annak, hogy hallom, megtörnek a hullámok, egy, kettő, egy, kettő, és vízzel fröcskölik be a tengerpartot; aztán – egy, kettő, egy, kettő – megtörnek egy sárga ablakroló mögött. Hallom, amint az ablakroló húzógombja végigfut a padlón, ahogy a szél kifújja a rolót. Annak az emléke, hogy fekszem, hallgatom a hullámok csapkodását, látom ezt a fényt, és úggy érzem, szinte lehetetlen, hogy én itt legyek; s annak, hogy az elképzelhető legtisztább extázisban van részem.” (Séllei Nóra fordítása. Talán a költőien szép angolt is érdemes hozzáolvasni: „If life has a base that it stands upon, if it is a bowl that fills and fills and fills – then my bowl without a doubt stands upon this memory. It is of lying half asleep, half awake, in bed in the nursery at St Ives. It is of hearing the waves breaking, one, two, one, two, behind a yellow blind. It is of hearing the blind draw its little acorn across the floor as the wind blew the blind out. It is of lying and hearing this splash and seeing this light, and feeling, it is impossible that I should be here; of feeling the purest ecstasy I can conceive.”)

            Áhítatosan átható pillanat ez, amikor a világ áramlásába (újra?) belekerült lélek felismeri magában a létezést. És persze nagyon rokon ez Weöressel: „Hároméves koromban/egy heves nyári délután / eszméltem rá, hogy létezem / bennfoglaltatik a percben életem” Vagy egy másik versben ugyanez (az eredetit nem találom, a neten megleltem, de nem vagyok biztos a tördelésben): Hároméves voltam, / mikor észrevettem / magam körül a világot, / de azóta se láttam. // Mint csillogott és tajtékzott! / fújt, toporzékolt! / Emlékszem, virágos kert volt,
zöld és tarka zuhatag, / benn barna kerti pad. Középen én. / Majdnem szétrobbantotta mindenét,
mintha bármi áron is / észre akarná vetetni magát. // A háztetőn macska, vörös nadrágban, hegedült, megdobtam kővel, / ekkor elenyészett. // Ez sokkal később történt, / a világot újból azóta se láttam. // Mert hiszen az ember átlát a falon, / de nem lát keresztül a fal hiányán.”

            Woolf (aki magyarul persze legtöbbször Tandori hangján szól) és Weöres másképpen is rokonok. Amit Weöres mond A zivatar szerenádjában, Woolf is mondhatná: „Magamról még azt se tudom, hogy nő vagyok-e vagy férfi. Egész lényem híg; csak tágulok-szűkülök; vagyok is meg nem is. Vajjon ha emberré születnék, nő volnék-e, vagy férfi? Eddig örömesebb voltam zivatar, mint élőlény: mert szenvedni és meghalni rosszabb, mint kóvályogni és elenyészni.”

            Gyuri közben az újabb és újabb atomfegyver-kísérletekről beszél mellettem. Csak olvasás közben mond egy-két mondatot, de most nem reagálok, mert nem akarok visszahullni a szorongásba. Mindketten tudjuk (de mintha a vezetők nem fognának fel semmit), hogy soha nem voltunk olyan közel a véghez, mint ebben az évtizedben, az egész létező világunk szétfoszolhat mindenestől egy gombnyomásra. Ha erre gondolok, nincs szavam. Versem persze van rá. „Én nem tudok beszélni. / Nekem az egyetlen beszéd: / üvöltve futni kinn az utcán / mint akinek a haja ég.” (Nemes Nagy-töredék).

            Persze nem a világvégéről akartam írni ma, hanem Terék Annáról, akire azóta figyelek ámuló szeretettel, amióta először olvastam tőle egy verset. Csak idén ismertem meg személyesen, Berlinben beszélgettünk a Dussmanns könyvesbolt dzsungelhangulatú kávézójában, és elkértem tőle a ma már sajnos beszerezhetetlen Halott nők című verseskötetét, aminek nagy külföldi sikert és szép visszhangokat jósolok. A világvége-hangulatomon nem segített az olvasása, fenyegetett létünk törékeny szépségét viszont megtanít értékelni, újraértékelni. Az olvasó nem felejti el soha többé az asztal tetején táncoltatott, apja által leitatott négyévest, a kétségbeesetten táncoló menyasszonyt, a pici abszurd részleteket, az érzékelés félelmetes pontosságát, a mellettünk, fülünk hallatára zajló háború mindennapjainak éles leírását. Mint egy tempós tánc: lassú és pontos, gyors és pontos. A vadonatúj üres babakocsival járkáló apa. Hóbucka alatt fekvő meztelen nő. Ostrom alatt álló városban a gyerekek, gyerekeiket elvesztő szülők. És a mondatok: „Talán nem kellett volna. Talán soha nem kellett volna hagyni, hogy a dolgok lassú, fontoskodó ütemben egymásra épüljenek.”   Terék nem azt írja: biztonság. Helyette ezt: „Jóleső közelség, ami megvéd a létezéstől.” És persze a váratlan jelzők: rezgő fények, nyöszörgő beton. A mondat (Woolf is írhatta volna): „Illeszthetetlen vagyok.” A csendjei. A meghalás folyamatának száraz, erős leírása. Fullasztó könyv, az ember tágra nyílt szemmel és hasogató fájdalommal olvassa: „Talán / végre / elver.” Öt nő, de sok történet. Bennük és bennünk. „Talán nem kellett volna hagyni, semmit sem kellett volna hagyni.”

            Mégsem járunk itt sem nagyon messze Weöres fekete humorú, örökéletet ígérő bábszínházától (hiszen ki mondta, hogy az örökélet örök boldogság is?). Terék Anna egy interjúban felidézi a szerbiai szokást, ami a népmesékben olvasott lánykérési metódusokra emlékezet: „Amikor a szomszéd lány ment férjhez, kilógattak egy almát a háztetőre, és a vőlegény, a Mirko dolga az volt, hogy lelőjje. Ez egy szokás kikéréskor. Amikor sikerült, az összes rokon előkapta a fegyverét és elkezdtek lövöldözni örömükben. A magyarországi sógorom azonnal elkezdett minket evakuálni, de megnyugtattuk, hogy csak esküvő van, persze, hogy lövöldöznek!” Hát persze, hogy lövöldöznek. Flintával, géppisztollyal, atomrakétával. Nem férünk a bőrünkbe az örömtől, hogy élünk de nincsenek rá szavaink, lövésünk sincs, hogy kellene beszélni róla. Tehát: lövünk, belövünk, kilőjük magunkat. Augusztus huszadikán írom ezt éppen.

            A Halott nőkben a szarajevói apa, aki éveken át lövések közt futott-futott a munkahelyére, békében sem tud már sétálni többé. (És pont pár napja olvastam, hogy a tévés S. Takács András a kukák közé vetődött be huszadikán, nem sokkal azután, hogy a gázai háborúból visszatért). Nekem nincsenek háborús tapasztalataim, de az előttem járó generációktól átörökített megrendülés fog el mindig, amikor a fényes rakéták hangját meghallom. Nyilván a lét-öröm jeleit írja az égre a pirotechnika, de én csendesebb szavakból értek. Betűket írok képernyőre, szavakat papírra. Értem, és nem értek semmit. Ülök csak némán, az egyre fokozódó forróságban. Elhallgattak a madarak. De a világ lélegzik tovább. Én pedig olvasok, írok. És mégis. Mert hátha.

            „Nincs semmi, csak a zengés. A néma zengés, mely az emberkoponya fátyolán átszűrődve és lecsökkenve, hanggá, tánccá, festett képpé, faragott pillérré porlik az eleven nyomorúságban.” (Weöres)

 

 

Nem versenypálya. Kert.

 

„Utálatos a szüntelen / panasz, ringy-rongyot túrva szét. /Ahol a dudva-kín terem, / az enyhülés is gyöngeség” sziszeg Nemes Nagy, és ugyan magam is tudván tudom a fegyelem fontosságát, mégis elengedném most, el az egészet, mint lerobbant autó a távolságot – van a kimerültségnek egy fokozata, ami az értelem munkaképességét már messze elhagyta. Túráztathatom magam kötelességből, amíg lötyög bennem az üzemanyag, de ebben a körben nem lehet győzni, ezt el kell engedni, kész.

„S mentünk, nézni detektívfilmeket”, ahogy Szabó Lőrinc Babitscsal, ez lenne a megoldás talán, a krimiolvasás, az alacsony fokozatra kapcsolt elmét a szórakoztatásnak álcázott gyakorlatoztatás által fokozatosan pörgetni vissza a megszokott teljesítményre. Mert mindez még kép, még betű, az emberi világ és az emberi jelek nagy közössége, nem a kinti vad világ ősnyelve, az égharang nyelvének kongása, nem a weöresi csecsemőszív-ritmus, a szem névtelensége, a bambuló bámulás üressége, még nem a nagy ütem dobogása, nem az „alma ágon / alma ring az ágon alma / piros alma ring az ágon / alma ring a / lombos ágon / gömbölyű alma / ring a ring a / gömbölyű piros alma ring a lombos ágon” gondolkodáson túllendítő elemi érzékisége, mindennel azonosuló ámulata.

Vagy talán erre volna szükség inkább? Hogy átengedjem magam a reflexiótlan gyönyörűségnek, hogy visszhangok helyett a hangra figyeljek? Hogy ne mindenről emberi ritmusú szövegek jussanak az eszembe? Jó lenne, igen, ha az elemekből nem mindjárt Szilágyi Domokos és Bartók következne, ha nem kiáltana bennem Illyés Kinga teli torokból, hogy „Tűz-víz-föld-ég / Basa Pestát megölték / fű-füst-zöld-kék / Basa Pestát megölték / tűz-víz-föld-ég fű-füst-zöld-kék / hívó hűség / a természet zenévé szerveződik / figyeljetek/ hangjaira” – és én nem, mégsem figyelek, nem bírok figyelni, a pihenés lehetetlen, a függőágyban is könyv van a kezemben, átsüvít a szó minden csenden, minden, amihez nyúlok, minden, amire nézek, szöveggé válik, de csak képzelem, hogy a szöveget enni-inni lehet, hogy szeretkezni lehet a szöveggel, csak idegekből szőtt szövet, létfogó jelentésháló, amit minden szél elszakít, felfoszlik, elfoszlik a kezeim között, elvásik bele az elme, mire jó? Hittem, hogy megtart, pedig elveszít.

„Elsodrattatom, szétszórattatom. / Mint macska, nyújtózkodva a napon / a levegőbe pofozgat, olyan, / amit tehetnék még, amit valaha tettem” – ha kifekszem a kertbe, és mellém fekszik a macska, Rakovszky verse jut eszembe, nem a dorombolását hallom, hanem az emberi beszédet, a szétszórattatás is szövegek disszeminációja bennem, „Hova tűnt el a hajdani dallam / tovaszállt egy hajnali dalban”, SzD, SzD, szadista kéjjel döngetik kötelező köreiket bennem a versek, pedig „Valamikor hogy tudtam én muzsikálni! / Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! / Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!” de most csak a tehetetlen vágy muzsikál, mint egy Karády-dal, zene helyett csak a szöveg, meg a könyörgés, hogy a nap vagy az ész világosságába kapaszkodva elkerüljem az idegösszeomlást, „Ledőlni, mint a fal / ledőlni tehetetlen / világosságom, aki vagy / ne hagyj el engem”, ezt még kimondom, kivezető imaképpen, mert Székely Magda szöveget írt, de tudta, hogy a szövegen túl fény van. Hogy a szövegen túl van az igazi fény.

Addig marad a fegyelem, jobb híján. Hogy nem engedem szabadjára a hangok légióját, nem engedem elszabadulni a nyelvet, mert tudom, hogy az őrült beszéd is csak azt mutatja, hogy benne vagyunk a rendszerben. De ez a fegyelem nem cél, csak eszköz. Hogy megtarthassam ép lelkem, ép eszem. Hogy bezárjak és lezárjak, és kizárjak, és elengedjek. Hogy kiléphessek a tagekkel és nevekkel és szavakkal telefirkált papírszobából. Nem eltüzelni kell az otthonom, hanem újra feltüzelni magam. Szövegtestből visszaváltozni testté, amíg még lehet. Érzékelni az érzékekkel, nem gondolkodni velük. Megélni mindent. Hagyni, hogy a tapintás igazi fogás legyen, ne kifogás, fogalom, fogalmazás. Egyben ízlelni, nem ízekre szedni mindent. Örülni – nem körülbelül, nem körökön belül, hanem kipenderülni, élvezni, élni. Mert végül úgyis szövegek leszünk mindannyian.

Persze egyáltalán nem ezt akartam írni ide: nem szövegszagú panaszt, nem versektől csöpögő vallomást. Azt akartam elmesélni, hogy tegnap jobb híján a közeli benzinkútnál futottam össze egy régi barátommal (mindketten rohanásban), és a kézi mosó és a porszívó közti két autónyi térben váltottunk pár szót, és megkaptam tőle az új esszékötetét. Az egyszerű, mégis sokértelműen izgalmas borítón Seres László képe mellett ez áll: Mesterházi Mónika: Evidenciák. Esszék versekről és költőkről. Műút könyvek. Szép, kézre álló, tiszta tükrű, jól olvasható kötet, a méltán méltató fülszöveget Lator László írta, a szövegek József Attilától Krusovszky Dénesig tekintenek át a magyar költészet történetén, és kilendítettek a semmire (sem) sóvárgó, papírtól is viszolygó állapotomból, beleejtettem magam az olvasásba, a szívvel és éles szemmel írt okos mondatok érzékletességébe, az érvelés logikájába. Élveztem. Éltem. Átéltem újra mindjárt az első írásnál a magam kamaszkori, izzóan személyes József Attila-élményét. Aztán Géher István és Székely Magda hangját hallottam újra, mindketten fontos szerepet játszottak az én életemben is, és ma már mindketten csak szövegek. Nem, nem csak azok: a Mesterházi-esszékben mindenki lélegző lélek, akivel beszélni és vitázni lehet. Minden vers élő test, minden gondolat eleven tapasztalat. Az irodalom itt nem mechanikus gép, hanem organikus kert, szerkesztett, de a maga törvényei szerint növekedő, virágzó, felfelé nyújtózva teljesedik ki, és megtermékenyíti maga körül a földet. Mitől ilyen természetes vajon? A pontosság teszi? A kíváncsiság? A humor? A személyesség és a személyiség ereje? Igen, és nem csak. Nem tudom, miből áll össze az, amitől egy könyv izgalmas, érdekes, aktuális – de ez a könyv még ennél is több: fényt ad. Az a szövegen túli fény, az az evidencia sugárzik belőle, amit nem lehet, és nem is szabad itt kerülgetve és kínlódva körülírnom.


 

 

Vers, kő, homok

 

Kővers és homokvers, ezzel a két szóval ébredtem. A kővers, próbálom utólag megérteni, használati tárgy: megjegyezhető, magunkkal vihető, tömör, kézbe illik. Ha gyerekvers: lehet a nyelv alá tenni, mint Démosztenész, lehet kacsázni vagy zsonglőrködni vele, fáj vagy felvidít, de mindig fejleszti a nyelvi ügyességet. Ha súlyosabb, felnőttkézbe való darab, akkor utcát kövezünk vagy kirakatot törhetünk vele, a zsebünkbe tesszük kabalának, vagy a folyóba gyalogolhatunk a versekkel halálra tömött kabátban, diót vagy koponyát törhetünk, de mindenképpen jó valamire, mert valaki már kerekre csiszolta vagy megpattintotta, mint az obszidiánt. A homokvers más: hiába markolnánk rá, kipereg az ujjak közül, beleszóródik a szélbe, belevész a körforgásba, de ugyanúgy szükségünk van rá. Jó, mint a tengerpart, fullasztó, mint a sivatag, kitartó egyhangúsággal muzsikál, mint a száraz sirokkó, portölcsért kavar körénk, hogy elrejtsen, leülepszik bennünk, hogy lassan élő talajjá legyen.

Tűnődöm, hogy vajon lecserélhető-e a két szó, vajon nem egyéb-e, mint a kötött forma és a szabadvers egyszerű ellentéte, de nem: egy szigorú száraz szonett is lehet homokvers, és egy végtelen Üvöltés is lehet kővers. A jó és a rossz vers ellenpárja sem segít itt, hiszen a kővers nem pozitív és a homokvers nem negatív szó önmagában. Akkor hát a finom és a durva jelzőket keresem inkább? Ez talán közelebb visz – csakhogy a homok nem finom és a kő nem durva, érdes homok sebzett már és kerek kő is vigasztalt.

Hagyom most ezt inkább, játék volt úgyis – annyit tudok csak, hogy homokverset szeretek olvasni, de hamar elfelejtem (hogy aztán újraolvassam), a kőverset viszont nem mindig jó olvasni, de elfelejteni annál nehezebb. Kőverset akartam írni mindig.

- -

Indulunk hazafelé Berlinből, a mohón és/vagy olcsón felvásárolt német könyveim már dobozokban, egy részük már haza is tért. Csak néhány kötet van még nálam, köztük egy ajándékba szánt Kemény István németül, mert jó egy hete elmentünk meghallgatni a magyar költőket az Akademie der Künstén, a költészeti kiadók vásárához kapcsolódó felolvasás-sorozaton. Szomorúan konstatáltam ott, hogy a német verseskötetek többségét fájdalmasan drágán mérik, különösen a másképpen megélni nem tudó kis verskiadók adják huszonöt-harminc euróért a vékony, bár tényleg gyönyörű könyveiket. Árban üdítő kivétel a keletnémet gyökerű, régen is népszerű, de szemlátomást új virágzásnak indult vékonyka Poesialbum sorozat, ami, illusztráció ide vagy oda, kivitelben nem túl szép (számomra sokkal jobb formátum volt anno, de még mennyire anno, a Cserépfalvi zsebbe való Poétika sorozata, amit rendszeresen közlekedés közben is olvastam, vagy akár a Magvető új Időmérték kötetei), de megbízható párlatát adja egy-egy terjedelmesebb életműnek. 

Szép felolvasás volt, István Kalász Orsival olvasott fel párban, gyönyörűen szólt a kettő egymás mellett, István kesernyésen áhítatos magyarja és Orsi dallamosan szomorú német fordítása, utánuk Nemes Z. Márió olvasott fel németül, neki sikerült egyetértő mosolygásra vagy meglepett nevetésre késztetnie az udvar lombjai alatt figyelő közönséget. A kinti standokon Tóth Kinga Party című jó kiállású rajzos-verses, német könyvére figyeltem fel (a Parasitenpresse adta ki), de hiába turkáltam a zsebemben, csalódottan jöttem rá, hogy sajnos addigra már elköltöttem minden pénzemet – versre.

Az vigasztal csak, hogy a Gutleut Verlag különlegesen izgalmas kiállítású könyvei, a Kemény és a Kalász, még itt vannak mellettem: szép szürke védőborítójuk plakát is egyben, ha kihajtjuk, a költők életrajzát és a fülszöveget is elolvashatjuk, a csupaszon maradt teljesen fehér könyvre pedig akár saját kezünkkel írhatunk valamit, ha a borítót a falra akarnánk kitenni – a gerincre legalábbis nem árt a szerző nevét felírni, mielőtt feltennénk a polcra. Ámbár… Nem lenne érdektelen egy ilyen könyvespolc, csupa egyforma, jelöletlen gerincű verseskötettel. (Diákkoromban, az Irodalomtudományi Intézet Ménesi úti könyvtárában éltem át hasonlót, amikor azt játszottam, hogy fél-egy órányi tanulás után vakon hátranyúltam a polcra, levettem és kinyitottam egy verseskötetet, és tíz percig olvastam, bárki is írta. Remek felfedezéseket tettem így, mert soha nem csaltam.)

A hazaköltözés izgalmai közt most csak megemlítem, ami hetek óta foglalkoztat, talán egyszer lesz módom kifejteni is, hogy micsoda hatalmas munkát végez Kalász Orsi évek, évtizedek óta Németországban, milyen hihetetlenül sokat (és milyen csendes odaadással) dolgozik a magyar költők bevezetésén és elfogadtatásán. Neves német költőként más ismert német költő-kortársakat vesz rá arra, hogy vele együtt dolgozzanak a magyar kortársak fordításán. Évekig voltam a The Hungarian Quarterly vers-szerkesztője, tapasztalatból tudom, hogy mekkora figyelmet és mennyi időt igényel a mások munkáit tolmácsolni és tolmácsoltatni, úgyhogy főhajtással és áhítattal figyelem, amint (legtöbbször Monica Rinckkel közösen dolgozva) rengeteg kötetnyi fordítást és számos magyar antológiát fordít és szerkeszt. Az egész magyar irodalom tartozik neki köszönettel.


 

Idegek, idegenek, igenek

 

„Fordulj, kedves lovam, napszentület felé...” énekelte Kallós Zoltán a kedves dalait tartalmazó lemezen, hallgattuk a nyolcvanas évek végén, megtanultuk, vele dúdoltuk, mindig elszorult a torkom a szomorúságtól, „úgyse jövünk többet soha visszafelé...”, egy új hazában a lehető legnyugatabbra fekvő városban ültem, de örültem, hogy itt végre bárhol és bármikor lehet magyarul énekelni. Most, hogy egy még nyugatabbra fekvő városból, Berlinből készülődöm, lassan tíz hónap elteltével hazafelé, egyszerre észrevettem, hogy csupa olyan könyv áll kupacban az asztalomon és az ágyam mellett, ami erről az idegenség-érzetről próbál beszélni, elmondani a haza- vagy nyelvváltás keserű tapasztalatait.

 

„idegen országban idegen emberek,
járok az utcákon, senkit nem ismerek,
szólanék hozzájuk, de ők nem értenek,
ezen az én szívem de nagyon kesereg”

 

Eszembe jut gyerekkori barátnőm története, Haifában mesélte, hogy amikor először vágott neki az új városának, egy arab és héber nyelvű térképet nyomtak a kezébe, hogy menjen, amerre lát, tájékozódjon, ahogy bír – pedig ő még az írást sem tudta akkor elolvasni. Azóta megtanulta mindkét nyelvet, de a gyerekeihez magyarul beszél. Én régóta tudom, hogy hiába akarnám: nem volnék képes teljesen nyelvet váltani. Többnyelvű környezetben nőttem fel, megtanultam tisztelni a más szokásait, megtanultam a nyelvüket, amennyire gyerekfejjel képes voltam, és most is örömmel vetettem bele magam a németbe, vadul olvasok, csak rettentően zavar, hogy az eszközeimből hiányoznak a kifejezés finom árnyalatai, a közös tapasztalat fontos ellensúlya, a játékos többértelműség, a könnyed elegancia – valahogy úgy, mint ahogy az idézett népdal mögül hiányzik itt a dallam, a kesergő vonszolódó, bánatosan keleties zenéje, ami a megértéshez feltétlenül szükséges többletet adja. A dallam persze utólag megtanulható, a dal kottából is lejátszható, de a gyerekkori tapasztalatok primér gyönyörűsége mindenkor hiányozni fog belőle. Ezt próbáltam annak idején, egy másik ittlét után elmondani az Akademie der Künste plénuma előtt, hogy milyen sokat jelentett nekem a gyermekeimmel együtt helyben beletanulni a német kultúrába, de emlékszem Günther Grass szigorú arcára az első sorban: nem értette, mit akarok én ezzel, anyanyelvének magabízó biztonságából szemlélte szerencsétlenkedő próbálkozásomat.

Megismétlődött az, amit Magyarországra kerülésemkor éreztem, amikor el akartam mondani, honnan jöttem és miért – jóindulatú érdeklődés, de kimondatlanul kicsit gyanakvó értetlenség is fogadott sokszor, holott nem is a nyelvünk volt különböző, hanem csak a szavak és mondatok mögötti tapasztalat súlyát nem voltam képes megosztani új ismerőseimmel. Emlékszem a megaláztatással vegyes szomorúságra, amikor egy híres erdélyi pap próbálta akkortájt győzködni a magyarországi szavazókat a tévében – néhány év Magyarország után már nekem is feltűnt a szavainak kétségbeesett pátosza, gesztusainak túlzásai. Mint egy énekes koldus, gondoltam a fájdalmas megértés és a kénytelen távolságtartás kettős fájdalmával és perzselő szégyenével.

 

„Idegen földre ne siess,
Amíg hazádba megélhetsz.
Ne menj messze földre lakni,
Míg hazádba meg tudsz élni.

Idegennek, jövevénynek,
nincsen becsüje szegénynek,
idegen vagy, jövevény vagy,
nem lesz becsüd, ha szegény vagy.


Én elmegyek közületek,
Mert köztetek nem élhetek
Valahára visszatérek,
Még kapjak meg belőletek.”

 

Aki elmegy, először megpróbálja elmondani, honnan jött. Azt szeretné, ha a gyanakvás vagy a sajnálkozás helyét a megértés venné át, ha valamiképpen át tudná adni a gyerekkori ételek ízét, a családi titkokat vagy az árvaság fájdalmát, a tárgyakat, a látványokat, a félelmeket, és igen, az örömöt is, a mindannyiunkat összekötő mosoly ártatlanságában is hatalmas erejét. Minden vándor szomorú, mindenki szeretne hazatalálni. Mindenki a történetét hozza magával – és ezek nem elsősorban országok történetei, hanem családok és egyének sokszálú, sokszínű, sűrű és érzelmekkel telített elbeszélései. Nemrégen láttam egy beszélgetést a világhírű Ai Weiwei-el, akinek szintén el kellett hagynia a hazáját (Berlinben is él és dolgozik), úgyhogy örök letelepedés helyett a folytonos úton levést választotta, és a többi menekültre kezdett figyelni, a szegény tömegekre, akik életüket mentve és életüket kockáztatva indultak neki az útnak. Megnéztük utána a filmjét is erről, Human Flow (Emberár) a címe, fájdalmas közelségből és (a drónok adta lehetőséget, az isteni-égi tekintet objektivitását kihasználva) még annál is fájdalmasabb távolságból mutatja meg, hogyan áll újra meg újra vesztésre az ember a körülményekkel és a történelemmel szemben. Most egy Ai Weiwei interjúkötet is itt vár elolvasásra mellettem, és a múltkori beszélgetőtársa, Patrick Kingsley Új Odüsszeia című könyve, ő a Guardian újságírójaként végigjárta a hazájukat vesztett tömegekkel az útjukat tizenhét országon és három kontinensen át.

Becketts Berlin, ez a könyv következik a kupacban, Erika Tophoven állította össze, korabeli képeket rendelve az író fiatalkori naplójegyzeteihez – megrendítő látni benne a már akkor is fényekkel teli 1936-os olimpiai világvárost, ahonnan hat évvel később már meg is indultak a halálvonatok (csak innen, a közelünkben fekvő szép zöld Grunewald állomásról tizenhétezer embert hurcoltak el, volt, akit közvetlenül az állomás melletti házból, tegnap láttam a botlatókövét egy szép kis virágoskert kapuja előtt.)  A kavargó mai Európában, ahol sokan minden külső kapcsolódás vagy kapaszkodó nélkül szeretnék meghatározni és leszögezni az identitást, fontos lenne olyan szerzőket olvasni, akik a maguk gyökereit meg nem tagadva, de más nyelveket és városokat és országokat, más nyelveket is megismerve-belakva a közös tapasztalatra, az egyénekből és népekből összeálló, az általános emberi közösségre függesztetik a pillantásukat. Beckett több nyelven írt és olvasott, nyelv-váltóként is sikerült magasra jutnia – és itt nem a Nobel-díjra gondolok, ami őt nem igazán érdekelte akkor már (a pénzt elosztogatta, a hírnév elől elzárkózott), hanem a belső mércének való megfelelésre.

A következő könyv az Impressum: Langsames Licht, Ilma Rakusa verseskötete, aki szlovén apa és magyar anya gyermekeként lett német író, Rimaszombattól Budapesten, Párizson és Leningrádon át végül Zürichig jutott, ott dolgozik íróként és műfordítóként. Lapozom: Lemberg, Odessza, Szabadka, Bécs, Bukarest, Prága, Kairó, Kyoto. A tágas világban egymás történeteiben van az otthonunk. Eszembe jutnak a többnyelvű német írók, akikkel magyarul szoktunk beszélni, Terezia Mora (megrendítően emlékezetes Szerelmes ufók című novelláskötetét magyarul olvastam idén), Forgó Léda (a Vom Ausbleiben der Schönheit című kötetét egy felolvasása után vettem meg, és olvastam el németül), Nagy Abonyi Melinda / Melinda Nadj Abonji, aki szintén sokat írt a gyerekkoráról (a Galambok röppennek föl magyarul is olvasható), vagy az ötvenhatos szülők gyerekeként már Frankfurtban született Zsuzsa Bánk (Az úszó olvasható magyarul). Izgalmas lenne őket egyszer egy közös felolvasásra és beszélgetésre összehozni.

Az utóbbi évek fontos találkozásai közül is kiemelkednek számomra azokkal a korombeli, régóta külföldön élő erdélyi művészekkel, pontosabban művésznőkkel való találkozások, akik velem párhuzamosan próbálják feldolgozni a szülőföld és az anyanyelv, a gyerekkor és a többnyelvűség, az idegenség-otthonosság tapasztalatait. Dezső Andreának először az angolul írt Mamuska című könyvét fordítottam le, és a saját gyerekkorom kolozsvári kertjére találtam rá benne; aztán amikor New Yorkban találkoztunk végre, több kilométert mentünk rossz irányba, annyira elmerültünk a beszélgetésben: otthonra találtunk egymás szavaiban. Olyan, mintha nagyon régóta ismernénk egymást. Andrea nagy nevű képzőművész, de erősen remélem, hogy sokat fog még írni is, nagyon várom.

A szintén erdélyi Domokos Johanna verseskötetére Budapesten találtam rá az Írók Boltjában, és rögtön láttam, hogy valami igazán fontosat mond el sokak helyett; nagyon hálás vagyok, hogy ideutazott (a kedvemért is) Berlinbe, és most több könyve, köztük két verseskötete is itt van a második könyvkupac tetején. Rövid beszélgetésünk alatt nem volt szükség hosszas magyarázkodásra, megint talált a szó, lényegre tapintó, húsbavágó dolgokról esett szó, amit most az ajándékba kapott kötetek olvasásával folytatok. Az egyik könyvet Németországban adták ki, de Magyarországon nyomták, gyönyörű kiállítású, többszínnyomatos és többnyelvű, japánosan fűzött kötet, mintha a gyerekkorom lyukkártyáit tartanám a kezemben, amelyek az emlékezet dekódolására szolgálnak, a szavak réseiben, a hallgatás szüneteiben más nyelvek szavai jelennek meg – nekem külön fontos, hogy a román is, mert amikor azt a közmondást olvasom románul a német szövegben, hogy „omul sfinteşte locul”, az ember megszenteli a helyet, rögtön beúsznak az olyan verssorok, mint hogy „Ahogyan élsz, az a hazád” (Balla Zsófia).

„domokos johanna (sz. 1970) több nyelvet használó szerző, aki számos helyen való rövidebb-hosszabb tartózkodás után (pl. kolozsvár, budapest, helsinki, berlin, los angeles) ismét németországban él mint költő, performance-szögegíró, irodalomkutató és fordító, anyanyelvén kívül angol, finn, német, számi, román és török nyelveket használ, exil elixír a hatodik verseskötete” mondja a fülszöveg (így, kisbetűsen, ahogy a könyvben állnak a versek). Valójában ennél több nyelven, ha jól számolom, tíz nyelven boldogul, és mindegyiket képes verssé varázsolni – nem véletlenül használom itt a mágia szavait, hiszen a szövegek voltaképpen ráolvasások. A szerző valóban sokat foglalkozott a finnugor népek bűvös erejű szövegeivel, de itt a kötetben inkább a különböző nyelveket olvassa egymásra, a világ útjait bejárva a közös dallamot keresi, a magány-oldó muzsikát, ami lemossa végre rólunk a népdalbeli „hosszú útnak porát.” Út kanyarog itt is az Exile-Elixier köteten át, egy rajzolt országút kanyarog át minden lapon, verstől versig, nyelvtől nyelvig vezet tovább, és néha egyszerűen csak feloldódom ebben az utazásban, a megértés erőlködését levetve a sodrás élvezetére bízom magam – máskor viszont úgy megütődöm, olyan mélyen megráz és felráz a szó-út sok botlatóköve, hogy alig térek magamhoz. Néha az anyanyelv képez szándékos akadályt, néha az emlékek élessége – de ezzel a könyvvel, ezekkel a könyvekkel érdemes úton lenni, érdemes velük bejárni az otthonosság és az idegenség tájait. Ezek a beszélgetések, erősen remélem, személyesen is folytatódni fognak. A 108. oldalon ezt olvasom:


„nemcsak szólni akarok
hanem beszédben lenni
áramlani mint
fürge hegyi patak”

 

Engedjük magunkat egymáson átáramlani, és az áradás nem mossa ki belőlünk azt, aki vagyunk, hanem újabb aranyrögöket hoz, és messziről jött élettel  termékenyíti meg anyanyelvünket és anyaföldünket. Éljük meg mások nyelvét, éljük át történeteiket: többek leszünk általa. Így végül mindannyian könnyebben hazatalálunk.


 

Téboly és szabadság

 

Könyvfesztivál van, és én nem vagyok ott a forgatagában – rég nem hagytam ki egyet sem, de most nyárig nem leszek Budapesten. Ilyenkor mégiscsak jó, hogy a világhálóba gabalyodva élek – ha izgalmas cikket olvasok, elfelejtem az összes digitálisdetox-fogadkozásomat. A legfrissebb, vázlatos, mégis figyelemfelhívó irodalmi cikk, ami miatt megérte géphez ülni, egy régen várt kötet megjelenéséről tudósít, ráadásul, bár nyilván rövid ideig, jól megérdemelten főcímben. Említik benne azt a Lyukasóra-epizódot, ahol én is jelen voltam, és Karinthy Gábor verseit első hallásra felismerte az a régi kedves néző, aki szinte mindig minden vers szerzőjét tudja. Illusztrálják is a cikket, de meghökkentő módon: az idős költő egyenesen rémisztő a képen, a fiatalkori énjével szemben kicsit sem romantikus arc ez, de még csak nem is szomorú: keserű, haragos, őrült tekintetű inkább, úgy fest, mint aki már nem bánja a bűnt, nem fut tovább előle, inkább magára veszi egészen, cipeli elszántan, és gyűlöli vele együtt önmagát is – mert közben nem, dehogy vesztette el az eszét, az értelme megmaradt, de az ereje elfogyott, hogy ellene tartson a rossznak.

Az én bizonyosságának elvesztése, a saját kijelölt határ hirtelen megszűnése az őrület kezdete, „ki-be ugrál a két szemem, úgy érzem”, írta József Attila. (Egy pillanatra átéltem, megértettem, megírtam a Kerített térben, azóta még jobban tudom, hogy a másokkal megtapasztalt öröm arra való, hogy megmentsen a magunkkal való szembesülés rettenetétől, Je est un autre, bele kell veszni az áradatba, nem kell ellene tartani, várni, hogy Isten felbukik az árból, csak tükörben tetszelegni  veszélyes, minden egyéb: szabadság.)  Ha belegondolok, hogy ezzel a fenyegetéssel, a legsötétebb önmagával kellett Karinthy Gábornak minden nap szembenéznie, megijedek: „Arcom helyére másik arc került, / Szemgödreimbe más szemek.”  Óhatatlanul eszünkbe jut Pilinszky éjszakai tükörbenézése: „Ez hát az arcom, ez az arc? / A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl / ahogy az arcom, ez a kő / röpűl felém a hófehér tükörből!” El tudjuk képzelni Pilinszkyt katonaruhában…? Viselte pedig, mert a szenvedést muszáj viselni, és viselte a mundért egy rövid ideig Karinthy Gábor is, ájuldozva, szorongva, átlátva az egész rendszer célján és értelmetlenségén, amíg le nem százalékolták.

Bámulom ezt a háborús nemzedéket, hogy az ember ördögi oldalát közvetlenül megtapasztalva mégis túlélt. De így volt-e valójában? Milyen árat kellett fizetniük a puszta létezésért? „Nem éltük túl” mondta egy erdélyi író keserűen a diktatúra összeomlása után, és ezzel függ össze, amit két hete mondott nekem kiváló írókollégám Szabó Magdáról, hogy idős korában is paranoiásan rettegett a jól ismert, mindent kontrolláló, mindenkit lehallgató „fiúktól”. Aznap először olvastam egy szuszra végig két előadás közt Szabó Magda összes versét, és mélyen megrendített a fegyelem mögött lappangó őrület. Nemes Nagy Ágnesnél ismertem ezt: „Siklik a lép, a máj kering/ kígyózva fut a hátgerinc”, „Mint eszelősök, hallgatag”, „a tébolyt és a halált elkövetted” „agyvelőm tó, hasznos, komoly… s a mélyén lent egy szörny lakik”, de Szabó Magdánál eddig nem figyeltem fel rá (a tiszta rím és az antikizáló ritmus fedezte), hogy a legesleggyakoribb, szinte minden versében használt szava a „sikoltás”.

A költő Szabó Magda nem beszél, hanem visít – közvetlenül folytatja, amit Kosztolányi abbahagyott a Számadásban: „Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse”. Sikoltozik, mint egy prófétanő, kiált, mert retteg, mert haragos, mert tehetetlen, és mert a történelem elől nem lehet elbújni, a vad korszak kiszagol, meglel, kirángat a vackunkról, sikítani fogunk így is, úgy is: „Anyám, ki rejted a vadat, / s a halak pikkelyét, / takarj be, hadd kerülöm el / párás leheletét! // Segíts meg, anyám, rengeteg! / Ha megleli nyomom, / átrág iszonyú fogsora / a csontomon.” Sikolt, mert csak az áldozat sikolt, és sikolt, hogy tanúságot tegyen, hogy messziről, a tér és az idő távolságából is meghallják a hangját: „Vagy üldöző, vagy üldözött: / nem ismer mást e korszak. / Légy üldözött, hogy véredért, / ne vétkedért sikoltsak!”

Hová lehet elmenekülni a világ őrületéből? A betegségbe – téboly elől tébolydába. (Vagy a halálba – „Nem szabad szövetkeznünk / halál ellen halállal” írta Szilágyi Domokos, aztán megölte magát…) Szabó Magda is csak ott lelte meg egy pillanatra az egyensúlyt (Ottlik és Kertész kórházainak fertőtlenítőszaga jut eszembe, Polcz Alaine írása az élet és halál közt lebegésről, Schein Gábor írásai a betegség túlvilági csendjéről) – a betegségről így ír:  „Az egyetlent, mi megmaradt, /nem adom a fagyott nyugalmat” (ez a katatóniával határos fegyelemről), „Csak el ne hagyj, aggódom újra s újra, / betegség, el ne hagyj! / Amely bezár, / olyan tág a szobám, / olyan szabad!” (ez a fizikai betegségről).

Eszembe jut, hogyan menekültek gyerekkorom idegösszeomlás szélén egyensúlyozó írói a „bolondokháza” falai közé, ahol egy pillanatra úgy érezhették, hogy az orvosi megfigyelés segítségével kikerülhetnek az állami megfigyelés alól. Pár hónapja jártam itt, Berlinben a Literaturhausban egy izgalmas beszélgetésen, ahol Ivan Blatný költészetével és életével ismerkedhettem meg a németül megjelent kötete kapcsán. A cseh költő Skupina 42 avantgárd csoport tagja volt, 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után Angliába menekült, ahol a nyomorgás és az idegbaj elől a pszichiátrián talált menedéket – 1954-től bentlakó lett, 1990-ben bekövetkezett haláláig ott élt és írt. Alkotóháznak azért nem nevezném – láttam a tömeg-kórtermek fényképeit és a parkban bolyongó írót, aki a zsebében hordta mindenét, mert folyton megrabolták. Eleinte a cseh nyelven írt verseit rendszeresen kidobálta a személyzet, mígnem egy cseh kötődésű ápolónő rájött, hogy kincset tart a kezében, és onnantól kezdve meg-megjelent szamizdatban, és visszakerült a líra térképére. Angolra 2006-ban fordították le The Drug of Art címen (bővebben: https://www.poetryfoundation.org/poets/ivan-blatny). Újabb megrendülés ért, amikor megtudtam, hogy Matthew Sweeney fordította, akivel pont Berlinben ismerkedtem meg tizenkét éve, akkor volt itt DAAD-val – soha nem felejtem el, ahogy repülőgépet imitálva mutatta, hogyan köröz ő egyedül abban a hatalmas lakásban. Remek versei vannak. Szomorú szeme volt. Tavaly augusztusban halt meg, hatvanhat éves korában. Soha nem fogom elfelejteni.

Zárszóul még: Karinthy Márton írja valahol az Ördöggörcsben, hogy mindig volt egy olyan érzése, hogy Karinthy Gábor menekülőútnak is használta az őrületet. Karinthyt József Attilához szokták hasonlítani – tavaly olvastam újra Kozmutza Flóra könyvét az utolsó napokról, benne a költő ragyogóan okos, kicsit sem tébolyult kései levelével, miközben tudható, hogy a viselkedéséből elmeháborodottságra következtettek az orvosai. Lehet-e valaki egyszerre boldog és nagy költő? Sikerülhet-e ez a skizofrén játék? Vagy marad az igazság: „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”?


 

Kilátás

 

Ma kora hajnalban a saját nyöszörgésemre ébredtem. Nem tudtam kikapaszkodni a belső sötétből, vergődtem-fulladoztam benne sokáig. Egy lakást, a lakásunkat cseréltük el álmunkban, és a magasból, a legfelső emeletről, ahonnan körbe lehetett látni, a tágas szél-seperte égre, a városra és a hegyekre, szóval ezt a tágas panorámát adtuk oda egy olyan földszinti otthonért, ahonnan csak a lakótelep szürke falai és ablakai látszottak fullasztó közelségből. Ez az új kislakás pont olyan volt, mint a másik, csak éppen sötét, és sokkal kisebbnek tűnt attól, hogy nem mi láttunk ki, csak hozzánk láttak be. Úgy éreztem, ezentúl minden mozdulatomat ellenőrzik, és mostantól kezdve nem én döntöm el, merre és mire nézek éppen, amikor az ablakban állok. Kínlódva próbáltam álmomban rájönni, hogyan lehetne valahogy visszacsinálni ezt az egészet, de késő volt: odafent már mások laktak, és én szorongva próbáltam berendezkedni a félhomályban, önként elcserélt életemben.

Később sikerült felébrednem, de csak átkóvályogtam a délelőttöt. Az veszteség íze velem maradt, és az is, hogy fenn a magasban ugyan nem szédültem, de ott a földközelben mégis. Az émelygő bizonytalansággal a szégyen is ott ragadt a nyelvemen, a keserűség, hogy én döntöttem rosszul, enyém a felelőssége annak, hogy az ünnepi tágasság magaslatai helyett a biztonságos lenti vackot választottam, csak azért, hogy ne kelljen újra és újra megmásznom a lépcsőt.

Gyermekkorom ablakai jutottak eszembe akkor. A gyerekszobáé, ahonnan az új lakótelep egyik távoli tízemeletesére láttam. A szűk nyolcvanas évek végének romániai áramszünetei idején mindig azt néztem az ablakból, hogy vajon hány lakásban gyúl majd ki a gyertyák, vagy az autókból felcipelt akkumulátorok villanykörtéinek a fénye, mert ez azt jelentette, hogy az élet nem állt meg. Nem félünk a farkastól, nem engedünk a sötétnek, az emberek továbbra is asztalhoz ülnek vagy leckét írnak, pislákoló lángocskák és félholt villanykörték mellett beszélgetnek, ez tehát még mindig nem olyan reménytelen, mint a háborús elsötétítés. Kislányként úgy éreztem, hogy mi a gyertyákkal győztünk azok felett, akik „elvették a villanyt.”

A nép és az ország érdekében, mondták. Nem is a fény hiánya volt a legrosszabb, hanem az ideológia, amivel megindokolták mindezt, a ránk öntött hősi máz alatt a kényszerű áldozatiság nyomorúsága. Az emberi kiszolgáltatottságunk, de leginkább az a félelmen túli fáradt engedelmesség, amivel a szeszélyes, mégis végzetes parancsokat végrehajtotta mindenki.  Már arra sem emlékeztünk, hogy melyik volt az a pont, amikor még lehetett volna választása bárkinek. Egyszer valaki döntött helyettünk, aztán mi úgy döntöttünk, hogy nem állunk ellen, és végül már fel se merült, hogy egyáltalán lehetne dönteni. Már ez volt a rend, vagyis inkább az önkényuralom kiszámíthatatlanságának naponta változó, szeszélyes törvényei.

A nagymamáim ablakai is eszembe jutottak, akik szőlőlugassal, virágokkal teremtettek levegős, eleven kilátást maguknak a szobák zárt teréből. A legfontosabb mégis a tudós nagyapám ablaka volt, a körbepolcozott, északi szűk kis könyvtárszobáé, ahonnan messzire látni ugyan nem lehetett, de az ablak melletti asztal világos volt, és ő ott mégis tágas láthatárt nyitott magának, csak nem térben, hanem időben. Magyar nyelvtörténeti szótárt írt egy olyan korban, ami egyre inkább vissza akarta szorítani a nyelvet és a tudományt. Ő, akit egész életében képletes és valós határok közé szorítottak, mégis  megtalálta a módját a szabadulásnak. Tudta, hogy aki könyvet nyit: ablakot nyit.

Nagyapám egyedül dolgozott, de nem magányosan. Az asztalával szemközt ott nézett rá csukott szemmel, gipsz-fehéren egy költő halotti maszkja: Adyé, aki a termékenyítő Párizsig ment, hogy a magyar ugar szárazságát enyhítse; az asztalán pedig két költő arcképe nézte őt, akik az idegen nyelvek termékenyítő példáin keresztül gazdagították a magyar nyelvet. Kazinczy és Arany. Kazinczy, aki a várfogság idején a föld alatti tömlöcében is írt, és világvégi házát sugárzó irodalmi központtá tette; és Arany, aki a szűk parasztszobákban is megtalálta a maga világra nyitott horizontját, és sem érdekből hazudni, sem félelemből gyűlölni nem tanult meg soha. Kazinczynak, Aranynak még villanya se volt, amit elvegyenek, gyertya mellett rontották a szemüket éjjeleken át.     Az ő messzi fényük máig világít nekem is. A szűk tudós- és írószobák egymásba nyíló sora az olvasó utódokban válik tágas palotává, olyan magaslati térré, amit nem lehet többé kényelemből lecserélni semmi másra. Ezért fontos, hogy egymásnak világítsunk a gyertyáinkkal, hogy az ablakainkból lássuk egymás fényeit, mert akkor megtanuljuk, hogy nem vagyunk, és nem is leszünk soha egyedül.


Főoldal

2019. december 08.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások (1)
2019. május 24. 15:58
szivan tomás
Lapos szöveg avitt stílusban. Azért mert befutott az írónő?
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Szálinger Balázs: Zrínyiújvári dalTompa Gábor verseiTóth László: Badar radarSzálinger Balázs: A siriusiak
Prózák
Egressy Zoltán: ÖtvenSzabó T. Anna: AlagsorsKontra Ferenc: A faun és a feketerigóSántha Attila: Agyafúrt detektív nyomoz
Kritikák
Maradunk a FöldönAz azsagonjáróKínlódás és elragadtatás - Szabó T. Anna: HatárRendszerújra
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA