Lövétei Lázár László
„Nem tudom, mi mást mondhatnék még...”
Március 14-én mutattuk be Ferencz Imre Válogatott versek című kötetét a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban. Ez az egyszerű kijelentő mondat lehetne egy hírfej is valamelyik vidéki újságban, számomra viszont sokkal „zsúfoltabb”, főleg a Városi Könyvtár miatt, ahol 2016 végén Siklódy Ferenc grafikus barátom Ex libris-kötetének kiállítással egybekötött bemutatóját tartottuk – népes közönség előtt, ami nem csoda, hiszen Siklódy gyergyói származású, nem beszélve a gyönyörű grafikákról (íme, az Ábel az országban-t kísérő Siklódy-féle ex libris):
Három nappal ezelőtt, március 14-én, belépve a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárba, valósággal sokkolt, hogy bő két év telt már el a Siklódy-kiállítás óta, pedig... nem változott semmi, még a rágcsálni való is mintha ugyanaz lett volna, talán csak annyi volt a különbség, hogy ezúttal Seprődi József dicsőszentmártoni borász borát ittuk...
Aztán befutott Farkas Wellmann Éva levele, hogy várja a búcsúzó tárcát tőlem is. Ezek szerint tehát a Bárkánál is eltelt egy évem – és épp olyan „hebehurgya” volt ez is, mint a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban az említett két év. „Hebehurgya” – mint Füst Milán Este van című versében: tudom, hogy Öregség; tudom, hogy A magyarokhoz; tudom, hogy Levél a rémületről stb., de fővesztés terhe mellett is állítom, hogy az Este van a legszebb Füst Milán-vers (legalábbis nekem a legszebb):
„Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz...”
Szóval: búcsúzó tárca. A tárcát hagyjuk; ismerem ugyan a műfajt, s bár egy évvel ezelőtt tényleg tárcaírásra szerződtem, én mégis csupa összevissza, ahogy-esik-úgy-suppan-bejegyzéssel szórakoztattam magam – „irodalomról”, „halakról”, „utazásról”... „életről”. Nincs bizonyíték arra, hogy valóban olyan volt-e az elmúlt egy évem, mint ezekben a bejegyzésekben – de az biztos, hogy ezeknek a bejegyzéseknek-fotóknak immár „dokumentum”-értékük van, mint a Gertrude Stein-portrénak az alábbi versben (a költő-festőművész Richard Siken War of the Foxes című, 2015-ös kötetét New Yorkban nyomták a kezembe, abból fordítottam ezt a kis „Picassós” szöveget):
Richard Siken
Pablo Picasso: Gertrude Stein, 1905–6
Ez nem olyan, mint én, mondta Gertrude Stein, mikor meglátta a befejezett
portrét. Majd olyan lesz, mondta Picasso. Valószínűleg azért lesz olyan,
mert a portré immár dokumentum, ami örökre megmarad, míg Gertrude Stein
csak egy személy, aki el fog homályosulni. Amikor Gertrude Steinre
gondolunk, ma már erre a festményre gondolunk. Picasso előre tervezett.
A festmény evidencia, de nem bizonyíték. Nincs bizonyíték arra, hogy
Gertrude Stein valóban így nézett ki, annak ellenére sincs, hogy ismerjük
a dokumentumot. Gertrude Stein eleget élt ahhoz, hogy lefessék. Lehetett
volna egy gondolat is, de az már egy másik módja a létezésnek.
Picasso keze csak eszköz volt. Ahogy az ecset is. A festék úgyszintén.
Semmiféle gép nem volt itt, bár Gertrude Stein portréja végül elkészült.
Az ácskalapács is csak eszköz, mikor a szög fejére üt, de szöghúzóvá is
átváltozhat. Egy ilyen eszköz már gép, ami ide-oda mozog,
amíg megváltozik az elképzelésed a dolgokról, amíg másik szögből,
bizonyos távolságból nézel rájuk. Gondolom, az elme szintén
valahogy így működik. Nem tudom, mi mást mondhatnék még
erről a kérdésről.
Könyvtár a vonaton
(Vázlat egy útinaplóhoz)
Alig tettem ki a lábamat otthonról, máris érkezett egy fotó arról, hogy milyennek képzeli el a fiam (Lackó) a fekvőkocsit, amivel utazom:
Az eredeti rajzon tisztán látszik, hogy van a fekvőkocsin
1. fülke (gondolom, itt vagyok én, amikor épp nem alszom);
2. vannak ágyak;
3. van szörny-lakosztály;
4. van reggeli öltöztető-automata;
5. van játszószoba;
és
6. van könyvtár is, ahol olvashat az ember.
Szörnyekkel nem találkoztam az odaúton, a játszószobát se vettem igénybe, a könyvtárban viszont annál több időt töltöttem:
legalább tízszer elolvastam Émile Verhaeren A város című ódáját (?) Bakucz József fordításában, néhány sort könyv nélkül is idézni tudok:
A szívekben a szesz gyújt forró gerjedelmet,
Torkát a bár kinyitja már,
Tükör-oltára nyitva áll,
S halál és részegség lakik benne...
Szóval: elég sok időt eltöltöttem a fekvőkocsi könyvtárszobájában, hazafelé például elolvastam
1. Tar Sándor Vén Ede című kocsmatárcáit;
2. elolvastam az első száz oldalt Száraz Miklós György Apám darabokban-jából (néhány órát átdiskuráltunk-ittunk az egyik „bárban”);
3. elolvastam a február 14-i HVG-ből a Bukta Imre-interjút, majd
4. átlapoztam a Bukta-albumot, amit előző este vettem meg a Kieselbach Galériában, a Nálunk, vidéken című kiállításon: szégyellem bevallani, de a Romantika eladó-szerű Bukta-festmények nézegetése után mintha a szörny-lakosztályban lettem volna...
Strada BALÁZS PÁL utca
Összesen hét ház van ebben a kis utcában Gyergyószentmiklós szélén, mégis micsoda elégtételt jelent, amikor hosszas keresés után végre „fölfedezi” az ember a fűzfába belenőtt utcanévtáblát:
S milyen megnyugtató érzés tud lenni, hogy a ’89-es változások után is maradt a régi utcanév:
Mert – ha őszinték vagyunk – az se lett volna meglepő, ha a demokrácia gyergyószentmiklósi városvezetése rögtön lecseréli az utca nevét, elvégre csak rájuk kényszerítették Balázs Pált valamikor az 1940-es évek végén: Gyergyószentmiklós kapta a Balázs Pál utcát, Székelyudvarhely a Balázs Pál óvodát – egyik kedves székelyudvarhelyi ismerősöm például ebben az óvodában járt, anélkül persze, hogy tudta volna, ki is volt ez a kommunista „hősi halott”. S vajon a gyergyószentmiklósi Balázs Pál utca mostani lakói tudják-e, ki az utcájuk névadója? Kikerestem a lakók nevét a telefonkönyvből, mert egy időben azt terveztem, hogy riportot készítek velük Balázs Pálról. Szörnyen kíváncsi vagyok ugyanis, mi marad meg a „legendából” bő hetven év elteltével.
No de ki volt Balázs Pál? Mihály János történész barátom tanulmányából idézem a szócikk tömörségű életrajzot: „Balázs Pál 1915. január 12-én született Lövétén, szegény földműves családba. Elemi iskoláinak elvégzése után tanonc volt a szentkeresztbányai vasgyárban, ahol géplakatos- és műszerészmesterséget tanult. Felszabadulása után Brassóban próbált elhelyezkedni (itt lett a MADOSZ tagja). Részt vett a gyimesvölgyi csángók »felkelésében« (1934). Bekapcsolódott az RKP földalatti mozgalmába is. A bécsi döntés után Budapestre költözött és a csepeli gyárban dolgozott. Tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak. A bombázások elől jött haza Lövétére és lett az MNSZ helyi titkára.” És itt lincselték meg 1946. június 30-án, a Magyar Népi Szövetség II. (székelyudvarhelyi) kongresszusa után. A politikai gyilkosságként tálalt tragikus esemény miatt 8 lövéteit ítéltek összesen 139 év kényszermunkára és szigorított fegyházra (olyanokat is, akik nem is vettek részt a bicskázásban, Balázs Pál meg hős lett, akitől Balogh Edgár búcsúzott a kolozsvári Világosságban, s akiről Kovács György A lövétei szégyen címmel jelentetett meg egy kis brosúrát még 1946-ban: „Esteledik, a lövétei hegyek mögé hamar lebukik a nap, hogy másnap fényesen, tündökölve keljen fel kelet felől.
A falun, a közhangulaton rajta a szabadságharcos meggyilkolásának bélyege. Balázs tisztességes, becsületes ember volt, a nép sajnálja, hogy már nincsen, a nép le fogja mosni magáról a gyalázatot, amelyet a gyilkosok és felbujtóik reákentek.
Balázs Pál vére bosszúért kiált a reakció ellen.
Balázs Pál életéért megfizet a nép.”
Izgalmas történet, már csak a „regényt” kéne megírnia valakinek.
Év végi kvíz
Őszintén remélem, hogy mire ez a rövidke bejegyzés olvasható lesz a barkaonline.hu-n, mindenki a karácsonnyal lesz elfoglalva. Akárcsak én. Mert:
1. mi legyen a szentgyónással?;
2. hétfőn (24-én) vajon lesz-e még roráté?;
3. milyen hazugsággal lopom ki Lackót a lakásból, hogy az anyja és a nővérei földíszíthessék a fát?; stb.
Kinek írok tehát, így, év vége felé, ha én is azon fogok gondolkozni, hogy hová vigyem Lackót:
1. kocsmába-e? (Ezt egykettőre megunja, pedig én szívesen elüldögélek ott is egy darabig...);
2. vagy szaladjunk be valamilyen ürüggyel Csíkszeredába? (Kötni fogja az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő nem és nem, mert mi van, ha időközben megjön az angyal...);
3. szánkózni se mehetünk majd, mert Csíkba is enyhe időt jósolnak;
4. esetleg menjünk el borvízért Madicsába, mondván, hogy se 25-én, se 26-án nem illik ilyesmivel foglalatoskodni?
Kinek írok tehát, ha mindenki a karácsonnyal lesz elfoglalva? És mióta érdekel engem ez a kérdés? Vagy mindig is „önző” voltam, mint Turgenyev Alekszej Petrovics Sz. nevű hőse a Levelezésben: „Fiatal koromban egyetlen dolog foglalkoztatott: az én kedves énem; szelíd önérzetemet szégyenlősségnek tartottam; idegenkedtem a társaságtól – s lám, most szörnyen unatkozom. Mitévő legyek? Nem szeretek senkit; ha közeledem is más emberekhez, az mindig erőltetett, hazug; emlékeim sincsenek, mert egész eddigi életemben nem találok senkit a saját személyemen kívül”? Ha ugyanis nem lennék önző, nem fotóztam volna le (volánnál ülve) az előttem haladó autót, csak azért, mert a rendszáma (MM 49 LLL) a nevem kezdőbetűit tartalmazza:
Tehet arról egy máramarosi sofőr, hogy
1. él valahol Hargita megyében valaki, akinek az írói neve ilyen furcsán alliterál? (Sőt, a fiatal Székely Csaba paródiájában egyenesen Lövétei Lázár László Lipót Levente Lajosnak hívják...);
2. ez a bizonyos Hargita megyei LLL olyan idióta, hogy – bár fennen hangoztatja, mennyire utálja a mai „digitális” világot – képes vezetés közben közel lopakodni az előtte 100 km/h-val repesztő autóhoz, csak azért, hogy minél élesebb fotót csinálhasson egy rendszámról?
Mert mi van akkor, ha a máramarosinak fékeznie kell, én meg fotózás közben beleszállok, mint egy kamikaze? (Ahogy a képen is látszik, simán megtörténhetett volna, mert épp a csíkszeredai RAR – Registrul Auto Român – előtti gyorsítósávnál fotóztam...)
Év vége jön tehát, s ezt a bejegyzést – szerencsére – senki nem fogja olvasni. Január 8-ig én is offline leszek, így szegény Csehy Zolinak is egy hetet kell várnia, míg elolvasom a jegyzeteit. Bár amilyen önző vagyok...
Háborús kérdés
Csíkszentdomokos, 2018. november 23., reggel 7 óra 50 perc: a lányokat (Julcsit és Vicát) már letettük a nagyiskolánál, épp a templom környékén szlalomozunk Lackóval a latyakos hóban, amikor megkérdezi a gyerek:
– Apa, ha valaki háborút indít, azt meg kell-e gyónni?
– Hááát – mondom –, nem ártana... – de nincs idő okoskodásra, már meg is érkeztünk a kisiskolához, kabát-kesztyű-sál-sapka le, én meg rohanhatok Székelyudvarhelyre cazier fiscalért (mi lehet ennek a magyar neve? Pénzügyi bizonylat?). Egyszóval van időm alaposan megrágni a háborús kérdést, eszembe is jut sok minden, például az, hogy az Egri csillagok elején (miközben a szultán felrobbantására készülnek) milyen szépen beszél Cecey uram magyarrá lett török foglya (utánanézni, hogy mi a neve!) a fiatal Gergőnek kisebbik fiáról, akinek legutóbb az volt a kérdése, hogyaszongya: Miért nincs a lónak szarva?; eszembe jut, hogy a napokban Sesztov A prófétálás adománya című kötetét olvastam (Bp., 2017, Typotex, ford.: Patkó Éva); Sesztovról eszembe jut Dosztojevszkij, róla meg Ivan Karamazov (a „sátáni”, pengelogikájú Ivan Karamazov!), aki szerint (nagyon szabadon idézve) nincs az az emberi magyarázkodás, ami jóvá tehetné egyetlen gyermek egyetlen könnycseppjét; eszembe jut, hogy december 4-én Kovásznán mutatjuk be a Székelyföld folyóirat novemberi (I. világháborús) számát;
a lapszámbemutatóról eszembe jut, hogy milyen gyarló az ember: november 11-én, miközben Ferenczes István Veszedelmekről álmodom című kötetének pesti bemutatójára kellett volna készülnöm, én csak bámultam a tévét, mert – lám – milyen szépen felsorakoztak a nagyhatalmak képviselői Párizsban! Vajon hány órája írhatták alá az újabb, sokmilliárdos fegyverszállítmányokról szóló szerződéseket? 1 órája? 2 napja? Hányinger...
És eszembe jut, hogy néhány év múlva feltétlenül meg kéne mutatni Lackónak az Imádság háború után című Ady-verset! Szegény Bandi! Száz évvel ezelőtt már nagyon beteg vagy... Hamarosan megkeresnek majd az új „országnagyok”, hogy mondanád el nekik, mi a teendő... Te meg összetéped a Bibliádat... Aztán meghalsz... Szegény Bandi... Imádság háború után... Pedig amikor ezt írtad, hol volt még az első világégés!!!
Gyónjunk hát együtt:
Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a béke.
Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.
Lecsukódtak bús nagy szemeim
Számára a világnak.
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a béke.
„Írók Negyede”
Térdműtét utáni felülvizsgálat, néhány héttel ezelőtt, Brassóban: sétálunk vissza a feleségemmel a leparkolt autóhoz, amikor a négysávos út másik oldalán szemembe ötlik a Cartierul Scriitorilor feliratú tábla:
Nyilván nem kell holmi brassói irodalmi „lexikonra” gondolni: mindössze öt darab író-utcát sikerült beazonosítanom: van Ion Creangă utca, Ion Luca Caragiale utca és Ioan Slavici utca. Érdekes módon a negyedik „nagy román klasszikus” (ahogy az iskolában tanultuk), vagyis Eminescu nem kapott utcát ebben a városnegyedben, őt a 29 évesen elhunyt naiv kommunista író, Alexandru Sahia helyettesíti (hogy őszinte legyek, én bizony egy sort se olvastam tőle, de állítólag van egy riportkötete a harmincas évekből, amelyben nagyon dicséri a Szovjetuniót). A világirodalmat meg Ovidius képviseli – valószínűleg azért éppen ő, mert Augustus császár a mai Románia területére száműzte.
Ovidiusszal egészen különleges a „kapcsolatom”: 2012. február elején volt Zöld című kötetem Hadik Kávéházbeli bemutatója, a bemutatóra eljött Vári Attila író is, aki a bemutató után megajándékozott Ovidius Átváltozások-jának 1851-es magyar kiadásával, Egyed Antal fordításában:
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szóról szóra megtanultam az Egyed-féle fordítást, az ajándéknak viszont örültem, mert éppen az idő tájt bonyolódtam bele a „vörösmartyzásba”, természetesen Gyulai Pál Vörösmarty-monográfiáját olvasgatva, a neves irodalomtörténész pedig hosszan ecseteli, hogy ki mindenki hatott a fiatal Vörösmartyra, megemlítvén a Virág Benedek-tanítvány papot, Egyed Antalt is. (Virág Benedekről csak annyit, hogy nemrég a csíkszentdomokosi könyvtárosnő ajándékozott meg Poétai munkáinak „Toldy Ferencz által” sajtó alá rendezett harmadik, teljesb kiadásával – néha befut néhány doboznyi könyvadomány Csíkszentdomokosra is, én meg kedvemre turkálhatok a sok kiselejtezett könyv között.)
Visszatérve Egyed Antalhoz: íme, mit ír neki 1822-ben a fiatal Vörösmarty:
„Mint vagy, Egyed, hű nyájadnak közepette, miként van
A szomorú Naso durva getái között?
Zeng-e panaszt magyarúl, mint nyelvén, érdekelőbbet?
Hallja-e Hunnia is már valahára szavát?
Amit fáradozó elméd készíte, ne titkold,
Önts, ha lehet, szaporán a magyar észre sugárt.
Melyre ugyan méltó, oly fényben, lássa hazánk is
Már egyszer nevedet munkai címed után.”
Tudhatott valamit Vörösmarty, mert egy évre rá (vagyis 1823-ban) meg is jelent egy válogatás Ovidius „bús verseiből” Egyed Antal tolmácsolásában, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy bár a fenti disztichonok messze vannak még az érett Vörösmarty olajsima mondataitól, de így is sokkal gördülékenyebbek, mint az Egyed-hexameterek! Hadd álljon itt mégis az Átváltozások utolsó kilenc sora 1851-ből, a 72 éves Egyed Antal fordításában:
„Hála! bevégzém már munkám, mit Zevsharag, és tűz,
’S fegyverek, és rágó óság, elrontani nem tud.
Bár mikor érjen az a’ nap, melly testemre jogot tart,
’S pályafutásomnak végzendi bizonytalan évit;
Csillagokon mégis túl száll jobb részem örökre.
Semmi idő nevemet nem fogja homályba temetni.
Merre ki van nagy Rómának terjedve hatalma,
Engemet olvasnak népek; ’s mindenha hiremmel,
Hogyha valók a’ költészek’ sejtelmei, élek.”
Mint mondám, Ovidiusnak utcája van, még Brassóban is, az „Írók Negyedében”. Talán nem ártana egyszer Egyed Antalt is alaposabban elővenni. Ki tudja, mi minden rejtőzhet az Átváltozások sok ezernyi, Egyed-féle hexameterei közt?
Honvágy
Honvágy
– Jó napot, Elvis úr! Megyünk hazafelé?
Tehenész ismerősöm köszöntött így a minap. „LeElvis-ezésemnek” alighanem fényre sötétülő, hippi szemüvegem lehetett az oka, az atyafi bizonyára „John Lennon”-t akart mondani, de így is becsültem az igyekezetét: néhány alkalommal láttam már a baláni eltérőnél, ahogy a sörét kortyolgatta.
Húsz éve élek Csíkszentdomokoson, de alig kéttucat embert ismerek név szerint, tehenész ismerősöm is csak „egy a sok közül”. Most mégsem Csíkszentdomokossal vagy alkalmi ivócimborámmal van bajom, hanem magammal: ismét menni kéne valahová, csak azt nem tudom, hogy hová!
Emlékszem, nagyobbik lányomnak, Julcsinak 3 éve komplett kiselőadást tartottam Chagall I and the Village című festménye előtt:
Mondván, hogy ez az én falum. Sőt, lehetne az ő faluja is! Szegény Julcsi! Ahogy a fotón is látszik, eléggé unhatta a pátoszomat! Pedig valahogy el kellene tudni magyarázni, hogy csupa ilyen Chagall-féle vészkijárattal van tele a világ! Vagy előbb-utóbb egyedül is fölfedezi ezeket a féreglyukakat? Cs. Szabó László Hazajáró lélek című esszékötetében olvasom, hogy XY tanár úr nem megtanította nekik az irodalmat, hanem megfertőzte őket irodalommal. Engem ki fertőzött meg ezekkel a dolgokkal? Mert igenis fertőzés eredménye lehet, hogy Chagall faluját is a magaménak gondolom. Az oltyán Marin Sorescu falujáról nem is beszélve! Íme, két vers La Lilieci című, 6 kötetes „falumonográfiájából”:
A visszhang
Nincs visszhangod, jó uram!
Se jót, se rosszat nem mondhatni rólad.
Minek így élni, minek így kínlódni,
Mikor senki nem tud rólad!...
Emlékszel, ugye, a lótolvajokra?
Mindenféle rongyokba tekerték a lovak patáit,
Hogy ne keltsenek zajt, mikor kivezetik őket a pajtából.
De ki lopott el minket, jó uram? Miféle barom, miféle fajtiszta gebe
Lett belőlünk?
Menj csak föl a Bojii-tetőre,
S kiabálj... hadd lássuk, meghallja-e valaki a hangodat!
– És mit kiabáljak?
– Amit akarsz... Például azt, hogy jó lenne egy kis eső...
Meglátod, mi történik majd akkor!
– Miért, mi fog történni?
– Éppen erről van szó, hogy nem fog történni semmi.
Mintha tűvel bökődnéd az eget,
Senki nem mondja, hogy „jaj”,
Se a szentek, se senki más nem mondja, hogy „jaj”,
Ha tűvel bökődöd az eget.
Mert nincs visszhangod, jó uram!
A kút
Ha napkelte előtt mégy a kútra,
Egy csomó asszonyt láthatsz a káva körül,
Vizet húznak a mélyből, hadonásznak össze-vissza
Vagy varázsigéket mormolnak.
Valósággal sorban állnak a friss víznél, mert a kút vize afféle patika nekik,
Mindenféle orvosság megvan benne.
Egyeseket például apró gyermek várja otthon, de elmeddültek,
Mert földre csöppent csecsükből a tej,
Ahol összemászkálták a hangyák.
Vagy ha szülés után egy gyermekágyas asszony először lépte át háza küszöbét,
Viszont az anyósa elfelejtette vízzel lespriccelni és sózott hagymával kínálni,
Nos, ez a fiatalasszony is ott áll most a sorban.
Pólya van nála, kanalat
És hagymát csomagolt bele.
Fölhúzza a kútból a vizet, háromszor merít a kanállal a vödörből, megissza,
Majd ezt mormolja:
„Kanálból iszom a vizet,
Hogy tehénmód’ adjak tejet.”
Aztán megbontja a hagymát, mondván:
„Haja, haja, hagyma haja,
Hadd tejeljek, mint a kanca.”
Így volt bizony ezelőtt a kútnál,
Akkor még tudták, hogy a víz nemcsak víz,
Hanem mindenhez köze van, ami az emberrel történik,
S az összes fehérnép a kút köré gyűlt a maga gondjával-bajával,
Még jóval napkelte előtt.
Életnagyságú
Műtét utáni rehabilitáció ide vagy oda, a feleségem szerint nem lehet egész nap ágyban dögleni, napfény (D-vitamin?) is kell az embernek. Ülünk tehát Lackó fiammal a hintán, én Shakespeare-drámát olvasok, ő meg – szokása szerint – „unatkozik”. Egy idő után megszólal a gyerek:
– Ha egy könyv életnagyságú lenne, akkor olyan nagy kéne legyen, mint a kertünk.
– Hogy érted ezt? – kérdezem bambán, az olvasásból fölriadva.
– Hát például ha a tűz rendes tűz lenne a könyvben, és a várkastély is...
Nem tudom, mit olvashattak előző nap az anyjával, én mindenesetre nem válaszolok semmit a kölyöknek. Vajon rossz apa vagyok? Lehet, hogy már egy 6 éves gyerek is képes fölfogni, hogy épp ez a(z egyik) lényeg az irodalomban-művészetben? Hogy bár semmi nem valóságos („életnagyságú”), attól még elképzelhető valóságosnak? És hogy a nem-életnagyságú, ám annál tömörebb kis szövegek is hihetetlen pontossággal képesek összefoglalni egy-egy kérdést? Értekeznem kellett volna a manapság oly divatos álhírekről például, majd idézni neki a IV. Henrik II. részének elejéről a „nyelvekkel telefestett HÍR”-t:
„Füleljetek! Ki zárja el a hallás
Útját, mikor a harsány Hír beszél?
Kelettől a lankadó Nyugatig
Postalovam a szél, melyen kibontom
A földgolyón csirázó tetteket:
Nyelvemen örök rágalom lebeg,
A világ minden nyelvén hirdetem,
S álhírekkel tömöm a nép fülét.
Békét beszélek, s mosolya alatt
Rejtett gyülölség sebzi a világot...”?
Vagy föl kellett volna olvasnom neki a IV. Henrik I. részéből a zseniális gazfickó, Falstaff és útonálló társai „hitvallását”, mondván, hogy ez a mai nagykutyákra és cimboráikra is tökéletesen érvényes?
„GADSHILL: Én nem gyalog-csavargókkal társultam, nem hatpennykre utazó nagybotú tolvajokkal, nem is vörös képű, harcsabajszú, kerge sörbogarakkal, de nemesekkel és nagyfejűekkel, polgármesterekkel és nagykutyákkal, azok kitesznek magukért, azok előbb ütnek, mint beszélnek, előbb beszélnek, mint isznak, és előbb isznak, mint prédikálnak. De hazudok, mert folytonosan prédikálnak az ő szentjükről, a közérdekről, azaz nem is prédikálnak róla, hanem prédálnak belőle, mert megnyúzzák és csizmát készítenek belőle maguknak.
PINCÉR: Micsoda? Csizmát a közérdekből? Aztán abba nem megy bele a víz a rossz úton?
GADSHILL: Persze, hogy nem megy; igazsággal van bekenve.”
Szóval: lehet, hogy rossz apa vagyok, amiért elmulasztottam az áltudományos értekezést, viszont később elbicegtem a cirkula-asztalig, segíteni Lackónak kilombfűrészelni a tulipános puzzle-t, hogy kifesthesse, mire az anyja hazaér a munkából:
Mi tagadás, ez a piros tulipán tényleg életnagyságú tulipán.
Nap és Hold, de
ezúttal nem a székely zászló szimbólumairól lesz szó.
Kezdjük talán a Holddal: három nappal ezelőtt térdműtéten estem át Brassóban. Alig múlt el a hátgerincbe kapott érzéstelenítő hatása, leküzdhetetlen cigarettázhatnék jött rám, el is bicegtem járókával a betegeknek fenntartott liftig (a negyedik emeletről kellett lejutni a kórház udvarára, hogy két szál gyors cigarettával elverjem az „éhségemet”). „Sokkal több a beteg az utóbbi napokban – mondja románul a liftesnéni –, úgy látszik, a teljes holdfogyatkozás megzavarja az embereket.” Bár enyhén én is holdkóros vagyok (telihold idején rosszul alszom), nem válaszolok semmit a liftesnéninek, inkább fölidézem magamban a Taviani testvérek Káosz című, Pirandello-novellákból készült filmjét, benne a Holdnyavalyával, illetve gyorsan végigfuttatom a „keresőben”, hogy vajon a Napról láttam-e a Holdnyavalyához hasonló gyönyörűséget. Nos, nincs találat, de semmi baj, hiszen itt van a képzőművészet...
Még mindig a (rossz) térdemnél maradva: nemrég tizenhét napot töltöttem New York Cityben, de be se tettem a lábam Manhattanbe. Elmentem viszont Astoriába, a Noguchi Múzeumba (szálláshelyünktől mindössze két megállónyit kellett hajókázni az East Riveren). Lerobbant gyárépületet vásárolt meg műteremnek a világhírű szobrász, illetve – a világon elsőként – megcsinálta önmaga múzeumát is, egyedül döntve el, hogy egy-egy munkája melyik teremben kapjon helyet. Számomra érthetetlen módon például még a két napot (Sun at Noon, Sun at Midnight) is más-más teremben állította ki, igaz, előbbi 1969-ben készült, a másik meg négy évre rá, 1973-ban. S az egyik ilyen márványból van, a másik meg olyanból.
SUN AT NOON
SUN AT MIDNIGHT
Hát ennyit az én képzőművészeti „affinitásomról”. Legfennebb beállni tudok a műalkotások mögé, mint egy idióta, hogy a szobrok fényéből rám is vetüljön valamennyi. De az tény, hogy a „Noguchi-napok” minimalizmusa legalább akkora hatással volt rám, mint a Brâncuși-szobrok végtelen egyszerűsége (2006-ban láttam először őket a MoMÁ-ban, s hazaérve képes voltam elrohanni Târgu Jiu-ig, hogy „élőben” láthassam Brâncuși főműveit: A hallgatás asztalát, A csók kapuját, illettve a Végtelen oszlopot). Ültem hát egyszemélyes kocsmámban, a 42. emeleti teraszon, s Noguchi-n gondolkoztam – ahelyett, hogy írtam volna, ahogy azt egy hajnalig tartó részegeskedés után becsszóra megígértem volt Király Zoltán kiadóigazgatónak. Csoda-e, hogy a végén kínosan mentegetőző e-mail ment Kolozsvárra:
„Kedves Zolika,
mély szomorúsággal tudatom, hogy a haiku-kötetből nem lett semmi. Pedig – Tanár úr – én készültem! Íme a bizonyíték, hogy nem hazudok:
STRANGEMAN IN NEW YORK
tizenhét napig
New Yorkban – illene hát
bár egy haikut...
NYC, 2018. július 11.”
S ennek is mindjárt egy hónapja lesz! Azóta volt már egy teljes holdfogyatkozás és sok-sok napfelkelte. Persze, a rossz térd és a műtét alaposan bekavart… Mintha lábbal írna az ember…
Roxbury, Woodstock mellett
Olvasom Márton Laci legfrissebb bejegyzésében, hogy J. F. Cooper A kém címmel regényt írt az amerikai függetlenségi háborúról. Azért ragadtam le ennyire ennél az olvasónaplónál, mert 1. ezt a Cooper-regényt én bizony nem olvastam, 2. az elmúlt napokban éppen azokon a tájakon utazgattam, ahol Cooper indiános, illetve függetlenségi háborús történetei megeshettek. El is határoztam gyorsan, hogy újra fogom olvasni Sólyomszeméket, sőt, most már A kémet is megkeresem – ez a minimum, ha az ember ilyen szép napokat tölt New York állam Delaware megyéjében, egészen pontosan: egy bizonyos Roxbury nevű kisvároshoz közeli tanyán, alig néhány mérföldnyire Woodstocktól!
Két-három hektáros kis birtokról van szó, patak folyik át rajta (hal nincsen benne, vagy legalábbis nekem nem volt szerencsém találkozni vele), van egy csónakázható-tutajozható tava, illetve egy kis halastavacskája is, ahonnan a feleségem nagy élvezettel rángatta ki a törpeharcsákat (Lackó fiammal fölásták a fél kertet csali után kutatva, pedig csak a bekötőút melletti díszcsutakokat kellett volna félremozgatniuk, mint tettem én, s fél perc alatt maréknyi gilisztával lettek volna gazdagabbak). A nyaralót a jelenlegi tulajdonos, a hatvanas éveiben járó Tim Bookout édesapja építette, saját két kezével, büszke is volt rá nagyon.
(Fotó: Kirják Attila)
Viszont amit én a legjobban becsültem ebben a tanyában, az a fészer oldalán látható „néprajzi kiállítás” volt. Jónéhány, még számomra is ismeretlen, földművelésnél használt szerszám, aztán ekevas (nyilván faekéhez), aztán lópatkó fölös mennyiségben, aztán rozsdaette, szörnyen idomtalan, piszkosul nehéz kaszák – el nem tudom képzelni, milyen kínlódás lehetett ezekkel a szerszám-szörnyetegekkel dolgozni (én is kézzel kaszálom csíkszentdomokosi kertünket, ezért érzem feljogosítva magam kicsit hosszabban időzni ennél a témánál). Tim bácsi ma már, természetesen, géppel nyírja a füvet, de tényleg nem lehetett semmi – indiánokkal a nyakukon – ilyen eszközökkel hont foglalni (mint a képen is látszik, én csak egy teljesen „ártatlan” székely zászlócskát tűztem ki a házra, nem házfoglalási céllal, hanem mert honvágyós vagyok). S persze, hosszan lehetne lamentálni most azon, hogy az indiánok csak a birtokukat védték, amikor nyakára másztak a fehér embernek! Meg hogy amúgy se küldte senki oda őket (mármint a honfoglalókat). Mert sajnos igenis küldte! Az íreknek például muszáj volt menekülniük a szigetükről az éhhalál elől, mert egy kövér birka nagyobb becsben állt a brit uraknál, mint szerencsétlen embertársuk. Csoda-e (apropó Cooper és függetlenségi háború), hogy a 13 gyarmat végül megelégelte a brit világuralmi törekvések költségeit fizetni, s mondjuk, a Bear Mountain lejtőin, lánccal kötve el a Hudsont, vitézül ellenállt a brit katonáknak!
No de nem prédikálni akarok (pláne nem ilyen közhelyeket), s a Bear Mountain-t amúgy is csak hazafelé jövet ejtettük útba! Addig viszont még sok minden történt Roxbury mellett. Hogy mást ne mondjak, indulás előtt az alábbi disztichont „remekeltem” Tim bácsi vendégkönyvébe:
„Roxbury mellett is megivódott pár deci whisky.
Szép élet, nem igaz? Nőhet a woodstocki »fű«...”
S felőlem tényleg nőhet (mármint a woodstocki „fű”)! Mert mindössze három mérföldnyi kerülőt kellett volna tenni a híres-hírhedt fesztivál helyszínéig, s én egyszerűen nem voltam kíváncsi rá… Azt hiszem, ilyenkor kell mondani, hogy menthetetlenül megvénült az ember…
New York City, 2018. június 27.
Doina Ioanidról
Május 29-én, ilyen-olyan (itt most nem részletezendő) okok miatt ágyban kellett maradnom, s olvasás helyett végigzongoráztam azokon az irodalmi portálokon, amelyekre általában kevés időm jut. Sorra került, természetesen, a www.observatorcultural.ro is, s találtam is csemegézni valót, például a Fragmente de cronici la cărțile Doinei Ioanid, publicate în Franţa şi Belgia című, Doina Ioanid francia nyelvű recepciójáról szóló, igen alapos összeállítást. 2006 óta ismerem Doinát, már akkor és ott, az árkosi műfordító táborban sikerült magyarítanom Doina Levelek Dumitru Tatushoz című halottsiratóját, s azóta is hűségesen fordítom ezeket a furcsa, önéletrajzi ihletettségű, de a román szürrealista költészet legjobb hagyományait is magukba olvasztó prózaverseket. Nemrég fejeztem be a Cusături című Doina Ioanid-kötet (eredeti kiadás: București, 2014, Cartea Românească) fordítását, ahol – korábbi köteteivel ellentétben – az írás mikéntjéről is vall a költőnő:
„Nagyjából három évig dolgoztam ezen a köteten. Tulajdonképpen már akkor elkezdtem a munkát, amikor befejeztem a Sündisznó-szelídítő ritmusok írását. Rövid, naplószerű töredékeket, emlékeket, különféle történetek átiratait jegyeztem le papírdarabkákra, s bedobáltam őket egy ébenfa kancsóba, amelyet valamelyik barátomtól kaptam ajándékba. Aztán egyik pipacsos-kocsmázós nyaramon nekiláttam versekké írni ezeket a papírfecniket. S miközben dolgoztam, a versek, illetve rövid narrációk újabb és újabb költeményeket hívtak elő belőlem. S mindössze három nap alatt az ébenfa kancsó legkülönfélébb papírdarabkáiból megszületett a Varratok. Valamikor 2011 környékén történt mindez, de nem publikáltam azonnal a kötetet, hanem hagytam még kelni egy darabig...” Stb.
Ami igazán tanulságos (legalábbis számomra) ebből az önvallomásból, az a pipacsos-kocsmázós nyárra vonatkozó részlet. Három nap alatt megírni egy kötetet? (46 darab, hosszabb-rövidebb, cím nélküli prózavers szerepel a Varratokban.) Ismerős bizony ez a történet, sőt – érdekes módon – még a fordító munkájára is érvényes: ugyanolyan „készenlét” (hogy ne ihletettségnek nevezzem) szükségeltetik fordítás közben is, mint amikor a versek íródtak. Íme tehát néhány részlet az idén éves 50 éves Doina Ioanid Varratok című kötetéből:
Rengeteg történetem van, több száz. Például az akácerdőről, vagy a csónakos motorbicikliről, ahová elültek esténként a tyúkok. Vagy a divatos sárcsizmákról. Nyaratna csináltuk ezeket a csizmákat, a kertben, amikor a paradicsomot öntözték. Fekete sárból készültek, különféle arabeszkekkel díszítve. Szép indigószínű a föld a talpunk alatt. Mary akkoriban még bolondos kisgyerek volt. Mindegyre a sötétben ücsörögtünk, s egymás szavába vágva meséltünk egymásnak. A szavak szelelőrostaként forogtak, bevilágítva a szobát. Sok idő telt el azóta. A leander és a citromfa eltűnt a tornácról, ahogy a pokróc szélén túli világ is, ahol hangyák és csótányok torlódtak egymásra. Mary már nem kapkod a szavaim után, s azok most véletlenszerűen potyognak le a földre.
***
Aztán eszembe jut, ahogy ablakot pucoltam Húsvét előtt, a baromfiudvarra nyíló ablakot. Eszembe jut a zsák a darabos sóval, néha elmorzsoltam belőle egy marékra valót, mert azt hittem, hogy attól ízesebb lesz. Eszembe jut a csalamádés dézsa, amelyet mindegyre megdézsmáltam, ha Mamuka nem figyelt rám. Eszembe jut a szőlőprés, amelyet nyomtatólóként forgattam, mert imádtam nézni, amikor előbuggyan a vörös lé. Eszembe jut, hogy Don Quijote-t játszottam a szárítórúddal, s betörtem vele az ablakot. De ami mindennek a teteje: az a fészer rmég mindig nem dült össze.
***
Sok év után találkoztam ismét apával. Fényképeket nézegettünk, Mary és én csecsemőkorunkban, Mary és én tinédzserkorunkban. Petrivel a hegyekben, fölhorzsolt orral. Nők, akiket szeretett valaha, most kíváncsian kukucskálnak ki a félhomályból. Élesztővel kelesztett családi történetek. Amerikával nem volt szerencséje, nem lett belőle amerikai, se juhász a hegyekben, amivel Tatust ijesztgette valamikor. Mindvégig művezető maradt a cserzőműhelyben, pedig rengeteg fokozata volt (mi a baj, Dan bácsi, nem tetszik itt nálunk?), dolgozott, kutyákat és fürjeket tenyésztett, küszködött a köszvénnyel, a romanticizmusával és a bosszúvággyal. Két ház maradt a birtokában, meg néhány fénykép, egy tévé, a negyedik feleség, s egy kusza családfa, amelyet esténként néha előhúz a viaszosvászon alól.
***
Fűzfavessző a véraláfutásos égen. Tél közeleg.
***
Kevesen ismerik be, hogy irigyek. Én beismerem: irigylem Bridget Jones-t. Irigylem őt, mert nevetni tud saját magán, s nem szégyelli, ha nevetséges dolgokat mond. Irigylem azokat, akik köpködnek az utcán. Egy alkalommal egyik elemis kollégám percekig kínlódott, hogy megtanítson köpni, amíg már nyálam se volt. Ő messzire, az iskola faláig is el tudott köpni, az én számból meg a cipőmre csorgott a nyál. Irigylem azokat, akik köpni tudnak, mert így kitakarodik belőlük minden fölösleges. Irigylem azokat, akik káromkodnak. Káromkodnak egyet, s már tovább is állnak, mintha mi sem történt volna. Irigylem azokat, akik úgy váltogatják a gondolataikat és érzelmeiket, mint más a zokniját. Mindenkit irigylek, aki nem olyan, mint én: átjáróház elmúlt dolgok számára.
***
Rotterdam, hajnali öt óra. Lemegyek cigizni a szálloda elé. Cigarettám és papírpohárban gőzölgő kávém fölött a kikötő kékes-fehéres fénye. A mólón sirályok sétálnak. Három lépésre tőlem egy középkorú férfi. Matrózvállára rétegekben rakódott az egész zavaros világ. Egyetlen pillantás is elég. Tisztába jövünk egymással. Mindketten messziről jövünk, a szavakon túlról.
„mától errefelé nincsen horgásztilalom már”
– írtam néhány évvel ezelőtt a Második eclogában, s bár nem szép dolog az önidézet, mentségemre szolgál, hogy ma (május 4-én) tényleg kifizettem a horgászengedélyt a 2018-as évre. Általában akkor érkezik meg hozzám is a tavasz, amikor mehetnékem támad – mindegy, hogy hová, csak patak vagy folyó legyen a közelben. Az meg külön öröm, hogy tavaly óta a fiam is elkísér, lám, ötévesen milyen szép, méretes sebes pisztrángot fogott a kölyök, miközben én kénytelen voltam néhány apró zsemlével (magyarul: Petényi márna) vigasztalódni:
Lackó, pisztránggal
A fotón bizonyára mindenkinek a fűzfa ágára fölakadt nájlonzacskó lesz a legfeltűnőbb, de a háttérben bizony van vasbeton híd is, szinte olyan, mint az alábbi Raymond Carver-versben:
Vers Hemingwaynek és W. C. Williamsnek
– Poem for H. & W. C. W. –
az új acélhíd alatt
3 kövér pisztráng
feszül az árnak
a tiszta vízben.
két barát
jön lassan
fölfelé az ösvényen.
egyikük,
ex-nehézsúlyú
bajnok
kopott vadászkalapban,
meg akarja ölni,
vagyis: ki akarja fogni
és megenni a halat.
másikuk,
végzettsége szerint orvos,
tisztában van
a hal esélyeivel,
de szeretné,
ha továbbra is
remegő uszonnyal
feszülne az árnak.
aztán továbbállnak
a fák között,
mezőkön át,
mindvégig
vitatkozva
a kihúnyó
alkonyi fényben,
árral szemben.
S hogy miért épp a „minimalizmus atyja”, Carver jutott eszembe? Mert legalább annyira szeretett horgászni, mint Hemingway. Vagy Csehov. S bár általában a prózája miatt híresült el, én mégis jobban szeretem a verseit. Talán azért, mert minden személyességet a verseibe menekített át. Maradok is a verseinél, kár, hogy nem fordították le magyarra, pedig – ismétlem – számomra izgalmasabbak, mint a „halvérű” Carver-próza!
No de a barkaonline.hu nem „horgászmagazin”, s amúgy is irodalomról kellene írni! Íme tehát egy másik, ezúttal tényleg „irodalmi tárgyú” Carver-vers:
Kérdezd meg
– Ask Him –
Vonakodva bár, de a fiam végül
elkísér a vaskapus
Montparnasse-i temetőbe.
„Miféle párizsi időtöltés ez?”,
szeretné kérdezni. Sőt, kérdezi is.
Jól beszél franciául, le is áll diskurálni
az öreg temetőőrrel, aki önként fölajánlja,
hogy alkalmi tolmácsunk lesz. Hárman megyünk hát tovább
az egymás mellett sorjázó sírkövek között.
Úgy tűnik, mindenki itt nyugszik.
Csönd van, rekkenő hőség, de legalább nem halljuk
a párizsi utca zaját. A temetőőr mindenképp meg akarja mutatni
a tengeralattjáró föltalálójának a sírját, majd Maurice Chevalier-t ajánlja,
végül a huszonnyolc éves korában elhunyt énekesnőt, Nonnie-t,
akinek nagy halom vörösrózsa borítja a sírját.
Én az írók sírját szeretném látni.
A fiam sóhajt. Nem kíváncsi se erre, se arra.
Eleget látott már. Túl van unalmon-mindenen,
rezignált. Guy de Mauppassant; Sartre; Sainte-Beuve;
Gautier; a Goncourt-ok; Paul Verlaine és öreg elvtársa,
Charles Baudelaire. Nála elidőzünk egy kicsit.
Egyik névnek vagy sírnak sincs semmi köze
a fiam vagy a temetőőr nyugodt életéhez.
Akik ma reggel zavartalanul beszélgethetnek és viccelődhetnek
franciául a ragyogó nap alatt.
Ámde rengeteg név áll Baudelaire sírkövén,
nem értem, miért.
Charles Baudelaire neve középen, az anyja neve mellett,
aki pénz kölcsönzött neki, és egész életében aggódott
fia egészsége miatt, illetve hát a szigorú mostohapa neve mellett,
akit utált a költő, s aki utálta a költőt, sőt, mindent, amit ő képviselt.
„Kérdezd meg a barátodat”, mondom a fiamnak. És ő tényleg megkérdezi.
A temetőőr mond valamit, aztán egymásra rakja a kezeit. Így. Aztán
újra. Egyik kéz a másikon. Vigyorog. Rángatja a vállát.
A fiam fordít. De anélkül is értem.
„Mint egy szendvics, papa”, mondja a fiam. „Egy Baudelaire-szendvics.”
Aztán mindhárman továbbmegyünk.
A temetőőrnek mindegy, hogy velünk van-e, vagy valami egyebet csinál.
Meggyújtja a pipáját. Majd ránéz az órájára. Mindjárt
itt az ebédidő. Egy pohár bor sem ártana.
„Kérdezd meg”, mondom, „szeretné-e, hogy ebbe a temetőbe
temessék el, ha meghal.
Kérdezd meg, hová szeretne temetkezni?”
A fiam bármit képes megkérdezni franciául.
Még én is fölismerem a tombeau és a mort szavakat
a kérdésében. A temetőőr megáll.
Nyilvánvaló, hogy valahol máshol jártak a gondolatai.
Víz alatti ütközeteken, például. Esetleg koncerttermekre, mozira gondolt.
Ennivalóra és pohár borra.
Nem romlásra, nem sírba hanyatlásra.
Nem a megsemmisülésre. Nem a halálra.
Néz egyikünkről a másikra.
Miféle rossz vicc akar ez lenni?
Köszön, aztán továbbáll.
Egy szabadtéri kávézó üres asztala felé tart.
Ahol leveheti a sapkáját, és hátrasimíthatja
ősz haját. Nevetésre, beszédfoszlányokra figyelve.
Vagy evőeszközök súlyos csörrenésére. Poharak
csengésére. Az ablakokon megcsillanó napfényre.
Ahogy áttűz a lombok között.
Vagy ahogy utat talál az asztaláig. A poharáig. A kezéig.
„spes nulla ulterior”
„Semmi további remény!” – olvasom Iuvenalis Hetedik szatírájában, s bár alapjáraton optimista ember vagyok, látva a nagyvilágban történülő dolgokat, el is döntöttem, hogy készülő, Sivatag munkacímű, epigramma-, ecloga- és szatíra-töredékeket tartalmazó kötetemnek ez az idézet lesz a mottója. Korábban Shakespeare Athéni Timonjából akartam mottót választani (mondjuk, ezt: „Burn, house; sink, Athens! henceforth hated be / Of Timon, man, and all humanity” [„Dőlj le, Athén! Tűz, gyújtsd fel házam, égesd! / Gyűlölök embert és emberiséget”]; vagy ezt: „Timon will to the woods; where he shall find / The unkindest beast more kinder than mankind” [„Erdőbe megy Timon: ott emberebb / A fenevad, mint itt az emberek”]); mondom, az Athéni Timont olvasgattam, sokszor egymás után, de megijedtem ekkora undortól, s úgy döntöttem, hogy legyen inkább a Iuvenalis-féle idézet, hiszen ez – legalább „nyomokban” – reményt is tartalmaz. Aztán következett Cormac McCarthy Véres délkörök című kötete...
S itt álljunk is meg egy szóra! Általában nem szeretem, ha új szerzőt-olvasnivalót ajánlgatnak nekem („Amíg a Svéd Királyi Akadémia el nem zarándokol, testületileg és mezítláb, a Nagy Orosz Télben, Jasznaja Poljanába, Tolsztoj sírjához, addig nem érdekel, hogy ki kapja az irodalmi Nobel-díjat” – szoktam mondogatni nagyképűen, igazi vidékiként). Nemrég mégis bűnbe estem: március 28-án én is elmentem meghallgatni Bodor Ádámot a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, s lám, elhangzik ott egy név, amit korábban csak a Nem vénnek való vidék című film kapcsán hallottam! Ádám olyan ritkán szokott nyilatkozni olvasmányairól-kortársairól-könyvekről, hogy mindig kétfelé áll a fülem, ha ilyesmikről beszél. És tényleg nem bántam meg, hogy éberen figyeltem: a Bodor Ádám-kortárs McCarthy ott folytatja a Véres délkörökkel, ahol másik nagy kedvencem, William Faulkner abbahagyta: az amerikai „nemzet” (?) születésénél. Bőven az amerikai polgárháború előtt vagyunk még, de már a mexikói–amerikai háború után, egészen pontosan 1849–50-ben. Egy gyerek csapódik a mexikói–amerikai háború veteránjának, a skalpvadász John Joel Glantonnak (1819–1850) a bandájához, s a mexikói kormány megbízásából szorgosan irtja ő is az apacs indiánokat. Az ő „fejlődésregénye” a Véres délkörök, illetve hát... a Sátán „apológiája”, aki McCarthynál a Holden bíró névre hallgat. Kissé átlátszó (amerikai módon átlátszó) az eszme (a tömeggyilkos Glaton „filozófiája” például imígyen foglaltatik össze: „nyugodtan várta bármi következzék is mert az élete minden órában teljes és befejezett volt. Fusson bár együtt a története mások vagy akár nemzetek történetével avagy szakadjon vége azonnal. Régen letett már róla hogy a tettek következményeit mérlegelje s tudván tudva hogy mindenkinek meg vagyon írva a sorsa mégis elevenen tartotta még magában mindazt amivé valaha lehet még ezen a világon avagy ami neki a világ lehet” – figyelem: nem én felejtettem el kitenni a vesszőket, a szerző nem él a szövegtagolás eme elavult eszközével!). Ismétlem, kissé vérszegény az eszme, Holden bírót is megírta már Dosztojevszkij a Nagy Inkvizítorban, no de maga a körítés! Rémületes, hidegrázós, „látomásos” költőket állva hagyó gyönyörűség! Annyira szép, hogy én gyorsan vissza is menekültem a „reménytelenség költőjéhez”, Anton Pavlovics Csehovhoz, „oroszos” kollégámat, Fekete Vincét nyaggatva olyan kérdéssel-kéréssel, hogy nézné meg, milyen sorrendben követik egymást Csehov 1887-es, Szürkületben című kötetének novellái! Fölösleges kérdés? Lehet, hogy tényleg az, de hátha ebből a sorrendből (is) kiderül valami! Mondjuk az, hogy mégis van valamiféle remény. Számomra például megnyugtató volt, hogy Csehov épp a Húsvét éjszakáján című novellát tette a Szürkület végére. Sovány vigasz, de... egy-két napig még ez is vigasz.
