Ütőér

 
LLLNY.jpg

 

Lövétei Lázár László

 

Honvágy

 

– Jó napot, Elvis úr! Megyünk hazafelé?

Tehenész ismerősöm köszöntött így a minap. „LeElvis-ezésemnek” alighanem fényre sötétülő, hippi szemüvegem lehetett az oka, az atyafi bizonyára „John Lennon”-t akart mondani, de így is becsültem az igyekezetét: néhány alkalommal láttam már a baláni eltérőnél, ahogy a sörét kortyolgatta.

Húsz éve élek Csíkszentdomokoson, de alig kéttucat embert ismerek név szerint, tehenész ismerősöm is csak „egy a sok közül”. Most mégsem Csíkszentdomokossal vagy alkalmi ivócimborámmal van bajom, hanem magammal: ismét menni kéne valahová, csak azt nem tudom, hogy hová!

Emlékszem, nagyobbik lányomnak, Julcsinak 3 éve komplett kiselőadást tartottam Chagall I and the Village című festménye előtt:

 

LLLNYChagall.jpg

 

Mondván, hogy ez az én falum. Sőt, lehetne az ő faluja is! Szegény Julcsi! Ahogy a fotón is látszik, eléggé unhatta a pátoszomat! Pedig valahogy el kellene tudni magyarázni, hogy csupa ilyen Chagall-féle vészkijárattal van tele a világ! Vagy előbb-utóbb egyedül is fölfedezi ezeket a féreglyukakat? Cs. Szabó László Hazajáró lélek című esszékötetében olvasom, hogy XY tanár úr nem megtanította nekik az irodalmat, hanem megfertőzte őket irodalommal. Engem ki fertőzött meg ezekkel a dolgokkal? Mert igenis fertőzés eredménye lehet, hogy Chagall faluját is a magaménak gondolom. Az oltyán Marin Sorescu falujáról nem is beszélve! Íme, két vers La Lilieci című, 6 kötetes „falumonográfiájából”:

 

A visszhang

 

Nincs visszhangod, jó uram!
Se jót, se rosszat nem mondhatni rólad.
Minek így élni, minek így kínlódni,
Mikor senki nem tud rólad!...
Emlékszel, ugye, a lótolvajokra?
Mindenféle rongyokba tekerték a lovak patáit,
Hogy ne keltsenek zajt, mikor kivezetik őket a pajtából.
De ki lopott el minket, jó uram? Miféle barom, miféle fajtiszta gebe
Lett belőlünk?

Menj csak föl a Bojii-tetőre,
S kiabálj... hadd lássuk, meghallja-e valaki a hangodat!
– És mit kiabáljak?
– Amit akarsz... Például azt, hogy jó lenne egy kis eső...
Meglátod, mi történik majd akkor!
– Miért, mi fog történni?
– Éppen erről van szó, hogy nem fog történni semmi.
Mintha tűvel bökődnéd az eget,
Senki nem mondja, hogy „jaj”,
Se a szentek, se senki más nem mondja, hogy „jaj”,
Ha tűvel bökődöd az eget.

Mert nincs visszhangod, jó uram!

 

A kút

 

Ha napkelte előtt mégy a kútra,
Egy csomó asszonyt láthatsz a káva körül,
Vizet húznak a mélyből, hadonásznak össze-vissza
Vagy varázsigéket mormolnak.
Valósággal sorban állnak a friss víznél, mert a kút vize afféle patika nekik,
Mindenféle orvosság megvan benne.
Egyeseket például apró gyermek várja otthon, de elmeddültek,
Mert földre csöppent csecsükből a tej,
Ahol összemászkálták a hangyák.
Vagy ha szülés után egy gyermekágyas asszony először lépte át háza küszöbét,
Viszont az anyósa elfelejtette vízzel lespriccelni és sózott hagymával kínálni,
Nos, ez a fiatalasszony is ott áll most a sorban.
Pólya van nála, kanalat
És hagymát csomagolt bele.
Fölhúzza a kútból a vizet, háromszor merít a kanállal a vödörből, megissza,
Majd ezt mormolja:
„Kanálból iszom a vizet,
Hogy tehénmód’ adjak tejet.”

Aztán megbontja a hagymát, mondván:
„Haja, haja, hagyma haja,
Hadd tejeljek, mint a kanca.”

Így volt bizony ezelőtt a kútnál,
Akkor még tudták, hogy a víz nemcsak víz,
Hanem mindenhez köze van, ami az emberrel történik,
S az összes fehérnép a kút köré gyűlt a maga gondjával-bajával,
Még jóval napkelte előtt.


 
Életnagyságú

 

Műtét utáni rehabilitáció ide vagy oda, a feleségem szerint nem lehet egész nap ágyban dögleni, napfény (D-vitamin?) is kell az embernek. Ülünk tehát Lackó fiammal a hintán, én Shakespeare-drámát olvasok, ő meg – szokása szerint – „unatkozik”. Egy idő után megszólal a gyerek:

 

– Ha egy könyv életnagyságú lenne, akkor olyan nagy kéne legyen, mint a kertünk.
– Hogy érted ezt? – kérdezem bambán, az olvasásból fölriadva.
– Hát például ha a tűz rendes tűz lenne a könyvben, és a várkastély is...

 

Nem tudom, mit olvashattak előző nap az anyjával, én mindenesetre nem válaszolok semmit a kölyöknek. Vajon rossz apa vagyok? Lehet, hogy már egy 6 éves gyerek is képes fölfogni, hogy épp ez a(z egyik) lényeg az irodalomban-művészetben? Hogy bár semmi nem valóságos („életnagyságú”), attól még elképzelhető valóságosnak? És hogy a nem-életnagyságú, ám annál tömörebb kis szövegek is hihetetlen pontossággal képesek összefoglalni egy-egy kérdést? Értekeznem kellett volna a manapság oly divatos álhírekről például, majd idézni neki a IV. Henrik II. részének elejéről a „nyelvekkel telefestett HÍR”-t:

 

„Füleljetek! Ki zárja el a hallás
Útját, mikor a harsány Hír beszél?
Kelettől a lankadó Nyugatig
Postalovam a szél, melyen kibontom
A földgolyón csirázó tetteket:
Nyelvemen örök rágalom lebeg,
A világ minden nyelvén hirdetem,
S álhírekkel tömöm a nép fülét.
Békét beszélek, s mosolya alatt
Rejtett gyülölség sebzi a világot...”?

 

Vagy föl kellett volna olvasnom neki a IV. Henrik I. részéből a zseniális gazfickó, Falstaff és útonálló társai „hitvallását”, mondván, hogy ez a mai nagykutyákra és cimboráikra is tökéletesen érvényes?

 

„GADSHILL: Én nem gyalog-csavargókkal társultam, nem hatpennykre utazó nagybotú tolvajokkal, nem is vörös képű, harcsabajszú, kerge sörbogarakkal, de nemesekkel és nagyfejűekkel, polgármesterekkel és nagykutyákkal, azok kitesznek magukért, azok előbb ütnek, mint beszélnek, előbb beszélnek, mint isznak, és előbb isznak, mint prédikálnak. De hazudok, mert folytonosan prédikálnak az ő szentjükről, a közérdekről, azaz nem is prédikálnak róla, hanem prédálnak belőle, mert megnyúzzák és csizmát készítenek belőle maguknak.

PINCÉR: Micsoda? Csizmát a közérdekből? Aztán abba nem megy bele a víz a rossz úton?

GADSHILL: Persze, hogy nem megy; igazsággal van bekenve.”

 

Szóval: lehet, hogy rossz apa vagyok, amiért elmulasztottam az áltudományos értekezést, viszont később elbicegtem a cirkula-asztalig, segíteni Lackónak kilombfűrészelni a tulipános puzzle-t, hogy kifesthesse, mire az anyja hazaér a munkából:

 

 tulipan.jpg

 

Mi tagadás, ez a piros tulipán tényleg életnagyságú tulipán.

 


 

Nap és Hold, de

 

ezúttal nem a székely zászló szimbólumairól lesz szó.

Kezdjük talán a Holddal: három nappal ezelőtt térdműtéten estem át Brassóban. Alig múlt el a hátgerincbe kapott érzéstelenítő hatása, leküzdhetetlen cigarettázhatnék jött rám, el is bicegtem járókával a betegeknek fenntartott liftig (a negyedik emeletről kellett lejutni a kórház udvarára, hogy két szál gyors cigarettával elverjem az „éhségemet”). „Sokkal több a beteg az utóbbi napokban – mondja románul a liftesnéni –, úgy látszik, a teljes holdfogyatkozás megzavarja az embereket.” Bár enyhén én is holdkóros vagyok (telihold idején rosszul alszom), nem válaszolok semmit a liftesnéninek, inkább fölidézem magamban a Taviani testvérek Káosz című, Pirandello-novellákból készült filmjét, benne a Holdnyavalyával, illetve gyorsan végigfuttatom a „keresőben”, hogy vajon a Napról láttam-e a Holdnyavalyához hasonló gyönyörűséget. Nos, nincs találat, de semmi baj, hiszen itt van a képzőművészet...

Még mindig a (rossz) térdemnél maradva: nemrég tizenhét napot töltöttem New York Cityben, de be se tettem a lábam Manhattanbe. Elmentem viszont Astoriába, a Noguchi Múzeumba (szálláshelyünktől mindössze két megállónyit kellett hajókázni az East Riveren). Lerobbant gyárépületet vásárolt meg műteremnek a világhírű szobrász, illetve – a világon elsőként – megcsinálta önmaga múzeumát is, egyedül döntve el, hogy egy-egy munkája melyik teremben kapjon helyet. Számomra érthetetlen módon például még a két napot (Sun at Noon, Sun at Midnight) is más-más teremben állította ki, igaz, előbbi 1969-ben készült, a másik meg négy évre rá, 1973-ban. S az egyik ilyen márványból van, a másik meg olyanból.

 

Sun_at_NoonJO.jpg
SUN AT NOON

 

Sun_at_MidnightJO.jpg
SUN AT MIDNIGHT

 

Hát ennyit az én képzőművészeti „affinitásomról”. Legfennebb beállni tudok a műalkotások mögé, mint egy idióta, hogy a szobrok fényéből rám is vetüljön valamennyi. De az tény, hogy a „Noguchi-napok” minimalizmusa legalább akkora hatással volt rám, mint a Brâncuși-szobrok végtelen egyszerűsége (2006-ban láttam először őket a MoMÁ-ban, s hazaérve képes voltam elrohanni Târgu Jiu-ig, hogy „élőben” láthassam Brâncuși főműveit: A hallgatás asztalát, A csók kapuját, illettve a Végtelen oszlopot). Ültem hát egyszemélyes kocsmámban, a 42. emeleti teraszon, s Noguchi-n gondolkoztam – ahelyett, hogy írtam volna, ahogy azt egy hajnalig tartó részegeskedés után becsszóra megígértem volt Király Zoltán kiadóigazgatónak. Csoda-e, hogy a végén kínosan mentegetőző e-mail ment Kolozsvárra:

„Kedves Zolika,

mély szomorúsággal tudatom, hogy a haiku-kötetből nem lett semmi. Pedig – Tanár úr – én készültem! Íme a bizonyíték, hogy nem hazudok:

 

STRANGEMAN IN NEW YORK

 

tizenhét napig
New Yorkban – illene hát
bár egy haikut...

 

NYC, 2018. július 11.

 

S ennek is mindjárt egy  hónapja lesz! Azóta volt már egy teljes holdfogyatkozás és sok-sok napfelkelte. Persze, a rossz térd és a műtét alaposan bekavart… Mintha lábbal írna az ember… 


 

Roxbury, Woodstock mellett

 

Olvasom Márton Laci legfrissebb bejegyzésében, hogy J. F. Cooper A kém címmel regényt írt az amerikai függetlenségi háborúról. Azért ragadtam le ennyire ennél az olvasónaplónál, mert 1. ezt a Cooper-regényt én bizony nem olvastam, 2. az elmúlt napokban éppen azokon a tájakon utazgattam, ahol Cooper indiános, illetve függetlenségi háborús történetei megeshettek. El is határoztam gyorsan, hogy újra fogom olvasni Sólyomszeméket, sőt, most már A kémet is megkeresem – ez a minimum, ha az ember ilyen szép napokat tölt New York állam Delaware megyéjében, egészen pontosan: egy bizonyos Roxbury nevű kisvároshoz közeli tanyán, alig néhány mérföldnyire Woodstocktól!

Két-három hektáros kis birtokról van szó, patak folyik át rajta (hal nincsen benne, vagy legalábbis nekem nem volt szerencsém találkozni vele), van egy csónakázható-tutajozható tava, illetve egy kis halastavacskája is, ahonnan a feleségem nagy élvezettel rángatta ki a törpeharcsákat (Lackó fiammal fölásták a fél kertet csali után kutatva, pedig csak a bekötőút melletti díszcsutakokat kellett volna félremozgatniuk, mint tettem én, s fél perc alatt maréknyi gilisztával lettek volna gazdagabbak). A nyaralót a jelenlegi tulajdonos, a hatvanas éveiben járó Tim Bookout édesapja építette, saját két kezével, büszke is volt rá nagyon.

 

Roxbury.jpg

(Fotó: Kirják Attila)

 

Viszont amit én a legjobban becsültem ebben a tanyában, az a fészer oldalán látható „néprajzi kiállítás” volt. Jónéhány, még számomra is ismeretlen, földművelésnél használt szerszám, aztán ekevas (nyilván faekéhez), aztán lópatkó fölös mennyiségben, aztán rozsdaette, szörnyen idomtalan, piszkosul nehéz kaszák – el nem tudom képzelni, milyen kínlódás lehetett ezekkel a szerszám-szörnyetegekkel dolgozni (én is kézzel kaszálom csíkszentdomokosi kertünket, ezért érzem feljogosítva magam kicsit hosszabban időzni ennél a témánál). Tim bácsi ma már, természetesen, géppel nyírja a füvet, de tényleg nem lehetett semmi – indiánokkal a nyakukon – ilyen eszközökkel hont foglalni (mint a képen is látszik, én csak egy teljesen „ártatlan” székely zászlócskát tűztem ki a házra, nem házfoglalási céllal, hanem mert honvágyós vagyok). S persze, hosszan lehetne lamentálni most azon, hogy az indiánok csak a birtokukat védték, amikor nyakára másztak a fehér embernek! Meg hogy amúgy se küldte senki oda őket (mármint a honfoglalókat). Mert sajnos igenis küldte! Az íreknek például muszáj volt menekülniük a szigetükről az éhhalál elől, mert egy kövér birka nagyobb becsben állt a brit uraknál, mint szerencsétlen embertársuk. Csoda-e (apropó Cooper és függetlenségi háború), hogy a 13 gyarmat végül megelégelte a brit világuralmi törekvések költségeit fizetni, s mondjuk, a Bear Mountain lejtőin, lánccal kötve el a Hudsont, vitézül ellenállt a brit katonáknak!

No de nem prédikálni akarok (pláne nem ilyen közhelyeket), s a Bear Mountain-t amúgy is csak hazafelé jövet ejtettük útba! Addig viszont még sok minden történt Roxbury mellett. Hogy mást ne mondjak, indulás előtt az alábbi disztichont „remekeltem” Tim bácsi vendégkönyvébe:

 

„Roxbury mellett is megivódott pár deci whisky.

Szép élet, nem igaz? Nőhet a woodstocki »fű«...”

 

S felőlem tényleg nőhet (mármint a woodstocki „fű”)! Mert mindössze három mérföldnyi kerülőt kellett volna tenni a híres-hírhedt fesztivál helyszínéig, s én egyszerűen nem voltam kíváncsi rá… Azt hiszem, ilyenkor kell mondani, hogy menthetetlenül megvénült az ember…

 

New York City, 2018. június 27.

 


 

 

Doina Ioanidról

 

Május 29-én, ilyen-olyan (itt most nem részletezendő) okok miatt ágyban kellett maradnom, s olvasás helyett végigzongoráztam azokon az irodalmi portálokon, amelyekre általában kevés időm jut. Sorra került, természetesen, a www.observatorcultural.ro is, s találtam is csemegézni valót, például a Fragmente de cronici la cărțile Doinei Ioanid, publicate în Franţa şi Belgia című, Doina Ioanid francia nyelvű recepciójáról szóló, igen alapos összeállítást. 2006 óta ismerem Doinát, már akkor és ott, az árkosi műfordító táborban sikerült magyarítanom Doina Levelek Dumitru Tatushoz című halottsiratóját, s azóta is hűségesen fordítom ezeket a furcsa, önéletrajzi ihletettségű, de a román szürrealista költészet legjobb hagyományait is magukba olvasztó prózaverseket. Nemrég fejeztem be a Cusături című Doina Ioanid-kötet (eredeti kiadás: București, 2014, Cartea Românească) fordítását, ahol – korábbi köteteivel ellentétben – az írás mikéntjéről is vall a költőnő:

 

„Nagyjából három évig dolgoztam ezen a köteten. Tulajdonképpen már akkor elkezdtem a munkát, amikor befejeztem a Sündisznó-szelídítő ritmusok írását. Rövid, naplószerű töredékeket, emlékeket, különféle történetek átiratait jegyeztem le papírdarabkákra, s bedobáltam őket egy ébenfa kancsóba, amelyet valamelyik barátomtól kaptam ajándékba. Aztán egyik pipacsos-kocsmázós nyaramon nekiláttam versekké írni ezeket a papírfecniket. S miközben dolgoztam, a versek, illetve rövid narrációk újabb és újabb költeményeket hívtak elő belőlem. S mindössze három nap alatt az ébenfa kancsó legkülönfélébb papírdarabkáiból megszületett a Varratok. Valamikor 2011 környékén történt mindez, de nem publikáltam azonnal a kötetet, hanem hagytam még kelni egy darabig...” Stb.

 

Ami igazán tanulságos (legalábbis számomra) ebből az önvallomásból, az a pipacsos-kocsmázós nyárra vonatkozó részlet. Három nap alatt megírni egy kötetet? (46 darab, hosszabb-rövidebb, cím nélküli prózavers szerepel a Varratokban.) Ismerős bizony ez a történet, sőt – érdekes módon – még a fordító munkájára is érvényes: ugyanolyan „készenlét” (hogy ne ihletettségnek nevezzem) szükségeltetik fordítás közben is, mint amikor a versek íródtak. Íme tehát néhány részlet az idén éves 50 éves Doina Ioanid Varratok című kötetéből:

 

cusaturi-produs_imagine.jpg

 

Rengeteg történetem van, több száz. Például az akácerdőről, vagy a csónakos motorbicikliről, ahová elültek esténként a tyúkok. Vagy a divatos sárcsizmákról. Nyaratna csináltuk ezeket a csizmákat, a kertben, amikor a paradicsomot öntözték. Fekete sárból készültek, különféle arabeszkekkel díszítve. Szép indigószínű a föld a talpunk alatt. Mary akkoriban még bolondos kisgyerek volt. Mindegyre a sötétben ücsörögtünk, s egymás szavába vágva meséltünk egymásnak. A szavak szelelőrostaként forogtak, bevilágítva a szobát. Sok idő telt el azóta. A leander és a citromfa eltűnt a tornácról, ahogy a pokróc szélén túli világ is, ahol hangyák és csótányok torlódtak egymásra. Mary már nem kapkod a szavaim után, s azok  most véletlenszerűen potyognak le a földre.

 

***

Aztán eszembe jut, ahogy ablakot pucoltam Húsvét előtt, a baromfiudvarra nyíló ablakot. Eszembe jut a zsák a darabos sóval, néha elmorzsoltam belőle egy marékra valót, mert azt hittem, hogy attól ízesebb lesz. Eszembe jut a csalamádés dézsa, amelyet mindegyre megdézsmáltam, ha Mamuka nem figyelt rám. Eszembe jut a szőlőprés, amelyet nyomtatólóként forgattam, mert imádtam nézni, amikor előbuggyan a vörös lé. Eszembe jut, hogy Don Quijote-t játszottam a szárítórúddal, s betörtem vele az ablakot. De ami mindennek a teteje: az a fészer rmég mindig nem dült össze.  

 

***

Sok év után találkoztam ismét apával. Fényképeket nézegettünk, Mary és én csecsemőkorunkban, Mary és én tinédzserkorunkban. Petrivel a hegyekben, fölhorzsolt orral. Nők, akiket szeretett valaha, most kíváncsian kukucskálnak ki a félhomályból. Élesztővel kelesztett családi történetek. Amerikával nem volt szerencséje, nem lett belőle amerikai, se juhász a hegyekben, amivel Tatust ijesztgette valamikor. Mindvégig művezető maradt a cserzőműhelyben, pedig rengeteg fokozata volt (mi a baj, Dan bácsi, nem tetszik itt nálunk?), dolgozott, kutyákat és fürjeket tenyésztett, küszködött a köszvénnyel, a romanticizmusával és a bosszúvággyal. Két ház maradt a birtokában, meg néhány fénykép, egy tévé, a negyedik feleség, s egy kusza családfa, amelyet esténként néha előhúz a viaszosvászon alól.

 

***

Fűzfavessző a véraláfutásos égen. Tél közeleg.

 

***

Kevesen ismerik be, hogy irigyek. Én beismerem: irigylem Bridget Jones-t. Irigylem őt, mert nevetni tud saját magán, s nem szégyelli, ha nevetséges dolgokat mond. Irigylem azokat, akik köpködnek az utcán. Egy alkalommal egyik elemis kollégám percekig kínlódott, hogy megtanítson köpni, amíg már nyálam se volt. Ő messzire, az iskola faláig is el tudott köpni, az én számból meg a cipőmre csorgott a nyál. Irigylem azokat, akik köpni tudnak, mert így kitakarodik belőlük minden fölösleges. Irigylem azokat, akik káromkodnak. Káromkodnak egyet, s már tovább is állnak, mintha mi sem történt volna. Irigylem azokat, akik úgy váltogatják a gondolataikat és érzelmeiket, mint más a zokniját. Mindenkit irigylek, aki nem olyan, mint én: átjáróház elmúlt dolgok számára.

 

***

Rotterdam, hajnali öt óra. Lemegyek cigizni a szálloda elé. Cigarettám és papírpohárban gőzölgő kávém fölött a kikötő kékes-fehéres fénye. A mólón sirályok sétálnak. Három lépésre tőlem egy középkorú férfi. Matrózvállára rétegekben rakódott az egész zavaros világ. Egyetlen pillantás is elég. Tisztába jövünk egymással. Mindketten messziről jövünk, a szavakon túlról.


 

„mától errefelé nincsen horgásztilalom már”

 

– írtam néhány évvel ezelőtt a Második eclogában, s bár nem szép dolog az önidézet, mentségemre szolgál, hogy ma (május 4-én) tényleg kifizettem a horgászengedélyt a 2018-as évre. Általában akkor érkezik meg hozzám is a tavasz, amikor mehetnékem támad – mindegy, hogy hová, csak patak vagy folyó legyen a közelben. Az meg külön öröm, hogy tavaly óta a fiam is elkísér, lám, ötévesen milyen szép, méretes sebes pisztrángot fogott a kölyök, miközben én kénytelen voltam néhány apró zsemlével (magyarul: Petényi márna) vigasztalódni:

 

Lacko_pisztrang.jpg
Lackó, pisztránggal

 

A fotón bizonyára mindenkinek a fűzfa ágára fölakadt nájlonzacskó lesz a legfeltűnőbb, de a háttérben bizony van vasbeton híd is, szinte olyan, mint az alábbi Raymond Carver-versben:

 

Vers Hemingwaynek és W. C. Williamsnek

– Poem for H. & W. C. W. –

 

az új acélhíd alatt
     3 kövér pisztráng
feszül az árnak
     a tiszta vízben.
két barát
     jön lassan
fölfelé az ösvényen.
     egyikük,
ex-nehézsúlyú
     bajnok
kopott vadászkalapban,
     meg akarja ölni,
vagyis: ki akarja fogni
     és megenni a halat.
másikuk,
     végzettsége szerint orvos,
tisztában van
     a hal esélyeivel,
de szeretné,
     ha továbbra is
remegő uszonnyal
     feszülne az árnak.
aztán továbbállnak
     a fák között,
mezőkön át,
     mindvégig
vitatkozva
     a kihúnyó
alkonyi fényben,
     árral szemben.

 

S hogy miért épp a „minimalizmus atyja”, Carver jutott eszembe? Mert legalább annyira szeretett horgászni, mint Hemingway. Vagy Csehov. S bár általában a prózája miatt híresült el, én mégis jobban szeretem a verseit. Talán azért, mert minden személyességet a verseibe menekített át. Maradok is a verseinél, kár, hogy nem fordították le magyarra, pedig – ismétlem – számomra izgalmasabbak, mint a „halvérű” Carver-próza!

No de a barkaonline.hu nem „horgászmagazin”, s amúgy is irodalomról kellene írni! Íme tehát egy másik, ezúttal tényleg „irodalmi tárgyú” Carver-vers:

 

Kérdezd meg

– Ask Him –

 

Vonakodva bár, de a fiam végül
elkísér a vaskapus
Montparnasse-i temetőbe.
„Miféle párizsi időtöltés ez?”,
szeretné  kérdezni. Sőt, kérdezi is.
Jól beszél franciául, le is áll diskurálni
az öreg temetőőrrel, aki önként fölajánlja,
hogy alkalmi tolmácsunk lesz. Hárman megyünk hát tovább
az egymás mellett sorjázó sírkövek között.
Úgy tűnik, mindenki itt nyugszik.

Csönd van, rekkenő hőség, de legalább nem halljuk
a párizsi utca zaját. A temetőőr mindenképp meg akarja mutatni
a tengeralattjáró föltalálójának a sírját, majd Maurice Chevalier-t ajánlja,
végül a huszonnyolc éves korában elhunyt énekesnőt, Nonnie-t,
akinek nagy halom vörösrózsa borítja a sírját.

Én az írók sírját szeretném látni.
A fiam sóhajt. Nem kíváncsi se erre, se arra.
Eleget látott már. Túl van unalmon-mindenen,
rezignált. Guy de Mauppassant; Sartre; Sainte-Beuve;
Gautier; a Goncourt-ok; Paul Verlaine és öreg elvtársa,
Charles Baudelaire. Nála elidőzünk egy kicsit.

Egyik névnek vagy sírnak sincs semmi köze
a fiam vagy a temetőőr nyugodt életéhez.
Akik ma reggel zavartalanul beszélgethetnek és viccelődhetnek
franciául a ragyogó nap alatt.
Ámde rengeteg név áll Baudelaire sírkövén,
nem értem, miért.
Charles Baudelaire neve középen, az anyja neve mellett,
aki pénz kölcsönzött neki, és egész életében aggódott
fia egészsége miatt, illetve hát a szigorú mostohapa neve mellett,
akit utált a költő, s aki utálta a költőt, sőt, mindent, amit ő képviselt.
„Kérdezd meg a barátodat”, mondom a fiamnak. És ő tényleg megkérdezi.
A temetőőr mond valamit, aztán egymásra rakja a kezeit. Így. Aztán
újra. Egyik kéz a másikon. Vigyorog. Rángatja a vállát.
A fiam fordít. De anélkül is értem.
„Mint egy szendvics, papa”, mondja a fiam. „Egy Baudelaire-szendvics.”

Aztán mindhárman továbbmegyünk.
A temetőőrnek mindegy, hogy velünk van-e, vagy valami egyebet csinál.
Meggyújtja a pipáját. Majd ránéz az órájára. Mindjárt
itt az ebédidő. Egy pohár bor sem ártana.
„Kérdezd meg”, mondom, „szeretné-e, hogy ebbe a temetőbe
temessék el, ha meghal.
Kérdezd meg, hová szeretne temetkezni?”
A fiam bármit képes megkérdezni franciául.
Még én is fölismerem a tombeau és a mort szavakat
a kérdésében. A temetőőr megáll.
Nyilvánvaló, hogy valahol máshol jártak a gondolatai.
Víz alatti ütközeteken, például. Esetleg koncerttermekre, mozira gondolt.
Ennivalóra és pohár borra.
Nem romlásra, nem sírba hanyatlásra.
Nem a megsemmisülésre. Nem a halálra.

Néz egyikünkről a másikra.
Miféle rossz vicc akar ez lenni?
Köszön, aztán továbbáll.
Egy szabadtéri kávézó üres asztala felé tart.
Ahol leveheti a sapkáját, és hátrasimíthatja
ősz haját. Nevetésre, beszédfoszlányokra figyelve.
Vagy evőeszközök súlyos csörrenésére. Poharak
csengésére. Az ablakokon megcsillanó napfényre.
Ahogy áttűz a lombok között.
Vagy ahogy utat talál az asztaláig. A poharáig. A kezéig.

 


 

„spes nulla ulterior”

 

„Semmi további remény!” – olvasom Iuvenalis Hetedik szatírájában, s bár alapjáraton optimista ember vagyok, látva a nagyvilágban történülő dolgokat, el is döntöttem, hogy készülő, Sivatag munkacímű, epigramma-, ecloga- és szatíra-töredékeket tartalmazó kötetemnek ez az idézet lesz a mottója. Korábban Shakespeare Athéni Timonjából akartam mottót választani (mondjuk, ezt: „Burn, house; sink, Athens! henceforth hated be / Of Timon, man, and all humanity” [„Dőlj le, Athén! Tűz, gyújtsd fel házam, égesd! / Gyűlölök embert és emberiséget”]; vagy ezt: „Timon will to the woods; where he shall find / The unkindest beast more kinder than mankind” [„Erdőbe megy Timon: ott emberebb / A fenevad, mint itt az emberek”]); mondom, az Athéni Timont olvasgattam, sokszor egymás után, de megijedtem ekkora undortól, s úgy döntöttem, hogy legyen inkább a Iuvenalis-féle idézet, hiszen ez – legalább „nyomokban” – reményt is tartalmaz. Aztán következett Cormac McCarthy Véres délkörök című kötete...

S itt álljunk is meg egy szóra! Általában nem szeretem, ha új szerzőt-olvasnivalót ajánlgatnak nekem („Amíg a Svéd Királyi Akadémia el nem zarándokol, testületileg és mezítláb, a Nagy Orosz Télben, Jasznaja Poljanába, Tolsztoj sírjához, addig nem érdekel, hogy ki kapja az irodalmi Nobel-díjat” – szoktam mondogatni nagyképűen, igazi vidékiként). Nemrég mégis bűnbe estem: március 28-án én is elmentem meghallgatni Bodor Ádámot a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban, s lám, elhangzik ott egy név, amit korábban csak a Nem vénnek való vidék című film kapcsán hallottam! Ádám olyan ritkán szokott nyilatkozni olvasmányairól-kortársairól-könyvekről, hogy mindig kétfelé áll a fülem, ha ilyesmikről beszél. És tényleg nem bántam meg, hogy éberen figyeltem: a Bodor Ádám-kortárs McCarthy ott folytatja a Véres délkörökkel, ahol másik nagy kedvencem, William Faulkner abbahagyta: az amerikai „nemzet” (?) születésénél. Bőven az amerikai polgárháború előtt vagyunk még, de már a mexikói–amerikai háború után, egészen pontosan 1849–50-ben. Egy gyerek csapódik a mexikói–amerikai háború veteránjának, a skalpvadász John Joel Glantonnak (1819–1850) a bandájához, s a mexikói kormány megbízásából szorgosan irtja ő is az apacs indiánokat. Az ő „fejlődésregénye” a Véres délkörök, illetve hát... a Sátán „apológiája”, aki McCarthynál a Holden bíró névre hallgat. Kissé átlátszó (amerikai módon átlátszó) az eszme (a tömeggyilkos Glaton „filozófiája” például imígyen foglaltatik össze: „nyugodtan várta bármi következzék is mert az élete minden órában teljes és befejezett volt. Fusson bár együtt a története mások vagy akár nemzetek történetével avagy szakadjon vége azonnal. Régen letett már róla hogy a tettek következményeit mérlegelje s tudván tudva hogy mindenkinek meg vagyon írva a sorsa mégis elevenen tartotta még magában mindazt amivé valaha lehet még ezen a világon avagy ami neki a világ lehet” – figyelem: nem én felejtettem el kitenni a vesszőket, a szerző nem él a szövegtagolás eme elavult eszközével!). Ismétlem, kissé vérszegény az eszme, Holden bírót is megírta már Dosztojevszkij a Nagy Inkvizítorban, no de maga a körítés! Rémületes, hidegrázós, „látomásos” költőket állva hagyó gyönyörűség! Annyira szép, hogy én gyorsan vissza is menekültem a „reménytelenség költőjéhez”, Anton Pavlovics Csehovhoz, „oroszos” kollégámat, Fekete Vincét nyaggatva olyan kérdéssel-kéréssel, hogy nézné meg, milyen sorrendben követik egymást Csehov 1887-es, Szürkületben című kötetének novellái! Fölösleges kérdés? Lehet, hogy tényleg az, de hátha ebből a sorrendből (is) kiderül valami! Mondjuk az, hogy mégis van valamiféle remény. Számomra például megnyugtató volt, hogy Csehov épp a Húsvét éjszakáján című novellát tette a Szürkület végére. Sovány vigasz, de... egy-két napig még ez is vigasz.


 Főoldal

2018. október 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA