Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.
Pécsi Györgyi
Irodalmi humor – a játék öröme
A napokban elugrottam a könyvesboltba megrendelt könyveimért, és, ami talán soha nem történt meg velem, anélkül, hogy tüzetesen megvizsgáltam, vagy legalább fél szemmel belesandítottam volna, még egy könyvet bedobtam a kosaramba. Bödőcs Tibor Addig se iszik című kötetét. Bevallom, a szerzőtől azon kívül, hogy búcsúszentlászlói (közel az én szülőföldemhez), nem sok mindent tudok, imitt-amott kukkantottam csak bele pár percre néhány műsorába. Valamikor, ifjú koromban elment a kedvem a rémes szilveszteri meg mindenféle kabaréktól, dőlt belőlük a kényszeredettség meg az erőltetett aktualitás. Bödőcs üde, friss hangot hozott a kabaréba, rokonszenves volt és természetes. Gondoltam, gyorsan átfutom a könyvét, tényleg, miféle is ez a zalai ember, aztán húsvétra továbbpasszolom valamelyik családtagomnak – ha már a megjelenését követő lelkesült visszhang ellenére eleddig ellenálltam a kísértésnek. (Könnyen ment, a komoly művekre figyelek, a zajos sikerrel szemben eleve bizalmatlan vagyok, meg hát az élet is rövid.)
Bödőcs nyerő lapot húzott, nem teremtett új stílust, de írói paródiái Krúdytól, Hemingwaytól Hamvason, Bodor Ádámon át Cserna-Szabó Andrásig könnyedek, elegánsak, találnak.
Paródiát nem lehet merő ihletből írni, egy fröccs vagy sör mellett, mélabúsan nekiveselkedni az üres papírlapnak, lássuk, uramisten, mire megyünk ketten elszánással (addig se iszik, ld. atyai intelem). De olvasni, azt hiszem, tulajdonképpen bármilyen élethelyzetben lehet, spleenes hangulatban szerintem jobban.
Talán nem hagyja el a középiskolát egyetlen fiatal sem anélkül, hogy ne olvasná Karinthy Így írtok tijét, legalább néhányszor. Nem emlékszem, mikor kerültek elém a valóságos Szabolcska Mihály klapanciái, de ezer az egyhez, hogy Karinthy után bármely szövegkörnyezetben felismertem volna néhány sora alapján is. Aztán persze le kellett szakadni Karinthyról, hogy ne az ő görbe tükrén át lássam Adyt vagy Kosztolányit.
Óh, Karinthy, hát igen! – sóhajtoztuk. S egyszer csak megjelentek a Tamások, Reményi József és Tarján, és fergeteges, pimasz derűvel újrateremtették a műfajt. Reményin nem lepődtem meg, hogy ily populáris műfajra vetemedik, Tarján Tamáson igen. Nagyra becsültem minőségérzékét, következetességét, elképesztő olvasottságát, napra kész tájékozottságát, pontosságát (ahogy Reményiét is), de személyes találkozásainkkor kicsit feszélyezve éreztem magamat. Talán soha nem volt igazán oldott a beszélgetésünk, Tamás fegyelmezettsége és fegyelmezett figyelme – oktalanul – valamiféle vizsgadrukkot hívott elő belőlem. Nehezen tudtam elképzelni felszabadultan, uram bocsá’, nyerítve a röhögéstől, holott nyilván valami ilyesféle lelkülettel írhatta remekebbnél remekebb paródiáik rá eső részét.
2011–2016 között játékos költőversenyt hirdettünk a Kortársban, arra kértük a meghívott versenyzőket (a lap gyakran publikáló szerzőit), hogy klasszikusaink általunk kiemelt pár sorát beépítve tetszőleges stílusban írjanak verset. 35 költő összesen 76 pompás, vonzóan pazar költeménye a végeredmény – a fájdalmasan elégikustól a játszi frivolon át a fergeteges paródiáig. A „Tamások” hál’ isten, minden fordulóban startoltak – és természetesen nyertek (no, mindenki első díjra érdemesült, hogyan is lehetett volna másként), de ők a közönség nemlétező különdíját is elvitték.
A Tamások eleve játszottak, örömmel, derűvel, dupla csavarral, kétszeres parafrázissal (+ humor). Például Csokonai nagy létbölcseleti költeményének, A lélek halhatatlanságának komor, súlyos, könnyedén ironikus két sorára Sajó László- és Muszka Sándor-parafrázis paródiát írtak. Egyszerre azonosulni drámaisággal, pátosszal, bumfordisággal, nem sérteni, de mégis kifordítani, a feje tetejére állítani, majd vissza, dinamikusan újraalkotni a hagyomány folytonosságát, egy remek rímben, fordulatban megmutatni a személyesben és az egyetemesben a közöst és a sajátost, és hát a versformában is tökéletesen otthon lenni… igen, remekeltek.
A költőverseny legrizikósabb kihívása viszont – szerintem a magyar irodalom legeslegjobb paródiája – Kálnoky László (alias Homálynoky Szaniszló) Shakespeare: XIX. Henrik című műfordítás-paródiája volt. Kálnoky egy olyan 19. századi dagályos, ’nemzeti’, ősmagyarnak vélt nyelvre átültetett Shakespeare-fordítást parafrazált és parodizált, amely fordításnak természetesen nincs eredetije. Weöresre rálicitáló elképesztő nyelvi bravúrral: „Óh, süh! Pém! Piha! / Szotykon vatyorgó, páhás veckelem! / Sülly rá, ki vity-váty cselkesek közin / enhora ellen pórén pocáz! / Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke, / folyánk cihó duzzon rút harpocsán” – és így végig… Egy szavát sem értem, mégis értem, a szavak zenéjéből, hangulatából tökéletesen megsejtem és látom is a véres-vad, fondorlatos cselszövésekkel átszőtt reneszánszkori királydrámát. (Ámbár Vas István szerint K. L. vagy H. L. paródiájának minden szava értelmes jelentéssel bíró, régi magyar nyelvünkből időközben kihullott szó.)
Bánatos pillanataimban eszembe jut, hogy a magyar irodalom tanításából, közkincséből, megbecsültségéből jószerivel kimaradnak azok a remek mívű művek, amelyek a sánta múzsa ihletéséből születtek – a reneszánsz csúfolóktól Csokonain át Arany Jánosig és tovább. Persze, válságos történelmünk, sorsköltészetünk… de „az ember – nemcsak Schiller szerint – csak akkor játszik, amikor a szó teljes jelentésében ember”. Még kiegészíteném: amikor a szót teljes jelentésében szabad.
Köszönöm a Bárka folyóirat szerkesztőségének, hogy hónapról hónapra teret adott dünnyögéseimnek, köszönöm az olvasóknak, hogy figyelemmel követték, s elolvasták jegyzeteimet. (És az istenért: habár T. T. nagyon fog hiányozni, el ne mulasszák a IX. Gyulai Irodalmi Humorfesztivált!)
Nézz ki, a hajnali tájnak hangulata van
Idestova jó esztendeje forgatgatom Bereményi Géza 2016-ban megjelent, Versek című kötetét. Eredetileg recenziófélét gondoltam írni róla, Bereményit fontos írónak tartom, legyen regény (Legendárium), színházi darab (Vadnai Bébi), filmforgatókönyv (A tanítványok, Eldorádó, A Hídember), fontosabbnak, mint a híre (kanonizációja). Bereményinek van víziója a világról, a Cseh Tamás-dal pedig stílust tört és stílust teremtett. A recenzióféléből nem lett semmi, talán nem szükséges magyaráznom, miért, képtelen voltam önmagukban is megálló szövegeknek tekinteni a Bereményi-verseket.
Cseh Tamás dalait, 1977-ben, első lemezének, a Levél nővéremnek a megjelenésekor ismertem meg, és azonnal elemi erővel hatottak rám. Mintha hirtelen megráztak volna, ébredjek fel, ez az a finoman ironikus-elégikus modor, tónus, hangulat, viszonyulás, ami egészen az enyém. A Levél nővéremnek lemezt ezermilliószor hallgattuk, s talán ma is végig tudnám mondani-dudorászni a teljes összeállítást. A Fehér babák, az Antoine és Desiré lemezeket még rengetegszer, de a Frontátvonulást, a Jóslatot, a Nyugati pályaduvart már lankadtabb lélekkel hallgattam, aztán, bár továbbra is figyelgettem, el-elmentem egy-egy önálló estjére, bakelitlemezeit később is megvettem, a nyolcvanas évek végére elmúlt a Cseh Tamás-korszakom.
Ám mindig fölütöm a fejemet, ha manapság tizen-huszonévesek Cseh Tamás-rajongásába botlok. Negyven éve (1977) jelent meg az első, a Levél nővéremnek lemez, és mégis, lázadás ide vagy oda, a szülők zenéjéért rajong az utódok nemzedéke. Bajnak persze nem baj, csak érdekes. De most nem Cseh Tamásról akarok beszélni, hanem a Bereményi-versekről. Vagy talán mégis Cseh Tamásról. Illetve a jelenségről.
Újra és újra előveszem, forgatgatom Bereményi verseskötetét, s azt veszem észre, hogy azoknál a szövegeknél horgonyzok le, amelyeket a gitáros-énekes előadásából jól ismerek. És, persze, mindig hallom is a verseket, s magamban dudorászgatom is. Hiába próbálom elképzelni Cseh Tamás nélkül a Bereményi-szövegeket, nem megy. Föladom, nem erőltetem.
A jelenség izgalmas. Az első lemez negyven éve jelent meg, s ha a pre-korszakot is hozzáveszem, nagyjából fél évszázadon át hatottak és hatnak a Cseh Tamás–Bereményi páros énekelt dalai, szövegei. Negyven-ötven év alatt, évi húsz új verseskötettel, igen barátságosan kalkulálva, legalább 800-1000 új verseskönyv jelent meg (egyik évben megpróbáltam megszámolni a csak az adott év elsőköteteseit, úgy emlékszem, ötvenhez közeledve föladtam).
Nyilván badar dolog a kultúra/művészet különböző szegmenseit számszaki alapon, hatás szempontjából összevetni, de kísért a kisördög. Ha mérlegre tennénk a mondjuk ezer verseskötetet (hogy hány költő is indulhatott, becsülni sem merem) és a Bereményi-szövegeket, az ezer (vagy kétezer, vagy több) verseskötet együttesen sem jelentene töredék ellensúlyt amazzal szemben.
Ha megkérdeznénk (kérdezzük meg), hogy amennyiben a Bereményi-dalszövegeket – a jelen kötet címe szerint is – elfogadjuk rendes versnek, Bereményit pedig nemcsak nagyszerű írónak, de rendes költőnek is, és ha a B.-versek önmagukban ekkora hatással bírtak, hatásuk szétszóródott-e a magyar irodalom, a költészet és a költészet befogadásának az egészére? Például, vajon a B.-versek elsöprő ereje miatt több lett-e a versolvasó, verskedvelő – nos, nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nem. Hogy a Bereményi-stílus, modor, technika, egyáltalán a sanzon mint műfaj hatott-e fiatalabb költőkre, észlelhető-e akár csak reminiszcenciaszerűen a B.-vers jelenléte – megveszekedett versolvasóként azt mondhatom, hogy az amatőr vagy laikus versszerzők költeményeiben igen, de a ’kanonizált’ költészetben nem. Holott az erőteljes költészet, ha iskolát nem is teremt föltétlenül, felismerhető követőket mindig vonz (Oravecz Imre, Zalán Tibor, Parti Nagy Lajos, Szőcs Géza, Markó Béla, KAF, Orbán János Dénes, Kemény István, Térey János – csak néhány ’közönségsikeresebb’ költőt említve).
Akkor hát?
„Csak még egyszer gyere elő a résből, hol elbújtál gyerekkorom, / csak kő legyek, csak bogár legyek, és engedj újra füveiddel / játszanom.” – ez, mondjuk, költészet. De: „Néhány lepedőt összekötve / leeresztettünk a földszintre / és egy Ica nevű nőt így húztunk fel.” – erre meg nem mondanám. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói, / maradunk itten, neve is van: Budapest.” – itt meg: hm, fene tudja.
Akkor hát? A magyar irodalomtörténet – a pillanatnyi ’trendek’ alapján úgy sejtem – nem fogja költészetként ’kanonizálni’, az egyetemes magyar költészet maradandó hagyományába beemelni Bereményi Géza dalszövegeit. Ettől függetlenül generációk személyes kulturális emlékezete meg beemeli, mégpedig eléggé kitüntetett helyen.
Akkor hát? Jól van ez így! Kinek kedve, ideje, szortírozgassa, melyik Bereményi-szöveg költészet, sanzon, igényes dalszöveg vagy más, én föladtam, de változatlanul fontos része a személyes kulturális emlékezetemnek a Levél nővéremnek lemez, dalainak minden utalását érzem és értem, egyetlen sora, egyetlen töredék dallama is elemi erővel idézi fel számomra a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát. (A kánonnal meg törődjön más!)
Karácsonyi örökségek
Ha jól számolom, éppen karácsony napján kerül föl a barkaonline-ra a jegyzetem, akkor hát először is minden Olvasónak derűs, békés, boldog ünnepeket kívánok! – már ha ott ül a gépe előtt és éppen a barkaonline-t böngészi (de ha nem, akkor is). Ami megtörténhet, mert ezekben a napokban fölpörögnek a facebook-üzenetek, meg a youtube-letöltések, a családi karácsonyozás után is sietősen bekapcsoljuk magunkat a virtuális világba, üzeneteket küldözgetünk, lájkolunk, letöltünk valamit. Nem kárhoztatok senkit, egy ideje én is ezt teszem –, függő lettem.
Persze, nem könnyű szekularizált környezetben ráhangolódni a karácsonyra; óh, hol vannak a régi, gyerekkori Jézuska-várások, nagy havakban toporgó, házhoz járó kis betlehemesek, pajtásaim! A Vörösmarty téren november elején elkezdődött a karácsonyi vásár, fényfüggönyök, csilivili, jobbára külföldiek jönnek-mennek, esznek, isznak, fényképezkednek, örvendeznek, végül is a világ második legjobb karácsonyi vására a budapesti, ha jól emlékszem valamelyik híradásra. Mondjuk, akár elő is adhatnának egy-két pásztorjátékot a főváros szívében is, ha már szanaszét az országban betlehemes találkozókat szerveznek, de ez a projekt itt nem lett meghirdetve.
Szokásos, szertartásos izgalommal megyünk hát a templomunk délutáni ünnepségére (ezalatt az ügyeletes angyal serénykedik), némi szorongással is, hogy vajon idén melyik pásztorjátékot tanítják be a gyerekeknek. Hosszú ideig valamelyik klasszikus népi betlehemesünket mutatták be, nagyot halló, ételre, italra sóvárgó mulatságos öreg pásztorokkal, sete-suta háromkirályokkal, gonoszkodó Durumóval, ördögökkel, akiket, miután kiugrabugrálták magukat az ijesztő jelmezükben, az angyalok secperc alatt kitessékeltek, Heródesról meg azonnal lehetett látni, hogy ez nem az ő napja. Mókával, játékkal, profán – meg picit vaskosabb – szójátékokkal, félrehallásokkal, persze, szent énekekkel is, s végül Jézuska születése igazán felemelő, szép misztériummá kerekedett.
Néhány éve azonban nemes szándékkal újított a szervező. Bevezetésül elmondta, hogy karácsony az egyik legszentebb ünnepünk, Megváltónk születésére emlékezünk, és ehhez a szép ünnephez nem illenek a butaságok, földi javakra ácsingózó pásztorok, az ördögöknek semmi keresnivalójuk a szent napon, ezért a régi, megszokott butáskodó helyett egy neves, kortárs, egyházilag elismert szerző illő betlehemi játékát fogják bemutatni.
A végeredményt talán nem kell részleteznem, eleven, vidám, mókás, derűs, felszabadító örömjáték helyett egy ájtatos, kenetteljes akármit kaptunk. A templomi közösségnek ez is tetszett, de a gyerekek nem gurultak a nevetéstől, és visszafogottabban örvendeztek.
Feszengtünk, feszengtem, hogyan mondhatnám el, hogy a betlehemes játék nem a templomi liturgia szolgáló leánya, hanem – feltehetően – a középkori misztériumokból kialakult, deákok, kántorok, tanítók által lejegyzett vagy szóban öröklődött, tájegységenként változó, felekezetek fölötti, gyönyörűséges szakrális népszokás. Hogy a hagyomány összetett valami, hogy pont ezekkel a profán magyar pásztorokkal, meg a népi képzeletben megformált lüke ördögökkel vált igazán sajátunkká a karácsonyi misztérium, régies nyelvezetét, nyelvi játékát, bumfordi humorát nemzedékek csiszolgatták, és – az Istenért! –, ne modernizáljuk, hanem úgy őrizzük és örökítsük tovább, ahogyan kaptuk.
De végül is mit kérek számon? A hatvanas években még házról-házra jártak a betlehemezők (Nyugat-Magyarország), a konyhában a sezlonyra zsúfolódva ámultuk a sparhert meg az asztal között előadott játékot. Egy-egy kiscsapat isten tudja, hányszor adta elő a produkciót –, ahány házat méltónak tartottak, meg amíg ki nem dőltek éjféltájt. Betanulták a szöveget, de közben variálgatták is, mert éppen nem jutott eszükbe a memoriter, vagy egy jobb fordulat ötlött föl bennük.
Dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd én vihetem a lécekből összetákolt, aranypapírral kidekorált betlehemet, benne a kisdeddel –, ám mire odáig nőttem volna, egyszerűen kezdett elnéptelenedni a falu, elpárolgott a játszó kedv. Elképzelni is fonák, ha nem éppen bizarr, hogy egyszer csak a panellakásunkba csöngetnek be betlehemezők, szórják szét a csutak szalmát, esnek, kelnek, tréfálkoznak, szent énekeket énekelnek, s végül almáért, dióért, apróért tartják a tarisznya száját.
Tehát a betlehemezéssel is az történik, ami a népi kultúra többi elemével, hogy más társadalmi réteg őrzi, viszi, örökíti tovább. Néphagyomány, nincs eredeti változata, de vannak állandó elemei, fordulatai.
Beütöm a keresőbe a betlehemezést, afféle egyszerre mai, meg egyszerre hagyományos szöveget próbálok fölkutatni. Ördögöm van, egy két felvonásos zenés karácsonyi játékot is kidob a kereső, Fogarasy Attila, pilisvörösvári tanárét. Klasszikus történetlánc, minden állandó elem benne, arkangyalok, vagány ördögök, pásztorok, szentcsalád, enyhén bibliásra alludáló, de egészen mai nyelv, énekelhető szakrális versek, és semmi kegyeskedés, csak imitt-amott játékos-ironikus aktualizálás. Gábrielt például mobiltelefon hívja az Atya, és persze, ha topográfiából gyengén állnának az angyalok, kezük ügyében a tablet meg a GPS.
Az elöljáró beszéd szerint a darabot a pilisvörösvári Vásár téri általános iskola, a zeneiskola és a Művészetek Háza közösen adja elő. „A színjáték a jól ismert betlehemi történetet idézi fel, de egy kicsit eltérve a megszokottól. Ha úgy tetszik: egy kicsit kamaszosan. Úgy, ahogy mi, gyerekek, kamaszok elképzeljük a mai korban. Minden híreszteléstől eltérően azonban mi nemcsak az okostelefonokért, az Iphone-okért, Ipadekért, az Internetért és a Facebookért vagyunk oda, hanem továbbra is szeretjük a meséket, a szép és igaz történeteket. Szeretjük, ha minden jól végződik, és az igazság és a jóság legyőzi a hazugságot és a rosszat. A most előadandó színjáték is egy olyan mese, amelynek felhőtlen, túláradó boldogság a vége. Egy olyan mese, amelyben a jók eleve győztesek, és a gonoszoknak nincs semmi esélyük. Egy olyan mese, ahol még az ördögök is megjavulnak, és otthagyják gonoszságtól fortyogó üstjeiket a pokolban, és beállnak a jók közé… A tíz jelenet és dal, valamint a finálé után örömmel várjuk a tapsot. De akár a jelenetekbe is bele lehet tapsolni. És ha valamit humorosnak, viccesnek tart valaki, nyugodtan lehet nevetni is. Ez hozzátartozik ahhoz a felszabadult életörömhöz, amelyről közös színjátékunk szól.”
Igen, ilyesmire gondoltam. Felszabadult életöröm, közös játék – élővé formált hagyomány!
Tegnapi divat
A szólás szerint nincs avultabb, mint a tegnapi divat, az irodalomban meg nincs avultabb, mint a tegnapi kánon, dünnyögöm magamban, amikor a könyvespolcomon az irodalomtörténeti kézikönyvek közt matatva kezembe kerül Pomogáts Béla A legújabb magyar irodalom 1945–1981 című összefoglalója. Persze, nem Pomogáts könyvén akarom elverni a port, hisz éppen azért veszem le időnként ma is, mert annak idején rengeteget forgattam, mindig a kezem ügyében kellett lennie.
Fiatal voltam, őrülten hittem az irodalomban, naprakészen tájékozott akartam lenni, mindent beszívtam, mint a szivacs, minden betű, ami elém került elolvastam, olvastam az összes irodalmi folyóiratot, ha nem is naponta, de hetente végigjártam a nagyobb könyvesboltokat, és minden fontos rendezvényen megjelentem.
Lesajnált műfaj, mégis kell lexikon, enciklopédia, szintézis, ezek nélkül nem tudunk tájékozódni. Pályakezdőként nem volt rossz a kor, az összegzések, az irodalmi kataszterek felmérésének a kora. Szerencsémre azokban az években jelentek meg az alapozó kézikönyvek a modern magyar irodalomról, Kántor–Láng, Bori Imre, Görömbei András áttekintése, elindult a négykötetes Sóska kiadása az 1945–1975 közti korszakról. Ez utóbbi részeként ’81-ben megjelent az irodalmi élet és kritika, ’82-ben a határon túli magyar irodalmak összefoglalója, és ami engem a legjobban érdekelt még, a ’45 utáni költészeté is, bár csak ’86-ban. Fontosak voltak akkor is, és ma is azok. A kor ugyan rájuk ült, de ha a művek megítélésében az arányok el is tolódtak, lexikális tartalmuk használható. A legteljesebb, és időben is a legaktuálisabb akadémiai kézikönyv, adattár, lexikon, akármi, Pomogáts Béla említett könyve volt, már ami a magyarországi irodalmat illeti. Tanultam a kortárs irodalmat, és ahhoz pont elég volt, hogy fő vonalaiban rálássak az egész ’45 utáni irodalomra napjainkig, egy-egy kevésbé ismert vagy ismeretlen nevet hová lőjek be, és a legfiatalabbak közül kikre lesz majd érdemes figyelni. Tényleg semmi és senki nem maradt ki a könyvéből, az induló nemzedékre is (Zalán Tibor, Sziveri János), s még 1980-ban megjelent kötetekre is hivatkozott.
Általában is azokra az irodalmárokra figyeltem, akiknek enciklopédikus volt az ismeretük a kortárs irodalomról: Tarján Tamás, Görömbei András, Vasy Géza, Márkus Béla, Szakolczay Lajos, Elek Tibor, egy ideig Bertha Zoltán. Ha nem is fogadtam el föltétlenül a megállapításaikat, mindig adtak újabb szempontokat, ráközelítettek valamire, párhuzamosságokra, interferenciákra, műre, szerzőre, háttérre, problémára. Pomogátsnak is az enciklopédikussága imponált akkor is, és imponál ma is. Persze, lehetetlen, hogy mindent elolvasott volna, de elképesztően tájékozott volt, mindenről és mindenkiről mindent tudott, és főleg, minden irányzattal szemben nyitott volt, és megbízhattam a minőségérzékében.
Tulajdonképpen merő nosztalgiából vettem le, kezdtem el belelapozni Pomogáts összefoglalójába. Szépkönyv-mániás vagyok, elviselhetetlen látvány, ha behajtott fület, telefirkált könyvet látok. A könyv legyen szép. Akkoriban azonban, valószínű a jegyzeteimet nem bírtam már rendben tartani, átmenetileg barbár módon én is beleírtam kérdő- meg felkiáltó jeleket a kézikönyvekbe, tanulmányokba, aláhuzigáltam sorokat, bekezdéseket, imitt-amott pár szavas megjegyzéseket szúrtam be, mégpedig golyóstollal.
1982-ben vagyunk, működik a „három T” elve (támogatás, tűrés, tiltás), még bőven előtte az írók mozgolódásának, de a feszültségtől már igen sűrű a levegő. Kajánul derülök magamon, miket huzigáltam alá vastagon egyszer, kétszer, rajzoltam felkiáltójeleket Pomogáts könyvében. Mit gondolna az aláhuzigálóról mondjuk egy detektív? Mert miket is huzigáltam alá? Érthető módon a legfiatalabb nemzedék névsorából azokat a neveket, akikre magamat is akartam emlékeztetni (na, erre figyelni kéne!), meg az irodalom élete fejezetben a lexikális adatokat. És az Irodalom és szocializmus fejezetben úgy mindenestül mindent. Egyrészt mert nem sok előzetes ismeretem, olvasmányélményem volt a szocializmus eszméjébe meg gyakorlatába belekeveredett önjelölt író-káderekről, tulajdonképpen semmi, másrészt mert – pontosan emlékszem – penetránsan bosszantónak meg mulatságosnak találtam az egészet.
Szegény Pomogáts kénytelen volt beleírni a könyvébe, mégpedig külön fejezetbe azokat a szocialista írókat, költőket, akiket akkortájt muszáj volt, ha nem is a kánon, de a hivatalos irodalomtörténet részének tekinteni. Ebből a szempontból A Tanácsköztársaság nemzedéke meg a harmincas években indult szocialista nemzedék bemutatása a legizgalmasabb (bizarrabb). Pomogáts persze fölsorolja a műveket is, és előszeretettel (hm: kaján élvezettel) ír a szerzők életéről. Hogy ki kinek a férje, felesége, ipa-fia, mikor, mi módon került a mozgalomba, s hogy a kommün bukása után hová emigrált és hogyan végezte („általában a Szovjetunióban találtak ideiglenes otthonra”), mikor milyen pozíciót foglalt el a „dogmatizmus éveiben” és a „felszabadulás után”, mikor hogyan állt a párttal meg az eszmével. Nem valószínű, hogy Pomogátsnak feladata lett volna ezeket a szerintem már akkor sem föltétlenül hízelgő momentumokat beleírni egy kézikönyvbe (mindenkinek tele volt a micsodája a szocializmussal), de ha már kataszterbe kellett venni, ezzel a fókuszálással jelezte, hogy kb. mit gondol róluk.
Tulajdonképpen kicsit irigyeltem ezeket a kommunista-szocialista, jelentéktelenségükhöz méltó módon tökéletesen elfeledett írófigurákat. A kommün után Bécs, Berlin, Moszkva, London, Taskent, Dél-Amerika – mintha Erasmus-vagy Soros-ösztöndíjjal utazgattak volna, amíg szektás elvtársaik ki nem iktatták őket –, aztán 45 után komoly pozíciók itthon, ontották a könyveiket a kiadók (uramisten, kik olvashatták ezt a tömérdek szocialista irodalmat?), nagyjából biztonságban meg jómódban (mint Marci Hevesen). A hőn áhított utókor persze néhány kivétellel az Irodalom és szocializmus fejezet íróit tokkal-vonóval a lomtárba dobta – ami vigasznak jó, elégtételnek kevés. Nekik nagyjából bejött.
De persze, nem csak a szocialista-kommunista írók rostálódtak ki, folyamatosan rostálódik az irodalom egésze, egyre több alkotás kerül a garatba, és (az időben távolodva) egyre kevesebb marad fenn a személyes meg a kulturális emlékezet rostáján. Kányádi Sándor szokta mondani, hogy nagyon óvatosan bánjunk a kortársak magasztalásával; a kortársak talán óriási hegynek látnak egy életművet, aztán eltelik 20–50–100 év, és kiderül, hogy ami korábban hegycsúcsnak látszott, az csak egy aprócska domb, vagy még az se.
Kajánul eljátszom a gondolattal, elképzelem, hogy megírom a magyar irodalom 2050-ben aktuális kézikönyvét, mondjuk az 1989–2014 közti időszakról (no, csak a művek, nevek listáját). Utána pedig a 2100-ban aktuális kánont ugyanerről az időszakról. De mert fölöttébb lusta ember vagyok, megírom a 2500-ban aktuálisat is… Azután lehet, hogy csak heverészek.
De nem kell se drukkolni, se aggódni – ellensége magamnak végképp nem lennék!
Egy mondat…
Október 23., „ünnepi díszbe öltözött” az ország, a Kárpát-medence meg a világ magyarsága. Hogy emlékezzen a forradalomra, a hősökre meg a szabadságra. Másra emlékeznek az öregek, akik itthon élték át azokat az éveket, másra, akik Erdélyben, Kárpátalján, másra az a kétszázezer magyar, aki elhagyta az országot, megint másra, akik nem emlékeznek semmire, legföljebb a 2006-os eseményekre?
Én a személyes emlékezetem születésére emlékszem. Az én személyes történelmi emlékezetem 1956-tal kezdődik. Nem, nem ’56-ban születtem, hanem két évvel később, ’58-ban, egy hónappal Nagy Imre kivégzése után. Háromgenerációs családban, szigorúan kettős nevelésben nőttem fel, ahogy abban a nyugat-magyarországi aprócska faluban pár munkásőr csemete kivételével a legtöbb gyerek. Ezerszer újrahallgattuk vasárnap délutánonként, téli esténként a hadviseltek világháborús történeteit az elsőről, a másodikról, a hadifogságról, a zsidók elhurcolásáról, az eldurvult kozákok (dicsőséges Vörös Hadsereg) beözönléséről, a padláslesöprésekről, a nyilasból komonistává átvedlett söpredékről, az ezekről. Természetes volt, hogy az iskolában meg mások előtt ilyesfélékről nem, vagy egészen másként kell beszélnünk. Valamiképpen ez volt a világ rendje.
A szüleim mindent ’56-tal számoltak. Hogy mi volt ’56 előtt (’53-ban Nagy Imre),’56-ban (Nagy Imre), és utána (’58-ban Nagy Imre). Ötvenhatban, amikor nyitva volt a határ, apám nagyon menni akart, anyám görcsösen maradni. Egyetlen érvet tudott apámnak mondani: bátyám pár hónapos, beteges csecsemő volt, aggódott, nem bírná ki az utat. Tudta, hogy kibírná, közel volt az osztrák határ. Maradtak.
Apám, valahányszor sérelem érte az igazságérzetét, annyiszor hánytorgatta föl, hogy ’56-ban el kellett volna menni. (De anyád…) 35 éves volt akkor, Ausztriába vagy Németországba ment volna, és tudom, hogy megtalálta volna helyét, meg azt is, hogy anyám meg... Én már odakint születtem volna, bécsi vagy müncheni akárki lennék, gondoltam, azóta is sokszor, de soha nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehetne hazalátogatni osztrák/német születéssel a… szülőhazámba.
Ötéves voltam ’63-ban, de jól emlékszem az izgatott falura, mindenki azt sutyorogta, hogy amnesztia lesz, kiengedik a börtönből az embereket, meg talán most már hazajöhetnek látogatóba, akik elmentek (a disszidensek). Börtönbe gyilkosokat meg elvetemülteket zárnak, ezt ötévesen is tudtam, meg azt is, hogy akiket most kiengednek, azokat ezek a szemetek zárták be.
’68-ban iskolai kirándulásra mentünk a közeli fürdővárosba (akkor még faluba). Az iskolaigazgató ronda komonista hírében állt, szire-szóra veszettül agitált, vasárnaponként meg az ablakból figyelte (jelentette) a templomba menőket. Nem értettem, hogy apám miért barátkozik vele. A faluba érve a többiek mentek a fürdőbe, apámat meg elhívta az igazgató az ott élő szüleihez ebédre. Velük kellett mennem. Égett a fülem, izzott a fejem, folyt rólam a víz, mi lesz, ha az én reakciós apám valahogy elszólja magát. Az igazgató éppen csak üdvözölte az anyját, nekiesett a rádiónak, tekerte, recsegtette, míg fölhangzott a Szabad Európa szignálja. És apámmal versengve szidták ezeket, Kádárt, a komonistákat, a ruszkikat Csehszlovákia megszállásáért, ötvenhatért, mindenért. Leforrázva álltam, mint amikor évekkel korábban kiderült, hogy nem angyalka hozza a karácsonyfát. Vagy efféle. Az igazgatót egy pillanatra sem zavarta, hogy tanúja lettem kettős nevelőségének, biztos volt kettős nevelésemben.
1976, a történelem érettségi szóbelin az 1956-os tételt húztam, simán fölmondtam, amit vártak, többet is talán, mert az elnök félbeszakított, megadta a jelest, és nagyon megdicsért. A továbbtanulásra jelentkező lap megfelelő rubrikájába be kellett írni, élnek-e nyugaton rokonaink, s mikor mentek ki (jaj, ha valaki eltitkolta, és kiderült, mert kiderült). A szülőknek a szocialista hazáért meg a munkás-paraszt hatalomért kapott kitüntetését is be kellett írni (ezt társai előtt titkolta a kedvezményezett). Röhögtünk.
Ami ’56 előtt történt, az számomra történelem, számok, nevek, események absztrakt halmaza, meg olvasmányokból megképzett vízió. Viszont 1956-tól a mai napig egyetlen szervesen és értelmesen összetartozó folyamat él bennem. Eligazodok benne, mint a szülőfalumban, a tájhazámban, ahol lassan fél évszázad múltán is meg tudom különböztetni az ottani horhosok, rétek, gyümölcsök, gombák illatát minden más tájéitól.
Tudom, de nem értem, a Kádár-rezsimben miért hallgatott fél ország a nyilvánvalóról. Tudom, de nem értem, miért románozzák, szerbezik, szlovákozzák, ukránozzák le a szomszéd országokban élő magyarokat. Tudom, de nem értem, miért büszke a szülő, ha a gyereke Angliában, Németországban vendégmunkás, és nem akar hazajönni. És sorolhatnám…
A rendszerváltáskor én is azt reméltem, hogy ’56 a helyére kerül, és éppoly fényességes nemzeti szimbólummá válik, mint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Gyarló módon azt is reméltem, hogy ötvenhat a Kárpát-medence meg a világ magyarságának sok közös, személyes élményéből összeforrt, közös személyes-nemzeti szimbóluma lesz.
De vissza lehet-e kötni ötven-hatvan év emlékezet-szakadását?
Kerestem, keresem a könyveket, a filmeket, azt az egyetlen könyvet és azt az egyetlen filmet, amelyikben összesűrűsödik mindaz, amelyik mindenkihez szólóan megfogalmazza ötvenhatot. És feloldja azt a zavartságot, amelyik, azt hiszem, minden szándék, akarat, projekt ellenére, kétségtelenül, ma is körüllengi. Mint mondjuk… A kőszívű ember fiai (regény és film) negyvennyolcat. (No lám, érzelmes és romantikus vagyok!)
Végül abban maradtam magammal, hogy ötvenhatot legpontosabb még mindig Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse meséli el. Illyés Gyula előadásában.
A versszerkesztő panasza
Vannak persze sokkal idegőrlőbb, egészségre károsabb munkák is, mint versszerkesztőnek lenni egy irodalmi folyóiratnál, ne panaszkodjak, de egy kicsit azért mégis. Mert egy versszerkesztőnek az a legnyomasztóbb pillanata – ilyenkor legszívesebben megszűnne létezni, visszaadná a megbízatását, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát –, amikor közölnie kell a szerzővel, hogy sajnálom, nem tudjuk a beküldött versét megjelentetni. Egy pillanatra maga elé képzeli a szerzőt, elképzeli a dühkitöréstől a mélydepresszióig, mert hát tényleg, a legtapintatosabb visszautasításban is van valami bántó karcosság.
Óh, a költők nagyon érzékenyek, nehezen viselik a kritikát, jegyzi meg rosszallóan egy idősebb pályatárs, ne fenekedjek a nagy eszemmel, a kritikusok meg a szerkesztők ezt nem érthetik.
Mindenki nagyon érzékeny, senki nem viseli könnyen a kritikát, vágok vissza. Különben a legérzékenyebbek szerintem nem a költők, hanem a boros gazdák. Még nem találkoztam olyan boros gazdával, aki ha csak pár hordó bort állított is elő, a szíve mélyén és a legszűkebb családja előtt is elfogadta volna, hogy a másik borát is meg lehet inni. Nemhogy netán jobb lenne, mint az övé, de hogy azért tűrhető, no.
Apám is kiváló gazdász volt, az átkosban a kis szőlőhegyén szőlőt termesztett, s bort készített. Életem legszebb napjai a szüretek voltak, aztán a bor préselése, fejtése, ügyelése, végül magam is elégedett voltam az eredménnyel. Később, elkeveredve otthonról, sokféle szőlőnedűt kóstoltam, s eleinte minőségi borokat vittem apámnak ajándékba, hogy egy kicsit tájékozódjon a nagyvilágban, de lehetett az akármilyen minőségi bor a világ akármelyik tájáról, mindig ugyanaz volt a reakciója: mondjuk, hát ez is bor, de én egy forintot nem adnék érte, az én boromhoz nem lehet hasonlítani. És elkezdte dicsérni a saját borát, hogy az miért jobb, tökéletesebb a legmárkásabb márkáknál. Mert azt a szőlőt, amiből az ő bora készült, ő ültette. A hajtást ennél meg annál az embernél vette, aztán hogyan oltotta be a vesszőt, hogyan gondozta, permetezte, hogyan sütötte a nap, hogyan esett rá az eső, a harmat, hogyan vigyázta a tolvajoktól meg a seregélyektől, hogyan találta el napra pontosan a szüret idejét, melyik kádár milyen fából faragta a hordót, hogyan kénezte, melyik bort mikor fejtette le és így tovább. Csupa olyan érvet sorolt, aminek az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen íze, zamata van az ő borának.
Fiatal voltam, a fejlődés meg a nyitottság híve, kicsit megbántódtam, hogy így leszólja a nagy gonddal kiválasztott ajándékomat, zavart, hogy nem elég toleráns, és hogy az amúgy bámulatosan gyakorlatias minőségérzéke, ha a boráról volt szó, egyszerűen fölmondta a szolgálatot.
Ha annyira tökéletes a bora, hát miért nem viszi el borversenyre, böktem neki egyszer mérgemben. Á, dehogy viszi, mondta, azok másként nézik, vizsgálják, mindenféle nemzetközi normáik vannak, ez meg itt az én borom, ezt én magunknak csinálom!
Hoppá, helyben vagyunk!
Szeretek fényképezni, elég jó gépet is beszereztem, csettegtetek, kattintgatok, iparkodok, hogy valami egyedi látás, kis művészkedés-bűvészkedés, néha nem is rossz, nagyritkán meg csettintgetek, ez igen, ez elmenne a National Geographicban is (önáltató hiúság, fenét menne!), de tudom, hogy mert pár kattintásomban van valami, attól még nem vagyok/leszek fotóművész. Amatőr se vagyok, hobbifotós se, egyszerűen csak szeretek fényképezgetni.
De a vers, a költészet, az egészen más. A vers – a rossz vers is – ihletből születik (vagy valahogy úgy). Nem házi bor, családi album, hobbizenélés egyedül a négy fal között. Meg kell mutatni, meg kell jelentetni fontos folyóiratban, könyvben kiadni, mert hátha segíthet másoknak élni…! (Plusz személyes elismertség, siker, megbecsültség, netán javadalom – hogy gonoszkodjak is kicsit.)
Hány költő van Magyarországon? – tízezer, százezer, egymillió?! – Kaján kérdésre ismerős a kaján válasz. És ha egymillió…? Ha az alkotás folyamatát tekintjük, csodálatos! Az ember ül a fehér papír (számítógép, laptop monitor) előtt, és kikínlódja magából azokat a szavakat, amelyekről úgy érzi, tudja, hogy abban a pillanatban tökéletesen kifejezik a legbensőbb lényegét, a világról való bölcsességét, egyebet. És mert gyertyát nem azért gyújtanak, mert, hát elküldi a szerkesztőnek.
A versszerkesztő meg őrlődik, kínlódik, halogatja a beküldött versek elolvasását, halogatja a választ, egyáltalán halogat, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát, átkozza a percet, amikor elvállalta ezt a szellemi hentesmunkát, várja a mentő angyalt, ne kellene a brutál-kegyetlen, megalázó, megsemmisítő választ megírnia, hogy kedves szerző, kimondhatatlanul becsülöm az igyekezetét, költeménye kiváló házi bor… de házi bor!
Mefisztói örökség
Még ma is, minden egyes kártyás fizetésnél, ha csak a másodperc törtrészéig is, de belém villan, hogy… mi van, ha nem működik a terminál… mi van, ha nem annyit emelnek le… vagy valami gubanc a bankszámlámmal… Megpróbálok két lábbal a földön járni, nem hiszek a reklámoknak, a reformkonyhának, a celebeknek, a politikusoknak, azt akarom elhinni, amit megfogok, megtapogatok, megeszek, megiszok, mert az van. Miközben engem is vonz, mit vonz, magával ragad a virtuális világ, és dühöngök, hogy még mindig csak totojázunk az informatikával, holott… haladjunk már!
De a pénz, az más. Pénz az, amit konkrétan kézhez kapok és elcserélem árura. Persze, én is e-bankolok, de mindig el kell képzelnem, hogy a megfelelő sorba írt szám, az valóságos pénz (fém tízes, húszas, papír ezres), a fizetésem nem egy önmagában álló számsor a számlámon, hanem valami konkrétnak a fedezete (rezsi, konyhapénz, cipő, cigi, villanykörte, mosószer). Hiába haladárkodok, a pénzt illetően változatlanul mocorog bennem valami szorongásféle. Például az internetes becsekkolást sehogy nem bírom dekódolni: fölmutatom a QR-kódomat az okosomról és megnyílnak előttem a kapuk, holott azt tartanám normálisnak, ha mint veszedelmes sarlatánt, rögvest lekapcsolnának. Mert hol van a konkrét pénz, amit a kezembe se vettem, mégis fizettem vele… legalábbis számokat írtam egyik rubrikából a másikba.
Pénzt bankban nem tartunk! Vedd ki, váltsd át euróra vagy dollárra, dugd el otthon a szalmazsákba, mondja délvidéki barátom. Megértem aggodalmát, kétszer élte át politikai hazájában a pénzrendszer összeomlását. És ha az euró meg a dollár is bedöglik? Az is csak egy darab papír…
Arany, pénz mindig kellett, mert aranyért mindent megvehetsz, házat, nőt, hatalmat, megveheted az Istent, írta az új világból a konkvisztádor. A hatalommal bírók meg az ügyesek megszerezték erővel, fondorlattal, a gátlásosabbak meg próbálgatták az alkímiát meg a mágiát. Fejlődtünk, ma már senki épeszű nem aranyat akar varázsolni, hanem pénzt. A neten barangolva rá is akadok egy annyira együgyű pénzcsinálási mágiára, hogy ki se próbálom (sötétség, aroma-gyertya, relax). Az arany az Ördög sara, a pénz a Sátán fondorlata, mondták a gazdagság esküdt ellenségei. Lehet benne valami, mert pénzre naponta többször is gondolunk, Istenre meg csak elvétve, szükség idején.
A kapitalizálódással új viszony alakult ki a pénzhez, a teremtő munka értékét a befektetői, vállalkozói, dinamikus vagyon váltotta fel. Csakhogy, Madách szerint, londoni szín, ez a gazdagság merő csalás, káprázat. Madách a 19. század második felében írta a Tragédiát, dübörgött a kapitalizmus, de gyönyörű ideája leleplezte az ördög praktikáját, és szemétbe dobta a fedezet nélküli pénzt.
Fél évszázaddal korábban Goethe viszont pontosan megérezte és zseniálisan megírta a fedezet nélküli pénz ambivalens jövőjét. Persze, a Faustról van szó, a szerződésről, ismerjük a történetet, Faust az európai szellem, az örök meg nem elégedés, a teremtő nyugtalanság, aki végül a másokért való munkálkodásban elnyeri békéjét – az I. részben (ezt tanultuk az iskolában). A II., – sűrű utalásaival, szimbólumaival, jegyzetekkel együtt sem könnyen követhető – kevésbé ismert részben viszont zavarba ejtő furcsaságok történnek.
Arról van szó, hogy a császárnak elfogyott a pénze, a nép elégedetlen. Mefisztó kisegíti, egy boszorkányos éjjelen sarlatánsággal pénzt varázsol, amit a császár ellát a kézjegyével. Hol a rengeteg papírpénz fedezete, kérdi másnap a császár. A föld mélyének ércei a fedezet, mondja Mefisztó, ha valaki nagyon akarja, kiáshatja. Szóval kamu. Goethénél elmarad a leleplezés, a varázslattal előállított pénz valódiként viselkedik. Sarlatánsággal jött létre, de mert a császár hitelesítette, nem alkímia, nem hamisítás, nem szélhámoskodás többé, hanem – minek nevezzük? – a pénz törvényes új formája, a fedezet nélküli pénz.
Goethe tudott egyet-mást a pénz természetéről, egy ideig pénzügyminiszterkedett is Weimarban, tudta, hogy Angliában a király engedélyezte egy magánbanknak olyan papírpénz kibocsátását, aminek nem volt fedezete, hogy beinduljon a gazdaság, de főleg a francia forradalomban bevezetett, majd egy-kettőre hiperinflációval kimúló assignaták rendítették meg.
Vissza a Fausthoz! A császár szétosztja a valóságos-kamu pénzt a népnek, mindenki boldog, dőzsöl, senki nem lelkesedik „új tettekre”. Ez a henyélő hereség persze nem tarthat örökké. Szolgálataiért Faust hatalmas mocsaras, terméketlen tengerparti birtokot kap, és grandiózus természetátalakító vállalkozásba hajszolja magát, a népet pedig megállás nélküli munkába. Épül a „remekszép” kastély, csatorna, vérrel, verejtékkel, emberáldozattal (ahogy lenni szokott gigantikus építkezéseknél). Igen ám, de a birtokon él két öreg, Philemon és Baucis, a régi, organikus világ alakjai, az ő viskójuk pedig, megjött az étvágy, zavarja Faustot a kilátásban. Fölajánlja, hogy kárpótolja őket, ha eltakarodnak. Mefisztó szolgái nem sokat szaszerolnak, rájuk gyújtják a házat. Hát, ezt nem így kellett volna elintézni, dünnyögi Faust.
A kései olvasó ezen a ponton megdermed, a kényszer-kilakoltatásokra meg a népesség ide-oda telepítésére gondol. „Dicső elméd, munkás hadad / révén föld s ég ura vagy.” – mondja Mefisztó Faustnak. Miért is? Hogy megteremtse a „merész szorgalmú” nép jobb életét, és a „szabad nép szabad honát”! Hogy kétes morállal? „Számít a mód? Fő a fogás. A tengert nemhiába járom: / harc, üzlet és kalózkodás, / el nem választható e három.” Mert „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, / kiknek naponta kell kivívniuk”, ezért szép szóval, kecsegtetéssel, kényszerítéssel rá kell venni a népet, hogy szakadatlanul dolgozzon a jó cél érdekében.
Különös, hogy ez az ambivalens magatartás mégis elnyeri a kegyelmet, az angyalok meglovasítják Faust lelkét és az égbe, az „Örök Asszonyihoz” emelik. De a kései olvasó, a 20. századi totalitarizmusok, népirtások tapasztalatában a legkevésbé sincs meggyőződve arról, hogy az az erő, amely jóra tör, s rosszat művel, csupán a szándék, a cél miatt is kegyelemre érdemes, hogy a „harc, üzlet, kalózkodás” és az önkizsákmányoló, szakadatlan munkálkodás a szabadságot, vagy egyáltalán a személyes szabadságát szolgálná.
Goethe húszévesen talált rá a Faust-legendára, de egész életében írta, javította a Faustot. Azt hiszem, értem, hogy az agg mester miért zárta el halálig a nyilvánosság elől a dráma második részének végső változatát. Zseni volt, nem tudott mást írni, mint amit tapasztalatból, tudásból, ösztöneiből megsejtett. De az a jövő-vízió, amely megmutatkozott előtte, őt magát is elrettenthette. Az eszménynélküliség, a piac könyörtelensége, amikor nincs más, csak a szakadatlan munka, termelés, eredményesség, innováció – mindegy, milyen áron.
A kései olvasó pedig, aki többé-kevésbé ugyanezt az elrettentő-eredményorientált fausti utat éli, sem tehet mást e dübörgő dinamizmus ellen, minthogy időnként megpróbál kizökkenni a szerepéből. Megtapogatja a bukszáját, megtapogatja a jó öreg Kossuth-bankót, s néhány pillanatra megnyugszik: igen, a pénz valódi. Hogy van-e fedezete, már nem firtatja. Megpróbál kizökkenni a szerepéből, legalább arra a kis időre, amíg újraolvassa a Tragédiát meg a Faustot.
Japán tornatanár
Nem, semmi egzotikum! Fábri Zoltánt hívták japán tornatanárnak, persze, a háta mögött, a névadó meg valószínűleg a sokáig Fábri-munkatárs, Bacsó Péter lehetett. Fábri mindig kicsit régies vágású, pedáns, öltönyös úriemberként élt a víziómban, olyan, akire rábízhatod az alapítvány pénzét, de egy idő után elunod magadat mellette és diszkréten meglépsz a hátsó ajtón.
Ez a kép most, hogy a Fábri Zoltán születésének centenáriumára készülő könyvünk nyomdai levonatát olvasom (A történelem viharában, MMA kiadó, Barabás Klára életút-interjújával, pályaképével, rengeteg fotóval), most sem változott. Fábri nem volt stílustörő és stílusteremtő, mint Jancsó meg Bódy Gábor, vagy szuggesztív víziójú, mint Huszárik meg Szabó István, Fábri remekmívű klasszikus. Fábri a klasszikus.
Persze, hogy sokkal előbb láttam a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Ötödik pecsét, a Húsz óra, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a 141 perc a befejezetlen mondatból, a Magyarok, de még az Isten hozta, őrnagy úr! című filmeket is, semhogy olvastam volna az inspiráló irodalmi műveket. (Az egyetlen kivétel A Pál utcai fiúk volt.) Kb. a rendszerváltozásig minden magyar, meg a legtöbb külföldi filmet megnéztem, a jobbakat többször, sokszor. Megszállott mozizó voltam kisiskolás koromtól (hatvanas évek vége), a faluba hetente hozták a filmeket, a korabeli kultúrpolitikai direktívák szerint jót-rosszat, a falusiak elég jó ösztönnel csak a jobb filmekre mentek el, én persze mindegyikre. Akkoriban úgy gondoltam, hogy minden filmet rendes író ír, a filmrendező csak filmre csinálja. Nem teljesen alaptalanul, a hatvanas-hetvenes években rengeteg klasszikus regényünkből készült kitűnő mozi- vagy tv-film (Jókai, Mikszáth, Gárdonyi), az is lehet, hogy az Olvasó Nép (mozgalom volt) többet látta, mint olvasta a magyar irodalmat.
Érdekes, hogy – egy kivétellel – Fábri valamennyi filmjét szépirodalmi mű inspirálta. Azt hiszem, illett a komolyságához, hogy már kiérlelt gondolatokhoz, világokhoz fordult. Mert – egy kivétellel – valamennyi filmje szenvedélyesen komoly, súlyos – és persze gyönyörű – film. Szerinte fontos a képiség, de a mű nagyságát mégis tartalmi lényege határozza meg. Tartalmi lényegen nem sztorit értett, hanem összetett, szenvedélyes problémaérzékenységet. Legjobb filmjei az embernek az ember által elkövetett erőszak dilemmás földolgozásai. Szerettem Sánta Ferenc novelláit – kordivat is volt – de Fábri filmje nélkül talán nem ismerem föl az Ötödik pecsét (meg majd Az áruló) iszonyatos erejét, csak átfutom Balázs József regényeit, ahogy Sarkadiét, de a saját írói jogánál fogva méltán népszerű Örkény is főleg az őrnagyuras filmmel (meg a színházi előadásokkal) robbant. Krúdy persze tökéletes, na de ahogyan Latinovits-Szindbád a Huszárik-filmben…! Vagy Weöres Psychéje Bódy Gábornál! Szilágyi István Kő hull apadó kútban (szintén klasszikus, szenvedélyesen problémaérzékeny) regényét többen is meg akarták filmesíteni, a kényes ízlésű Szilágyi csak Fábrit fogadta volna el, de a rendező halála (1994) miatt nem valósulhatott meg a regény filmföldolgozása.
Ezt az 1994-es évet tekinthetjük szimbolikusnak (én ezt tekintem annak), amikortól a kortárs filmművészet hátat fordított az irodalomnak. Persze, teljesen szétesett, aztán egészen másként szerveződött (-dik) újra a filmgyártás hazai rendszere, nemzetközi trendje (szerzői film, produceri film) stb., meg azért csak-csak készültek kortárs regényekből is (Bodor Ádám, Krasznahorkai) igen jelentős filmek, de azért alapvetően mégsem az irodalmi adaptációk a jellemzőek.
Kérdés lehet, hogy a ’94 után íródott regények valóban kellően inspiratívak-e… Már majdnem azt írtam, hogy nem, de kapásból legalább tucatnyi könyv ötlött föl, amelyekből nagyon nívós (közönségfilm is) készülhetne.
Na, igen vagy nem?
A Fábri-könyv levonatát javítgatva döbbentem rá (nem először), hogy mi hiányzik nekem az újabb – nemcsak a magyar – irodalmakból (is, úgy általában). A történelemhez, társadalomhoz fűződő szenvedélyesen személyes viszony… a személyes érdekeltség... a jövővízió… Mintha a világ nem személyes ügy volna, hanem… eszménynélküli szemlélődés tárgya és magántörténetek sora… (ilyesmi, kissé fellengzősen).
Fábri száz százalékig a történelem viharában élt, az ember ember által elkövetett erőszaka ellen az emberség, méltóság (stb.) megszenvedett eszménye igézetében rendezte sorra a filmjeit, a magyar filmművészet remekeit; irodalmi művek inspirálták, és filmjei inspirálhatták más művek megszületését. A szabadsághiányos kor, amelyben élt és alkotott, serkentette, provokálta az alkotói kedvet – benne élni… hát, nem kívánom!
Azokhoz az évekhez képest úgy tűnik, mintha Fukuyama anti-utópiaját élnénk, a történelemnek vége (habár pont nem úgy néz ki), a hétköznapok meg tulajdonképpen tényleg nem túlságosan érdekesek.
De valami fantomfájdalom mégis csak sajog bennem.
Bukarest, az más…
Bukarestbe életemben egyetlen egyszer jutottam el, az új évezredben, a magyar ház vendégeként. Pedig régóta sóvárogtam a Budapest utáni „legnagyobb magyar” várost, a kelet-balkáni egzotikumot (Bukarestnél jobban csak a Duna-deltát), ahol csak úgy nyüzsögnek a magyarok, írók, újságírók, „dolgozók”, a mindenféle álmosan zsibongó, kiismerhetetlen nációk – románok, görögök, bolgárok, gagauzok – között, s kizárólag anyanyelvemen is könnyedén elboldogulok. Talán kamaszkorom emlékezetes olvasmánya, Panait Istrati Kyra Kyralina regénye moccintott először a Balkán felé, aztán persze mindenfélét összeolvastam, amihez hozzájutottam, s fölépült bennem egy vonzóan romantikus vízió, amit az őrült kondukátor közismert esztelen városrendezése meg nemzetiség-pusztítása sem bolygatott meg túlságosan. Utóbb, persze, főleg a régi, a magyar Bukarest vonzott, s amikor néhány éve lehetőségem nyílt valóságosan is eljutni, elbizonytalanodtam; aggódtam, hogy kísérőnk tud-e mutatni a két háború közti, meg a hatvanas-hetvenes évek fénykorából legalább valamennyi magyar leletet.
Szerencsésen alakult az egyik esténk, meghívást kaptunk a Petőfi körösök valamilyen ünnepi baráti összejövetelére, a kör elnökének a lakásába. Mintha egy isten háta mögötti, az anyaországtól rég elszakadt emigrációs közösségbe zuhantunk volna hirtelen. Elismert tudósok, egyetemi tanárok, profi és fél-profi művészek, feleségek, papok, közéleti emberek – magyar hírmorzsákon, rendszerezetlen magyar történelmi emlékezettel, figyelmesen, de kissé feszengve és kissé bizalmatlanul irántunk. Nemigen tudták, mit kezdhetnének velünk. Mint ahogy mi sem, velük. Valamit adnunk, ígérnünk kellett volna talán, nem tudom. Kiderült – úgy emlékszem –, mindannyian román környezetben éltek, román tévét néztek, román újságot olvastak, s csak otthon és szigorúan egymás közt beszéltek magyarul. Az elaggult, jövője-nincs titkos társasági tagok bánatával. A legendás és legendásított magyar közösség törmeléke. Történelmi lelete.
Kiesett az emlékezetemből, hogy ott él a városban egy félig magyar, félig román tudós asszony, Hencz Hilda, aki életét a bukaresti magyarság történetének a fölkutatására áldozza. Néhány hete levelet kaptam tőle, azt írta, hogy tavaly végre magyarul is megjelent a Magyar Bukarest című könyve, s hogy 20 évvel ezelőtt publikációs lehetőséget keresve – szinte vagy majdnem – kapcsolatba kerültünk. Akkortájt egy kis kiadóban dolgoztam, s éppen megváltam a szerkesztőségtől, nem tudtam segíteni. (Bizonyságul szkennelve elküldte 20 évvel ezelőtt írt válaszomat – a tehetetlenségem miatti keserűségemre jól emlékszem.) A múlt években a Magyar Bukarestből részleteket közölt a Székelyföld is, meg a Háromszék is, fölfigyeltem rá, de a könyv valahogy nem került a látóterembe. A könyvhéten ez lett az egyik fő szerzeményem. Fontos könyv? – igen; alapmű? – igen.
Magyarországon visszhangtalan maradt. Ahogy visszhangtalan maradt egy másik bukaresti alapmű is, Ferenczes Istvánnak az egyik legnagyobb román költő, Arghezi eltitkolt anyja (magyar cselédlány) meseszép történetének a fölkutatása is. Igazi szenzáció, mégsem lépte át a média-figyelem küszöbét. Sem a kultúrpolitikusokét. Veszedelmekről álmodom címmel Ferenczes, megszállott Noéként, a had, a nemzetség, a falu, a régió felmenőinek emlékeit, múltat gyűjti benne össze. Köztük az édesapja miatt is nagyon fontos bukaresti magyarság hőskoráét (a Székelyföld emberfölöslege építette a várost). Úgy sejtem, fontos könyv lesz…
Valamikor (mikor is?) lázba hoztak a szociográfiák, a tényfeltáró valóságirodalom, a Magyarország felfedezése kitűnő sorozat legtöbb kötetét magamba szívtam. Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott sorozatát az egész ország (no, nem az egész) az Új Írásban olvasta (irodalmi folyóirat!), társadalmi vita alakult ki körülötte. Sorolhatnám a szellemi izgalmakat keltő szerzőket: Zám Tibor, Végh Antal, Őrszigethy Erzsébet, Pünkösti Árpád, Miskolczi Miklós, Diósi Ágnes, Levendel László, Iványi Gábor, Albert Gábor… (Egy kis faluszociográfiát én is elkövettem, a Félmúlt antológiában ’90-ben, a szerkesztő, Gondos Ernő keserűnek és jónak mondta, de éppen a rendszerváltozással volt elfoglalva az ország meg a recepció, szóval kirostálódott; csak Nagy Gáspár emlékeztetett rá visszatérően, nem tudom, talán a földije iránti figyelmességből).
Akkoriban igazán fontosak, megrendítőek, felrázóak voltak a tényfeltáró irodalmak. Ma már én is megfontoltan mozdulok egy-egy szocióért. (Legutóbb Zelei Miklós A kettézárt faluja gyomrozott meg istenesen.) Telítve vagyunk valósággal, sokkoló hírekkel, háborúkkal, botrányokkal, nyomorral, celebekkel, gyilkossággal, lopással-csalással, terroristákkal. De mindegyik hír csak villanás a valóságról, az életről, a sorsról. A valóság hír az okostelómon, amíg a metróval beérek a Deák térig, meg este vissza. Kösz, nekem ennyi elég, és még ez is bőven sok!
Holott a valóság értelmezés. Azt hiszem, erről beszélt Csoóri Sándor, amikor, egyre reménytelenebbül, a szociográfiát hiányolta a kortárs magyar irodalomból.
Tíz másodperc hír elég az életemből a korrupt romániai politikusokra. De a város, Bukarest, az más…
Au Gutenberg
Vannak sokkal kellemesebb sörözők, bárok is Strasbourgban, de mi persze a Gutenberg téren, az Au Gutenberg teraszára akarunk kiülni, rálátni az öreg, kaftános, nagy bajszos, protestáns elzászi nyomdászmester ódonpatinás szobrára. Mintha kiparancsolnák az embereket az utcákra, terekre, vacsorázni, belgasörözni, zsúfolva a teraszok, pedig se turistaszezon, se plenáris ülés. Laza franciák, német, ha van is (Trianon-reflex: kellene legyenek, ide-oda csatolták a várost), nem hallatszódik. David d’Angers dinamikus, erőteljes szobra pont olyan, amilyennek1840-ben lennie kellett, ma kellemes, nem sok vizet zavaró díszlet, megbámulják, ja, igen, a könyvnyomtatás, a mozgatható betűk föltalálója; kezében öles árkust mutat a nagyérdeműnek, rajta a Bibliából egyetlen, kapitális méretű sor, lentről mégsem bírom elolvasni, de az okosteló, a gugli kéznél van: És lőn világosság!
Könnyű volt Gutenbergnek, tudta, hogy mit akar kinyomtatni. A Bibliát, hogy sokakhoz, mindenkihez eljusson, aztán Szent Ágostont meg a többi bölcs, szent szöveget. A lábazaton domborművek, Lincoln, Goethe, hasonló nagy emberek, a Függetlenségi nyilatkozat, Az emberi jogok nyilatkozata, meg, Rouget de Lisle kapitány itteni szerzeménye, a Marseillaise – keresgélem, ki mindenki zsúfolódik még, hamarjában nem találom a guglin, na jó, akkor mára ennyi elég.
Gutenberg mester, ha átverték, kihasználták is, boldog volt, boldognak kellett lennie, megnyitotta és szélesre tárta a világosság kapuit, a legfontosabb szövegek eljuthattak az emberekhez, a Biblia, a Függetlenségi nyilatkozat, Az emberi jogok nyilatkozata, a Marseillaise, az Igazi Nagy Szent Művek, Goethe meg a többiek. Születésének 500. évfordulójára a budapesti nyomdászok és betűöntők díszes Albumot adtak ki a tiszteletére, öt évvel később, 1905-ben gyűjtést szerveztek egy impozáns Gutenberg János szobor létesítésére. „Ha e nemesczélu mozgalom meddő nem marad…” – guglim szerint meddő maradt. Pedig ők még pontosan tudták (na, jó, marakodtak volna azért), hogy ki-mi kerüljön a talapzatra: a Biblia, Károli Gáspár, Hess András, Sylvester János, a Gutenberg-albumba, a Himnusz, a Szózat, a Tizenkét pont, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Kossuth, Széchenyi, Deák – nyilván. Az alapnévsor talán ma is ugyanez lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy nem éppoly magányos díszletként árválkodna-e mondjuk a pesti Gutenberg téren, mint d’Angers szobra az Európai Unió fővárosában.
Bár, ha mellette, vele szemben fölállítanánk McLuhan szobrát is, izgalmas lehetne. McLuhan nem talált föl semmit, éppen csak megjósolta a nyomtatott könyv, a Gutenberg-galaxis végét, meg kispekulálta a globális falu fogalmát, tkp. a WWW-t (bővebben lásd: gugli). Gutenberg megnyitotta az időt és a teret, a globális falu szétterjesztve megszüntette. És lőn világosság! – vagy mi…
Rigorózus utazó vagyok, föl- és rákészülten utazok, régebben Panoráma útikönyv nélkül sehová nem indultam, a mai mindenféle modern, pénzköltésre buzdító, semmire se jó bedekkerek nem kellenek, inkább útikönyv sem kell, nyomtatott térkép se, marad az okosteló meg a gugli. Okostelóval járom az utcát, a gugli térkép vezet, közben bepötyögöm, amin éppen megakadok, lássuk mit dob ki a kereső. Valamelyik találat szerint a Gutenberg téren standok sokaságán könyvek cserélnek gazdát, de egy fia könyv annyi se, tehát a tér sem a régi, és már a gugli sem – Au revoir, Gutenberg! (stílszerűbb volna Auf Wiedersehen!-t mondani, mégiscsak német volt).
Közép-európai reflexszel egy kicsit lesajnálom ezt a kényelemben, biztonságban, jó módban élő szimbólumvárost, söröznek, zabálnak, otthon érzik magukat, na de a könyv…
Csoóri Sándor talán a hetvenes években írta, hogy nyugat-európai útjain sokkoló volt találkozni a költészet devalválódásával. A könyvesboltokban, ha verseskötetet keresett, rendszerint pár alsó polcra mutatott az eladó, az a kevés vers is szinte el volt dugva, nyilván, nem vették, bezzeg Magyarországon...! (Külön történet, ne menjünk most bele!) Külföldi utjaimon könyvesboltokba is betérek, és persze, két dolgot keresek: magyar szerzők műveit és általában verseket. (Nem lepődök meg, ha nem az itthon őrült sikeresnek mondott kortárs író könyveit találom, hanem Szabó Magdát meg Márait.)
Guglim a háromszázezres Strasbourg egy másik fő terére irányít, a Kleber térre, itt lesz a város legnagyobb könyvesboltja, a Kleber. A téren könyves standok sokasága, kényelmes, ráérős böngészőkkel, árusokkal (huncut guglim, átköltöztek a Gutenbergről, lemaradtál!), de a könyvesbolt tényleg nagy. És jó. Nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.
A Poésie részleg kitüntetett és aránytalanul nagy helyen (mihez képest?). Vevő itt ugyan gyéres, de a készlet elképesztően pazar: az ún. világirodalomból minden, a kezdetektől napjainkig, ami valamennyire számít (magyar szerző nincs), francia és világnyelveken. Tovább a bölcseleti irodalomhoz, itt már ügyeskedni kell, hogy a könyvek közelébe férkőzzek: ugyanaz! Szúrópróba, nézzük a divatos Agambent – magyarul egy kötete jelent meg, itt olaszul vagy fél tucat, és nem kevesebb franciául, + különböző párosításban.
Párbeszéd: Persze, nagy nép a francia, nagy kultúra, mindent lefordítanak.
Jó, de a könyvesbolt abból él, amit elad.
Nem kell lefordítani, ma már mindenki olvas angolul, legalább is az egyetemi réteg!
???
Na, jó, az a pár doktorandusz, az egyetemisták magyarul se olvasnak. Egy-kétszáz esetleges érdeklődő miatt fölösleges pénz, energia volna.
Ebbe nem megyek bele, kétszer lejátszottuk, egyszer a latinnal, egyszer a némettel szemben.
Igen, le kell fordítani!
Zavarba hozott a Kleber. Annak idején (a hetvenes, nyolcvanas években, szellemi elzártságunkban) elég volt például az Európa Kiadó könyveivel lépést tartani, és az ember a valóssal közel párhuzamos időben tájékozódhatott az ún. modern világköltészetről (Bika sorozat, Lyra Mundi). Most korlátlan az információs lehetőségem, mégsem tudom, hol, mi történik a költészetek világában. Zavarba hozott a Kleber, ott is van gagyi, kurrens, de arányosan, valamiképpen a helyén. Zavarba a Poésie részlegével hozott, és általában a kiszámítható és tervezhető minőségével.
Lehetséges – az itthoni könyvesboltok meg kiadók zajos újdonság-centrikusságát, erőteljes piacorientáltságát, celeb sztárjait nézve –, hogy egyáltalán nem elsöpörte, kiiktatta McLuhan Gutenberget, semmit nem söpört el, ki, hanem egyszerűen csak csöndben elprovincializálódtunk…
Sic transit… Nem múlik el
Visszatérően lehangoló könyves élményem az Ünnepi Könyvhét meg a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál. Az ember (én) várakozik, készülődik, várja a találkozást a könyvvel… az íróval… az olvasóval… (pláne, ha személyesen is érdekelt, saját új könyv… hm…), aztán kimegy a vásárba, és ott van előtte valahány ezer, valahány tízezer könyv, és szerfölött kifosztottnak érzi magát. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott fél kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget (svéd gyerekvers). Végigjárom a standokat, az ismerősöket meg az ismeretleneket. Húsz-harminc könyvet megvennék, annyit nem lehet, hármat-négyet engedélyezek magamnak, mert most kell szoknyában járnod Karcsi, amíg nem szőrös a lábad (Tolnai Ottó univerzális, mindenre alkalmazható gyerekverse).
Persze, meglátogatom a kiadómat, tavaly október 23-ra jelent meg egy válogatásom Nagy Gáspár és 1956 témakörben (interjúk, versek, tanulmányok, afféle irodalmi és történelmi bédekker kezdőknek és haladóknak), feszengve pislogok, igen, ott az Októberi stációk is, de kérdezni nem merem, vajh’ (a sikeres bemutatók meg az ’56-os ünnepségek múltával) a kiadó adott-e el belőle egyet is. Személyem miatt biztosan nem – legföljebb lábjegyzetben maradhatok fenn az utókor egyik-másik disszertációjában –, de a könyv tárgya, meg főleg alanya miatt akár…
Pedig ha Gazsi élne, és itt lenne azzal a nyílt, derűs mosolyával, személyre szóló figyelmével, vicceivel, poénjaival, a sátor előtt sorban állnának a dedikálásra várók, meg körbevennék a mindenféle ismerősök, barátok, legalább egy szóra, egy kézszorításra, hogy elmondhassák, ott voltam én is, találkoztam vele, jó volt csak látni is…
Ahogy annak idején, amikor egy-két versével országos botrányt gerjesztett, amikor vakmerően kimondta, hogy Nagy Imrét el kell temetni, a gyilkosokat meg néven nevezni. Aztán a rendszerváltás után is még, amikor emlékezett és emlékeztetett azokra az évekre, vagy éppen kétségbeesett az országos megosztottság miatt.
Elmúlt a Kádár-kor, el a rendszerváltozás évei, elmúlik az ember… elmúlnak a versek is?
Sic transit gloria mundi…?
Persze, a legjobb vers is elsőként a saját korában él. Hogy később is él-e, ne soroljuk, mi minden csillagzat együttállásán múlik. A kánonok… az oktatás… a média… ezek mérhetők, ellenőrizhetők, de hogy az olvasóban, a verset befogadó emberben tovább él-e, legföljebb sejtéseink lehetnek. Az azonban bizonyos, hogy ha a költő életében nem képződik meg valamiféle nyilvános befogadás, nota bene, divat, vajmi csekély az életmű esélye az utólagos kánonra. Hozhatnánk persze jó pár ellenpéldát a világirodalomból is, a hazaiból is, most csak Márait említem; halála után sikerült divattá tenni pár évre, és ez már elég ahhoz, hogy (olvassuk vagy nem olvassuk) a tudatunk mélyére elraktározódjon, igen, van Márai, remek író stb., de csak hogy mindjárt megjegyezzem nagy szívfájdalmamat, Cs. Szabó Lászlót, az egyik leges-legkitűnőbb 20. századi esszéírót –, Babits mellé teszem a polcon, habitusa, de mértéke szerint is. Az emigráció nagy öregje, vitathatatlan tekintélye, de valahogy mégsem sikerült rekanonizálni Cs.-t. Voltak persze Cs.-nek is indulatos kirohanásai a párt lakájai meg a rendszer ellen, de igazából kultúrában, művészetben gondolkodott; úgy szerette az európai művészetet, hogy soha el nem feledhette a magyarországit. Hálátlan utókor? – Az utókor sosem lehet elég hálás, az utókor mindig hálátlan, az utókor elsőként magára figyel, s azt vesz elő a múltból, azt a hagyományt generálja élővé, amelyikre éppen szüksége van. Cs. Szabó van akkora író, hogy nyugodtan kivárhatja, amíg egyszer, majd, valamikor éppen őrá, az ő hallatlan műveltségből szárba szökkenő szelíd bölcsességére, az ő európai és a magyar művészetért rajongó szeretetére lesz szükség.
De persze azért tartsuk szárazon a puskaport is, mert nemcsak a Firtos lova hátán szendereghet el a Gondviselés. A jó könyveket akkor is ki kell adni, ha senki nem olvassa (főleg, ha a rosszakat is kiadják), biztatgatom, győzködöm magamat a Könyvfesztiválon, a több ezer, tízezer könyv látványával eltelten, mert valaki mindig olvassa, mert minden könyvnek megvan a maga olvasója. Végigjárom újra a standokat, ez a Cs. Szabó-s dolog valahogy a fejembe mászott, jó kis gyűjteményem van, mégis az ő könyveit keresem. Aztán újabb nevek ugranak be. Koncz István például, a tusfeketével író magyarkanizsai költő, éppen kedvem volna újraolvasni, ugyan valahol meg kell lennie a könyvespolcomon, de nem találom; jó lenne egy Székely János esszé-összes, egy Vas István teljes, egy Zbigniew Herbert-válogatás, egy… egy… egy… bővül a hiányleltár…
No lám, mi történik: az élők érdekelnek, az aktuálisak, mégis a régieket, az elfeledetteket keresgélem.
Nem megyek vissza a kiadóm standjához, nem érdekel, hogy ezekben a napokban, a több ezer, tízezer könyv között rátalált-e az Októberi stációkra az olvasója vagy sem, tudom, hogy a szükséges könyv, mint az uránium, akkor is sugároz, ha rejtve van.
És egyáltalán: ragyogóan süt a Nap, a sör kitűnő… a könyvekbe zárt szellemek élik a maguk időtlen életét, és fütyülnek arra, hogy én vagy Te éppen mit gondolunk róluk…
„nos költészet egyedül maradtunk”
Egy, egyetlen verssel beírni magát a magyar költészet univerzumába, egyetlen verssel stílust törni és stílust teremteni – igen, Domonkos István Kormányeltörésben verséről van szó. Megjelent 1971-ben, az Áthúzott versek kötetben, de én később, nyolcvanegy-kettő körül találkoztam vele, valahogy benne volt az irodalmi közbeszédben, őrült tempóban beszereztem a Gyökér és szárny antológiát, Jugoszláviai magyar költők, 1976, Forum Kiadó, antikvár áron 22,50 Ft-ért. „Több nemzedék tagjai, különböző irányzatok hívei” (fül), 17 költő, köztük Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István. Ilyen könyvet az ember véletlenül se veszt el, ad kölcsön, most is vakon veszem le a polcról, a könyvjelző ugyanott nyitja, a Kormányeltörésben-nél. Aztán írtam egy összehasonlító-félét négy, azóta kultikussá vált identitásos versről, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában, Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben, Márai Sándor Halotti beszéd és Domonkos István Kormányeltörésben – a földrengésszerű élményre emlékszem, ahogy a négy vers meggyomrozott, az írásom megjelent valahol, de látom, egyik kötetembe se tettem be…
Tolnai Ottó és Domonkos István – főleg ők beszéltek egészen másként a Gyökér és szárnyban, Tolnaival ismerkedtem, Domonkos azonnal hatott. „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló […] pszichiáter mondani / relex relex magyar / nem gondolni mi volt / nem gondolni mi lesz […] mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren […] nem gondolni kollektív / nem gondolni privát” – a vers datálása: „Djuphult, 1971” [Svédország]. A 2008-as Domonkos-kötet, a Yu-hu-rap előszavában bővebben: „Üzemeltetésem és karbantartásom gondjait családom viselte (viseli) szeretett lányaim Elisabeth Domonkos (Brüsszel), Martina Domonkos (London) és fiam, Carl Domonkos (Párizs). Kösz… Hogy éltem, és hogy még élek, annak imádott feleségem, Thea Ekholm Domonkos (Grönskåra) az oka… Négy nyelvet beszélő unokáimban Londonban él a nemzet! Noah! Lana! Hip-hip hurra!” – D. I., ha látni akarja a családját, körbeutazza Nyugat-Európa legvonzóbb, leggazdagabb városait. [Nagybátyám, nyugalmazott iskolaigazgató arra büszke, hogy tízéves autójával falujától 50 kilométernél távolabb nem utazott („minek mennék?, itthon vagyok”). D. I. otthon van Nyugat-Európában – de otthon van-e?]
Hogy mi az idegenség, elbizonytalanodás, az identitás megbicsaklása, kificamodása, mi a valódi földcsuszamlás, az tökéletesen benne van a versben. Akkor az infinitívuszok sodortak magukkal (kultusz lett, divat, pódiumokon mondták, szavalták, s rendesen beleszövődött/vérzett az élő költészeti hagyományba), s mindjárt utána ezek a tus-fekete, maró-keserű versek a költő és a költészet „megváltozott” szerepéről : „rimérek poéterek rimászok / ítészek ideászok / kritikászok / miért ástok / a levegőbe futóárkot […] s folyt a nagy irtás / daloltak a pacemakeres pacsirták / volt aki csak állt / és behunyt szemmel szitált szitált / s csodálkozott hogy szitája lyukán / nem fér át a világ” (Kuplé). És a vacogtató, Radnóti-intertextes Der springt noch auf!: „nos költészet egyedül maradtunk / nem ezt akartuk / a napon ülünk és egymásra vicsorítunk / számítók voltunk mindketten / kipécéztél mert szükséged volt rám / élned kellett […] embereket ígértél s most / köveket zúdítsz felém”. E két utóbbi, szintén korszakos vers is a Gyökér és szárny antológiából, egyik sem jelent meg Domonkos önálló kötetében (Rátka – 1963, Áthúzott versek – 1971, Yu-hu-rap – 2008), csak a ’98-as válogatottban.
D. I. valamikor az idők kezdetén kiment Svédországba, és hol ír, hol nem ír („tengelytöréses jármű”), de inkább nem (a verstöredékek, -törmelékeket tartalmazó Yu-hu-rap nem ér föl az első kettőhöz). Nem egyedüli, aki abbahagyta a versírást, és sokan leírták, hogy „a líra meghalt” (Babits), „a költészet halott” (Székely János), mert eszményekkel indultak az életnek, és persze csalódtak: „hát nem azt hitted te is, hogy eszme nélkül értelmetlen az értelem, és eszmény nélkül világtalan a világ” (Szilágyi Domokos), „Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam // És nem bocsájtok meg senkinek.” (Petri György). Domonkos István nem fájlalja az elvesztett eszményeket, hitet, Domokos dühöng, őrjöng, tajtékzik, mert bedőlt a költészetnek, mert átverte a költészet: „feléd fordultam könnyes szemekkel […] s most mit tettél elébem? / két kiló rozsdás szöget / egy kalapácsot és egy üres tyúkketrecet” (Der springt noch auf!), és nem hagy semmiféle kiskaput, egérutat. Amikor leírja, hogy „Pénz helyett íme egy aranyat érő tanács: Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / NE! / NE! / NE!”, meg azt, hogy „Jóska, Töfe / nem látom értelmét az egésznek / tizenhat éve írok verset / Stb.” –, biztosak lehetünk, hogy nem meghökkenteni akarja a T. Olvasót, nem a „szakmának” szól oda, és nem a kánonképzők felé kacsintgat, hanem egyszerűen tényleg teli van a töke az egésszel.
Persze, magyarázgathatjuk, hogy D. I. kivonulása privát dolog (no, nem egészen), nem a költészet önfelszámolása, mert lám tengernyi vers íródik azóta is, ma is, eztán is, mert a költészet gyémánttengely meg Pelikán…, de valami mégis csak történt… Akkoriban (mikoriban?) nem tudtam (tudtunk) költészet nélkül élni, ma egészen jól elvagyok (elvagyunk) nélküle, van vagy nincs, mindegy… egyre kevésbé létfontosságú szervünk a költészet, mintha elég volna, amibe imitt-amott belebotlunk, elég, ami így-úgy ránk ragad, mert amúgy is feldolgozhatatlanul ömlik ránk a (szó)világ… ha választ keresünk, nem a költészetben keressük, bár nem tudom, keresünk-e egyáltalán…
Nézegetem, forgatgatom D. I. legújabb hagyatéki kötetét, az Allegro bajbajo-t (Forum, 2015), nem áll össze a gyönyörű könyvészeti műremek és a versek abszurdig vitt megszenvedettsége. Baráth Ferenc, a kitűnő (új)sympós grafikus ajándékozott meg vele, a hanyatló titkos társasági tagok kesernyés összemosolygásával, te még tudsz örülni ennek a könyvnek, ezeknek a verseknek…
NOS, KÖLTÉSZET, EGYEDÜL MARADTUNK?
Aranyon nem fog a rozsda
Az ember néha csak úgy elővesz magának régi verseket. Az én generációm József Attilát, Kosztolányit, Pilinszkyt – de szüleink, nagyszüleink költőit, Aranyt, Petőfit talán soha. Aranyból, Petőfiből elég, ami iskoláskor végéig ránk ragadt. De vagy az oktatás meg a korabeli kommunikáció (családi átörökítés stb.) volt jó, vagy tényleg akkora költők, hogy még így is a vérünkké váltak. Pár vers (Szondi két apródja, Hídavatás, Ágnes asszony, Toldi, őszikék), no lám, nekem is a standard Arany ugrik be. Arany persze egyik legnagyobb nemzeti költőnk, a magyar nyelv legnagyobb mestere, de azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával az én könyvespolcom kitüntetett helyén is jobbára háborítatlanul üldögél, s ha egy-egy kortárs költő dolgában leveszem, holtbiztos, hogy az őszikék miatt. Mert minden öregedő, halálra, számvetésre készülő kortárs költőnél, ha kell, ha nem, az őszikék a viszonyítási pont. Mert aranyos őszikéket ír, vagy mert egyáltalán nem aranyosak az őszikéi.
Hunyt mesterünk szobrát megfaragták Gyulaiék, aztán nagyjából úgy maradt. Nemzeti és 19. századi.
Zalán Tibor írja, hogy nem talált a környezetében embert, aki tényleg olvasta volna a Bolond Istókot. Én sem olvastam volna az Elveszett alkotmányt, ha történetesen Szilágyi Domokos nem hivatkozik rá visszatérően a Kortársunk Arany János esszékönyvében, ami pontosan a radikálisan formabontó, avantgárdnak mondott Emeletek… meg az eliot-i, tzarai, új syposionos hatással is bíró Búcsú a trópusoktól kötetek között, 1968-ban jelent meg. Vagyis amíg készülődnek benne az erdélyi líratörténeti fordulat ikonikus versei, azonközben Arany Jánosban is elmerült – személyes érdekeltségből vagy muszájból (kellett a pénz, erre kapott szerződést). „Én eredetileg kötetlen esszét írtam Aranyról, csak aztán a könyv két esztendőt feküdt a cenzúránál, aztán a kiadó, hogy mentse, ami menthető, berakta az induló kismonográfia-sorozatba, ami marhaság, mert vagy monográfia valami vagy nem. Mindegy.” (levél Ilia Mihálynak)
Az Arany-könyv persze nem szabályos monográfia (föl is hördültek páran), a zseni természete, hogy mint a fénylyuk-kártya, bármit fölhasznál, de csak azt veszi észre, ami a saját gondolatmenetébe belevág. Szilágyi becitálja Goethét, Babitsot, Juhász Ferencet, Hirosimát, lubickol a századvég dilettánsainak pojácáskodásában, Lisznyai celebségében stb., víziójában csakúgy nyüzsög, zsibong a 19. század is meg a 20. is, a fő célért, hogy kibontsa a szobor-Aranyból az élő embert, akinek jól áll a csüngő nagy bajusz is, meg az élő költőt… aki ugyanazt valósította meg a nyelvben, mint Bartók a zenében! – Hoppá!
Szilágyi levon még pár következtetést, először, hogy Arany legnagyobb élménye a nyelv volt, másodszor, hogy Arany nem direkt programban, hanem a nyelv kreatív teremtése által formálta meg a nemzeti szellemet, harmadszor, hogy a „sánta múzsa” ihletett művek éppúgy teljes jogú részei nemzeti költészeti hagyományunknak, mint a pátoszosak. – Szilágyi nagy „felfedezése”, hogy ez a nemzetiaranyszobor vígeposszal, veszett szatírával lépett a pályára, az Elveszett alkotmány-nyal, (tessék elolvasni, fantasztikusan dinamikus a nyelvi ereje, kreativitása!), aminek „vaskori” nyelvét Vörösmarty amúgy leszólta. S nosza, aranyira fordítja a petőfisen elkezdett eposzparódiáját, a Bájzengzet-koszorút, és tovább, az Elveszett alkotmány két főalakját, a garabonciást (Hábor) meg a boszorkányt (Armída) önálló versekben alkatához igazítva újrarajzolja. És még tovább, mert Arany még a Toldinál is jobban szerette a Rózsa és Ibolya verses meséjét, Szilágyi sebtiben átkölti Odobescu Mese a vadászó királyfirólját, részben felező tizenkettesekkel, aranyi dikcióval.
Kb. ennyi a közvetlen Arany-hatás.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy gondolta a fene!
Hunyt mesterünkön nem fog a rozsda.
Csak úgy nem veszem elő Arany János verseit, de mostanában mégis előveszem, Lövétei Lázár Laci miatt. Írt egy csöpp, negyven oldalas füzetkét, árkádiás-szép, egészen emberi széljegyzeteket Arany János rövid verseihez, hogy ő is megpróbálja „leporolni” az életművet.
Aranyt folyton-folyvást leporolják, Aranyt folyton-folyvást le kell porolni, Aranyt nemigen olvassuk, de valahogy mégis él, néha csak egy sorral, néha meg észre se vesszük, hogy a hangulatunk egészen aranyi. Nemes Arany János ráér elüldögélni azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával a könyvespolc hátsó rekeszében, túléli a százéves meg a kétszáz éves meg az akárhány éves születésnapját, előbb-utóbb úgyis jönnek majd újak, és sokadszorra, megpróbálják rendesen lefújni róla a port, hogy aztán tényleg elámuljanak: Aranyon nem fog a rozsda!
