Ütőér

 

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 PecsiGyorgyi.JPG

 

Pécsi Györgyi

 

A versszerkesztő panasza

 

Vannak persze sokkal idegőrlőbb, egészségre károsabb munkák is, mint versszerkesztőnek lenni egy irodalmi folyóiratnál, ne panaszkodjak, de egy kicsit azért mégis. Mert egy versszerkesztőnek az a legnyomasztóbb pillanata – ilyenkor legszívesebben megszűnne létezni, visszaadná a megbízatását, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát –, amikor közölnie kell a szerzővel, hogy sajnálom, nem tudjuk a beküldött versét megjelentetni. Egy pillanatra maga elé képzeli a szerzőt, elképzeli a dühkitöréstől a mélydepresszióig, mert hát tényleg, a legtapintatosabb visszautasításban is van valami bántó karcosság.

Óh, a költők nagyon érzékenyek, nehezen viselik a kritikát, jegyzi meg rosszallóan egy idősebb pályatárs, ne fenekedjek a nagy eszemmel, a kritikusok meg a szerkesztők ezt nem érthetik.

Mindenki nagyon érzékeny, senki nem viseli könnyen a kritikát, vágok vissza. Különben a legérzékenyebbek szerintem nem a költők, hanem a boros gazdák. Még nem találkoztam olyan boros gazdával, aki ha csak pár hordó bort állított is elő, a szíve mélyén és a legszűkebb családja előtt is elfogadta volna, hogy a másik borát is meg lehet inni. Nemhogy netán jobb lenne, mint az övé, de hogy azért tűrhető, no.

Apám is kiváló gazdász volt, az átkosban a kis szőlőhegyén szőlőt termesztett, s bort készített. Életem legszebb napjai a szüretek voltak, aztán a bor préselése, fejtése, ügyelése, végül magam is elégedett voltam az eredménnyel. Később, elkeveredve otthonról, sokféle szőlőnedűt kóstoltam, s eleinte minőségi borokat vittem apámnak ajándékba, hogy egy kicsit tájékozódjon a nagyvilágban, de lehetett az akármilyen minőségi bor a világ akármelyik tájáról, mindig ugyanaz volt a reakciója: mondjuk, hát ez is bor, de én egy forintot nem adnék érte, az én boromhoz nem lehet hasonlítani. És elkezdte dicsérni a saját borát, hogy az miért jobb, tökéletesebb a legmárkásabb márkáknál. Mert azt a szőlőt, amiből az ő bora készült, ő ültette. A hajtást ennél meg annál az embernél vette, aztán hogyan oltotta be a vesszőt, hogyan gondozta, permetezte, hogyan sütötte a nap, hogyan esett rá az eső, a harmat, hogyan vigyázta a tolvajoktól meg a seregélyektől, hogyan találta el napra pontosan a szüret idejét, melyik kádár milyen fából faragta a hordót, hogyan kénezte, melyik bort mikor fejtette le és így tovább. Csupa olyan érvet sorolt, aminek az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen íze, zamata van az ő borának.

Fiatal voltam, a fejlődés meg a nyitottság híve, kicsit megbántódtam, hogy így leszólja a nagy gonddal kiválasztott ajándékomat, zavart, hogy nem elég toleráns, és hogy az amúgy bámulatosan gyakorlatias minőségérzéke, ha a boráról volt szó, egyszerűen fölmondta a szolgálatot.

Ha annyira tökéletes a bora, hát miért nem viszi el borversenyre, böktem neki egyszer mérgemben. Á, dehogy viszi, mondta, azok másként nézik, vizsgálják, mindenféle nemzetközi normáik vannak, ez meg itt az én borom, ezt én magunknak csinálom!

Hoppá, helyben vagyunk!

Szeretek fényképezni, elég jó gépet is beszereztem, csettegtetek, kattintgatok, iparkodok, hogy valami egyedi látás, kis művészkedés-bűvészkedés, néha nem is rossz, nagyritkán meg csettintgetek, ez igen, ez elmenne a National Geographicban is (önáltató hiúság, fenét menne!), de tudom, hogy mert pár kattintásomban van valami, attól még nem vagyok/leszek fotóművész. Amatőr se vagyok, hobbifotós se, egyszerűen csak szeretek fényképezgetni.

De a vers, a költészet, az egészen más. A vers – a rossz vers is – ihletből születik (vagy valahogy úgy). Nem házi bor, családi album, hobbizenélés egyedül a négy fal között. Meg kell mutatni, meg kell jelentetni fontos folyóiratban, könyvben kiadni, mert hátha segíthet másoknak élni…! (Plusz személyes elismertség, siker, megbecsültség, netán javadalom – hogy gonoszkodjak is kicsit.)

Hány költő van Magyarországon? – tízezer, százezer, egymillió?! – Kaján kérdésre ismerős a kaján válasz. És ha egymillió…? Ha az alkotás folyamatát tekintjük, csodálatos! Az ember ül a fehér papír (számítógép, laptop monitor) előtt, és kikínlódja magából azokat a szavakat, amelyekről úgy érzi, tudja, hogy abban a pillanatban tökéletesen kifejezik a legbensőbb lényegét, a világról való bölcsességét, egyebet. És mert gyertyát nem azért gyújtanak, mert, hát elküldi a szerkesztőnek.

A versszerkesztő meg őrlődik, kínlódik, halogatja a beküldött versek elolvasását, halogatja a választ, egyáltalán halogat, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát, átkozza a percet, amikor elvállalta ezt a szellemi hentesmunkát, várja a mentő angyalt, ne kellene a brutál-kegyetlen, megalázó, megsemmisítő választ megírnia, hogy kedves szerző, kimondhatatlanul becsülöm az igyekezetét, költeménye kiváló házi bor… de házi bor!

 


 

Mefisztói örökség

 

Még ma is, minden egyes kártyás fizetésnél, ha csak a másodperc törtrészéig is, de belém villan, hogy… mi van, ha nem működik a terminál… mi van, ha nem annyit emelnek le… vagy valami gubanc a bankszámlámmal… Megpróbálok két lábbal a földön járni, nem hiszek a reklámoknak, a reformkonyhának, a celebeknek, a politikusoknak, azt akarom elhinni, amit megfogok, megtapogatok, megeszek, megiszok, mert az van. Miközben engem is vonz, mit vonz, magával ragad a virtuális világ, és dühöngök, hogy még mindig csak totojázunk az informatikával, holott… haladjunk már!

De a pénz, az más. Pénz az, amit konkrétan kézhez kapok és elcserélem árura. Persze, én is e-bankolok, de mindig el kell képzelnem, hogy a megfelelő sorba írt szám, az valóságos pénz (fém tízes, húszas, papír ezres), a fizetésem nem egy önmagában álló számsor a számlámon, hanem valami konkrétnak a fedezete (rezsi, konyhapénz, cipő, cigi, villanykörte, mosószer). Hiába haladárkodok, a pénzt illetően változatlanul mocorog bennem valami szorongásféle. Például az internetes becsekkolást sehogy nem bírom dekódolni: fölmutatom a QR-kódomat az okosomról és megnyílnak előttem a kapuk, holott azt tartanám normálisnak, ha mint veszedelmes sarlatánt, rögvest lekapcsolnának. Mert hol van a konkrét pénz, amit a kezembe se vettem, mégis fizettem vele… legalábbis számokat írtam egyik rubrikából a másikba.

Pénzt bankban nem tartunk! Vedd ki, váltsd át euróra vagy dollárra, dugd el otthon a szalmazsákba, mondja délvidéki barátom. Megértem aggodalmát, kétszer élte át politikai hazájában a pénzrendszer összeomlását. És ha az euró meg a dollár is bedöglik? Az is csak egy darab papír…

Arany, pénz mindig kellett, mert aranyért mindent megvehetsz, házat, nőt, hatalmat, megveheted az Istent, írta az új világból a konkvisztádor. A hatalommal bírók meg az ügyesek megszerezték erővel, fondorlattal, a gátlásosabbak meg próbálgatták az alkímiát meg a mágiát. Fejlődtünk, ma már senki épeszű nem aranyat akar varázsolni, hanem pénzt. A neten barangolva rá is akadok egy annyira együgyű pénzcsinálási mágiára, hogy ki se próbálom (sötétség, aroma-gyertya, relax). Az arany az Ördög sara, a pénz a Sátán fondorlata, mondták a gazdagság esküdt ellenségei. Lehet benne valami, mert pénzre naponta többször is gondolunk, Istenre meg csak elvétve, szükség idején.

A kapitalizálódással új viszony alakult ki a pénzhez, a teremtő munka értékét a befektetői, vállalkozói, dinamikus vagyon váltotta fel. Csakhogy, Madách szerint, londoni szín, ez a gazdagság merő csalás, káprázat. Madách a 19. század második felében írta a Tragédiát, dübörgött a kapitalizmus, de gyönyörű ideája leleplezte az ördög praktikáját, és szemétbe dobta a fedezet nélküli pénzt.

Fél évszázaddal korábban Goethe viszont pontosan megérezte és zseniálisan megírta a fedezet nélküli pénz ambivalens jövőjét. Persze, a Faustról van szó, a szerződésről, ismerjük a történetet, Faust az európai szellem, az örök meg nem elégedés, a teremtő nyugtalanság, aki végül a másokért való munkálkodásban elnyeri békéjét – az I. részben (ezt tanultuk az iskolában). A II., – sűrű utalásaival, szimbólumaival, jegyzetekkel együtt sem könnyen követhető – kevésbé ismert részben viszont zavarba ejtő furcsaságok történnek.

Arról van szó, hogy a császárnak elfogyott a pénze, a nép elégedetlen. Mefisztó kisegíti, egy boszorkányos éjjelen sarlatánsággal pénzt varázsol, amit a császár ellát a kézjegyével. Hol a rengeteg papírpénz fedezete, kérdi másnap a császár. A föld mélyének ércei a fedezet, mondja Mefisztó, ha valaki nagyon akarja, kiáshatja. Szóval kamu. Goethénél elmarad a leleplezés, a varázslattal előállított pénz valódiként viselkedik. Sarlatánsággal jött létre, de mert a császár hitelesítette, nem alkímia, nem hamisítás, nem szélhámoskodás többé, hanem – minek nevezzük? – a pénz törvényes új formája, a fedezet nélküli pénz.

Goethe tudott egyet-mást a pénz természetéről, egy ideig pénzügyminiszterkedett is Weimarban, tudta, hogy Angliában a király engedélyezte egy magánbanknak olyan papírpénz kibocsátását, aminek nem volt fedezete, hogy beinduljon a gazdaság, de főleg a francia forradalomban bevezetett, majd egy-kettőre hiperinflációval kimúló assignaták rendítették meg.

Vissza a Fausthoz! A császár szétosztja a valóságos-kamu pénzt a népnek, mindenki boldog, dőzsöl, senki nem lelkesedik „új tettekre”. Ez a henyélő hereség persze nem tarthat örökké. Szolgálataiért Faust hatalmas mocsaras, terméketlen tengerparti birtokot kap, és grandiózus természetátalakító vállalkozásba hajszolja magát, a népet pedig megállás nélküli munkába. Épül a „remekszép” kastély, csatorna, vérrel, verejtékkel, emberáldozattal (ahogy lenni szokott gigantikus építkezéseknél). Igen ám, de a birtokon él két öreg, Philemon és Baucis, a régi, organikus világ alakjai, az ő viskójuk pedig, megjött az étvágy, zavarja Faustot a kilátásban. Fölajánlja, hogy kárpótolja őket, ha eltakarodnak. Mefisztó szolgái nem sokat szaszerolnak, rájuk gyújtják a házat. Hát, ezt nem így kellett volna elintézni, dünnyögi Faust.

A kései olvasó ezen a ponton megdermed, a kényszer-kilakoltatásokra meg a népesség ide-oda telepítésére gondol. „Dicső elméd, munkás hadad / révén föld s ég ura vagy.” – mondja Mefisztó Faustnak. Miért is? Hogy megteremtse a „merész szorgalmú” nép jobb életét, és a „szabad nép szabad honát”! Hogy kétes morállal? „Számít a mód? Fő a fogás. A tengert nemhiába járom: / harc, üzlet és kalózkodás, / el nem választható e három.” Mert „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, / kiknek naponta kell kivívniuk”, ezért szép szóval, kecsegtetéssel, kényszerítéssel rá kell venni a népet, hogy szakadatlanul dolgozzon a jó cél érdekében.

Különös, hogy ez az ambivalens magatartás mégis elnyeri a kegyelmet, az angyalok meglovasítják Faust lelkét és az égbe, az „Örök Asszonyihoz” emelik. De a kései olvasó, a 20. századi totalitarizmusok, népirtások tapasztalatában a legkevésbé sincs meggyőződve arról, hogy az az erő, amely jóra tör, s rosszat művel, csupán a szándék, a cél miatt is kegyelemre érdemes, hogy a „harc, üzlet, kalózkodás” és az önkizsákmányoló, szakadatlan munkálkodás a szabadságot, vagy egyáltalán a személyes szabadságát szolgálná.

Goethe húszévesen talált rá a Faust-legendára, de egész életében írta, javította a Faustot. Azt hiszem, értem, hogy az agg mester miért zárta el halálig a nyilvánosság elől a dráma második részének végső változatát. Zseni volt, nem tudott mást írni, mint amit tapasztalatból, tudásból, ösztöneiből megsejtett. De az a jövő-vízió, amely megmutatkozott előtte, őt magát is elrettenthette. Az eszménynélküliség, a piac könyörtelensége, amikor nincs más, csak a szakadatlan munka, termelés, eredményesség, innováció – mindegy, milyen áron.

A kései olvasó pedig, aki többé-kevésbé ugyanezt az elrettentő-eredményorientált fausti utat éli, sem tehet mást e dübörgő dinamizmus ellen, minthogy időnként megpróbál kizökkenni a szerepéből. Megtapogatja a bukszáját, megtapogatja a jó öreg Kossuth-bankót, s néhány pillanatra megnyugszik: igen, a pénz valódi. Hogy van-e fedezete, már nem firtatja. Megpróbál kizökkenni a szerepéből, legalább arra a kis időre, amíg újraolvassa a Tragédiát meg a Faustot.

 


 

Japán tornatanár

 

Nem, semmi egzotikum! Fábri Zoltánt hívták japán tornatanárnak, persze, a háta mögött, a névadó meg valószínűleg a sokáig Fábri-munkatárs, Bacsó Péter lehetett. Fábri mindig kicsit régies vágású, pedáns, öltönyös úriemberként élt a víziómban, olyan, akire rábízhatod az alapítvány pénzét, de egy idő után elunod magadat mellette és diszkréten meglépsz a hátsó ajtón.

Ez a kép most, hogy a Fábri Zoltán születésének centenáriumára készülő könyvünk nyomdai levonatát olvasom (A történelem viharában, MMA kiadó, Barabás Klára életút-interjújával, pályaképével, rengeteg fotóval), most sem változott. Fábri nem volt stílustörő és stílusteremtő, mint Jancsó meg Bódy Gábor, vagy szuggesztív víziójú, mint Huszárik meg Szabó István, Fábri remekmívű klasszikus. Fábri a klasszikus.

Persze, hogy sokkal előbb láttam a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Ötödik pecsét, a Húsz óra, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a 141 perc a befejezetlen mondatból, a Magyarok, de még az Isten hozta, őrnagy úr! című filmeket is, semhogy olvastam volna az inspiráló irodalmi műveket. (Az egyetlen kivétel A Pál utcai fiúk volt.) Kb. a rendszerváltozásig minden magyar, meg a legtöbb külföldi filmet megnéztem, a jobbakat többször, sokszor. Megszállott mozizó voltam kisiskolás koromtól (hatvanas évek vége), a faluba hetente hozták a filmeket, a korabeli kultúrpolitikai direktívák szerint jót-rosszat, a falusiak elég jó ösztönnel csak a jobb filmekre mentek el, én persze mindegyikre. Akkoriban úgy gondoltam, hogy minden filmet rendes író ír, a filmrendező csak filmre csinálja. Nem teljesen alaptalanul, a hatvanas-hetvenes években rengeteg klasszikus regényünkből készült kitűnő mozi- vagy tv-film (Jókai, Mikszáth, Gárdonyi), az is lehet, hogy az Olvasó Nép (mozgalom volt) többet látta, mint olvasta a magyar irodalmat.

 

 fabri.jpg

 

Érdekes, hogy – egy kivétellel – Fábri valamennyi filmjét szépirodalmi mű inspirálta. Azt hiszem, illett a komolyságához, hogy már kiérlelt gondolatokhoz, világokhoz fordult. Mert – egy kivétellel – valamennyi filmje szenvedélyesen komoly, súlyos – és persze gyönyörű – film. Szerinte fontos a képiség, de a mű nagyságát mégis tartalmi lényege határozza meg. Tartalmi lényegen nem sztorit értett, hanem összetett, szenvedélyes problémaérzékenységet. Legjobb filmjei az embernek az ember által elkövetett erőszak dilemmás földolgozásai. Szerettem Sánta Ferenc novelláit – kordivat is volt – de Fábri filmje nélkül talán nem ismerem föl az Ötödik pecsét (meg majd Az áruló) iszonyatos erejét, csak átfutom Balázs József regényeit, ahogy Sarkadiét, de a saját írói jogánál fogva méltán népszerű Örkény is főleg az őrnagyuras filmmel (meg a színházi előadásokkal) robbant. Krúdy persze tökéletes, na de ahogyan Latinovits-Szindbád a Huszárik-filmben…! Vagy Weöres Psychéje Bódy Gábornál! Szilágyi István Kő hull apadó kútban (szintén klasszikus, szenvedélyesen problémaérzékeny) regényét többen is meg akarták filmesíteni, a kényes ízlésű Szilágyi csak Fábrit fogadta volna el, de a rendező halála (1994) miatt nem valósulhatott meg a regény filmföldolgozása.

Ezt az 1994-es évet tekinthetjük szimbolikusnak (én ezt tekintem annak), amikortól a kortárs filmművészet hátat fordított az irodalomnak. Persze, teljesen szétesett, aztán egészen másként szerveződött (-dik) újra a filmgyártás hazai rendszere, nemzetközi trendje (szerzői film, produceri film) stb., meg azért csak-csak készültek kortárs regényekből is (Bodor Ádám, Krasznahorkai) igen jelentős filmek, de azért alapvetően mégsem az irodalmi adaptációk a jellemzőek.

Kérdés lehet, hogy a ’94 után íródott regények valóban kellően inspiratívak-e… Már majdnem azt írtam, hogy nem, de kapásból legalább tucatnyi könyv ötlött föl, amelyekből nagyon nívós (közönségfilm is) készülhetne.

Na, igen vagy nem?

A Fábri-könyv levonatát javítgatva döbbentem rá (nem először), hogy mi hiányzik nekem az újabb – nemcsak a magyar – irodalmakból (is, úgy általában). A történelemhez, társadalomhoz fűződő szenvedélyesen személyes viszony… a személyes érdekeltség... a jövővízió… Mintha a világ nem személyes ügy volna, hanem… eszménynélküli szemlélődés tárgya és magántörténetek sora… (ilyesmi, kissé fellengzősen).

Fábri száz százalékig a történelem viharában élt, az ember ember által elkövetett erőszaka ellen az emberség, méltóság (stb.) megszenvedett eszménye igézetében rendezte sorra a filmjeit, a magyar filmművészet remekeit; irodalmi művek inspirálták, és filmjei inspirálhatták más művek megszületését. A szabadsághiányos kor, amelyben élt és alkotott, serkentette, provokálta az alkotói kedvet – benne élni… hát, nem kívánom!

Azokhoz az évekhez képest úgy tűnik, mintha Fukuyama anti-utópiaját élnénk, a történelemnek vége (habár pont nem úgy néz ki), a hétköznapok meg tulajdonképpen tényleg nem túlságosan érdekesek.

De valami fantomfájdalom mégis csak sajog bennem.

 


 

Bukarest, az más…

 

Bukarestbe életemben egyetlen egyszer jutottam el, az új évezredben, a magyar ház vendégeként. Pedig régóta sóvárogtam a Budapest utáni „legnagyobb magyar” várost, a kelet-balkáni egzotikumot (Bukarestnél jobban csak a Duna-deltát), ahol csak úgy nyüzsögnek a magyarok, írók, újságírók, „dolgozók”, a mindenféle álmosan zsibongó, kiismerhetetlen nációk – románok, görögök, bolgárok, gagauzok – között, s kizárólag anyanyelvemen is könnyedén elboldogulok. Talán kamaszkorom emlékezetes olvasmánya, Panait Istrati Kyra Kyralina regénye moccintott először a Balkán felé, aztán persze mindenfélét összeolvastam, amihez hozzájutottam, s fölépült bennem egy vonzóan romantikus vízió, amit az őrült kondukátor közismert esztelen városrendezése meg nemzetiség-pusztítása sem bolygatott meg túlságosan. Utóbb, persze, főleg a régi, a magyar Bukarest vonzott, s amikor néhány éve lehetőségem nyílt valóságosan is eljutni, elbizonytalanodtam; aggódtam, hogy kísérőnk tud-e mutatni a két háború közti, meg a hatvanas-hetvenes évek fénykorából legalább valamennyi magyar leletet.

Szerencsésen alakult az egyik esténk, meghívást kaptunk a Petőfi körösök valamilyen ünnepi baráti összejövetelére, a kör elnökének a lakásába. Mintha egy isten háta mögötti, az anyaországtól rég elszakadt emigrációs közösségbe zuhantunk volna hirtelen. Elismert tudósok, egyetemi tanárok, profi és fél-profi művészek, feleségek, papok, közéleti emberek – magyar hírmorzsákon, rendszerezetlen magyar történelmi emlékezettel, figyelmesen, de kissé feszengve és kissé bizalmatlanul irántunk. Nemigen tudták, mit kezdhetnének velünk. Mint ahogy mi sem, velük. Valamit adnunk, ígérnünk kellett volna talán, nem tudom. Kiderült – úgy emlékszem –, mindannyian román környezetben éltek, román tévét néztek, román újságot olvastak, s csak otthon és szigorúan egymás közt beszéltek magyarul. Az elaggult, jövője-nincs titkos társasági tagok bánatával. A legendás és legendásított magyar közösség törmeléke. Történelmi lelete.

Kiesett az emlékezetemből, hogy ott él a városban egy félig magyar, félig román tudós asszony, Hencz Hilda, aki életét a bukaresti magyarság történetének a fölkutatására áldozza. Néhány hete levelet kaptam tőle, azt írta, hogy tavaly végre magyarul is megjelent a Magyar Bukarest című könyve, s hogy 20 évvel ezelőtt publikációs lehetőséget keresve – szinte vagy majdnem – kapcsolatba kerültünk. Akkortájt egy kis kiadóban dolgoztam, s éppen megváltam a szerkesztőségtől, nem tudtam segíteni. (Bizonyságul szkennelve elküldte 20 évvel ezelőtt írt válaszomat – a tehetetlenségem miatti keserűségemre jól emlékszem.) A múlt években a Magyar Bukarestből részleteket közölt a Székelyföld is, meg a Háromszék is, fölfigyeltem rá, de a könyv valahogy nem került a látóterembe. A könyvhéten ez lett az egyik fő szerzeményem. Fontos könyv? – igen; alapmű? – igen.

Magyarországon visszhangtalan maradt. Ahogy visszhangtalan maradt egy másik bukaresti alapmű is, Ferenczes Istvánnak az egyik legnagyobb román költő, Arghezi eltitkolt anyja (magyar cselédlány) meseszép történetének a fölkutatása is. Igazi szenzáció, mégsem lépte át a média-figyelem küszöbét. Sem a kultúrpolitikusokét. Veszedelmekről álmodom címmel Ferenczes, megszállott Noéként, a had, a nemzetség, a falu, a régió felmenőinek emlékeit, múltat gyűjti benne össze. Köztük az édesapja miatt is nagyon fontos bukaresti magyarság hőskoráét (a Székelyföld emberfölöslege építette a várost). Úgy sejtem, fontos könyv lesz…

Valamikor (mikor is?) lázba hoztak a szociográfiák, a tényfeltáró valóságirodalom, a Magyarország felfedezése kitűnő sorozat legtöbb kötetét magamba szívtam. Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott sorozatát az egész ország (no, nem az egész) az Új Írásban olvasta (irodalmi folyóirat!), társadalmi vita alakult ki körülötte. Sorolhatnám a szellemi izgalmakat keltő szerzőket: Zám Tibor, Végh Antal, Őrszigethy Erzsébet, Pünkösti Árpád, Miskolczi Miklós, Diósi Ágnes, Levendel László, Iványi Gábor, Albert Gábor… (Egy kis faluszociográfiát én is elkövettem, a Félmúlt antológiában ’90-ben, a szerkesztő, Gondos Ernő keserűnek és jónak mondta, de éppen a rendszerváltozással volt elfoglalva az ország meg a recepció, szóval kirostálódott; csak Nagy Gáspár emlékeztetett rá visszatérően, nem tudom, talán a földije iránti figyelmességből).

Akkoriban igazán fontosak, megrendítőek, felrázóak voltak a tényfeltáró irodalmak. Ma már én is megfontoltan mozdulok egy-egy szocióért. (Legutóbb Zelei Miklós A kettézárt faluja gyomrozott meg istenesen.) Telítve vagyunk valósággal, sokkoló hírekkel, háborúkkal, botrányokkal, nyomorral, celebekkel, gyilkossággal, lopással-csalással, terroristákkal. De mindegyik hír csak villanás a valóságról, az életről, a sorsról. A valóság hír az okostelómon, amíg a metróval beérek a Deák térig, meg este vissza. Kösz, nekem ennyi elég, és még ez is bőven sok!

Holott a valóság értelmezés. Azt hiszem, erről beszélt Csoóri Sándor, amikor, egyre reménytelenebbül, a szociográfiát hiányolta a kortárs magyar irodalomból.

Tíz másodperc hír elég az életemből a korrupt romániai politikusokra. De a város, Bukarest, az más…


 

Au Gutenberg

 

Vannak sokkal kellemesebb sörözők, bárok is Strasbourgban, de mi persze a Gutenberg téren, az Au Gutenberg teraszára akarunk kiülni, rálátni az öreg, kaftános, nagy bajszos, protestáns elzászi nyomdászmester ódonpatinás szobrára. Mintha kiparancsolnák az embereket az utcákra, terekre, vacsorázni, belgasörözni, zsúfolva a teraszok, pedig se turistaszezon, se plenáris ülés. Laza franciák, német, ha van is (Trianon-reflex: kellene legyenek, ide-oda csatolták a várost), nem hallatszódik. David d’Angers dinamikus, erőteljes szobra pont olyan, amilyennek1840-ben lennie kellett, ma kellemes, nem sok vizet zavaró díszlet, megbámulják, ja, igen, a könyvnyomtatás, a mozgatható betűk föltalálója; kezében öles árkust mutat a nagyérdeműnek, rajta a Bibliából egyetlen, kapitális méretű sor, lentről mégsem bírom elolvasni, de az okosteló, a gugli kéznél van: És lőn világosság!

Könnyű volt Gutenbergnek, tudta, hogy mit akar kinyomtatni. A Bibliát, hogy sokakhoz, mindenkihez eljusson, aztán Szent Ágostont meg a többi bölcs, szent szöveget. A lábazaton domborművek, Lincoln, Goethe, hasonló nagy emberek, a Függetlenségi nyilatkozat, Az emberi jogok nyilatkozata, meg, Rouget de Lisle kapitány itteni szerzeménye, a Marseillaise – keresgélem, ki mindenki zsúfolódik még, hamarjában nem találom a guglin, na jó, akkor mára ennyi elég.

gutenberg_1.jpgGutenberg mester, ha átverték, kihasználták is, boldog volt, boldognak kellett lennie, megnyitotta és szélesre tárta a világosság kapuit, a legfontosabb szövegek eljuthattak az emberekhez, a Biblia, a Függetlenségi nyilatkozat, Az emberi jogok nyilatkozata, a Marseillaise, az Igazi Nagy Szent Művek, Goethe meg a többiek. Születésének 500. évfordulójára a budapesti nyomdászok és betűöntők díszes Albumot adtak ki a tiszteletére, öt évvel később, 1905-ben gyűjtést szerveztek egy impozáns Gutenberg János szobor létesítésére. „Ha e nemesczélu mozgalom meddő nem marad…” – guglim szerint meddő maradt. Pedig ők még pontosan tudták (na, jó, marakodtak volna azért), hogy ki-mi kerüljön a talapzatra: a Biblia, Károli Gáspár, Hess András, Sylvester János, a Gutenberg-albumba, a Himnusz, a Szózat, a Tizenkét pont, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Kossuth, Széchenyi, Deák – nyilván. Az alapnévsor talán ma is ugyanez lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy nem éppoly magányos díszletként árválkodna-e mondjuk a pesti Gutenberg téren, mint d’Angers  szobra az Európai Unió fővárosában.

Bár, ha mellette, vele szemben fölállítanánk McLuhan szobrát is, izgalmas lehetne. McLuhan nem talált föl semmit, éppen csak megjósolta a nyomtatott könyv, a Gutenberg-galaxis végét, meg kispekulálta a globális falu fogalmát, tkp. a WWW-t (bővebben lásd: gugli). Gutenberg megnyitotta az időt és a teret, a globális falu szétterjesztve megszüntette. És lőn világosság! – vagy mi…

Rigorózus utazó vagyok, föl- és rákészülten utazok, régebben Panoráma útikönyv nélkül sehová nem indultam, a mai mindenféle modern, pénzköltésre buzdító, semmire se jó bedekkerek nem kellenek, inkább útikönyv sem kell, nyomtatott térkép se, marad az okosteló meg a gugli. Okostelóval járom az utcát, a gugli térkép vezet, közben bepötyögöm, amin éppen megakadok, lássuk mit dob ki a kereső. Valamelyik találat szerint a Gutenberg téren standok sokaságán könyvek cserélnek gazdát, de egy fia könyv annyi se, tehát a tér sem a régi, és már a gugli sem – Au revoir, Gutenberg! (stílszerűbb volna Auf Wiedersehen!-t mondani, mégiscsak német volt).

Közép-európai reflexszel egy kicsit lesajnálom ezt a kényelemben, biztonságban, jó módban élő szimbólumvárost, söröznek, zabálnak, otthon érzik magukat, na de a könyv…

Csoóri Sándor talán a hetvenes években írta, hogy nyugat-európai útjain sokkoló volt találkozni a költészet devalválódásával. A könyvesboltokban, ha verseskötetet keresett, rendszerint pár alsó polcra mutatott az eladó, az a kevés vers is szinte el volt dugva, nyilván, nem vették, bezzeg Magyarországon...! (Külön történet, ne menjünk most bele!) Külföldi utjaimon könyvesboltokba is betérek, és persze, két dolgot keresek: magyar szerzők műveit és általában verseket. (Nem lepődök meg, ha nem az itthon őrült sikeresnek mondott kortárs író könyveit találom, hanem Szabó Magdát meg Márait.)

Guglim a háromszázezres Strasbourg egy másik fő terére irányít, a Kleber térre, itt lesz a város legnagyobb könyvesboltja, a Kleber. A téren könyves standok sokasága, kényelmes, ráérős böngészőkkel, árusokkal (huncut guglim, átköltöztek a Gutenbergről, lemaradtál!), de a könyvesbolt tényleg nagy. És jó. Nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.

A Poésie részleg kitüntetett és aránytalanul nagy helyen (mihez képest?). Vevő itt ugyan gyéres, de a készlet elképesztően pazar: az ún. világirodalomból minden, a kezdetektől napjainkig, ami valamennyire számít (magyar szerző nincs), francia és világnyelveken. Tovább a bölcseleti irodalomhoz, itt már ügyeskedni kell, hogy a könyvek közelébe férkőzzek: ugyanaz! Szúrópróba, nézzük a divatos Agambent – magyarul egy kötete jelent meg, itt olaszul vagy fél tucat, és nem kevesebb franciául, + különböző párosításban.

Párbeszéd: Persze, nagy nép a francia, nagy kultúra, mindent lefordítanak.

Jó, de a könyvesbolt abból él, amit elad.

            Nem kell lefordítani, ma már mindenki olvas angolul, legalább is az egyetemi réteg!

            ???

            Na, jó, az a pár doktorandusz, az egyetemisták magyarul se olvasnak. Egy-kétszáz esetleges érdeklődő miatt fölösleges pénz, energia volna.

            Ebbe nem megyek bele, kétszer lejátszottuk, egyszer a latinnal, egyszer a némettel szemben.

            Igen, le kell fordítani!

Zavarba hozott a Kleber. Annak idején (a hetvenes, nyolcvanas években, szellemi elzártságunkban) elég volt például az Európa Kiadó könyveivel lépést tartani, és az ember a valóssal közel párhuzamos időben tájékozódhatott az ún. modern világköltészetről (Bika sorozat, Lyra Mundi). Most korlátlan az információs lehetőségem, mégsem tudom, hol, mi történik a költészetek világában. Zavarba hozott a Kleber, ott is van gagyi, kurrens, de arányosan, valamiképpen a helyén. Zavarba a Poésie részlegével hozott, és általában a kiszámítható és tervezhető minőségével.

Lehetséges – az itthoni könyvesboltok meg kiadók zajos újdonság-centrikusságát, erőteljes piacorientáltságát, celeb sztárjait nézve –, hogy egyáltalán nem elsöpörte, kiiktatta McLuhan Gutenberget, semmit nem söpört el, ki, hanem egyszerűen csak csöndben elprovincializálódtunk…

 


 

Sic transit… Nem múlik el

 

Visszatérően lehangoló könyves élményem az Ünnepi Könyvhét meg a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál. Az ember (én) várakozik, készülődik, várja a találkozást a könyvvelaz íróval… az olvasóval… (pláne, ha személyesen is érdekelt, saját új könyv… hm…), aztán kimegy a vásárba, és ott van előtte valahány ezer, valahány tízezer könyv, és szerfölött kifosztottnak érzi magát. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott fél kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget (svéd gyerekvers). Végigjárom a standokat, az ismerősöket meg az ismeretleneket. Húsz-harminc könyvet megvennék, annyit nem lehet, hármat-négyet engedélyezek magamnak, mert most kell szoknyában járnod Karcsi, amíg nem szőrös a lábad (Tolnai Ottó univerzális, mindenre alkalmazható gyerekverse).

Persze, meglátogatom a kiadómat, tavaly október 23-ra jelent meg egy válogatásom Nagy Gáspár és 1956 témakörben (interjúk, versek, tanulmányok, afféle irodalmi és történelmi bédekker kezdőknek és haladóknak), feszengve pislogok, igen, ott az Októberi stációk is, de kérdezni nem merem, vajh’ (a sikeres bemutatók meg az ’56-os ünnepségek múltával) a kiadó adott-e el belőle egyet is. Személyem miatt biztosan nem – legföljebb lábjegyzetben maradhatok fenn az utókor egyik-másik disszertációjában –, de a könyv tárgya, meg főleg alanya miatt akár…

Pedig ha Gazsi élne, és itt lenne azzal a nyílt, derűs mosolyával, személyre szóló figyelmével, vicceivel, poénjaival, a sátor előtt sorban állnának a dedikálásra várók, meg körbevennék a mindenféle ismerősök, barátok, legalább egy szóra, egy kézszorításra, hogy elmondhassák, ott voltam én is, találkoztam vele, jó volt csak látni is…

Ahogy annak idején, amikor egy-két versével országos botrányt gerjesztett, amikor vakmerően kimondta, hogy Nagy Imrét el kell temetni, a gyilkosokat meg néven nevezni.  Aztán a rendszerváltás után is még, amikor emlékezett és emlékeztetett azokra az évekre, vagy éppen kétségbeesett az országos megosztottság miatt.

Elmúlt a Kádár-kor, el a rendszerváltozás évei, elmúlik az ember… elmúlnak a versek is?

Sic transit gloria mundi…?

Persze, a legjobb vers is elsőként a saját korában él. Hogy később is él-e, ne soroljuk, mi minden csillagzat együttállásán múlik. A kánonok… az oktatás… a média… ezek mérhetők, ellenőrizhetők, de hogy az olvasóban, a verset befogadó emberben tovább él-e, legföljebb sejtéseink lehetnek. Az azonban bizonyos, hogy ha a költő életében nem képződik meg valamiféle nyilvános befogadás, nota bene, divat, vajmi csekély az életmű esélye az utólagos kánonra. Hozhatnánk persze jó pár ellenpéldát a világirodalomból is, a hazaiból is, most csak Márait említem;  halála után sikerült divattá tenni pár évre, és ez már elég ahhoz, hogy (olvassuk vagy nem olvassuk) a tudatunk mélyére elraktározódjon, igen, van Márai, remek író stb., de csak hogy mindjárt megjegyezzem nagy szívfájdalmamat, Cs. Szabó Lászlót, az egyik leges-legkitűnőbb 20. századi esszéírót –, Babits mellé teszem a polcon, habitusa, de mértéke szerint is. Az emigráció nagy öregje, vitathatatlan tekintélye, de valahogy mégsem sikerült rekanonizálni Cs.-t. Voltak persze Cs.-nek is indulatos kirohanásai a párt lakájai meg a rendszer ellen, de igazából kultúrában, művészetben gondolkodott; úgy szerette az európai művészetet, hogy soha el nem feledhette a magyarországit. Hálátlan utókor? – Az utókor sosem lehet elég hálás, az utókor mindig hálátlan, az utókor elsőként magára figyel, s azt vesz elő a múltból, azt a hagyományt generálja élővé, amelyikre éppen szüksége van. Cs. Szabó van akkora író, hogy nyugodtan kivárhatja, amíg egyszer, majd, valamikor éppen őrá, az ő hallatlan műveltségből szárba szökkenő szelíd bölcsességére, az ő európai és a magyar művészetért rajongó szeretetére lesz szükség.

De persze azért tartsuk szárazon a puskaport is, mert nemcsak a Firtos lova hátán szendereghet el a Gondviselés. A jó könyveket akkor is ki kell adni, ha senki nem olvassa (főleg, ha a rosszakat is kiadják), biztatgatom, győzködöm magamat a Könyvfesztiválon, a több ezer, tízezer könyv látványával eltelten, mert valaki mindig olvassa, mert minden könyvnek megvan a maga olvasója. Végigjárom újra a standokat, ez a Cs. Szabó-s dolog valahogy a fejembe mászott, jó kis gyűjteményem van, mégis az ő könyveit keresem. Aztán újabb nevek ugranak be. Koncz István például, a tusfeketével író magyarkanizsai költő, éppen kedvem volna újraolvasni, ugyan valahol meg kell lennie a könyvespolcomon, de nem találom; jó lenne egy Székely János esszé-összes, egy Vas István teljes, egy Zbigniew Herbert-válogatás, egy… egy… egy… bővül a hiányleltár…

No lám, mi történik: az élők érdekelnek, az aktuálisak, mégis a régieket, az elfeledetteket keresgélem.

Nem megyek vissza a kiadóm standjához, nem érdekel, hogy ezekben a napokban, a több ezer, tízezer könyv között rátalált-e az Októberi stációkra az olvasója vagy sem, tudom, hogy a szükséges könyv, mint az uránium, akkor is sugároz, ha rejtve van.

És egyáltalán: ragyogóan süt a Nap, a sör kitűnő… a könyvekbe zárt szellemek élik a maguk időtlen életét, és fütyülnek arra, hogy én vagy Te éppen mit gondolunk róluk…

 


 

 

„nos költészet egyedül maradtunk”

 

Egy, egyetlen verssel beírni magát a magyar költészet univerzumába, egyetlen verssel stílust törni és stílust teremteni – igen, Domonkos István Kormányeltörésben verséről van szó. Megjelent 1971-ben, az Áthúzott versek kötetben, de én később, nyolcvanegy-kettő körül találkoztam vele, valahogy benne volt az irodalmi közbeszédben, őrült tempóban beszereztem a Gyökér és szárny antológiát, Jugoszláviai magyar költők, 1976, Forum Kiadó, antikvár áron 22,50 Ft-ért. „Több nemzedék tagjai, különböző irányzatok hívei” (fül), 17 költő, köztük Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István. Ilyen könyvet az ember véletlenül se veszt el, ad kölcsön, most is vakon veszem le a polcról, a könyvjelző ugyanott nyitja, a Kormányeltörésben-nél. Aztán írtam egy összehasonlító-félét négy, azóta kultikussá vált identitásos versről, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában, Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben, Márai Sándor Halotti beszéd és Domonkos István Kormányeltörésben – a földrengésszerű élményre emlékszem, ahogy a négy vers meggyomrozott, az írásom megjelent valahol, de látom, egyik kötetembe se tettem be…

            Tolnai Ottó és Domonkos István – főleg ők beszéltek egészen másként a Gyökér és szárnyban, Tolnaival ismerkedtem, Domonkos azonnal hatott. „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló […] pszichiáter mondani / relex relex magyar / nem gondolni mi volt / nem gondolni mi lesz […] mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren […] nem gondolni kollektív / nem gondolni privát” – a vers datálása: „Djuphult, 1971” [Svédország]. A 2008-as Domonkos-kötet, a Yu-hu-rap előszavában bővebben: „Üzemeltetésem és karbantartásom gondjait családom viselte (viseli) szeretett lányaim Elisabeth Domonkos (Brüsszel), Martina Domonkos (London) és fiam, Carl Domonkos (Párizs). Kösz… Hogy éltem, és hogy még élek, annak imádott feleségem, Thea Ekholm Domonkos (Grönskåra) az oka… Négy nyelvet beszélő unokáimban Londonban él a nemzet! Noah! Lana! Hip-hip hurra!” – D. I., ha látni akarja a családját, körbeutazza Nyugat-Európa legvonzóbb, leggazdagabb városait. [Nagybátyám, nyugalmazott iskolaigazgató arra büszke, hogy tízéves autójával falujától 50 kilométernél távolabb nem utazott („minek mennék?, itthon vagyok”). D. I. otthon van Nyugat-Európában – de otthon van-e?]

            Hogy mi az idegenség, elbizonytalanodás, az identitás megbicsaklása, kificamodása, mi a valódi földcsuszamlás, az tökéletesen benne van a versben. Akkor az infinitívuszok sodortak magukkal (kultusz lett, divat, pódiumokon mondták, szavalták, s rendesen beleszövődött/vérzett az élő költészeti hagyományba), s mindjárt utána ezek a tus-fekete, maró-keserű versek a költő és a költészet „megváltozott” szerepéről : „rimérek poéterek rimászok / ítészek ideászok / kritikászok / miért ástok / a levegőbe futóárkot […] s folyt a nagy irtás / daloltak a pacemakeres pacsirták / volt aki csak állt / és behunyt szemmel szitált szitált / s csodálkozott hogy szitája lyukán / nem fér át a világ” (Kuplé). És a vacogtató, Radnóti-intertextes Der springt noch auf!: „nos költészet egyedül maradtunk / nem ezt akartuk / a napon ülünk és egymásra vicsorítunk / számítók voltunk mindketten / kipécéztél mert szükséged volt rám / élned kellett […] embereket ígértél s most / köveket zúdítsz felém”. E két utóbbi, szintén korszakos vers is a Gyökér és szárny antológiából, egyik sem jelent meg Domonkos önálló  kötetében (Rátka – 1963, Áthúzott versek – 1971, Yu-hu-rap – 2008), csak a ’98-as válogatottban.

            D. I. valamikor az idők kezdetén kiment Svédországba, és hol ír, hol nem ír („tengelytöréses jármű”), de inkább nem (a verstöredékek, -törmelékeket tartalmazó Yu-hu-rap nem ér föl az első kettőhöz). Nem egyedüli, aki abbahagyta a versírást, és sokan leírták, hogy „a líra meghalt” (Babits), „a költészet halott” (Székely János), mert eszményekkel indultak az életnek, és persze csalódtak: „hát nem azt hitted te is, hogy eszme nélkül értelmetlen az értelem, és eszmény nélkül világtalan a világ” (Szilágyi Domokos), „Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam // És nem bocsájtok meg senkinek.” (Petri György). Domonkos István nem fájlalja az elvesztett eszményeket, hitet, Domokos dühöng, őrjöng, tajtékzik, mert bedőlt a költészetnek, mert átverte a költészet: „feléd fordultam könnyes szemekkel […] s most mit tettél elébem? / két kiló rozsdás szöget / egy kalapácsot és egy üres tyúkketrecet” (Der springt noch auf!), és nem hagy semmiféle kiskaput, egérutat. Amikor leírja, hogy „Pénz helyett íme egy aranyat érő tanács: Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / NE! / NE! / NE!”, meg azt, hogy „Jóska, Töfe / nem látom értelmét az egésznek / tizenhat éve írok verset / Stb.” –, biztosak lehetünk, hogy nem meghökkenteni akarja a T. Olvasót, nem a „szakmának” szól oda, és nem a kánonképzők felé kacsintgat, hanem egyszerűen tényleg teli van a töke az egésszel.

            Persze, magyarázgathatjuk, hogy D. I. kivonulása privát dolog (no, nem egészen), nem a költészet önfelszámolása, mert lám tengernyi vers íródik azóta is, ma is, eztán is, mert a költészet gyémánttengely meg Pelikán…, de valami mégis csak történt… Akkoriban (mikoriban?) nem tudtam (tudtunk) költészet nélkül élni, ma egészen jól elvagyok (elvagyunk) nélküle, van vagy nincs, mindegy…  egyre kevésbé létfontosságú szervünk a költészet, mintha elég volna, amibe imitt-amott belebotlunk, elég, ami így-úgy ránk ragad, mert amúgy is feldolgozhatatlanul ömlik ránk a (szó)világ… ha választ keresünk, nem a költészetben keressük, bár nem tudom, keresünk-e egyáltalán…

            Nézegetem, forgatgatom D. I. legújabb hagyatéki kötetét, az Allegro bajbajo-t (Forum, 2015), nem áll össze a gyönyörű könyvészeti műremek és a versek abszurdig vitt megszenvedettsége. Baráth Ferenc, a kitűnő (új)sympós grafikus ajándékozott meg vele, a hanyatló titkos társasági tagok kesernyés összemosolygásával, te még tudsz örülni ennek a könyvnek, ezeknek a verseknek…

NOS, KÖLTÉSZET, EGYEDÜL MARADTUNK?


 


Aranyon nem fog a rozsda

 

Az ember néha csak úgy elővesz magának régi verseket. Az én generációm József Attilát, Kosztolányit, Pilinszkyt – de szüleink, nagyszüleink költőit, Aranyt, Petőfit talán soha. Aranyból, Petőfiből elég, ami iskoláskor végéig ránk ragadt. De vagy az oktatás meg a korabeli kommunikáció (családi átörökítés stb.) volt jó, vagy tényleg akkora költők, hogy még így is a vérünkké váltak. Pár vers (Szondi két apródja, Hídavatás, Ágnes asszony, Toldi, őszikék), no lám, nekem is a standard Arany ugrik be. Arany persze egyik legnagyobb nemzeti költőnk, a magyar nyelv legnagyobb mestere, de azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával az én könyvespolcom kitüntetett helyén is jobbára háborítatlanul üldögél, s ha egy-egy kortárs költő dolgában leveszem, holtbiztos, hogy az őszikék miatt. Mert minden öregedő, halálra, számvetésre készülő kortárs költőnél, ha kell, ha nem, az őszikék a viszonyítási pont. Mert aranyos őszikéket ír, vagy mert egyáltalán nem aranyosak az őszikéi.

Hunyt mesterünk szobrát megfaragták Gyulaiék, aztán nagyjából úgy maradt. Nemzeti és 19. századi.

Zalán Tibor írja, hogy nem talált a környezetében embert, aki tényleg olvasta volna a Bolond Istókot. Én sem olvastam volna az Elveszett alkotmányt, ha történetesen Szilágyi Domokos nem hivatkozik rá visszatérően a Kortársunk Arany János esszékönyvében, ami pontosan a radikálisan formabontó, avantgárdnak mondott Emeletek… meg az eliot-i, tzarai, új syposionos hatással is bíró Búcsú a trópusoktól kötetek között, 1968-ban jelent meg. Vagyis amíg készülődnek benne az erdélyi líratörténeti fordulat ikonikus versei, azonközben Arany Jánosban is elmerült – személyes érdekeltségből vagy muszájból (kellett a pénz, erre kapott szerződést). „Én eredetileg kötetlen esszét írtam Aranyról, csak aztán a könyv két esztendőt feküdt a cenzúránál, aztán a kiadó, hogy mentse, ami menthető, berakta az induló kismonográfia-sorozatba, ami marhaság, mert vagy monográfia valami vagy nem. Mindegy.” (levél Ilia Mihálynak)

Az Arany-könyv persze nem szabályos monográfia (föl is hördültek páran), a zseni természete, hogy mint a fénylyuk-kártya, bármit fölhasznál, de csak azt veszi észre, ami a saját gondolatmenetébe belevág. Szilágyi becitálja Goethét, Babitsot, Juhász Ferencet, Hirosimát, lubickol a századvég dilettánsainak pojácáskodásában, Lisznyai celebségében stb., víziójában csakúgy nyüzsög, zsibong a 19. század is meg a 20. is, a fő célért, hogy kibontsa a szobor-Aranyból az élő embert, akinek jól áll a csüngő nagy bajusz is, meg az élő költőt… aki ugyanazt valósította meg a nyelvben, mint Bartók a zenében! – Hoppá!

Szilágyi levon még pár következtetést, először, hogy Arany legnagyobb élménye a nyelv volt, másodszor, hogy Arany nem direkt programban, hanem a nyelv kreatív teremtése által formálta meg a nemzeti szellemet, harmadszor, hogy a „sánta múzsa” ihletett művek éppúgy teljes jogú részei nemzeti költészeti hagyományunknak, mint a pátoszosak. – Szilágyi nagy „felfedezése”, hogy ez a nemzetiaranyszobor vígeposszal, veszett szatírával lépett a pályára, az Elveszett alkotmány-nyal, (tessék elolvasni, fantasztikusan dinamikus a nyelvi ereje, kreativitása!), aminek „vaskori” nyelvét Vörösmarty amúgy leszólta. S nosza, aranyira fordítja a petőfisen elkezdett eposzparódiáját, a Bájzengzet-koszorút, és tovább, az Elveszett alkotmány két főalakját, a garabonciást (Hábor) meg a boszorkányt (Armída) önálló versekben alkatához igazítva újrarajzolja. És még tovább, mert Arany még a Toldinál is jobban szerette a Rózsa és Ibolya verses meséjét, Szilágyi sebtiben átkölti Odobescu Mese a vadászó királyfirólját, részben felező tizenkettesekkel, aranyi dikcióval.

Kb. ennyi a közvetlen Arany-hatás.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy gondolta a fene!

Hunyt mesterünkön nem fog a rozsda.

Csak úgy nem veszem elő Arany János verseit, de mostanában mégis előveszem, Lövétei Lázár Laci miatt. Írt egy csöpp, negyven oldalas füzetkét, árkádiás-szép, egészen emberi széljegyzeteket Arany János rövid verseihez, hogy ő is megpróbálja „leporolni” az életművet.

Aranyt folyton-folyvást leporolják, Aranyt folyton-folyvást le kell porolni, Aranyt nemigen olvassuk, de valahogy mégis él, néha csak egy sorral, néha meg észre se vesszük, hogy a hangulatunk egészen aranyi. Nemes Arany János ráér elüldögélni azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával a könyvespolc hátsó rekeszében, túléli a százéves meg a kétszáz éves meg az akárhány éves születésnapját, előbb-utóbb úgyis jönnek majd újak, és sokadszorra, megpróbálják rendesen lefújni róla a port, hogy aztán tényleg elámuljanak: Aranyon nem fog a rozsda!


 Főoldal

2017. szeptember 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA