Sopotnik Zoltán
Saját perzsa
Volt az az aspektus, hogy nagyapám hazaért a munkából, olyan félvidáman, nagymamám meg elé ment zokogva, verejtékes homlokkal, de nem a sírástól, és még az utcán könyörgőre fogta, hogy Pali, az isten szerelmére ne csinálja. És a szomszédok is helyeslően csüngtek az olcsó ablakokban, bólogatásuktól fáztak a fák. Mert nagyapám az első pillantásra levette, hogy mi van. Először is háború. Másodszor elszállásolva nálunk egy fess német tiszt, mindig friss virággal kezében. Kétfejű sasos, karmos pecsétgyűrű, és rátarti mosoly. Korom az idegeken. Csodaszép nagymamámat egyszer már el akarta vinni egy amerikai zoknigyáros. Igazi pamut. Hamis amerikai. De nem bírta volna ki a kötőgépek zakatolását, meg a hatodik nyelvet és a másodpercről másodpercre növő házat a farmmal. Maradt rendben tehát. Most meg ez a fasz, megkapta a kávéját, a kisikált csizmáját, aztán meg a gőzölgő konyhában az Ica háta mögé lopakodott, átkarolta, németül beleugatott, mit ugatott, zihált a fülébe, majd a csók. Nagyanyám persze adott neki akkora pofont, csak úgy ösztönből, hogy egy hónapig nem tudta kimondani a Sieg Heil-t! rendesen. Kivégezhették volna érte, ez volt benne a szép. A fáskamra az udvar végében, az udvar a ház mögött, a balta a fáskamrában, egyszerű egyenlet, plusz, mínusz, egyenlő. Mindkét férfi összeadott mindent, a huzat unottan csapkodta a vaspántot az ajtón. A kapitány úrban volt annyi elegancia, hogy hagyta magát megkergetni, és soha nem jött vissza, és katonákat sem küldött. Virágok azért még hébe-hóba jöttek. A múltkor kidobtam az utolsó csokrot, úgy képzeletben.
Nagyapámmal (Apósnak hívtam, szíve összeért az éggel) rengeteget sakkoztunk, volt egy mágikus sakk készlete, csupa átlátszó üvegfigura. A bástya: mosolygós üvegfúvó, a futó: egy jól megtermett szanitéc, a gyalogok: perzsa katonák, a ló: kétfejű szárnyas paripa, a király: talán a Jávor Pál, a királynő: ha jól emlékszem komoly tündér. Saját szabályaink szerint játszottunk, volt egy rendszerünk, hogyan mozogjanak a figurák, mikor mi történhet. Nem mindig a sakktáblán ért véget a játék (történet), hanem a nyári konyha kockakövein például, vagyis jellemzően nem a sakktáblán fejeztük be, így pontos. Minden egyes meccs alkalmával, amikor előkerültek a zsíros bőrbatyuból a figurák, változtak valamelyest, sőt volt, hogy helyet, szerepet cseréltek, a bástya lett a király, és így tovább. Nagyapám látta, hogy észreveszem ezeket a furcsaságokat, de a szeme azt üzente, ne törjem rajta a fejemet, és egyáltalán ne ijedjek meg miatta, ez hozzá tartozik a hétköznapi élethez, és milyen igaza volt. Az idő előrehaladtával egyre komolyabbá váltak ezek az összecsapások. Egyik vesztésem alkalmával, nekem kellett elvágnom az ebédre kiszemelt nyúl torkát, ez volt a büntetés. Egy teljes napig tartott az a menet, étlen-szomjan. Nem lehetett sírnom, sőt az arcomra sem ülhetett ki semmi érzelem. Addig gyakoroltuk, amíg nem ment, persze estebéd lett a dologból, de senki nem rótta fel nekünk. Nagymamám, és anyám is hallgatott. Nagyapám tarkón vágta a nyulat, én meg fogtam a precízen megélezett, szertartásosan odakészített kést, behunytam a szemem, és vágtam, vagyis inkább kaszaboltam gyerek pókerarccal. Két napig feküdtem eszméletlen, azt mondták elájultam, nem hívtak orvost, vagy mentőt, Após azt mondta meg ne próbálják anyámék. Ült a karosszékében és csóválta a fejét. Utána még háromszor játszottunk, majd eltűnt az üveg sakk-készlet, mintha a föld nyelte volna el.
Nagyapám néha beszélt a földhöz, legalábbis azt gondoltam, hogy a földhöz beszél, de ki tudja. Lehet, hogy annak a német tisztnek mondta a magáét. Egy taposás, motyogás, aztán fordítás, már készen is van, látod így kell, csak férfiasan, lendületesen. Jó volt elképzelni ezt viszont, hogy valahol Németországban az a tiszt is ugyanígy. Az unokája nem tudja ki is volt a papa. A papa jó ember, művelt, és mindig kedves a szupermarketben, rojtos kiskocsmában. Nagyobb a kertje, fényesebb az ásója, de nem szántja fel géppel a földet, mert hiányzik neki az a párbeszéd nagyapámmal. Hiányzik neki az a munka. A fantázia. Ezért nem bolondult meg, ezért nem adta föl. A föld közepe felé ás, mindegy csak a háborút tudja lebontani magáról, levakarni a sebhelyes bőrről. Belenéz egy a veteményesbe és látja az egészet.
A perzsa vigyázó nép, ránk vigyáz, legalábbis a családi legendárium szerint. Az üvegfúvók leszármazottjaira, otthon mindenki hitt ebben. Én sokáig nem. Például, hol voltak- tettem föl a kérdést-, mikor a testvérem beteg lett. Kétéves korától valami szomorú intézetbe került, és soha nem tanult meg beszélni, na, akkor hol. Válasz semmi, csak anyám pokoli gyógyszerei. Ez nem így működik, olvastam ki az orvos szeméből később. Nem is kérdeztem pedig, onnantól meg végképp nem. Később, amikor először jelent meg a perzsa, már meg sem lepődtem, sőt. Valahonnan tudtam, hogy a testvérem küldte, és tisztábban voltam avval is, hogy ezen túl a vezéren keresztül fogunk beszélgetni egymással. Benne volt a levegőben, hogy ez természetes. És a szabályok is benne voltak. Ha a bátyám azt akarta mondani, hogy köszi, minden oké, megvagyok, fegyver nélkül, mosolyogva jelent meg a perzsa. Ha például leszíjazták, mert rohama volt, teljes harci díszben jött elő valahonnan. Egészen jól működött. Annak azért örültem, hogy nem látta rajtam kívül senki, mert elég furcsa helyeken tudott megjelenni, bár egyszer azt hiszem, Horáciusz bá a biológia tanár észrevette, fél évre rá le is százalékolták. Úgy vezették ki az ünnepség után az igazgató irodájából, mintha profi bokszmeccsen küldték volna padlóra. Távolról figyeltem a folyosó végéről és valószínűleg sírtam.
Megint átjött a perzsa a falon. Nem szóltam semmit, kivettem a kezéből a kórházi jelentést. A páncélját, mintha vihar szaggatta volna. Elég szarul nézel ki, mormoltam neki, vagyis magamnak, ami azt jelentette, vettem, hogy a testvérem mennyire beteg. Biztos lekötözték most is. A sok köcsög. Perverz állatok, hogy rázná meg őket Isten az ő érdes áramával. A perzsa meg vitézül állta a tekintetem. Tett valami harcias mozdulatot, amiből meg tudtam fejteni, azért nincs olyan nagy baj. Képzelet-balett. Ezt járja már nekem mióta a bátyám először átküldte. Azóta gondolkodom, honnan értem ezt a nyelvet. Hogy valóban őrült vagyok és hallucinálok, mint állat. Legalább van valami kapocs. Igaz, nem emberi, hanem olyan spirituális. Néha keverem kettőnket, nehéz eldönteni ki vagyok. Vannak ilyen helyzetek, és akkor ő szokott dönteni helyettem. Sok kilométer távolságból is képes rá. A múltkor egy felolvasáson láttam a perzsát. Az utolsó sorból jelbeszélt felém, egészen lemerevedtem a közönség azt hitte be vagyok állva. Öt percig tartottam a szünetet a versszakok között, aztán idegen nyelven folytattam tovább. Mennyire intellektuális, tapsoltak, mennyire posztmodern.
