Vörös István
A csók
Nem lehet mindent egyszerre megírni. Nem lehet egy dolgot sem egyszerre megírni. Mert amit meg akarna írni az ember, arról nagy munkával tudja csak kideríteni, mi is valójában. Sőt, igazából sosem tudja kideríteni, inkább megpróbálja kitalálni. Elképzeli, amit nem tud. Ha mindent tudnánk, nem lenne irodalom.
Egyetlen csókot szeretnék megírni, amiről semmit nem tudok. Nem tudok róla semmit, de láttam. Strand a rekkenő hőségben, pár kilométerre az országhatártól, és pár kilométerre az égtől. A másik irányban az ország, lefelé pár kilométerre megolvadt kőzetrétegek lassú mozgása, feldühödött magas nyomás. Ebből a strandot tápláló ásványokban és hőben gazdag források vize tanúskodik.
A csókhoz, ehhez a csókhoz, azt is el kéne mondani, mi az a strand. Ám azt most nem árulom el, és az olvasó sose fogja megtudni. Na, ugye! Nem is kell mindent megírni, nem azért, mert már előttünk megírták, előttünk nem írtak meg semmit, mindig egész mást írtak meg; hanem azért, mert az olvasó rengeteget tud, többet, mint mi. De jó lenne tudni, amit az olvasó olvasás közben tud! Nem azt, amit gondol, hanem a szelleme ügyében levő tudást. Miközben én nem tudok semmit.
Kik ezek? Egy asztaltól látok rájuk, rózsaszín hosszúlépés van a kezem ügyében, árnyék rajta, hogy ne kelljen a végtelen távolban folyó isteni magfúziós folyamatokat olyan elviselhetetlennek éreznem. De a strand sétaútjának túloldalán ott a csók.
Mi az a csók? Márványszobrok egymásba gabalyodása? Varázsosan indázó hajú nők és tüzes szemű férfiak egymáshoz tapadása szecessziós képeken? Lehet, hogy az is. Fekete és fehér csók, tüzes, égő nyelvű, szomorú és vidám. Csók nevetés előtt és sírás után. Amire annyira vágyik tízévesen az ember, és amit elveszít negyvenévesen.
Már aki. Ők itt a füvön fekve legalább ötven évesek. Csúnyák. Bár nem látom egyiknek se az arcát, nyilvánvaló, hogy csúnyák. A csúnyák csókja az igazi csók, mert vaknak kell lenni hozzá. Miközben minden csók vak, de a csók előtti pillanat még nem. Vagy a szerelem teszi vakká, ahogy a közhely mondja, az összes csókot? Én sose hittem abban, hogy a szerelem tényleg vak. Magam többnyire a szememmel kezdtem el szerelmes lenni. Ő kezdeményezett. Most is ő néz, másokat. Nem tudom, hogy szerelmesek-e. Azt se, hogy házasok-e? A nő, mintha szerelmes lenne, a férfi mintha a férje lenne. A férfi a stand gyöpén fekszik, árnyékban. Milyen kellemetlen dolog nyilvánosan egy kis gatyában a földön feküdni! Pokróc van alá terítve, nem tudom, javít-e az a helyzetén. Mellé egy másik pokróc van ledobva, azon térdel a nő, és áthajol az őszülő hajú férfi fölé. Rajta csak egy kis sötét bugyika, meg egy ugyanolyan színű melltartó van, ez sem épp köztérre való viselet. Ahogy a férfi fölé hajlik, vörösre sült hasa domborodva lóg. Nem nagyon, nem ér a földre, nem hájas, csak megereszkedett hasfal. Az idő, az alkohol, az epebaj meghozzák a test átformálódását. Maga az idő lóg ott, a mindannyiunkra váró idő, aki csak hitelez és hitelez az embernek, aztán, mivel semmit sem adunk meg neki, adósságbehajtót küld ránk, a halált. Ezt a hasat látva a szinte ugyanolyan színű spriccerem után nyúlok. Nézhetem őket, fejtől ülök, legfeljebb tíz méter távolságra. Nagyon kellemetlen nézni őket, tehát nem tudom levenni a szemem róluk.
Nem tudom mikor kezdték, amikor odapillantottam már tartott a csók, minden csókok legföldhözragadtabbja, amit valaha láttak. De tessék, bárkit kihívok párbajra, hogy ennél is földhöz ragadtabb csókot mondjon, ha tud. Én készséggel el fogom ismerni a vereségemet. Mert veszteni, azt tudni kell, és én szeretek is. Iszom a fröccsöt, nézem őket, meg a fenyők lombját, a távoli gyógymedencét. A nő hajol és csókol, a férfi keze bizonytalanul a nő karjára siklik. Csiklandozza, simogatja, szeretné eltolni magától? Nem, az utóbbi nem valószínű, nem tudják, hogy illetlent tesznek, mert az hiszik, hogy valami nagyon illetlen, amit csinálnak. Úgy, ahogy valaha volt illetlen a csókjuk. Most másképp az. Már nem nagyon, végülis mért lenne illetlen dolog a saját halandóságunk bevallása?
Aztán abbahagyják, mintha el se kezdték volna. Szúnyogot ütnek le, szendvicset vesznek elő. Én pedig fölállok, és elindulok a feleségem után az uszodába.
