Izer Janka
„Amikor...”, avagy szertartás az irodalomból
Bogdán Zsolt Bartis Attila-novellákból készült
bemutató előadásáról
„Én pedig álltam az ajtóban és néztem anyámat meg azt az idegen férfit, amint némán ülnek egymás mellett, könnyes a szemük és hatalmas zsákokat töltenek meg egy halott asszony hajának illatával.” (Bartis Attila: Engelhard)
A magyar nyelvhez háromféleképpen nyúlhatunk hozzá. Lehet pusztítani, lehet használni és lehet varázsolni vele. Aki varázsol, az ír. Lírát, prózát, drámát alkot a tudásával, a tehetségével, a nyelv által. S ez az alkotás nem csak teremt, de megőriz is.
Hogy az anyanyelv mekkora kincs, azt azok tudják a legjobban, akik kényszerből elszakadtak az anyaországtól. Mint például az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyarok.
Az írott szó azonban kevés. Hallani és hallatni is kell ahhoz, hogy életben maradjon.
Ma egyre kevesebb színházi előadás épül kifejezetten a szövegre (természetesen a minőségi színészi munka és az átgondolt díszletet nem mellőzve), különösen a magyar szövegre úgy, hogy annak ne lebutított, elcsökevényesedett változatát, ne a szlenget használja, hanem az irodalom nyelvét. Pedig hol őrződhetne meg jobban írva és használva a magyar szó, ha nem a színházon keresztül? Hiszen egy család aktív szótára egészen kis halma csak annak a hatalmas univerzumnak, amivel rendelkezünk, egy színdarab azonban több száz emberhez juthat el.
Szerencsére van még, aki a megőrzést képviseli, aki szeret varázsolni. És akad, aki ezt a mágiát olyan szertartássá nemesíti, ami a lét esszenciájának szépségét sokszorozza meg.
Bartis Attila novellái olyan varázslatok, amelyekkel egy ilyen rituálé a legtökéletesebben vihető végbe. Bogdán Zsolt pedig az a színész, aki ezt képes is megtenni.
„– (...)Te is író leszel?
– Talán, nem tudom még – válaszoltam.
– Ne légy író – mondta, – író, az ne, semmiképpen.
– És ha mégis? – kérdeztem.
– Akkor ne hagyd abba soha, mert megbolondulsz. Ezt ígérd meg Károlynak.”
(Bartis Attila: Károly)
A Gyulai Várszínház 2020-ban már harmadszorra rendezte meg az Erdélyi Hét elnevezésű fesztivált (augusztus 1–7.), melynek keretei közt hívták Gyulára a marosvásárhelyi Spekrum Színház előadását, az Amikort. A fesztivál közönsége a bemutatót láthatta augusztus 2-án. A monodrámát Bogdán Zsolt rendezte és adja elő. A szöveget maga állította össze Bartis Attila öt novellájából (Károly, Engelhard, Bohumil, A vámos és az Úristen, A magyar nyelv rövid története). „Szerintem a jó írás olyan, hogy az embernek elolvasás után még kutyasétáltatás közben is eszébe jutnak belőle gondolatok, és mondogatja magában. Nekem ezek a novellák ilyenek voltak. Aztán elkezdtem őket megtanulni” – mesélte a színész az előadás után rögtönzött közönségtalálkozón, melyen az író is részt vett.
A novellák önmagukban is szórakoztatóak és meghozzák azt a nyelvi-szakrális minőséget, amely még a humorában is nemhogy közönségessé nem teszi a megszólalást, de még magasabb szellemi szintre emeli azt, megidézve akár egy Rejtő-karaktert, vagy más, nagy irodalmi alakokat.
„Sebke viszont érzékeny lélek volt, mint a böllérek általában.”
(Bartis Attila: Bohumil)
Bogdán Zsolt pedig ezt a szöveget teszi élővé, méghozzá azzal a rajongással, ahogyan a gyermek néz rá a világra.
Ezt tükrözi a díszlet is. Száraz kóróval, papírdarabokkal, agyaggal, levegővel dolgozik a színész. A gyerekek játékszereit, az eszköztelenséget mintázza. Azt, hogy bármiből lehet bármi, csak akarni kell. Ahogyan egy irodalmi mű is akárhányféleképp kanyarodhat, egyedül fantázia kérdése az egész. Az előadásban ezek a tárgyak nem csak a történetek megjelenítését segítik, egyfajta szakrális eszközzé is válnak. A kiszáradt kóró, mint a kiégett ember vagy a halottaink. Az agyag az a föld, a por, amiből lettünk, s amivé leszünk. A papír az, amin az írás megszületik, a levegő pedig, ahol a beszéd kiárad vagy belenémul a csendbe. És mindeközben, a történet szerint, Erdélyben járunk egy olyan korban, ahol a gondolkodó embert, különösen a magyart, elhallgattatni akarják.
Egy kultúra életben maradásának alapja a nyelv. Olyan, akár a vér, áramlania kell, megújulnia kell, de veszíteni belőle nem szabad.
„– Elpattant az aortája – mondtam, mert húsz éve nekem is így mondták, így tanultam meg.
– Mondd magyarul.
– Mi a kurva öregistent mondjak magyarul?!
– Azt, hogy elpattant az aortája – mondta halkan, pedig általában ő szokott üvölteni, mert egyszer hozzá is beszélt az Úristen, és azóta hetvenszázalékos süket.
– Nem tudom magyarul – mondtam halkan, mert eszembe jutott, hogy azért évek óta már én is egészen jól elvagyok a Körúton végigvinnyogó mentőkocsikkal.
– Dehogynem. Meghasadt a szíve – mondta a Harmadik, aztán végre megszólalt valamelyikünk telefonja, és valaki ugyanezen a nyelven akart valami gyalázatosan könnyen érthetőt.”
(Bartis Attila: A magyar nyelv rövid története)
Fotók: Kiss Zoltán
