Bocsárdi László próbaszünetben

 

Zsigmond Andrea

 

Sétáljunk egyet

Sepsiszentgyörgyön –

Bocsárdi László útját követve

 

„Kaposvár, illetve Piatra Neamţ színházainak példája lebegett előttünk, amikor elkezdtük a sepsiszentgyörgyi kalandot. Sajátos, fiatalos hangvételű színházi nyelvvel rendelkező társulat megteremtését tűztük ki célul.”[1]

 

Iulia Popovici, a neves román színikritikus írja: „Romániában az államilag szubvencionált magyar nyelvű színházak [...] az ország nyilvános drámai színházainak nagyjából egynegyedét alkotják [...]. Ha meggondoljuk, hogy a magyarok romániai jelenléte a lakosság tíz százalékát sem éri el, könnyen állíthatnánk, hogy a közösség széles körű színházi reprezentációval rendelkezik.”[2] Valóban, több kutatás kimutatja, hogy ez a közösség színházcentrikusnak mondható: a magyarok többet járnak színházba, mint a román lakosság.

Romániában Erdély keleti részén, a Székelyföld két megyéjében beszélhetünk egyértelmű magyar többségről: Hargita megyében a lakosság több mint 80%-a magyar, a vele határos, tőle délre fekvő Kovászna megyében ez a szám 70% körül van. A rendszerváltás előtti időkben itt csak Kovászna megye székhelyén, Sepsiszentgyörgyön volt magyar nyelvű hivatásos (nép)színház; Hargita megyének a Keleti Kárpátok völgyeiben meghúzódó kisebb városaiban nem volt, csak nyugatabbra fekvő erdélyi „nagyvárosok” színházai látogattak néha ide vendégelőadásaikkal. Azaz dehogynem: a nyolcvanas évek második felében Hargita megye egyik városkájában, Gyergyószentmiklóson már volt állandó „színházi” működés, az akkor még mérnök Bocsárdi László és többnyire szintén mérnök társai által alapított, műkedvelő Figura. A gyergyószentmiklósi Figura a rendszerváltás után, 1990-ben Bocsárdi kérésére megkapta a bukaresti minisztériumtól a ’hivatásos színház’ státust, így lett Hargita megye első színházi ’intézménye’.

Bocsárdi ma mégis a másik megye, Kovászna székhelyének színházát vezeti: 1995-ben a nagyobb, jobb infrastuktúrával rendelkező Sepsiszentgyörgyre távozott jónéhány figurás színésszel, azóta is megszabva a sepsiszentgyörgyi színház művészi irányvonalát. Ekkor már színházi rendezői diploma is volt a kezében, melyet a Figura irányításával párhuzamosan szerzett, a marosvásárhelyi egyetemen, a vele majdnem egyidős Tompa Gábor osztályában. (Tompa, kikerülve a mérnöki „kanyart”, egyből rendezőit végzett, Bukarestben: így alakult, hogy a kilencvenes évek elején tanára lehetett Bocsárdinak.)

Hargita megye két másik, Gyergyónál nagyobb városában, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen 1998-cal bezárólag alakultak meg a város által finanszírozott színházak. Jelenleg tehát három hivatásos színháza van a megyének, a megyeszékhelyen a Csíki Játékszín, ezen kívül a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, illetve a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház: mindhárom intézmény magyar nyelvű előadásokat játszik.

Kovászna megyében Sepsiszentgyörgy mellett Kézdivásárhelyen alakult színház a rendszerváltás után: a Városi Színház nevet viseli. Ebben a megyében már egy román nyelvű színház is található, a sepsiszentgyörgyi Teatrul „Andrei Mureșanu”. A két megye jelenleg tehát összesen hat hivatásos színházzal rendelkezik – ha nem számítjuk ide a néptáncegyütteseket, valamint a fiatalokat megszólító, szentgyörgyi Osonó Színházműhelyt, amely nem törekszik arra, hogy hivatásos színészek legyenek a tagjai, bár vannak közös projektjei hivatásos társulatokkal.

A Bocsárdi által vezetett sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban amúgy bábtagozat is működik, Cimborának hívják, és jelenleg az M Studio nevű mozgásszínházi társulat is a TÁSZ égisze alá tartozik. Mindkettő szakmai sikerekkel büszkélkedhet a régióban, csakúgy, mint a prózai tagozat. Az utóbbi esetében elég, ha Bocsárdi 2016-os rendezői Uniter-díjára gondolunk (a kolozsvári román színházban színre vitt A mi osztályunk című előadásáért kapta ezt a legrangosabb román színházi díjat), vagy a két évvel korábbi másik Uniter-díjára: akkor a sepsiszentgyörgyi Hamlet okán ítélték oda neki az „ebben az évben Románia legjobb rendezője” címet (a díj körülbelül ezt jelenti). Vagy eszünkbe juthat, hogy Pécsre, a 2016-os POSZT-ra egyedüli Magyarországon kívüli előadásként Bocsárdi és a szentgyörgyiek Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadását válogatták be; esetleg az is, hogy a Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválján 2016-ban, ötvennyolc évesen Bocsárdi életműdíjat kapott. De több más román vagy magyar állami díjára, illetve fesztiváldíjára gondolhatunk.

Csíkszeredában a kilencvenes években, amikor a színházalapítás ötlete itt is felmerült, a városi tanácsosok egy része Bocsárdi Lászlót és akkor még műkedvelő társulatát, a Figurát szerette volna elhívni a kb. fele akkora településről, Gyergyószentmiklósról, hogy rájuk épüljön Hargita megye központjának színháza. Más tanácsosok viszont túlságosan formabontónak tartották a figurások előadásait, és azt gondolták, másra van szüksége Csíkszeredának. Szabó Tibor, a Figura egyik volt színésze és egy időben, Bocsárdi után, igazgatója (most szombathelyi színész) így látja az akkori gyergyói társulat Csíkszeredába való áttelepülésének meghiúsult történetét: „Mikor engem kineveztek itt [a Figuránál] 1996 decemberében igazgatónak, akkor merült fel megyei és csíkszeredai szinten ismét az az igény, hogy a megyeközpontnak mégiscsak rendelkeznie kellene egy színházzal, és az lehet akár a Figura is. Csakhogy az akkor színházi ügyért cselekvőképes emberek emlékezetében többnyire a mi Beckett-adaptációnk élt, A játszma végéből Koponyatorony címmel létrehozott produkciónk, ami egy rituális performansz volt, négy órában, szünet nélkül, egy meglehetősen vad vállalkozás, ami hát nem nyerte el a közönség széles táborának tetszését. Így történt, hogy ellenzőink száma megnőtt, és úgy döntött Csíkszereda önkormányzata, hogy mást fog felkérni a színházcsinálásra. Így esett a választás Parászka Miklósra.”[3]

Bocsárdi László így beszél arról, hogy a kezdeti fellángolás után a kilencvenes évek elején Csíkszereda mégis elutasította az odaérkezésüket: „Ferenczes Istvánék[4] a csíkszeredaiak részéről akartak egy megyei színházat, és úgy látták, a Figurára rá lehetne ezt építeni. [...] Csakhogy a csíkiak nem tudták elviselni, hogy a színházuk gyergyóiakból alakuljon meg... Az volt a baj az akkori vezetőség tagjaival [...], hogy nem volt kultúracentrikus a gondolkodásuk, nem tudtak távlatokban gondolkodni. Lehet, hogy nem tudták, mit tesznek, de elárulták a környezetüket. Mert annak, hogy egy közösség életben tudjon maradni, elengedhetetlen feltétele, hogy kulturális értékeket hozzon létre. Nem népművelésről beszélek, hanem magas színvonalú szellemiségről.”[5]

Bocsárdi az előbbiekben kétféle szemléletmódra tett utalást. Egyik a ’népművelés’-re épül, második a ’kulturális érték’, ’a magas színvonalú szellemiség’ köré szerveződik – ez utóbbit képviselné Bocsárdi is a művészszínházával. Fontos ezt a kettőt megkülönböztetnünk. Nem ez az egyetlen alkalom Erdélyben, amikor e két színházi felfogás szembenáll egymással. Bocsárdi tehát az ilyesmire nyitottabb színházvezetésű Sepsiszentgyörgyön próbál ezután művészszínházat csinálni, az újonnan megalakult Csíki Játékszín pedig sokkal inkább népszínháznak tartja magát, mint művészszínháznak. A Csíki Játékszín ma már nyugdíjba készülő igazgatója, Parászka Miklós a nyilatkozataiban gyakran elmondja, hogy ők elsősorban nagyszámú közönséget szeretnének megszólítani, hiszen egy egész megyét szolgálnak ki (Gyergyó környékét is, habár Gyergyóban van színház), a falusi nézőket is megszólítják, kiszállásokat, bérleteket szerveznek a községekben.

A sepsiszentgyörgyi színház is a helyi önkormányzathoz tartozik, amely többnyire támogatja a társulat művészi törekvéseit, de időnként nyomást is gyakorol a színház vezetőségére, elvárva tőle több könnyed hangvételű előadás bemutatását vagy jobb gazdasági mutatókat.

Bocsárdit amiatt is támadások szokták érni, hogy nem a magyar irodalmi hagyomány, nem a magyar múlt jelentik a legfontosabb inspirációs forrást neki, hanem a korszerűség, a nemzetközi környezet: „néhány évvel ezelőtt »szerelmes« lettem a német színház egyik vonulatába: Michael Thalheimer esztétikájába”,[6] nyilatkozza.

Ugyanakkor pedig a székely szerző, Tamási Áron nevét viselő színházban ő maga is színre vitt Tamási-darabot (például 2002-ben az azóta többször felújított A csoda című előadást jegyzi), és az általa vezetett színházban 2016-ban is készült egy Tamási-adaptáció, a tanítvány, Sardar Tagirovsky rendezésében. S bár valóban ritkán rendez magyar szerzőtől, 2011-ben színre vitte a Bánk bánt, tavalyi, 2016-os rendezése pedig a Molnár Ferenc által írt Liliom – mindkettő címszerepét Mátray Lászlóra bízta.

Vagyis az figyelhető meg, hogy mivel városi fenntartású színházként a teljes lakosságot szem előtt kell tartania, a sepsiszentgyörgyi is megpróbál a kínálat minden lehetséges aspektusára odafigyelni: a művészi szabadság kibontakoztatása mellett, melyre sokat ad, a magyar (és klasszikus) hagyomány művei, valamint a szórakoztató előadások is felbukkannak a repertoárján.

Nem billenhet át azonban a mérleg nyelve ez utóbbi irányába. Bocsárdi azt szeretné, hogy „a sepsiszentgyörgyi közönség mai, érvényes, kortárs színházon nevelkedjen, és ne egy kis vidéki szórakoztatóipart gondoljon színháznak, és ezáltal mentalitásában, nyitottságában messze lemaradjon a kolozsvári, budapesti vagy akár berlini közönségtől. Ez a gondolat ellenkezik azzal a megfogalmazással, hogy nekem ki kéne szolgálni a közönséget – szórakoztatni, ahogy mondják, hogy elfelejtsék a napi gondokat. Én ezzel nem tudok egyetérteni. Ez olyan, mintha a barátod nem szeretne fárasztani a nehéz napi munka után, ezért nem arról beszélne, ami neked a legfontosabb, hanem inkább jópofizna egy sör mellett – ahelyett, hogy lehetővé tenné számodra azt, hogy elmélyülj az igazi problémáidban, és ebben lenne a partnered. Azt hiszem, hogy én a barát szerepét képviselem, és nem a szórakozópartnerét.”[7]

Miközben utolsó idézett mondatában rokonszenves módon a „barát” metaforával él, és ezt valószínűleg komolyan is gondolja, szándéka nem mindig lel viszonzásra. Nem mindenki „tartja barátjának” Bocsárdit a városban. Úgy nyolc évvel ezelőtt nyilatkozta a rendező: „Ma, 15 év után, egyértelmű sikereink ellenére is még mindig létezik Sepsiszentgyörgyön egy olyan réteg, amely nem hajlandó elfogadni a színházunkat”.[8] Azóta is vannak olyanok, akik – ha szókimondó lehetek: „sznob módon” – több klasszikus és magyar hagyományba ágyazott, érthető, jólfésült előadást, vagy több szórakoztatást szeretnének. A későbbiekben erre még kitérek.

Bocsárdi ezt mondta néhány éve, amikor arról kérdezték, miért kezdett el színházzal foglalkozni: „Ahogyan a kereskedelemben található tárgyaktól személytelenségük, ürességük miatt viszolygok, ugyanúgy – néhány kivételtől eltekintve – a kőszínházban látott előadások is idegenek voltak számomra. Arra vágytam, hogy bebizonyítsam magamnak, létezik egy »másik« színház, amelyik őszinte, elementárisan tragikus és ugyanakkor derűs is tud lenni.”[9] Az „őszinte”, az „elementáris” jelzők ma is gyakran felbukkannak a Bocsárdi által adott interjúkban, mellettük a – talán a Jerzy Grotowski, az Eugenio Barba színházára emlékeztető – „energia”, illetve a „mélység” az, amire hivatkozni szokott.

Ez nem független a szláv nyelvű színházak iránti kíváncsiságától:  „Az orosz nagyon mély, »lélekfeltáró« színház – de nem lélektani! Ez nagyon fontos, hogy míg a magyar az lélektani színház (a lélektaniság a színházban az agy, a ráció túlzott használatát jelenti), az orosz nem, az orosz lélekfeltáró, szerintem”;  „Borzalmasan zavar például, amikor azt érzem egy előadásban, hogy a gondolat tudott, tehát nincs benne a hasadás, nincs benne az eszementség, az örvény.”[10]

Érdekes metaforákkal él a keleti és a nyugati színház összehasonlításakor: „azt gondolom, a keleti művészet a gyökerekkel folyamatosan kezd valamit, a nyugati meg a gyümölcsökkel van elfoglalva. Nem érdekli a gyökér” (uo., kiem. Zs. A.). (Bocsárdit bevallása szerint az utóbbi időben mindkettő érdekli.) A növény mint metaforacsokor keretén belül azért is érdekes ez a szembeállítás, mert magam is megfigyeltem már a „gyümölcs” térnyerését, noha nem a ’gyökér’-rel szemben, hanem a ’virág’ leváltásaként: míg kb. száz évvel ezelőtt még el tudott hangzani a magyar színházi közbeszédben az, hogy „a magasztosan gyönyörű színészet színe-virága”, ma már a „virág”-metafora egyáltalán nem használatos – a szépség helyett a hasznosság került előtérbe. Még Bocsárdi is így kénytelen beszélni: „a kultúra, amely hosszú távon hozza meg a gyümölcsét.”[11]

A ’gyümölcs’ és a ’gyökér’ kapcsán felidézném Tompa Gábor egyik interjúját, szembeállításként. Ő is vitatkozik a haszonelvű gondolkodással (mint a művészek általában – érthető módon): „A kulturális, szellemi értéknek, a hagyománynak, a gyökereknek nincs a piacon meghatározott áruk. Ezért furcsa az a populista retorika, amikor egy etnikum, népcsoport, kisebbségi közösség nevében valaki arról papol, hogy a színházban csak szórakoztatni kell. Ez azt jelenti, hogy erkölcsileg lezüllött vagy már erkölcstelennek nevezhető intézményekben, a prostitúció intézményeiben gondolkodik, ahol megvan a jól meghatározott piaci ára a szórakozásnak. Az igazi művészetnek nincs piaci ára.” [12] (Kiem. Zs. A.)

Azért is idéztem ezt a részt, mert a ’prostitúció’ metaforája kézenfekvően szembeállítható egy másikkal, amit viszont Bocsárdi használ egy interjúban, a ’házasság’-gal. Érdekes módon ő is a „népszínház” kapcsán említi, vagyis azt a mozzanatot nevezi így, amikor a gyergyói alternatív figurások a korábbi szentgyörgyi népszínházba próbálnak beolvadni: „A »házasság«, ahogy ez a köztudatban megjelent, nagyon bonyolult és meglehetősen hosszú folyamat eredményeként valósult meg. Már a művészi vezetőnek való kinevezésem is robbanásig feszítette a sepsiszentgyörgyi társulat hangulatát – sokan követelték Nemes Levente lemondását –, ehhez társult azután a felsőfokú szakvégzettséggel nem rendelkező színészek megjelenése. A »házasság« első próbájaként egy közös szereposztású előadás elkészítését kértem. A sors úgy akarta, hogy a Kasimir és Karoline jól sikerüljön – ezután történt a hat színész végleges átszerződése. Innen kezdve (1995) még legalább négy-öt évig minden munka egy kétségbeesett élet-halál harc kilométerkövének számított. Miközben küszködtünk a szakma megtanulásával, folyamatosan bizonyítanunk kellett, hogy a »házasság« nem volt elhamarkodott, meggondolatlan lépés.”[13]

Mi derül ki abból, ha a ’prostitúció’-t és a ’házasság’-ot egymás mellé helyezzük? Tompának szokása negatív értékjelentésű kifejezésekkel illetni azokat a csoportokat, amelyekkel nem ért egyet, Bocsárdival ellentétben, aki inkább a különböző aspektusok közötti ’összekapcsolás’-t mint szándékot emeli be gyakran a retorikájába: „rendkívüli módon lelkesített a remekművek mélységeinek a feltárása. Kimeríthetetlen forrást jelentenek mind a rendező, mind a társulat számára ezek a szövegek, amelyek kortárs színházi formába öntve a mindenkori közönséggel erős kapcsolat kiépítésére adnak lehetőséget.”[14]

Hasonlóképpen az ’összefogás’-ra való törekvés jellemzi Sardar Tagirovsky szemléletmódját is. Facebook-oldaláról idézem, a 2016 nyarán készülő Zongota kapcsán írta: „megtaláljunk valamit, ami összekapcsol minket egy izgalmas és egyedi világgal, amit Erdélyben, Székelyföldön megtapasztaltam és amihez hozzávezet minket Tamási Áron, mint fontos iránytű” (egy jún. 27-i bejegyzés, kiem. Zs. A.).

A sepsiszentgyörgyi közönség azonban, mint már írtam, nem mindig hajlik a Bocsárdi-féle színházzal való összefogásra. Sepsiszentgyörgyön az egyik elhíresült vita akkor alakult ki, amikor Bocsárdinak 2010-ben lejárt a menedzseri szerződése, és a kinevezett bizottság az előző mandátumát 9-es osztályzat alá értékelte, vagyis újra kellett volna vizsgáznia, ha meg szerette volna tartani az igazgatói székét. Sok újságcikk, komment és egyéb formában zajló vita bontakozott ki akkor, megszólaltak színházi szakmabeliek, értelmiségiek és egyszerű polgárok, egyesek pro, másik kontra érveltek, megmozdultak politikusok, aláírásgyűjtés zajlott Bocsárdi maradása mellett, melyhez magyarországi és romániai „hírességek” is nevüket adták. A történet (a nyilvánosság előtt zajló része legalábbis) egy új bizottság kinevezésével, egy nagyobb osztályzattal, Bocsárdi maradásával zárult.

Az esetből egy 2010-es cikk kapcsán utalnék egy-két véleményre. A Bocsárdi mellett kampányoló újságíró a Tamási Áron Színházat Sepsiszentgyörgy „kulturális nagykövet”-ének nevezi,[15] s többek között a ’postagalamb’ nevű kommentelő is ezt írja: „szülőként fontos nekem, hogy gyermekeim minőségi kultúrát kapjanak, szenny folyik elég a kereskedelmi csatornákon, no meg a vízcsapból is” (uo.). Megfigyelhetjük tehát, hogy pozitív vagy negatív értékjelentésű szavak (nagykövet, szenny) jelzik világosan, a megszólaló melyik szemlélet mellett, melyik ellen foglal állást.

Egy másik kommentelő, egy ellenlábas (’marcika’) viszont ezt állítja a cikk alatt az aláírásgyűjtésről: „Idáig azt bizonyítja, hogy Bocsárdi valóban nem a városnak dolgozik. Töröcsik Marinak [sic!] nem tudom mi köze van az egészhez, üljön otthon és vezekeljen. Budapesten véleményezzen. Életében nem járt Szentgyörgyön szerintem még térképről se ismeri. Gyere Mari bajban van Erdély! Ments Meg Lacikát Anyamagyar! Biztos te is nemmel szavaztál a kettős állampolgárságra.”

Ebben a kommentben egyrészt az az érdekes, hogy látszik: ahogy a kolozsvári színház igazgató-rendezőjét, Tompa Gábort, úgy Bocsárdit is gyakran vádolják azzal, hogy nem a város közönségének készíti az előadásokat (az esetleg nem érti az előadásait, másfélékre vágyik), hanem másoknak, a szakmának, külföldnek. Másrészt arra érdemes felfigyelnünk, hogy a színházról való gondolkodásba beszivárognak a társadalmi élet más területein megszilárdult gondolatok, elvárások: lásd a magyarországi aláírók kapcsán előkerül egy politikai sérelem, a 2004. dec. 5-i népszavazásra való utalás.  Hasonlóan tág összefüggést tételez a ’sandorepyt’ nevű kommentelő: „a székely nép csak veszekedni tud és NEM őszetartani sajnos?” (sic!).

Fontos észrevétel, hogy a színházról való gondolkodásunkat befolyásolhatja a társadalom más aspektusairól alkotott véleményünk. Ezt olyankor is érdemes mérlegelnünk, amikor valaki például a demokráciába vetett hite miatt teszi le a voksát ilyen vagy amolyan színházi formák, mondjuk a ’devised theatre’ mellett, de azt még nem próbálta, nem tudja, hogy valójában a színházban vagy az adott alkotókkal működne-e.

Az említett viták érdekes aspektusa szokott lenni az is, amikor egyes hozzászólók úgy térnek el a színház témájától, hogy párhuzamba állítják azt más ’értékekkel’, vagyis hogy mik az alternatívái mint megoldandó problémák, netán mik fontosabbak a színháznál. Esetünkben szintén ’sandorepyt’ fogalmazza meg ezt: „Emberek szerintem arol kéne tanakodni, és valaki el kezdje hogy itten háromszéken munkahelyet teremteni és valamivel jobb életet mert nagyon le vagyunk maradva. Erre kénne gondolni!!!!!!!!” (Uo.)

Gyergyószentmiklóson tipikusan a járdák állapotát szokták megemlíteni mint konkurens közpénz-elköltési lehetőséget, olyannyira, hogy ennek mára ironikus megfogalmazásai is vannak. A gyergyói Figura 2016-ban leköszönt és szülővárosába, Sepsiszentgyörgyre visszaköltözött igazgatója, Czegő Csongor szavaira utal a következő, ’Gyongyinek’ néven bejelentkező hozzászóló: „Mit var a varoslakoktol, amelyekkel ennek az intezmenynek a vezetoje gunyorosan kozli, hogy minek nekunk jarda, ugy sincs hova menni rajta?”[16]

Visszatérve azonban a szentgyörgyi vitákhoz: azért érdemes néhány gondolat erejéig a legújabb, 2016-os vitánál időznünk, mert ebben nem csupán a „népszínháznak” és a „művészszínháznak” mint eszménynek a vetélkedésénél asszisztálhatunk a szövegek olvasásakor, ahogyan a korábbi viták esetében történt, hanem megjelenik a peremen egy következő színházi eszmény is, tipikusan szakmabeli hozzászólók részéről.

Bocsárdinak a budapesti Nemzeti Színház MITEM nevű nemzetközi fesztiváljára is meghívott, illetve a POSZT-ra is beválogatott, vagyis szakmailag értékesnek tartott Vízkereszt vagy amire vágytok című előadása kapcsán először a Székely Hírmondóban jelent meg egy olvasói levél, s a vita azután ugyanezen a felületen, illetve a Játéktér online felületén folytatódott, máshol is visszhangot verve (www.szinhaz.net, Facebook).

Legfontosabb cikkek a témában, esetlegesen kommentekkel: Dr. András Pál: Meddig süllyedhet a színház? Székely Hírmondó, 2016. febr. 12.; Dr. Ferencz Zoltán: Nemi aktus a színpadon. Székely Hírmondó, 2016. febr. 15.; majd a Játéktér folyóirat online Vita rovatában: Boros Kinga: Mit kíván a néző? Játéktér, 2016. febr. 17.; Köllő Kata: Színházi tükörbe néző. 2016. márc. 24.; Ungvári Zrínyi Ildikó: A centrumvesztett színház esete a kőnézővel. Játéktér, 2016. márc. 31.; Adorjáni Panna: Az elégedetlen néző védelmében. Játéktér, 2016. április 11.; illetve: Lovassy Cseh Tamás: A türelem generációja. www.színház.net, 2016. febr. 19.

Az előadással először vitába szálló nézők helyi orvosok, és olyasmiket kifogásolnak, amik már ismerősek számunkra más hasonló érvelésekből: „Tekintettel arra, hogy kultúrestről volt szó, alkalomhoz illően öltözködtem.” Az előadás egyes részleteire utalva: „A primitív emberi viselkedés (böfögés, köpködés, szellentés) még színvonalas megnyilvánulás volt az elhangzó trágár beszédhez képest.” „Van-e még közösségnevelő szerepe a színháznak?”[17]

Amit újdonságként meg tudhatunk fogalmazni: „Kultúrszomjunk enyhítésére hová kellene fordulnunk?”, kérdi a szerző. Ebből a mondatból szépen kiviláglik, hogy a doktor úr kultúrafelfogása merőben különbözik például az enyémtől. Ő nem úgy tudja, hogy reggeltől estig „a kultúrában van”, hanem úgy, a kultúra az valami a hétköznapoktól elválasztott, ünnepi, szép, erkölcsös valami, amit a „vitrinben” tartunk, és csak tiszta kézzel, szép ruhába öltözve érhetünk hozzá. Talán elsősorban ezzel az elgondolásával kellene vitatkozni, meggyőzni őt arról, hogy a kultúra nem alkalmi jellegű, nem rajtunk kívül található, az egész életünk élése, annak a mikéntje maga az.

Némely cikk vagy komment új mozzanattal árnyalhatja erről a szemléletmódról kialakult képünket: a doktor úr – cenzúráért kiált. „Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?” (uo.). E felvetéséhez, a cenzúra kérdéséhez egyes kommentelők azért viszonyulnak elutasítóan, mert a kommunizmus visszasírásaként értelmezik. Mások gúnyosan Magyarországra küldik a szerzőt: „Budapest tele van most ilyen kultúrbizottságokkal, tessék oda folyamodni, esetleg odaköltözni.” Magam azt gondolom, ez az igény is a szerzőnek azt a vágyát tükrözi, hogy rend legyen a világban, hierarchikus rend, világosan elkülönített szerepkörökkel és érvényességekkel. Tehát épp azzal a színház által felkínált lehetőséggel és igénnyel nem akar élni, ami azt kérné a nézőtől, hogy ne ultraformálisan viszonyuljon a színházhoz mint helyzethez, hanem elfogadja, hogy ezen a helyen végre nem még inkább be-, hanem inkább ki-lépés van a társadalmi szerződések teréből: fehér lappal indulhatunk, most bármi megtörténhet.

Ungvári Zrínyi Ildikó a következőképpen fogalmaz erről: a doktor úr „egy klasszikus, hátradőlős nézői pozícióban szocializálódott »kultúrafogyasztó« nézőpontját exponálja világosan; annak a nézőnek az igényeit, aki minimális részvétellel kíséri végig az előadást. [...] a közérthető »mondanivaló«, a fehér-fekete jelentések, a biztonságos és puha esztétikai párna, az előre megrágott étel áhított és áhítatos világa” ez. „Kulináris színház, mondja Brecht, halott színház, mondja Brook. Kőszínház, mondja a mai szakirodalom, kőnézővel, teszem hozzá”.[18]

Ungvári Zrínyi Ildikó szerint az ilyen típusú néző azon igyekszik, hogy „a véletlent, a váratlant kizárja. A valódi eseményt, azt, hogy megtörténjen velünk valami”. Márpedig ez volna a színház lényege. Csakhogy ehhez arra volna szükség, hogy a néző elfogadja, a színházban ő „jóval intenzívebb munkát végez, hiszen az eléje tárt valóság bonyolult, nem kínál kész megoldásokat, megfejtésre és intenzív fiktív részvételre vár” (uo.).

Ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a másik doktor úr véleményét is játékba hozzuk, aki a Nemi aktus a színpadon című problematizáló írását közzétette: nem (szépen) felöltözni kellene, amikor színházba jövünk, hanem, igenis, (bátran) „levetkőzni”. A ’levetkőzni tudás’ élményét kellene tudnunk megismertetni és megszerettetni a nézőkkel. Ebben a „közvetlen dialógus” megélésének élménye segíthet: „Ez utóbbit nyilvánvalóan jobban működteti az a sok kis (interaktív) forma, amely az utóbbi időben jött létre, sokuk a kőszínházi kultúra bonyolultsága, kidolgozottsága és centralizáltsága ellenében (performanszok, felolvasószínházak, tantermi és lakásszínházak, utcaszínház, részvételi és közösen alkotott »devised theatre«-formák, promenádszínház), amelyek érzékenyebb, szinte azonnali lehetőséget teremtenek a közönséggel folytatott dialógusra – a kis tér médiumainak logikája szerint.” (Uo.)

Boros Kinga szintén a művészszínhá zi forma meghaladását látja megoldásnak: „Nos, akkor nincs más hátra, mint a közösségi színház. Nem visszaállítani kell a(z ízlésesre meszelt) negyedik falat, hanem kilépni a színházépület négy fala közül.”[19]

Lovassy Cseh Tamás, aki a legfiatalabbak hangját képviseli ebben a vitában, a generációjának kérve teret szintén mintha egy újfajta szemlélet színre lépését állítaná: „Kialakulóban egy olyan új alkotó értelmiség, mely képes újradefiniálni önmaga erdélyiségét, s az új meghatározás mentes lesz az előző generáció rossz, diktatúrában kialakult reflexeitől (...). Ezt az új generációt – s elég akár csak a színházi alkotókra szorítkoznunk – a türelem generációjának tekinthetjük, hiszen tetszik, nem tetszik, be kell várni, míg szerephez jutnak az erdélyi magyar színházcsinálás területein.”[20]

Ezek a fiatal alkotók, úgy tűnik, Sepsiszentgyörgyön lassan teret kapnak: gondoljunk a Tein teaházban tartott felolvasószínházakra, az egyszemélyes (egyszerre egy nézőnek előadott) színházakra, az újragondolt, fiatalos március 15-i ünnepségekre, Sardar Tagirovsky vagy Nagy Botond rendezéseire a Tamási Áron Színházban. A fiatalok a helyi sajtóban, a város életében, a közösségi médiában is hallatják a hangjukat. Ahogy Boros Kinga írja: „Ma már nem a templom, nem az iskola, nem a színház. Hanem mi?… A Szent György Napok. (Azt meg Fazakas Dorkák hackelik.) A Facebook.”[21]

A fiatalok, ha kell, valóban meghackelik ma már az általuk avíttnak gondolt szemléletmódokat. Az imént említett színházvitába is beleszóltak, olyként, hogy az orvosok által igényelt passzív befogadó helyett az aktív kultúraformáló szerepet magukra vállalva, meghackelték a Székely Hírmondó szavazógépét. Az újság ugyanis képes volt feltenni olvasóinak ezt a kérdést: „Egyetért azzal a felvetéssel, hogy »cenzúrázni« kell a közpénzből működtetett színházak előadásait?” A fiatalok ironikus válasza: „Egyetértek, bár nem járok színházba” (19279 válasz).

Sepsiszentgyörgyön aktív, közösségi élményeket megélni és teremteni tudó fiatal generáció nőtt fel az utóbbi években, évtizedekben. Az önkormányzat által szervezett és finanszírozott rendezvények egyre okosabbak, ízlésesebbek, korszerűbbek, sőt, menőbbek, fesztiválok honosodnak meg a városban (a nemzetközi színházfesztivál, a két-három évente jelentkező Reflex mellett ott van többek között a PulzArt, vagy az M Studio által rendezett flow feszt), gazdag és korszerű a város zenei és képzőművészeti élete, kulturálisfőváros-projektek készülnek, közösségi terek újulnak meg. Ennek a hangulatos, élhető városnak a kialakulása nem független a Bocsárdi-féle, évtizedek óta tartó művészi és közösségi ténykedéstől.

Vigyázó szemeinket Szentgyörgyre vessük: a színházbüfében, amely nyitott a város felé, gyakran alakulnak ki spontán együttzenélések, éneklések. A színészek meg a város lakói gyakran táncolnak itt együtt egész éjjel. A közösségi médiában is hasonlóan ’otthonos’ élmények teremtődnek: Kolcsár József vagy Kónya-Ütő Bence színészek ironikus, rontott filmjei nem egyszer azt közvetítik: fogalmazzuk meg lazán, akik vagyunk, játsszunk. Érezzük jól magunkat. (Énekeljünk együtt a fesztiválbuszon, technikai és művészszemélyzet: hisz egy közösség vagyunk.) Éljük tele a buszt, a várost. A határtalan világot.

Hisz élünk.