Zalán Tibor: Kenyérből kelt mese (Ciróka Bábszínház)
Darvasi Ferenc - Elek Tibor
DESZKA 2012
Megy-e a színház által a világ elébb?
Március 10. és 14. között rendezték meg a 6. Debreceni Színházi Kerekasztalt, a kortárs magyar drámák fesztiválját, ahol az előadásokon túl ezúttal is érdekes szakmai beszélgetéseken, felolvasószínházi bemutatókon és az előadások előtti „ráhangolókon" is részt vehetett a közönség. A DESZKA, a Drámaírók és Színházak Kerekasztala, illetve a Csokonai Színház közös programsorozata előadásait idén Kiss Csaba rendező, a Miskolci Nemzeti Színház újonnan kinevezett igazgatója és Vörös István író, költő, drámaíró válogatta. Nyolc fővárosi (a Budapesti Kamaraszínház, a budapesti Nézőművészeti Kft. és a Manna Kulturális Egyesület, a Kolibri Színház, a Pinceszínház, a Vígszínház, a Magyar Színház, a KOMA Társulat és a Bárka Színház) hét vidéki (a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház, a debreceni Vojtina Bábszínház, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a kecskeméti Ciróka Bábszínház, az egri Gárdonyi Géza Színház és a debreceni Csokonai Színház) és két határon túli (a Temesvári Csiky Gergely Színház és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió) társulat szerepelt a kínálatban.
A DESZKA programjai az előadások tekintetében ismét sokszínűek voltak: a kisgyermekektől a tizenéveseken át a felnőttekig mindenki megtalálhatta a neki szóló darab(ok)at. Mintha az elmúlt évad előadásai maguk is ahhoz a kérdéshez próbáltak volna viszonyulni, amelyet a késő éjszakába nyúló szakmai beszélgetések is feszegettek, az egyik válogatónak, Vörös Istvánnak a fesztivál műsorfüzetben megfogalmazott felvetései szellemében: „Ment-e a színház által a világ elébb?". Csakhogy, míg a különböző színházi vezetőkkel, igazgatókkal, dramaturgokkal, művészeti munkatársakkal lefolytatott beszélgetések leginkább egy-egy színház elmúlt évadára (például a Nemzeti Színház, Csokonai Színház, Vígszínház, kecskeméti Katona József Színház, kaposvári Csiky Gergely Színház), a színházak által eddig felvállalt és megvalósított szerepekre irányultak, addig az egyes előadások jelen idejűen, aktuálisan válaszolgattak arra a kérdésre, hogy megy-e az adott színházi produkció által a világ elébb: többet, mást is megtudhatunk-e általa korunkról, világunkról, magunkról s gazdagabbá, jobbá válhatunk-e általa. Az előadások jó része (a bemutatások sorrendjében: Hulladék, A gyáva, Cyber Cyrano, Deviancia, Bányavirág, Period, A tizedik gén, Világvége szerelem, East balkan) ezúttal is bizonyította a kortárs dráma, s az azt felvállaló színház nagyfokú jelen idejű társadalmi-közéleti érzékenységét, természetesen változó színvonalon és hatóerővel. Még a történelmibb időkben játszódó darabok (Az imposztor, Adáshiba, A tér, A kéz, Léni vagy nem Léni, Vesztett éden) többségének aktualizálható üzenete is tekinthető intellektuális hozzászólásként napjaink számos húsbavágó kérdéséhez. Ezért nincs teljesen igaza a másik válogatónak, Kiss Csabának, aki az egyik szakmai beszélgetésen úgy fogalmazott, hogy a színház mint intellektuális kaland megszűnt létezni, jóllehet az elégedetlensége ezen a téren érthető, a megfogalmazott személyes színházvezetői törekvései pedig bíztatóak.
Berg Judit: Rumini (Magyar Színház)
A gyermekeket idén is remek bábelőadások, a Kukorica János hiteles története, a Kenyérből kelt mese és a Rumini kápráztathatták el. A színházakban a 10-14 éves korosztály számára a legnehezebb előadásokat találni, illetve készíteni - ahogy az el is hangzott a Bérczes László vezette, Kortünet, vagy deviancia - fiatalok a színpadon című beszélgetésen, ahol Asbóth Anikó, Láposi Terka, Szilágyi Szabolcs, Tasnádi István és Vidovszky György járták körül a témát. Ez az a korosztály, amely már és még nem jár színházba, és amelyet nem köt le a színpad varázsa. Jellemző példa volt a Tasnádi-Vidovszky-párosé: elmesélték, hogy uniós pályázaton nyertek pénzt olyan előadás létrehozására, amely ezt a korosztályt célozza meg - de hogy milyen nehéz az általános iskola felsőseit megtalálni, azt jelzi, hogy két olyan, egyébként nagyon fontos produkciót sikerült létrehozniuk, ami már inkább a középiskolások problémáit tartja terítéken. A legerősebb szekciója egyébként éppen ez volt a DESZKÁ-nak: a középiskolásokról és/vagy középiskolásoknak szóló, problémacentrikus, némi pedagógiai célzattal is ellátott előadások (igen, felesleges volna letagadni a pedagógiai célzatot, főleg, mert nincs ebben semmi kínos és szégyellnivaló - az előadások után, de sokszor előtte is beszélgetést tartanak a nézőkkel), mint például A gyáva, a Cyber Cyrano és az East balkan.
A gyáva (avagy egy drogfüggő kálváriája) című előadás szövegkönyvét a kábítószer-függőségükről valló emberek személyes dokumentumai alapján, valamint a produkció létrehozóinak (Kovács Krisztián, Scherer Péter, Gyulay Eszter, Surányi Judit, Gáspár Anna) írásaiból készült. A két szereplős előadást a fesztiválon az Ady Endre Gimnázium egyik tantermében adták elő - jobb helyen nem is lehetett volna. Az előadást rendezőként is jegyző Scherer Péter szerepére ezúttal Mucsi Zoltán ugrott be, de az igazi nagy truváj, ez nem kétséges, Kovács Krisztiáné, a drogos fiatal szerepében. Kovács alakítása, gesztusai, mozgása, beszéde hajmeresztően természetes, sallangoktól mentes. Játéka nagyon élő, folyamatosan figyeli a közönséget, kommunikál a nézőkkel. A szöveg nem irodalmi mivoltában erős, hanem mint színpadra szánt, ottani használatra kitalált textus. A szétesés történetében is van humor, komikus elemek is a tragikusak mellett. A drogos életről és a drogról való lejövésről szóló sztori, miközben végül is pozitív végkicsengésű, cseppet sem didaktikus.
A gyáva (egy drogfüggő kálváriája) (Nézőművészeti Kft. - Manna Kulturális Egyesület)
A Cyber Cyranót egy „talált" történet alapján írta Tasnádi István. A darabban az osztálytársai által jelentéktelennek tartott lány az internetes szerepjáték segítségével, leplezve identitását, átverve „barátait" egészen másfajta pozícióba kerül. A virtuális térben a személyiség is átalakul. Az internetes és a valódi világ ütközik össze a Cyber Cyranóban, egy látványos, átélhető előadásban - még akkor is, ha sajnos rögtön az elején kideríthető, hogy a lány átveri két társát, így dramaturgiailag nem sok izgalmat nyújt a darab. Egyébként viszont remek a térszervezés, a chatelős virtuális világ vizuális megjelenítése és a valóságba játszatása, az például, hogy a szereplők teste a vetítés, a szövegek felületévé válik. Az is izgalmas, hogy a rendező, Vidovszky György civil szereplőt is alkalmaz Nemes Anna személyében - aki bár nyilván nem formálja olyan szépen a mondatokat, mint egy hivatásos színész, mégis: ebben a szerepben tökéletesen hiteles.
A Cyber Cyrano testvérdarabja az East balkan, amely nagyon érdekes formában beszél valamelyest a West Balkánban történtekről is, de még inkább a mostani fiatalok szórakozási szokásairól. Az előadás létrehozói egymásnak mellérendelő, epikus históriákra fűzték fel a sztorit, mint egy Schimmelpfennig-drámában - és a West Balkán-történet csak a végén kerül elő, mivel az írót és a rendezőt láthatóan jobban foglalkoztatták az előzmények, az okok, mint a következmények, az okozat. Tasnádi István és Vidovszky György szülőkkel, pedagógusokkal és a West Balkánban azon a bizonyos estén jelen lévő fiatalokkal készített interjúkat az előadás létrehozása előtt - gyaníthatóan ennek is köszönhető, hogy amit látunk, nagyon is élő, lélegzik a színpadon. Kiváló Monori András zenéje (hárfa, elektro, plusz az elektrót imitáló szájhangok), és sokadjára csodálkozhattunk el azon is, Vidovszky mennyire ért a fiatalokhoz, milyen jól működik mint csapat ez a 12 fiú és lány a színpadon.
Tasnádi István: East balkan (Bárka Színház)
A zene, főként az élő rockzene egyébként több előadásban is nagyon fontos szerepet kap a Cyber Cyranón és az East balkanon túl. Például A kéz című, kevésbé sikerült kaposvári zenés előadásban, melyet Háy János és Lovasi András jegyzett, vagy Garaczi László A tizedik génjében, a KOMA Társulat előadásában, melyet szintén élő muzsika kísér. És ugyanilyen vagy talán még fontosabb, előadás-szervező ereje van a Világvége szerelemben, a Csokonai Színház előadásában is, amely tulajdonképpen egy debreceni rock-együttes, a PG Csoport dalainak dramatizálásából született, Vidnyánszky Attila rendezésében, és a rendszerváltoztatás utáni világunkkal szembesít igen karakteresen.
A fesztivál egyik fontos előadásának gondoljuk Garaczi László A tizedik génjét, Keszég László rendezését, ezt a rendkívül negatív látleletet arról, milyen is lehet egy magyar értelmiségi életérzése az utóbbi években. Nincs itt szó direkt politizálásról, annál sokkal áttételesebben, intelligensebben szólalnak meg a problémák a színpadon, s ami ritka manapság, nem egyetlen irányból más irány(ok) ellenében, hanem a nemzeti közösség egészét megszólító módon. Adott egy színházvezető, Fehér Vince, aki csoportjának pénzt próbál gründolni - és szakmailag, valamint a magánéletében is krízisbe kerül. A KOMA előadása tele van ötlettel, játékkal, a zenék és a mozgás terén is. Erő és határozott véleményformálás jellemzi - mindkettő jót tud tenni egy előadásnak. Bár a magánéleti (szerelmi) és a közösségi (nemzeti) problematikát nem igazán sikerül összeilleszteni és a színészi alakítások sem minden esetben elég formátumosak, a szöveg és a játék nem izzik végig kellő hőfokon, mégis figyelemre méltó az előadás.
Garaczi László: A tizedik gén (KOMA Társulat)
A Székely Csaba Bányavirágjából készített marosvásárhelyi előadás is több szempontból érdekes. A Ványa bácsira hellyel-közzel rájátszó történet egy olyan székely faluban játszódik, ahol bezárt a bánya, reménytelen az élet - mindenki elvágyódik (és mindenki másba szerelmes). Akkor lehetne ez a produkció igazán erőteljes, ha tragikum és komikum egyensúlyban lennének benne. Azonban az előadás többnyire elbillen a parodisztikus, humoros játék irányába: Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna annyira intenzíven (egyébként - ha csak önmagában nézzük és nem az előadás egészéhez viszonyítva - kiválóan) karikírozzák a figuráikat, például a darabbeli temetés utáni fergeteges jelenetben, de máskor is, hogy az már-már leválik, az egyébként is túlnyújtott előadásról, ami ettől felbillen, semmit nem lehet igazán komolyan venni. Kár érte, mert a Bányavirágban talán több muníció rejlik, mint amit Sebestyén Aba rendezése megmutatott.
Székely Csaba: Bányavirág (Yorick Stúdió - Marosvásárhelyi
Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata)
Évről évre visszatérő tapasztalat, amit az idei fesztiválprogram még inkább megerősített, hogy szűkölködik a kortárs magyar dráma a nagyszínpadi bemutatókban. Ezért fordulhat elő, hogy amit ma nagyszínpadon bemutatnak, az szinte biztos, hogy bekerül a DESZKA programjába, nem lévén konkurencia - ez pedig a minőség felhígulásához vezet, mint ahogy az is, ha az évad előadásainak csaknem fele meghívást kap a fesztiválra. De ezekről a kérdésekről és az itt már említett, illetve alig érintett produkciókról, a felolvasó-színházi bemutatókról, valamint a szakmai beszélgetésekről is többet és részletesebben szólunk még a 2012/3-as nyomtatott Bárkában megjelenő tanulmányunkban.
