Zalán Tibor

Naplóforgácsok, színházi forgácsnapló

(Rab ember fiai)

A Jó estét nyár, jó estét szerelem főpróbája nem ragadott magával. Pedig mindent megmozgattak Békéscsabán, hogy nagyot szóljon a darab a színpadon. Szereposztásbeli telitalálatok is voltak, Vadász Gábor, Csomós Lajos, például. Valahogy bágyadtnak tűnt az egész, főleg a zene, amolyan Presser-reszlinek, ahogy ott hallgattam a hetedik sorban.

(Utólagos beszúrás a naplóba, amely nyilván az utólagos beszúrás után íródik majd csak tovább, ezzel jelezvén, hogy lényegét tekintve, csak amolyan pszeudo-napló, szóval, se a napló, se a beszúrás nem igazi, jóllehet, elkészülte után igényt tart a valódiságnak legalább a látszatára; amit mondani akartam, mindössze annyi, közel egy évvel a bemutató után, az átborozott stuttgarti éjszakában Presser valamire válaszul hirtelen azt mondja, valószínű, hogy zeneileg a békéscsabai volt a legjobb vidéki előadás eddig a Jóestét nyár-ból. Padlót fogtam, és áldom a lustaságomat, hogy nem írtam az előadásról - főleg nem annak zenei részéről.)

Fekete Péter igazgató irodájában, a főpróba után, fekete bőrfotelekben. Addigra rájövök, a színpadi jelrendszer kiszámíthatatlansága miatt vagyok ennyire zavarban az előadással kapcsolatban. Hogy sok az eldöntetlenség a jelek viszonyában. Együtt, egyszerre mozog az üres színpad és a dizőzhöz felfutó lámpasorral ellátott lépcsősor, a lépcsősor alatt pedig kisrealista kisember-lakás nyílik ki a nézők felé, maga a játék is mintha a tizenkilencedik század végi naturalista színpadot modellezné. Külön-külön érdekes valamennyi megoldás, együtt, egyszerre aggályos. Fekete bólogat. Nem igazán tetszik neki, amit meg kell értsek, végül is az ő színházában készül egy produkció bemutatódni, és jön valaki, a küszöb átlépése pillanatán alig innen, és esetlegesen hülyeségeket beszél.

Mi lenne, élénkül fel átmeneti kelletlenségéből, ha segítenél évadot csinálni? Hallgatok. Mi lenne, folytatja a kígyóbűvölő szelíd agresszivitásával, ha magyar évadot csinálnánk a következő évadban? Remek ötlet, kapom fel a fejemet - elsőre. Veszélyes játék - köszörülgetem a torkomat, valamivel később. Kinek mit jelent a magyar évad? Akik a kizáráson szeretnek lovagolni, most lóra pattanhatnak. Nem keresnek-e ebben nacionalista gesztusokat? Kik, miért, minek? Elhúzom a számat, ennyire talán nem hülyült el körülöttünk a kis magyar világ, kis magyar pszeudo-valóság. S nem fogják-e ezt meglovagolni olyanok, akik minden kimondott magyarra kaszát-kapát ragadva vonulnak napkelet felől napnyugat felé? Szinte szégyellem végiggondolni, amit végig kell gondolnom, pedig nem lenne szabad még csak egy percig sem eltűnődni rajta.

Végül is, miért ne, vesz erőt rajtam a kalandvágy. Bele kell vágni. Az asztala mögé húzódik, begyújtja a laptopját. Na, akkor mondjad! Mit? A szerzőket és címeket. Mondom.

Bornemissza, Magyar Elektra. Várj, int, beírja, keres, elmondja, hol, mikor, kik csinálták meg.  Mondjad! Csokonai - valamelyik. Várj.  Beírja, keres, elmondja, hol, mikor, kik csinálták meg, melyiket. Mondjad! Katona, A rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között. Várj!  Beírja, keres, elmondja, hol, mikor, kik csinálták meg. Mondjad! Lehetne egy Szomory... Hermelin... vagy Szép Ernő Patikája... Esetleg egy Molnár Ferenc... Írja, közben jár az agya, látom. Akár egészen máson is járhat.

Gyerekdarab kellene. Magyar. Ami nem a János vitéz, meg nem a Lúdas Matyi. Hallgatok. Túl sok a lehetőség, és ehhez képest semmi sem jut eszembe, még a saját gyerekdarabjaim se. Ő ajánlja egyik darabomat, amit azonnal visszautasítok - nem arra kért, hogy magamat adjam el a tanácsadás ürügyén. Valami adaptáció, az nem lenne rossz. Valami ismert gyerekkönyvet fölrakni, tér vissza a foteljébe az igazgató. Nekem a Csínom Palkó jár az eszembe, teszi hozzá, elunva a csendet. Csak a szememmel jelzem, hogy nem tudom, miről van szó. Farkas Ferenc zenéje. Hallgatok. Nagyzenekarral. Nagyon fog szólni. Felnőtteknek is. Kellene még valami, mondja. Sultz Sanyi Kőmanóját javaslom, melyet Zalaegerszegen, a Griff Bábszínházban szándékoztam volna bemutatásra javasolni, ha mondjuk, a javaslattétel előtt olyan fél évvel ki nem rúgtak volna bennünket az ottani drága provinciális lelkek és színház körüli hiénák. Bólint.

Valami adaptáció is kellene, tér vissza az előbbi gondolatához. Tudom, mire gondol. A névre, amelyre be is jön a néző. Számtalan felkérést kaptam az elmúlt másfél évtizedben, főleg gyerekszínházaktól, írjak Andersen-meséből, Grimm-meséből darabot. Mert ők nem írtak darabot, csak meséket. Kell a nevük, ha az Andersent, vagy a Grimm testvéreket meglátja a szülő, az óvónő, a tanító vagy tanár néni, mindjárt indíttatást érez - és garanciát - arra, hogy elhozza a gyerekét, a gyerekeit. Mellette akár ott árválkodhat, a gondolatjel után, a színpadra átíró, tehát a munka dandárját elvégző író, dramaturg neve is...

Kor, kérdezem. Kor? Mikor? Bólintok. Móra. Mi Móra? Mórát kellene visszahozni a köztudatba. Kis csönd. Nyilván a Kincskereső kisködmön jár az eszében. Az tényleg nem a színpadra adaptálók álma. Van egy kisregénye, rögtönzök a magam számára is, a Rab ember fiai. Apafi fejedelem kora, ha jól emlékszem. Erdély aranykorának a vége-tája. Rossz a fejedelem, de rossz a kor is. Gyerekek a főszereplői, Isten szigete, láp, bolyongás, Pipitér nevű öregember, törökvilág, németvilág... Tetszik, mondja Fekete. Hozzuk vissza azt a Mórát! Kivel írassuk át? Van még idő eldönteni, mondom. Írd meg te, javasolja. Te értesz a gyerekdarabokhoz. Talán, habozok. Megbeszéltük, mondja. A magyar évadra még visszatérünk. Láss hozzá!

*

Az Andrássy úti antikváriumban két vézna Móra-kötetet veszek. Egyikben a Rab ember fiai. A koszlott barna vászonborítókon kazettás templommennyezetek hangulatát fölidéző sok-képes illusztrációk.

Olvasom az előszót, melyből kiderül, hogy Apafi bármekkora fejedelem volt is, nem mérte, na jó, szerepel megengedő módban az ige, nem mérhette fel a proletariátus társadalomátalakító szerepét, mert még, pechjére, némi sugallattal, születési és kormányzási hibájából adódóan, nem volt proletariátus, ezért mindenféle jött-ment arisztokráciára és nemességre támaszkodott, ahelyett, hogy a jobbágyságba és a paraszti osztályba helyezte volna bele tövig a bizalmát. Elmosolyodom, elundorodom, lapozok, elolvasom a könyvet.

Meg kell állapítsam, rendkívül ostoba javaslat volt tőlem színpadra küldeni a Rab ember fiait. Még akkor is, ha ifjúsági előadásra kell a tempót visszavenni, avagy rátenni. Szembesülök azzal, hogy maga a mű sokkal rövidebb, mint amekkorára emlékeztem. Móra remek elbeszélő, de adomázik, mint az alföldön élő írók nagytöbbsége, így a színpadi műhöz használható alapanyag, lehántva a kitérőket és jellemábrázolási szándékkal rajzolgatott kacskaringókat, jelentősen lecsökken, a felhasználási minimum irányába konvergál.

A láp-történet, mely az egész mű talán nagyobbik felét adja ki, gyakorlatilag néhány hatalmas leírást tartalmaz, alig cselekményesíthető, ezek mellett pár történet-mozzanatot, amelyek megint alig drámásíthatóak. Ami tehát a színpadra átrakható, az alig több egy szűköcske felvonásnál.

Mi lenne, ha musicalt, vagy zenés darabot írnék belőle, forgatom a könyvet és az agyamat tanácstalanul. Előzőhöz nem elég mozgalmas a történet, utóbbiból meg újabban Dunát lehet rekeszteni, különösen a megélhetési színpadokon. Meg kell viszont hagyni, Móra szellemesen fecseg, van humor a dialógusaiban, sok párbeszéd-töredékét egy az egyben át lehet venni a darabhoz, különös ízt adva ál-archaizáló megszólalásaival a kor nyelvi fordulatainak feltehetőleg majd csöppet sem megfelelni akaró színpadi forgatókönyvnek.

Mindenesetre, nem kezdek hozzá az átíráshoz, más dolgok veszik el az időm és az energiáimat. Mondjuk, vissza-visszatérő betegségek, mondjuk, de ne részletezzük. A koszlott barna vászonborítós köteteket lassan betemetik dolgozószobám padlóján az érkező levelek, a polcokról leemelt, és használat után ledobott könyvek, folyóiratok és kéziratok rendezetlen kupacai.

*

2008 őszétől elszegődöm a Békés Megyei Jókai Színházhoz, dramaturgnak. Fekete igazgatóval fönt tárgyalunk, egy apró kávézóhelyen Budán, a Déli pályaudvar magasságában valahol, közel a lakásához, mint később megtudom. Kávét iszik, és kalácsot eszik hozzá, én talán hideg sört veszek magamhoz - születésem óta gyöngém a reggeli hideg sör. Olyankor még nem butít. Nehezen egyezkedünk, neki nincs sok pénze rám, nekem egyáltalán nincs pénzem semmire, talán a reggeli sörre sem, se állásom éppen, se jelentősebb megtakarításom a nyugodt élethez, pénzre van szükségem tehát, nem is annyira állásra, kedv és bizalom mindkettőnkben van a közös munkálkodáshoz.

Valamikor Békéscsabát is megszerettem már, hála talán Merő Béla rendezéseinek, melyeket azért, ha tehettem, csak-csak megnéztem az évek során, illetve a Bárka folyóirat által a Megyeri Könyvtárban rendezett irodalmi sorozatnak az ezredforduló táján, amikor is majdnem tucatnyi alkalommal beszélgettem írókkal-költőkkel, illetve beszélgetett velem akkor s azóta is már többször Elek Tibor barátom, a lap jeles főszerkesztője, a liberálisoknak népies, a népieseknek liberális kritikus, irodalomtörténész, gondolkodó értelmiségi, töprengő ítész. Végül csak megegyezünk, a hét első felét töltöm majd Békéscsabán, dramaturgiát fogok tanítani a színház Színitanodájában (végül dráma- és színháztörténetet, illetve creative writingot), kötetlen munkaidőben, annyit dolgozom, amennyit kell, amennyit kérnek tőlem.

Amikor megérkezem a színházba, nyomban vaskos meglepetés vár.  Fekete egyik nyilatkozatának fénymásolata a titkársági előszoba asztalán, egy csokor színházi folyóiratra rádobva. Várakoznom kell, ráhajolok a papírra. Az igazgató arról tájékoztatja az olvasókat az interjúban, hogy az idei magyar évadban lesz egy nagy történelmi dráma is, Rab ember fiai a címe, és Z. T. fogja színpadra írni Móra azonos című ifjúsági regényéből. Megtántorodom. Eddig csak az volt a gondom, hogyan töltsek ki egy ifjúsági egyfelvonásost azzal a csenevész kanavászból, amit a Móra-kisregényből kivonni tudok. De történelmi drámát...? Nagyot...? Hogyan? Összezavarodik a fejemben még az a kevés is, ami addigra tisztázódni látszott.

A valahonnan váratlanul előkerülő Fekete nyugodt, mosolyog. Az a helyzet, hogy ifjúsági előadásunk már van elég, történelmi még nincs az évadra, gondoltam, te ezt meg tudod csinálni, és biztos vagyok benne, hogy meg is fogod csinálni, nem is attól félek, hogy te mit írsz, hanem, hogy lesz-e elég színészünk hozzá.

Akkor nem ifjúsági? Ifjúsági is, folytatja a monológját széles mosollyal, ifjúsági közönséget is szervezünk rá, meg felnőtteket is, meg családi színházat is, érted, olyan darabot írjál, ami a legszélesebb korosztályok érdeklődésére tart igényt, úgy ifjúsági, hogy felnőtteket is megszólító, komoly történelmi dráma, és úgy történelmi, hogy a gyerekek is élvezhessék délutáni előadásban. Közhelyek randalíroznak a koponyámban, fából vaskarika, a macska, amelyik nem fog egyszerre kint is meg bent egeret...

Január elején szeretnék belőle olvasópróbát tartatni, mondja, február végén bemutatót. Most pedig, vágja el minden méltatlankodás, felszólamlás, kérdés és kételynyilvánítás lehetőségét, essünk neki a Disznójáték szövegkönyvének, én már készítem a díszlet-maketteket, zseniális elgondolásom van, nem tudom, láttad-e Chaplin Modern idők című filmjét, ha láttad, akkor most képzeld magad elé azt a futószalagos jelenetet, amikor a Chaplin...

*

Nem tudom túltenni magam az alapdilemmán. A történelmi dráma tablószerű képződmény, erős színekkel, körvonalakkal és határozottan megrajzolt, egy tömbből faragott alakokkal, eleve elrajzolt cselekménnyel, az emberi tényezők jelentőségének elvékonyításával; középpontjában a történelem, mint önmagát formáló, öngerjesztő folyamat.

Mit is mond Jan Kott az egyik Shakespeare-tanulmányában? A történelem a színházban rendszerint csak nagyszabású díszlet. Háttér, mely előtt a hősök szeretnek, szenvednek vagy gyűlölnek, átélik a maguk egyéni drámáját, dűlőre viszik személyes ügyeiket. Néha még közvetlenül is belekeverednek. [...] Vannak darabok, melyekben a történelem nem háttér, és nem is díszlet, melyekben a történeti alakok jelmezébe bújt színészek eljátsszák, vagy inkább elismétlik a történel­met a színpadon. Színészek, akik ismerik a történelmet, megtanulták kívülről, s ritkán esnek ki a Szerepükből. [...] "

A történelmi dráma harmadik típusát, melyet Shakespeare történelem-kezeléséhez köt, így jellemzi: A történelem a színpadon játszódik le, de soha nem „játsszák el". Nem háttér, és nem is díszlet vagy nagyszabású színpadkép. A történelem a tragédia hőse. De miféle tragédiáé? A történelmi tragikumnak két alapvető típusa van. Az egyik azon a meg­győződésen alapul, hogy a történelemnek megvan a maga értelme, a maga objektív feladatait teljesíti, egy meghatározott irányba tart. Ésszerű, vagy legalábbis érthető. [...] A másik válfaja abból a meggyőződés­ből fakad, hogy a történelemnek nincs értelme és egy helyben áll, vagy folytonosan ismétli kegyetlen ciklusát. Hogy elemi erő, akár a jégeső, a vihar vagy az orkán, mint a születés és a halál.

Mit is akarok én? Díszlet- vagy háttértörténelmet? Lehetne azt is, ha tisztán ifjúsági darab lenne, amibe bele kell fognom. Elöl a Szitáry-gyerekek, akik az apjukat ki akarják hozni a börtönből, mögöttük a töröktől és némettől szorongatott Erdély, illetve annak fejedelme, a legszívesebben óráival piszmogó, gyakran kiszámíthatatlan Apafi Mihály. De nem ifjúsági előadást kértek.

Mit is akarok akkor? Megismételni a történelmet maszkos és jelmezes színészekkel a színpadon? Ha tisztán történelmi regényt akarnék írni, ez be is jönne. Elöl Apafi a tanácsnokaival, zajlik a történelem ezerrel, jön a török, jön a német, megy a török, megy a német, kiderül, hogy Erdély aranykora nem is annyira arany, és kornak is meglehetősen zavaros, véres, füstös és fölgyújtott falvak lángjaitól, rabszíjra fűzött magyar és székely legények nyögésétől és káromkodásától sötéten csipkézett. De nem tisztán történelmi előadást kértek.

Mit is akarok akkor? Tegyem meg a történelmet a drámám - a drámánk - főszereplőjévé? Aggályos vállalkozás. Mit akar az ember ma egy történelmi drámával? Ez a drámaforma, kényszeres parabola-jellege miatt, mesterkélt megszólalási forma a huszonegyedik század elején (is), máskor is, de míg virágzásakor ott helyi értéke van, itt, nem máskor, anakronisztikus zárvány. A színpadképzések újabbkori történetében a rögzített szöveg legmodernebb megvalósításában is túlhaladottnak tűnik fel, a szerzői szöveg, mint olyan, mint az előadás kiindulópontja, elveszíteni kezdi a jelentőségét, jelentését és előadás-generátori funkcióját - a szöveg mainapság a majdani előadás próbái közben, színészek és rendezők és színházi emberek, díszletmunkások és egyéb agyalók beszólásaiból, ötleteiből áll össze, rakódik egymáshoz.  Ehhez fokozatban, modernségben, mozgékonyságban, aktualizálhatóságban, emberközelségben nehezen lehet hozzámérni a történelmi drámát, amelyik óhatatlanul archaizál valamilyen fokon vagy szinten, cselekménye mozgásterében leszűkített, hiszen a megtörténtség keretet szab a megtörténhetőség parttalanságának, üzenete, ha van neki, de mert egy nép adott sorspillanatát emeli be a játékba, feltétlenül, akaratlagosság nélkül is van, csak áttételesen, metaforikusan,  avagy parabolisztikusan közvetíthető, az illusztratív, illetve didaktikus mozzanatok kikerülhetetlenségének a dilemmái között.

Ráadásul, engem nem is nagyon érdekel a történelem mint olyan, vallom be titokban magamnak, akkor meg, most mi legyen? Ezen a ponton jeleznem kell magamnak, még el sem jutottam odáig, hogy mérlegeljem, meddig távolodhatok el Mórától, avagy, milyen messzire kell eltávolodnom a színpadi forma mássága miatt, meddig tartsam magam a kész mű cselekménymenetének, karakterkészletének, hangütésének, nyelvhasználatának a fogságában (a szerző és mű tisztelete okán).

Merthogy, én nem szeretem az olyan átiratot, amikor a magamét teszem az eredeti mű szerzőjének a neve helyére, csak mert magamat szellemesebbnek, nyelvileg frissebbnek vagy a korízlésnek jobban alányalóbbnak gondolom. Feltétlenül meg akarom tartani Mórát, a lehető legtöbb nyelvi föltalálását átmenteni szándékozom a drámai szövegbe, figuráit lehetőség szerint megőrizni, az általa kidolgozott viszonyrendszereken nem, vagy alig változtatni... Fából vaskarika, egyszerre nem fog kint se bent... Ez kikaptam... vagy be, de rendesen!

*

Elhatározásokat hozok. Szerepeket kell megnövelni! A dráma történelmi jellege miatt. Szereplőket kell csökkenteni! A színház kapacitását figyelembe véve. Helyszíneket kell redukálni! Az átöltözések, színváltások megoldhatósága érdekében. Kiélezni a konfliktusokat, ennek érdekében az egyetlen cselszövőt középpontosabb szerepbe belehelyezni.!Szövegeket kell adni a megnövelt szerepeknek is! A kisebb szerepeket összevonni, a mozgásokat rövidebbekre fogni, intenzívebbé tenni! A nagyobbik Szitáry-fiú szerepét megnöveszteni, aktivitását biztosítani, több ponton átadni Pipitér központosított szerepét a fiúnak, hogy drámai cselekvő hőst faraghassak belőle... Száll az agyam, szét.

Apafi alakjával kell kezdenem a színpadra átemelést. Nyilvánvaló, ha történelem, akkor a korszak meghatározó figuráját meg kell jeleníteni a színpadon. Apafiról mit tudhatunk? Az aranykor hanyatlásának a fejedelme. Rossz vezér. Leginkább csak az órákat buzulja, inkább órás lenne, mint Erdély első embere. A török felé kacsintgat, nincs sok választása, a másik oldalon a német van. Szövetségkötés nélkül harapófogó. Több színész is fölmerül Apafi szerepének megformálására. Végül a rendező ímélben közli velem a végleges, egyeztetett és szerződtetett megoldást: Vikidál Gyula alakítja, vendégművészként, a fejedelmet. Előttem az énekes figurája az István, a királyból, a P. Mobil kétforintos dalosaként,  A szívemet dobom eléd-hangbomba eldübörgőjeként, emlékképek peregnek az Eger kis csillagai saját előadásomból, a Dobó térről, ahol Vikidál énekli Huzella Péter zenéjére Dobó szerepét a Dobó téren. Akkor ismerkedünk meg, a szimpátia és bizalom azóta kölcsönös. Ha jön Gyula, ha Gyula jön, akkor csináljunk Apafiból Vikidál-Apafit. A szöveg felkínálta figura robbanékony lesz, durcás, következetlen, gyerekes, melegszívű, sérülékeny, meggondolatlan, évődő - amolyan jólelkű, bölcs és művelt vadember.

A figura ellentmondásossá formálásával ellene tudok dolgozni a darab tablójellegének, a történelmi dráma kikerülhetetlen közhelyességének, a helyenkénti elkerülhetetlen érzelgősségnek, ismét csak a dráma történelemmel érintkezése miatt óhatatlanul felbukkanó romantikának, elérzékenyüléseknek, nagy amplitúdók okozta hatásvadászatnak. Ha tudok. Helyenként röhögök helyette (előtte) a szöveg írásakor, magam előtt látom, magam elé képzelem a csak prózát előadó énekest, ahogy fel-alá tempózik a deszkákon (és a civil Vikidált, aki embertelenül kínlódva kínlódik a számára embertelen soknak tűnő szöveggel...). Embert kell faragnom tehát a fejedelemből, a szoborból ki kell vonnom a reprodukálható húsvér létezhetettet - a nézői tudat majd visszarakja mögé ismét, ha akarja, a bronz installációt.

Ahhoz persze, hogy Apafi szerepe, a figura hajlékonnyá, helyenként esendővé változzék, meg kell teremtenem számára az ellenfigurát, akinek a jelenléte valamennyi Apafi-hullámzást fölerősít, értelmez, pontosít és magyaráz a másságával, szelídségével, kiszámítható józanságával. Ehhez a feleség, Bornemissza Anna alakja kínálkozik a legkézenfekvőbben. Az asszony Móránál abszolút mellékszereplő, egy-két ühümön kívül nem nagyon szólal meg, tehát mondatai se nagyon vannak. Megteremtem az alakját, megkeresem hozzá a mondatait, megütköztetem Apafi indulataival, meggondolatlanságaival, gyerekes hőzöngéseivel. Szelíd, kedves, finom figuraként képzelem el; Kovács Editet látom végig mögéje. Finom páros lehet belőlük, a hatalmas hangú, dinamikus Vikidál és a nőiség színházi netovábbja, Kovács Edit!

A gyereküket, Mihálykát, aki különösen a második felvonásban kap fontos szerepet, hiszen, nélküle nem kerülnék el a Sárvárt elfoglaló gyerekek a fejedelmi retorziót, hiperaktív kisfiúnak képzelem. (A valóságban, állítólag, pocsék fejedelem vált belőle, de gyerekként attól még lehetett csíkhalként mozgó-rángó-sikló, nagyon szerethető és félthető kis figura.) Nem kedvelem a gyerek(színész)eket a színpadon, ahogy a kutyákat, lovakat és amatőröket sem, és ez nem összehasonlítás volt itt, mert bármelyik előadás legsebezhetőbb pontjává válhat jelenlétük a profin összeszervezett, előadásnak is hívott óraműben.  De belátom, most, ide, mindenképpen gyerekszereplő kell; ezt a békát le kell nyelnem.

A Szitáry-fiúkkal gondban vagyok. Tamásból, a nagyobbik fiúból drámai hőst kell formálnom, a kisebbikből pedig érdekes rezonőrt, bátyjának gyenge, de fontos pillanatokban megkeményedő, a darab végére kétségtelenül és érezhetően megváltozó, valamennyire hasonuló mását. Utóbbit sírósságának eltúlzásával fogom motiválni, ennek az eltűnése, „kinövése" válthat ki katarzist a nézőkből, illetve, ennek a visszahozása az utolsó jelenetben, amikor viszontlátja a pincebörtönből hunyorogva elővánszorgó apját, kedves és kedvelt és emlékezetes humorpillanatokat okozhat.

Tamást olyan nagykamaszból kinövő ifjoncnak kell ábrázolnom, akit a feladat - ki kell erőszakolni az ártatlanul fogva tartott apjuk szabadon bocsátását - váratlanul felnöveszt, invenciózussá tesz, elszánttá, keménnyé, apai szerepbe belenövővé. Jelentős méretű aktivizálását úgy tudom megoldani, hogy az öreg szolga, Pipitér bizonyos döntéseit, ravaszságait, stratégiai lépésekkel felérő csavarjait átadom Tamásnak. Ezzel azt is elérem, hogy Pipitér nem válik mindentudó öregemberré, amolyan Matula bácsivá a Tüskevárból - Seregi rendező, aki gyerekként Tutajos szerepét játszotta az elhíresült sorozatban, maga is küszködhet az azonosságok/hasonlóságok elkerülésének komoly feladatával -, esendőbb figura lesz, a nélkül, hogy elvenném tőle a bölcs öregember titulusát.

Az öreg Cselebi bég figurája remekül meg és körül van írva Móránál, s jóllehet, jelezték, fiatal színész, Tege Antal fogja játszani, a szerepet szinte egy az egyben át tudom emelni a kisregényből.

Több gondom lesz Piszliczárral, a göröggel. Csomós Lajos is jó választás a figurához. De ezt a fontos dramaturgiai funkciót hordozó szerepet is meg kell növelni, hiszen ő az egyetlen negatív szereplő a galamblelkű Móránál, ráadásul, ő sem echte rossz, az aranyakat például minimum két okból is kilophatja a sólyom szárnya alól: részben megrészegül a pénzhez jutás lehetőségétől, másrészt, amit ő maga is fennhangon elzeng, sajnálja a töröktől a fejedelem arcképével kivert magyar aranyakat. Nem is a szerepnövesztéssel van baj, hanem nyelvezetének a továbbteremtésével. Móra kialakított számára egy sajátos, logikailag nehezen lebontható, ám ezzel együtt, vagy talán épp ezért, rendkívül látványos és mulatságos nyelvet, amelyhez hozzáírni részben istenkísértés, részben szemfényvesztés, harmadrészt verejtékes meló.

Azt találom ki, hogy román végződésekkel is ellátom a roncsolt magyar szavakat, amelyeket pótlólag írok be a szövegkönyvbe. Ennek azért lehet létjogosultsága, mert a görög kereskedő, föl/lehúzódva a mediterrániumból, nyilván élt románok lakta vidékeken is, mielőtt Erdélyben telepedett volna meg - erre utalás hangzik el a regényben, illetve a darabban is. Magyar „nyelve" tehát gátlástalanul keveredhet a románnal, legalább olyan gátlástalansággal, amivel a görög kezeli a becsületet és a vendégszeretetet.

A lánya, Iluci szerepét egyetlen ponton kell megnövelni - a kisebbik Szitáry gyerekkel szövődő szerelmének fölmutatása okán. Ezzel Szitáry Ádámka eladdig ide-oda kallódó figuráját tudom előtérbe hozni, illetve, ettől kezdve a szerelmes legény pozíciójában tartani. Ehhez külön duettet iktatok be számukra az első Piszliczár-látogatási jelenetben. A jelenet lényege: a vitézséget és felnőtt férfiséget csak játszó kamasz Ádámka megriad Iluci tiszta és kertelés nélküli szerelemre-lobbanásától, előbb játssza az eszét, majd szinte elmenekül előle.

Pipitér túlméretezett regénybeli pozícióját vissza kell fognom a motor szerepéből egy, a főhős(öke)t és az ügyüket támogató, hűséges, a háttérből őket okosan mozgató, terelgető szolgává. Maradjon meg bölcs öregembernek, ehhez leveszek regénybéli szüntelen fecsegéséből és okoskodásából, cserében szerethetőbb, és nem unalmas figurát formálok belőle. Jancsik Feri ehhez a bölcsesség-közvetítéshez - akár egyetlen tekintet-vetéssel, akár egyetlen félmondattal - kiváló választás.

Szitáry Kristóf hős törökverő attól lesz emberi, elgondolásom szerint, hogy folyamatosan fáradt, és folyamatosan, már-már félájultan is kész a fejedelem szolgálatára.  Nem túl okos, de becsülettel indulatos ember. Alkata szinte predesztinálja börtönbe kerülését. A nézőtéri kedélyeket azzal lehet borzolni, hogy nem amiatt kerül Hajdár basa börtönébe, mert megsérti a törököt, levágja a pimasz követet stb., hanem, mert Piszliczár ármánykodásának az áldozata lesz. Bartus Gyula délceg, fiatalos Szitáry megformálására lesz képes.

Hajdár basát szintén közvetlenül át tudom emelni, némi szűrőket használva, a könyvből a színpadra. Mézesmázos török, ahogy a nagykönyvben és a keleti mesékben meg van írva, nem több, nem kevesebb, elég, ha olyan. Hodu Jóskának nem lehet gond a szerepet árnyaltan megformálni, nem lesz különösebben komoly feladat a szövegét megírni.

Két katonaszerep és négy rongyos-szerep. Plusz egy majom. Ők vannak még hátra.

A dolmányos hajdú szerepének fontossága a pontos megjelenésekben van - a sárvári tárgyalásnál jelentős humorképző helyzetbe kell hozni. Minden ajtónálló, katona, követ stb. szerepét ebbe a figurába vontam össze, így egy alakon belül sokféle tud lenni. Kíváncsi vagyok, Vadász Gábor hogy érzi magát ebben a látszólag kicsi, de mindenképpen pontosságot és hitelességet megkívánó szerepben. (A rendező végül Udvarhelyi Nándor színitanodást is befonja a játékba katonának, szolgának, gondolom, tisztítani Vadász szerepét, illetve, lehetőséget adni a fiatalembernek egy kis (nagy)színpadi levegő beszippantására. Udvarhelyi a Janus-darabomban már bizonyított, itt is meg fogja állni a helyét.)

Buzáth uram, a Sárvárt eljátszó várkapitány elsősorban a komikum vonalát hozza be a játékba. Ehhez nyelvi állandót találok ki neki. A mondatok végére érve automatikusan megismétli a mondatok elejét (ld. Bergson nevetésről írott dolgozatának automatizmusra vonatkozó passzusát!). Így furcsa, dadogásra emlékeztető beszédmódot kap, amelyet, ha jó hangsúlyokkal, gesztusokkal használ és segít meg és/vagy támaszt alá Ács Tibor, sok derűs percet szerezhet a közönségnek.

A rongyosok hadserege - Seregi rendező szerint - nem állhat négy embernél többől. Ehhez ki kell találnom, miért csak négy gyereket tudnak összeszedni a hatalmas Ecsedi lápon, illetve, hova lett a többi kis hajléktalan. Azt is meg kell oldanom, hogy a két Szitáry-gyerek, a fejedelem fia, Pipitér és a négy rongyos, összesen hét ember, ebből hat gyerek, hogyan foglalja el, illetve tartja meg később a fontos és hatalmas sárvári várat. Ez már keményebb dió lesz - a cselen belül is valami cselt kell kieszelnem. Megsegítendő, Apafit rögtön a vár alá kell vinni, amikor kiderül, hogy Sárvár elesett, illetve, a várfoglalók vezére a tulajdon fia.

A négy rongyos közül kettőt, a történet érdekességét növelendő, lányszereppé alakítok. Ezzel lehetőséget teremtek a nagyobbik Szitáry fiú szerelmi vonalra helyezéséhez, illetve az álruha, a nő-fiú szerepjátszás-sztereotípia felidézéséhez, felfrissítéséhez, a láp kalandosságának a fölerősítéséhez. Ráadásul, a két rongyos fickó és a Szitáry-gyerekek között hatalmi, származási, szokásrendi ellentétek lehetnek, komoly feszültségek keletkezhetnek, melyek akár a verekedésig is elmennek.

Marad a megoldásra váró változtatások között utoljára a majom szerepeltetésének a kérdése - ez az állat fontos szerepet játszik Piszliczár lebuktatásában, illetve, Szitáry Kristóf tisztára moshatóságában. Majmot szőrruhába bújtatott emberrel ábrázolni a színpadon, alighanem kínos komikumhoz elvezető tévedés. Báb- vagy óriásbáb-megoldás ebben az esetben szóba se kerülhet. Marad a szerep átalakítása emberré. A majmot felváltó szereplő csakis néma lehet, ezzel megtartva a regénybeli állat kommunikáció-korlátoltságát. Mivel a majom mozgása izgalmas színpadi jelként kínálkozik a történelmi téma merevedéseinek ellenpontozására, meg kellett találnom az ezt kiváltó, de e lényeget megtartó megoldást, mely szabados mozgásokat tesz lehetővé a színpadon. Ezért gondoltam ki azt, hogy majom helyett egy bolond-figurát küldök a színpadra, el is nevezem, Toskát, a falubolondját.

Az elnevezés azért fontos, mert a falubolondja státus ma sem elmeháborodottat jelent a legtöbb apró településen, hanem olyan embert, aki valamilyen kommunikációs funkciójában akadályozott, terhelt. Toska nem tud beszélni, mozgása összerendezetlen, de becsületes, szeretetre vágyó és igazságérzettel rendelkező lény. (Majd csak a próbafolyamat során derül ki, jóval később, hogy Sás Pétert színészt, standup-művészt szerződtetik a néma szerepre. Vele még Kolibris korszakomban dolgoztam együtt, nyakigláb, vézna, roppant érzékeny is izgalmas figura, gumi-mozgással. Telitalálat.)

Seregi Zoltán, miután vállalkozik a darab megrendezésére, három napig ücsörög a dolgozószobámban Budán, és a szöveg legapróbb részleteit is átbeszéli velem. Fontolgatjuk, mit tud a forgószínpad, mit tudnak a színészek, mit tud a díszlet, mit tud a jelmez; átbeszéljük, ahhoz, hogy itt valaki ezt mondja, milyen színpadi megfeleléseknek kell lenniük amott; ahhoz, hogy ott azt mondhassa, milyen színpadi eszközöket kell megteremteni vagy beszerezni; ahhoz, hogy ezt a változást megcsináljuk itt, fel kell adni egy látványosnak tetsző megoldást amott; ehhez az elmozdításhoz fölöslegessé válik egy szitáció-teremtés pár oldallal később...

Neki is, akárcsak nekem, a szövegkönyv kialakításakor, a lápjelenetek összefogása, egyben tartása okozza a legnagyobb gondot. Meg, ugyanitt, az idő-, néha évszakmúlás színpadi áthidalása, megkerülése, esetleges kiiktatása.

Tőle tudom meg, csak ekkor, azaz, nem sokkal az olvasópróba előtt, hogy Tamás szerepét Szente Károly, elsőéves színházi hangosító szakos hallgatóra osztotta (ez nem kis bátorság és kockázat a részéről), öccsét, Ádámkát másodéves színészhallgatóm, Burány Árpád fogja játszani, a rongyosokat pedig Gajdacsi Pál és Szabó Lajos fiatal színészek, míg a velük csavargó lányokat Bökényi Hajnalka és Huszár Dóra, ugyancsak másodéves színitanodás hallgatók formálják meg. Fiatal, energikus csapatot összehozni belőlük a színpadon - ezt remélem, látatlanban. Nekik külön nevet találok ki, ha már csak négyen vannak, és nem lehet velük tömeget eljátszatni. A rend és a színpad kedvéért karakterizálom is őket, hogy érdekessé, akár emlékezetessé válhassanak a nézők számára. Kis szerepek, de fiatal színészeknek, hallgatóknak hálás feladat és jó játék-, illetve megmutatkozási lehetőség lehet.

Ja, és a gyerek, mondja a rendező. Van egy nagyon belevaló gyerekszínészem, az Illés Adrián. Remek kis örökmozgó figura, és nagyon természetes a színpadon. Nem lesz vele gond... Legyen így, gondolom. Ha nagyon természetes lesz a színpadon. De csak akkor. És lőn. És nagyon természetes a színpadon Illés Adrián, Mihályka kisfejedelem szerepében.

Ja, és Iluci? Ő ki lesz, kérdezem, mert hát a Békés Megyei Jókai Színházban igen szép fiatal színésznők és színésznő-jelöltek vannak. Virga Tímea, néz rám olyan feddőn a rendező, mintha nekem az eleve tudnom kéne, hogy Iluci szerepét nem oszthatta másra, csak a másodéves színitanodás hallgatóra. Próbálom belelátni Virgába a szerepet. Látom magam előtt, ahogy ott ül a tükrökkel szemben, creative writing órán, és szomorú-mély verseket olvas fel a papírjáról, amikor rá kerül a sor. Komoly - és szép lány, állapítom meg azt, amire nem figyeltem föl eddig, mert az ember nem a diákjai szépségét figyeli, inkább a gondolataikra koncentrál. Iluci, Virga, Iluci - ízlelgetem a váratlan párosítást. Tetszik. Még jó, hogy vannak rendezők, akik megtalálják a szerepekhez a színészeket!

*

Az olvasópróba első feléről elkésem. Nem egészen tudom, értem, miért történik meg velem, így utólag sem találok rá magyarázatot, de tény, amikor bemegyek a próbaterembe, már javában surrognak a szövegkönyvek, és rázza a nevetés a színészeket, illetve a darabban résztvevő munkatársakat. A párbeszédek élei szórakoztatják őket, illetve a szövegtől elrugaszkodott, határozottan jókedvű beszólások, csavarások, ugratások, ál-méltatlankodások, mű-felháborodások. Megnyugszom, él a színész a szerep közvetlen közelében. Helyén valónak látszik tehát ez a Rab ember fiai-dolog, elfogadják azok, akiknek majd ezzel kell szenvedniük az elkövetkező három hónapban. Hátradőlök, lehunyom a szemem, felsóhajtok. A pudingot még csak most kezdjük majd elkevergetni.

Megjelent a Bárka 2009/2. számában