Versek

 

 15._Papp_Attila__1_.jpg

 

Papp Attila

 

Öröklét partjai

 

Ha veled vagyok, Mama, ritmusmérő jegyzi,
hogyan játszik tűzijátékot szívem. Egyforma
léptekkel közeledünk egymáshoz, mégis egy
másik partra érkezünk. Hánykolódik a víz, a
hullámokról beszélsz, hogy sötét hajfonatuk
hol kibomlik, hol összeér. Milyen rég hordod
előkészített szobádba öröklétnyi emléked. Így
fogyaszt az idő, szép kortyokban, észrevétlen.

 

Hasonlóság

 

Sokkal inkább az özönvízhez, mint a szárazsághoz.
Nem a puszták, hanem a nádasok. Patakpart helyett
mélyben ülő kövek. Ha rád nézek, ezt látom, Mama.
Leomló gátak. Mégis visszamész kimerülten,
fáradhatatlan karcsapásokkal, sodrással szembe,
hogy újraalkosd saját magad.

 

29378

 

Mikor itt járok, éberebb leszel, kihozod nekem
a nappaliból a villanyégőt, csoszogsz a sötétben,
betűket kotorsz, hogy beszélhess, sötét, feneketlen
kút az éjjel. Belelátsz. Hogyan viselkedik a szív
nem egészen 29400 nappal a hátad mögött?
Mitől másabb, váratlanabb a reggel? Hogyan
gyülemlik az idő, lesz-e egyensúlya? Majd itt
az utolsó, titkos éjjel, addig őrizd magad
békében, kérlek.

 

Örökzöld

 

Közelebb állok a lombhullatókhoz. Nagyjából
ugyanezek a folyamatok alkotnak: kirügyezés,
virágzás, lehullás. Gereblyével tornyozzuk föl
az avart. A Nap szárogatja a kert déli végén,
az udvar dimbes-dombos részén ácsorogsz,
mintha várnál valamit, Mama, egy lassú és
minél hosszabb búcsút, hogy elmondhasd:
egyszer az örökzöldek is elveszítik színüket.

 

Ahogyan a nap

 

Mint a borostyán az ablakod előtt, Mama,
engem is úgy takar valami megnevezhetetlen.
A túlsó kertben ekével mennek végig a földön,
fölszántják, hátha vetés után jobb termést ad,
akár a jövő, mondom magamban. Hajlataid
derengő árnyékában moccan a fiatalkor, és
ott van veled, mint egy második test. Ez itt
a tél, de olyan nyár van, hogy fáj rád nézni,
álmosan világítasz, ahogyan a Nap homálylik.
Ahányszor eljövök, szemed meleg fénye alá
hajtom arcomat.

 

Véget nem érő

 

Csak a halál van, az ő rendeletei, vágyai.
Nincsen másunk, nincsen másunk idelent.
Csak a halál van előttünk, utánunk, közte
a szívbe gyűjtött szavak, fölöttünk lombozat.
Csak a halál van, kicsit élvezhetjük portékáit,
de nehezen mutatja magát e kaparós sorsjegy.
Csak a halál van, belőle születünk, hozzá, ha
máshoz igen is, hűtlenek sohasem lehetünk.
Csak a halál van, javaslatokat, tanácsot nem
tesz, békét nem köt, fejet nem hajt előttünk.

 

Megjelent a Bárka 2020/-ös számában.


Főoldal

2020. október 12.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png