Térey János
Szurikáta, szalakóta!
(Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből)
Az a fajta napsütéses, megvilágosító
Téli délelőtt volt, amikor azt hisszük,
Sose láttunk még ilyen éles kontúrokkal sziklafalat,
Ágat és madarat, lepattogzott festéket egy erkélykorláton,
És még azt is képesek vagyunk elhinni,
Hogy mindez gyönyörű –
Pedig mi mindent érzékeltünk már
A lehető legtisztább körvonalakkal!
Tele vagyunk tervekkel, semmi szorongás;
Aztán kijózanodunk hirtelen.
Napágyakat fektettek sorban a hóra a síház előtt.
Alma és Iván oda heveredtek először.
Éppen egy hatéves forma fiúcska
Próbálta ki előttük a lesiklást „gumifánkban”.
Alma piros, fehér keresztcsíkos dzsekijéhez
Vízálló nadrágot viselt, és biztos, ami biztos,
Polár felsőt is a kabátja alatt.
Férje, Iván ugyannyi réteget, szintén okosan elosztva.
Az erős napsütés egyetlen fénytócsává változtotta a lejtőt.
A hószőnyeg az Anna-réten
Állandó taposásnak volt kitéve,
És a buzgó gondozás ellenére
Eljegesedett, csúszott is rendesen.
Hallották, jégszignál csendül, infantilis.
A házaspár fölismerte az úgynevezett
Havasi Híradó főcímzenéjét:
Idióta, kelekótya
Szurikáta, szalakóta!
Ezt a fickós kis dalocskát bömbölte a hangszóró
A szellősen szétterülő síterepen.
Másik szólam válaszolt rá:
Szeleburdi, szeleverdi,
De szeretném leteperni!...
És aztán:
„Na, ki vajon, aki nagy?”
„Makimajom, aki vagy!”
Almáék nem bliccelték el a bemelegítést;
Muszáj időt szánni az átállásra,
Mivel túl sok ülő munkát végeznek mindketten.
Éppen veszekedés után voltak,
Tőszavakon kívül nem beszéltek túl sokat.
„Estére behívtak.” „Már megint?” „Értekezlet.”
„Nem ér rá a helyettesed?” „Ha helyzet
Van? És én vagyok az igazgató...” „Hm.”
„Kellek.” „Mért?” „Éppen változik a klíma.”
„Ma sem leszünk együtt.” „Nézd... Most vagyunk
Együtt.” „Na, jól van, lódulj már, Iván.
A szolgálat!...” „A szolgálat, aha!”
„Ha egyszer hazajössz majd éjjel, és én
Nem fekszem ott az ágyban előmelegítve,
Akkor majd nézel?” „Majd azt mondom, édes,
Hogy így jártam, nagy kár.” „Szióka!” „Alma,
Hová sietsz? Ne kapkodj, jó? A térdnek
Tíz perc edzés kell, csak aztán terhelhető.”
Alma fölcsatolta a lécet, odacsúszott a lejtő pereméig.
Iván is nekikészülődött, kis levegőt vett,
Most jön a lesiklás a Harang-völgyben:
Hosszú lejtő, harántirányú.
Az első léc befelé fordult,
Megkezdte az ívet; Alma lassan fölegyenesedett.
Közben Iván is egymáshoz rendezte
Léceit egyre megfontoltabb,
Saját lobbanékonyságához képest
Egyre kevésbé hirtelen mozdulatokkal.
Összezárt lábbal síelt.
Fiatalon gondot okozott számára az irányváltás,
Megfordulni, uralni saját látóterét,
De mindig lenyűgözte ez a gyönyörű párhuzamosság,
Mint emléknyom a hajdani rendből,
A Válság és Jég előtti évből... szóval az idő!
Alma önfeledten suhant a kirajzolt görbéken,
Térdét rogyasztva jobbra és rogyasztva balra.
A Harang-völgyben nincs mód különösebb manőverezésre,
Lavírozásra, csupán szelíden szlalomozni lehet,
Ami alpesi tapasztalattal olyan,
Mint egy Forma 1–es pálya után dodzsembe ülni.
A profik Telemark-technikája túl jó ide.
Alma minden ívben féltérden állva,
Támadóállásszerű támaszhelyzetben kanyarodott.
Megrészegítette a siklás gyermeki élvezete,
Ahogyan mozgó teste átjárja, becikázza,
Útja szalagjával összefogja a teret:
A sajátjánál szédítőbb sebesség,
S a megnyíló tér eufóriája.
Már mélyen bent voltak a Harang-völgyi hóalagútban,
Ahogy e lankás pályát hirdették, jókora túlzással.
„Besíelni a svábhegyi sírégiót...”: bravó!
Hihetetlen, hogy pár éve ugyanez volt az a lejtő,
Ahol télen is cuppogott a sár a keréknyomokban.
Szemben a János-hegy sziluettje tűnt föl a kilátóval.
A fordulók nagyvonalúak voltak,
Semmilyen akadály nem tornyosult elébük,
Se magányos szikla, se kósza fenyő,
Se alattomosan tornáztató kapuk,
Amelyeket kerülgetni bonyolult...
Csak a pálya szélét jelző zászlók sorjáztak szépen.
Ők meg váltottak egy grimaszt, majdnem békülékenyen.
És Iván – bár az akadálytalan, alpesi lezúdulást imádja
Tiszta vonalú kanyarokkal, komoly cikcakkokkal,
Az ágas-bogas pályarendszer van kedvére az Alpokban,
A vagány, a hajmeresztő vagy legalább közepesen meredek,
Lendületesebb lejtők – alávetette magát
Az otthonos szűkösségnek.
Hoppá! Tudták, a pálya harmadánál meglepi,
De meg ugyan nem akasztja a síelőt a hegyoldalban
Egyetlen pici bucka, bukkanócska, göröngy,
Dobbantásra alkalmas domborulat.
Vitájuk tárgya megint az idő.
Ilyenkor örülök, hogy nincsen gyerekünk,
Gondolta Alma.
Iván leguggolt, fölvette a tojás-tartást,
Úgy suhant a sporthavon.
Alma tartva a távot Ivántól meg a többiektől
Tapintatosan előzött egy fakóbb lendületű síelőt;
Látta hátranézve, gimnazista korú lány,
Félrecsúszott sárga, kötött sapkája.
Hogy nincs idő egymásra: szigorú tény!
De ha mindketten olyan híresek vagyunk,
És kellünk a képernyőre egyfolytában... ez van,
Gondolta Alma. Gondolta Iván.
Tulajdonképpen egyek voltak ebben is.
A bucka után megint mélyült a völgy,
És balról föltűnt a kihívó Tündérszikla is.
Kifelé csúszkáltak léccel a lábukon.
Alma fülén fejhallgató volt
Antiszociális védőburok gyanánt,
S fülében szólt egy PJ Harvey-nóta, éppen ez:
White chalk hills are all I’ve known...
Eszményi téli zenéje ez lett az évek során.
Jöttek a szocializmus idején
Össze-vissza toldozott-foldozott
Svájcilakok a Harang-völgyben,
A szimpla lecsengés. Míg a fülében...
Dorset’s cliffs meet at the sea
Where I walked
(Our unborn child in me)
White chalk
(Poor scattered land)
Leértek a zugligeti végállomáshoz.
Egy standnál ráérősen forraltborozó kibicek álltak,
Köztük egy Csáky Alex-hasonmás
Kapucnis pehelykabátban.
Vagy a sztárszínész maga? De nem derült ki.
Mi legyen? „Menjünk még vissza, jó?”
Mert a Fácánhoz egyelőre nem volt hangulatuk:
Ott mindig nagy számban nyüzsögnek ismerősök;
És az ő arcuk most több, mint árulkodó.
Ha már muszáj választani,
Inkább mégis fölmennek az ülőlifttel.
A Fácán udvaráról indult
A négyszemélyes lift a Nagy Normára,
Az extrémnek hirdetett síugrósánc tetejéig;
Igazi látványossága a fölvonóház volt a hegyállomáson,
Egy vérbeli, fából faragott, díszeivel agancsot utánzó,
Poszthumusz makoveczi főmű...
Ide érkeztek föl Almáék, aznap immár másodjára.
Távolról megint a csúfondáros kórus fogadta őket:
Idióta, kelekótya
Szurikáta, szalakóta!
Kiábrándító volt PJ Harvey után;
Alma úgy érezte, kirángatják
Megszenvedett szomorúságából.
Alig tért magához a sokkból, máris ez a dal szólt
A Szita-szita péntek dallamára:
Margaret
Margaret
Would you like a cougar
Would you like a cigar
Cigarette?
Lerakodtak a síháznál, sarkukat a küszöbhöz csapdosták.
A biztonság, amit a léc jelent, egyszeriben megszűnt.
Sícipőben egyensúlyozva végig a padlón,
Átfagyva leroskadtak a csempés kandalló mellé.
De itt sem lehet senki inkognitóban.
Iván fölismerni vélt a sarokasztalnál valakit.
Író, valamilyen Kőnig? Túrázónak álcázva magát
Nagyban Csáky Alexszel beszélgetett
(Aki közben fixírozni kezdte Almát).
„Úgy látszik, beelőzött minket”, mondta Alma.
„Kőnig az új trendet követi,
Amely szerint a periféria ábrázolása önmagában erény:
A szegényekről bábozni, fotózni, filmezni,
Majd kipihenni magunkat egy síparadicsomban.
Mióta csak aranyáron létezik repülő Svájcba,
Megteszi Szlovákia, sőt mióta van hó,
A Bakony, de a Normafa is.”
„Értem. Mindegy, csak pihenőzóna legyen.”
„A szlogenje most már a stresszmentes pihenés!”
„Ja, ilyenkor feltöltődik az író úr...”
„Node milyen hülye két szó ez:
Stresszmentes! Feltöltődik!”, vigyorgott Alma.
„Az is jellemző, hogy Csáky a haverja
– Mondta epésen Iván. –
Elbeszélgetnek humanizmusról,
Csupa pozitív példa villog a szemük előtt.
Kőnig mindent megtesz,
Hogy távol éljen Rákosrendezőtől,
Bármiféle szegénysortól...
Szerinte pont elegendő borzongani.”
Lefelé sétálva a völgybe Dolina Iván fölvetette:
„Azt beszélik, drágám, hogy itt az erdőben
A magyar fundamentalisták egy csoportja
Lesben ülve várja be a túrázókat...”
„Én is hallottam, drágám – mondta megenyhülve Alma. –
Tudom, igazoltatnak, teljesen törvényellenesen.
Sőt néha fosztogatnak. Verekednek is.”
„Én meg olyat hallottam... Sokkal vadabbat.
Hogy naponta emberek tűnnek el.
Eddig nem számított ördögtől való jelnek,
Ha az erdőjáró hallott egy lövést.
Biztosra vadkanra lőnek. Hát most már nem.
Éjszaka már minden zajtól rettegni kell.
A keményebb sámánisták állítólag
Csatangolva keresik a más világnézetű kirándulókat.
Sílövő bajnokságot is szerveznek
Éles lőszerrel, élő áldozatokra...”
„Aha, és úgy hívják magukat,
Hogy Nemzeti Cserkelők...”
„Ja, igen, mert sétálva vadásznak!
És mivel a sízők jellemzően este és kora reggel
Mozognak a legtöbben,
Napnyugta előttre vagy napkelte utánra
Időzítik az egyéni vadászatot.
A hullákat nyomtalanul eltüntetik.”
„De ezt senki tanú nem erősítette meg.”
Alma szelíden megpöckölte a férjét:
„Akármilyen rémhírt kitalálhatnak.”
„Aha. Nem kerül senkinek semmibe.”
„És mondd, azért egy csöppet szeretsz még, Iván?”
„Az a furcsa, hogy kicsit, kicsit... igen.”
Szóval lent a Harang-völgy kapujában
Terült el a Fácán nagyvendéglő
Óriás komplexuma. Oda ültek be.
Az volt a vonzereje, hogy nagy és olcsó.
És eszköztelen hely, ahol a töltött
Káposzta mellé tüzes, kemény chardonnay dukált.
És senki se tudta, hogy Vörösmarty, Bajza,
Barabás és Petőfi jártak ide bulizni;
Azt sem, hogy száz év múlva fallal körbezárt
Belügyi kiképzőbázis lett... Senki se tudta,
Hogy a szomszédban Horthy kormányzó fia nyaralt;
A múltja bizony hidegen hagyta a népet
– Kivéve talán egy bizonyos L. Győzőt –,
Mert kérem, itt most újra nagy az élet
(Here we are now entertain us!),
És a sallangtalan lényeg újra ez.
„Na, kérünk még valamit?”, kérdezte Dolina.
„Jó, de aztán menj a dolgodra, lehet?
Hogy-hogy még itt vagy? Mért ragadsz le itt?
Rég be kellett volna érned a munkahelyedre.”
„Hogy beszélsz te velem, édes Alma?” „Szépen.”
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
