Prózák

 

 Lakatos_Mih__ly.jpg

 

Lakatos Mihály

 

Ábel a hivatalban

 

Ábel a Székelyföldről származott el, és évtizedek óta hivatalnokként dolgozik egy anyaországi hivatalban, mint afféle aktatologató. No persze, nem szó szerint kell ezt érteni, de a közigazgatás alapigazságát az évek során neki is volt ideje megtapasztalni. Így szól: ha elegendően hosszú ideig nem foglalkozunk egy üggyel, az magától megoldódik. Ábel-féle folyomány: és lehet, hogy jobban.

Amúgy nem panaszkodhat, hiszen romantikus helyen dolgozik: ötödik emeleti irodájának ablaka egy liftaknára nyílik, így alkonyatkor mindig megcsodálhatja a lemenő liftet. Reggelente meg a feljövőt. A fel-feljövőt.

A hivatal kívülről zord, színétől függetlenül szürke, szögletes intézménynek látszik, tehát méltónak arra, hogy benne lakjanak a jogszabályok a paragrafusaikkal, bekezdéseikkel, pontjaikkal és egyéb felmenőikkel. E kedélytelen lakók állandó fenyegetést jelentenek a polgárokra, ezért, hogy ki ne rontsanak, s kárt ne tegyenek bennük, hétfejű jogászok felügyelete alatt élnek. E hét fej mindegyike kocka. Legalábbis így látja a kívülálló. Ábel is így látta, míg kívül állt. Míg két évtizeddel ezelőtt bátortalanul le nem nyomta a kilincset. Azóta tudja, hogy ez csak látszat. Hogy a hivatalos álca mögött valójában színes, nagy nevetésekkel tarkított, derűs élet zajlik. Persze nem hivatalosan. Hogy ez így legyen, arról Ábel is tesz a maga székelyes temperamentumával.

Mókás történetek hosszú sora világítja be ezt a két évtizedet, mint kastély sötét udvarát a földbe szúrt fáklyaalakzatok. Mindre most nem térhetünk ki, de mindre nem is szabad kitérni. Van, aminek örökre a sötétben kell maradnia, hogy mélységet adjon neki és éltesse, mert a sötétség a fáklya éltető közege.

A vidám fickókat mindig szereti a közösség, így Ábelt is kedvelik a kollégái. Eredeti észjárását különösen a nők díjazzák. A folyosói krónika, merthogy az is van, nemcsak pletyka, jónéhány esetet följegyzett, lássunk hát néhányat belőlük!

 

Tavaly ősszel Borika kolléganőjük, a zenei ügyek tudora, egy kosárnyi csemegeszőlővel kedveskedett a főosztálynak, amiből Ábelnek is jutott egy fürt. Erdélyben – román hatásra – „asztali” szőlőnek, az anyaországban „csemegeszőlőnek” mondják. Ez jól mutatja a két nép mentalitásának különbözőségét: a román gyakorlatiasabb, józanabb, számára a hely a fontos, ahová a szőlő kerül: az asztalra, és nem a présházba. A magyar álmodozó nép, elsősorban az érzéki örömök érdeklik. Csemege, finomság, ínyencség – mondja, és máris összefut szájában a nyál. Erdély sorsa is ezen múlt. „Román föld” – mondta a román. „Tündérkert” – suttogta a magyar. Na, vajon kié lett a kettő közül?

De térjünk vissza Borika szőlőjéhez. Ábel megkóstolta, és elismerően bólintott. „Bori – közölte is mindjárt az első benyomását – nagyon finom a szőlőtök!” 

A kolléganő szemérmesen elpirult és szerényen megjegyezte: „Nem nagy az egész, csupán két tőkénk van…” – rebegte. Mire Ábel: „Nem tesz semmit. Marxnak csak egy volt, és lám, azzal is milyen híres lett!”

 

Az sem maradt visszhangtalan, amit akkor mondott, amikor pár éve a nyugdíjba vonuló Gyöngyike kolléganőjüket búcsúztatták. A csapat egy komplett festőfelszerelést vett neki, amiben a legkisebb ecsettől a festővászonig minden megvolt ahhoz, hogy tulajdonosa Csontváry nyomába eredhessen. A titkárnő a következő ajánlással adta át az ünnepeltnek: „Ezt azért kapod, hogy ezentúl azt csinálhasd, amit mindig is csinálni szerettél volna!” Gyöngyike meghatódott, csak úgy váltogatta a színeit. A könnyes megilletődöttség végén Ábel elgondolkozva jegyezte meg: „Ha majd nyugdíjba megyek, én egy raklap óvszert kérek tőletek.”

Mindenki nevetett, csak egy idősebb kolléga nézett rá kesernyésen: „Az meg minek?!”

 

A haj a férfiaknak is olyan fontos ékessége, mint a nőknek, még ha ez nem is mindig nyilvánvaló. Az évek múlásával Ábel kénytelen volt megtapasztalni, hogy a haja nem az a ragaszkodó fajta, akit alig lehet levakarni. Neheztelt is rá eléggé. Akárcsak Máté kollégájára, aki egy értekezlet elején mindenki füle hallatára megkérdezte tőle, hogy hová lett a haj a búbról. – Eladtam – felelte fanyarul Ábel. – Azt mondják – folytatta Máté az enyhítés szándékával –, ha a fej tetejéről hullik el a haj, mint neked, az az intelligencia jele.  

Zsanett, a titkárnő ezen nyomban vihorászni kezdett, mire Ábel megjegyezte: – Te ne aggódj, Zsanett, neked mindig is szép, dús hajad lesz!

Zsanett amúgy jó alanya volt az élcelődéseinek. Néhány éve, amikor feltorlódtak az ügyek, a hivatal vezetése fizetett túlórákkal ösztönözte a teljesítmény növelését. Ábel, aki rendszerint utolsóként hagyta el a hivatalt, egy pénteki napon meghökkenve látta, hogy Zsanett fél négykor még bent ül az irodában. Ekkor a következő párbeszédre került sor közöttük:

Ábel: – Hát te mit csinálsz itt ilyenkor?!

– Gyűjtöm az órákat.

– A fali és kar?

– Nem, a munka.

– A munka és túl?

– Igen.

– És a pásztor?

Kiderült: ebből nincs gyűjteménye Zsanettnek, és nem is akar ilyet, hiába ajánlott fel Ábel egy míves darabot, amivel megalapozhatná a kollekcióját.

 

Valami hasonló zajlott le még azon a télen a buszmegállóban is. Miután Ábel és egy középkorú, csinos, piros bőrcsizmás hölgy hetek óta ugyanabban a buszmegállóban szálltak fel a buszra, elkerülhetetlennek tűnt, hogy megismerkedjenek. Nem is sikerült elkerülni. Hajni egyetemi titkárnő volt, s majd’ mindig vidáman, mosolygósan kezdte a napot, legalábbis úgy érkezett a megállóba. Egyszer Ábel meg is kérdezte tőle, hogy ez benne van-e a munkaköri leírásában.

Aztán december 5-én reggel már a buszon ültek, amikor a nő az immár szokásos vidámságával elővett a táskájából egy Mikulás-sapkát.

– Ezt viselem majd a munkahelyi Mikulás-ünnepségen – mondta. – Tavaly egy szarvasagancsot tettem a fejemre.

– Bevitted a férjedét? – kérdezte Ábel

– Neki nincs olyan – pirult el Hajni.

– És nem csinálunk egyet? – kérdezte Ábel.

 

Persze ezek csak ártatlan évődések, hiszen a nőknek általában férje van, és Ábelnek általában felesége. Aki esténként, jobban mondva: éjfél körül, amikor a férje megérkezik a hálószobájukba, álmosan felemeli a fejét a párnáról, és megkérdezi: „Ki vagy?” Amire Ábel ezt szokta felelni: „A Mikulás. Hoztam almát, diót, mogyorót. Na jó, ebből csak a mogyoró igaz” – teszi hozzá végül. Peeersze, mondja az asszony, és ismét az álom karjaiba veti magát. Ábel pedig csak áll ott, az ágy mellett szomorúan – mint egy magányos mogyoróbokor. Pedig még annyi bohó tréfát mondana, ha lenne kinek... Például, hogy miként nevezik az ideggyógyászt, aki hűvösen fogad? – Rideggyógyász. Vagy: hogyan nevezik azt, amikor a temetési menet késve érkezik a sírhoz? – Tetemes késés. Vagy: mi történik, ha betérsz a homokos bárba egy jó hideg Colára? – Kapsz hideget-meleget. Vagy: mi a családfakutatók köznapi neve? – Őstermelők.

 

Ám a kolléganői gyakran óvatlanok, és óvatlan közbeszólásaikkal néha akaratlanul is leleplezik magukat. Ez nem mindig jó. Egyszer egy remek kabarétréfát mesélt az összeröffent főosztálynak, amely így szólt: „Gyermeknapon a gyerek és a felnőtt is szórakozik. Van a gyermekpénz, az 1000 Ft. Odaadják a gyereknek, aki felül valamire, ami mozog. És van a felnőttpénz, az 10.000 Ft. Ezért felül valaki ránk, akit úgy mozgathatunk, ahogy akarunk.”

Ekkor a kézbesítő Aranka felnevetett: – 10.000 Ft? Nem kevés az?!

Mire Ábel: – Bocs, nem vagyok napirenden az árakkal! Lehet, hogy ehhez kupon kell. Kupikupon.

 

De néhanapján a férfikollégák is tudnak meglepetést okozni. Történt, hogy a munkahelyi mosdóban rosszul helyezték be a tokjába a folyékony szappantartót, és nem jött belőle a krém. Ábel elpanaszolta az épp ott lévő kollégájának, hogy hiába jelezte a problémát hetekkel ezelőtt az ügyfélszolgálaton, nem történt semmi. A kolléga felsóhajtott: – Hiába, Isten malmai lassan őrölnek! Mire Ábel: – Azt hittem, ehhez a takarítónő is elég....  Szóval, érted, nem kell mindent rögtön a legmagasabb szintre vinni!

 

És végül egy eset, amiből kiderül, hogy nem érdemes vele keménykedni. Egy alkalommal bizalmas információra lett volna szüksége egy háttérintézményük vezetőjétől. Felhívta hát a telefonközpontjukat, ahol egy szigorú hangú hárpia emelte fel a kagylót. Kelletlenül végighallgatta a kérését, majd pattogós sorozatokban visszakérdezett: – Miért? Mikor? Minek? És miért most? Éppen ilyenkor, amikor annyi máskor van?!

Szóval, az a típus volt, aki a saját testével védi a főnök küszöbét, s azt a küszöböt csak az élettelen testével együtt lépheted át. Ábelnek már elment a kedve az egésztől, s kifarolt volna a dialógusból, amikor a hárpia bizalmatlanul, éreztetve, hogy nem győzték meg, így szólt: – Hát jó. Kérek egy nevet!

Amire Ábel: – Sajnos nekem is csak egy van!

És letette a kagylót.

Pedig nem mondott igazat. Az anyakönyvben szerepelt még egy másik neve is: a Káin. Sokat tapasztalt szülei úgy gondolták, nem árt az, ha ott van, tartalékban. Az elmúlt hatvan évben nem vette hasznát, de ki tudja, milyen idők jönnek?

 

Megjelent a Bárka 2023/5-ös számában. 


 Főoldal 

2023. október 10.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png