Prózák

 

 17.Kiss_L__szl__.jpg

 

Kiss László

 

Édes Emma

 

Már az első pillanatban elbűvöltél! Emma őszintén hitte, hogy csakis ezekkel a szavakkal kezdődhet egy igaz szerelem, és neki, a vágyott királykisasszonynak semmi egyéb teendője nincsen, mint a lehetőleg fehér paripán érkező lovag előtt szélesre tárni várkastélya ablakát. Hiszen akit érdekel, felkeresi, akinek tetszik, megvárja, aki komolyan szeretne valamit tőle, hazakíséri. Vagy utánaszól: édes Emma, már az első pillanatban elbűvöltél. Milyen jó volna, ha végre utánam szólna, gondolta, ahogy a Zéró Pubban ücsörgött, és Antalt bámulta sóvárogva. Figyelte, ahogy magyaráz a haveroknak, ahogy flegmán cigit sodor, és drukkolt neki, amikor részegen tvisztelt a csocsóasztal mellett. De főleg magának, hogy egyszer majd Antal őt is felkéri, és végre vezetheti ezt az eminens egyetemistát, akit a gimnáziumi ballagásán ötször szólított ki az igazgató.

Emma osztálytársnői ismerték Antalt. Egyesek irritáló görcsnek, anyuka-kedvencének nevezték, mások elbűvölő egyéniséget láttak benne, akinek biztosan állást kínál majd az egyetem. Gimiben Antal volt a töri Schumacherje, minden vetélkedőn köröket vert a mezőnyre, és hisztérikusan rajongott a magyar középkorért. Facebookos bemutatkozásában megengedően fogalmazott. Leszögezte, ha IV. Béla anno nem kapja össze magát a tatárjárás után, neki bizony Vata lenne a kedvenc történelmi személyisége.

Végül Emma lépett. Egy zérózás utáni reggelen linket küldött a fiúnak. A link egy képhez vezetett, amely a bélapátfalvi templomot ábrázolta. Antal azonnal válaszolt. Kimerítő részletességgel, szmájlik nélkül. Válaszához egy Kristó Gyula-tanulmányt csatolt a vármegyerendszer kialakulásáról. Az intelligencia és a vagányság e mágikus elegyétől Emmát különös izgatottság szállta meg. Éjfélig leveleztek. Aztán a hét minden napján. Mesés lehet élőben, ábrándozott Emma.

A gimnázium – vagy ahogy Antal nevezte: az alma mater – bálján koccintottak először, ahol a fiú volt a díszvendég. Antalt lenyűgözte, hogy akad lány, aki egy bálban is örömmel cseveg vele hajnalig a múltról. Ebben tévedett. Emma nem szívesen vallotta be magának, hogy nagyon kicsit fárasztja a konferencia. Nem akarja ő bántani Anonymust, meg biztosan helyesen cselekedett II. Géza, amikor beengedte hazánkba az első szászokat, de a zene se rossz, táncolni is lehetne. A február végi éjszaka hideg volt, éles, mint a damaszkuszi penge, Antal azonban hősiesen dacolt a zimankóval, és hazakísérte a szomszédos háztömbben lakó Emmát. Búcsúzásképp cuppanós puszit nyomott a lány homlokára.

Antal tényleg rengeteget tudott az Árpád-korról. Másról nem is volt hajlandó beszélni. Ha néha érdeklődött Emma felől, három tagmondatig bírta a választ, utána mindjárt a „felejthetetlen” háromszáz évre terelte a szót. Andrások, Bélák, Lászlók: becézgetés helyett ezt kellett hallgatnia Emmának. Antal a regesztázás és oklevélolvasás rejtelmeibe is bevezette a lányt. Különösen akkor mutatkoztak rajta nemi izgalomhoz hasonló tünetek, amikor a latin formulák rövidítéséről beszélt. Bevallotta, hogy kocsmázáskor sem érzi jól magát, és már az első sör után vágyakozni kezd haza, hogy fölcsaphassa a Nagy Zöldet, legkedvesebb könyvét, a Korai Magyar Történeti Lexikont, az 1994-es első kiadást. Higgye el neki Emma, csak szenvedéllyel érdemes élni az életet, csak így juthatunk előre. Ő sem véletlenül lett első az egyetemi diákkörön. Amúgy nagycsaládban gondolkozik, három vagy négy trónörökössel, plusz várnép, jobbágyok, ha érti a lány, hogy mire gondol. Emma bólintott, hogy érti. Antal azt is elárulta neki, hogy olykor engesztelhetetlen haragot érez a szülei iránt, amiért a neve: Antal. Mikor lehetne Vata is. Véres Vata! Véres Vata!, kiáltotta, és az ökleit a levegőbe csapta, mint a rockerek. A lány arra gondolt, ez bizalmaskodásnak sok, szerelmi vallomásnak kevés.

Nagyon megdolgozott az első csókért Emma. De legalább jártak.

Nyárig.

Az eddig megismert szélesvásznú anyag is épp eléggé kilúgozta belőle az energiát, ám amikor az első együttlét után megkérdezte a kipirult Antalt, mi jár a fejében, és a fiú őszintén válaszolt, Emma úgy érezte, egy taligán zötykölődik, amelyet épp letaszítottak a hegyről a pogányok, és a Duna helyett a pokolba tart. Ki akarja elveszíteni a szüzességét úgy, hogy párja az egyébként sem emlékezetes percek után rögtön Könyves Kálmánra gondol? Vagy, ki tudja, közben is. Ha ez az ember egyszer véletlenül feleségül vesz valakit, nászút helyett kalandozó hadjáratra mennek. Rosszabb esetben zarándoklatra. Hát kell ez neki?

Antalék otthona sem segítette az átlényegülést. A tornác aljában Jean üdvözölte a látogatót. Az integető kerti törpéről Antal anyja, Jutka néni mindig meleg hangon szólt, pedig úgy tűnt, egyetlen örömét kollégái és férje, Anti bácsi becsmérlésében leli. Idővel Emmát is megtalálta. Emma el tudta képzelni, hogy ha lehetősége lenne rá, Jutka néni boszorkánypert varrna a nyakába, és az elsők között gyújtana alá a máglyának, csak mert rajta kívül létezik más is, aki tudja, hogy a csemetéje lila alsógatyát hord. A fullasztó közegben Anti bácsi jelentett Emma számára mentőövet, aki az étkezőasztalnál kötelességtudóan hallgatta felesége zsörtölődését, noha komolyan hitt abban, hogy mások ócsárlása helyett beszélgetni is lehet. Amint lehetősége nyílt rá, a dolgozószobájába menekült.

Egy romantikus estén Antal feltette maguknak a kérdést, vajon szükséges-e revideálni IV. Béla uralkodását – igen –, és eltöprengett, felelős volt-e „a szakirodalomban méltatlanul keveset emlegetett” II. István a későbbi trónviszályokért – nem. Amikor a vármegyék és várispánságok különbségeinek ecsetelésébe fogott, Emma úgy érezte, a Korai Magyar Történeti Lexikonnal ütik a fejét, az 1994-es első kiadással. Elég. Elég Aba Sámuelből, a négy Bélából, vagy mennyi volt, elég az Aranybullák „hallatlanul izgalmas” korából, de főleg a megaláztatásból és az önfeladásból, a kapcsolatnak gúnyolt könyöradományból.

– Elég – sikított fel harciasan –, elegem van!

Antal elsápadt, és úgy összement elegáns irodai bőrfoteljében, mint egy III. Béla kori névtelen jegyző, ha elszúrta a költségvetést.

– Ez nem kapcsolat, hanem inkvizíció! – fakadt ki Emma. A szóra hangyák kezdtek szaladgálni a lila alsógatyában.

– Elegem van abból, hogy örökké a XII. században járunk. – Antal közbe akart vágni, hogy ez szemenszedett hazugság, mert igenis sokat mesélt Emmának a XIII. századról is, de mukkanni se mert. – Végtelenül unatkozom melletted. Négy hónapja mást se hallgatok, mint a könyvtárszagú hülyeségeidet. Ennek vége! Ebben a házban engem többet nem látsz!

Egyszer minden véget ér, gondolta Antal. Az Árpádok is kihaltak.

Mire megmozdulhatott volna, Emma már az előszobában szedelőzködött. Hangosan elköszönt a szülőktől – Jutka néni nem viszonozta –, majd bevágta maga után az ajtót, és sírva elindult a kertkapu felé.

Ekkor gyöngéd hang ütötte meg a fülét.

– Már az első pillanatban elbűvöltél!

Emma megtorpant. Gúnyolódik a szemétláda! Lendületesen megfordult, hogy lekeverjen egy pofont, de Antal sehol sem volt.

– Sosem láttam nálad okosabbat és szebbet – hallotta megint.

Csengett a füle, a vér dübörgött a halántékában, akár egy keresztes sereg. Könyves Kálmán engedte át őket hazánkon, ezt Antaltól tudta. Itt a vég. Itt pusztul nyomorultul Antalék udvarán, a muskátlis terasz, a tuják meg a szánalmas kerti törpe Bermuda-háromszögében.

– Ha csak egyszer átölelnél, édes Emma!

Az édes Emma ebben a pillanatban úgy határozott, hogy az első tárggyal, ami a keze ügyébe akad, bezúzza Antal szobájának ablakát. De erre nem került sor. Amint ugyanis körbepillantott, hol találna a célnak megfelelő kavicsot, összeakadt a tekintetük. A törpe esdeklőn nézett fel rá.

– Ne is törődj vele – búgta Jean. – Hat éve ismerem ezt a majmot, már gimnáziumban is feketeöves seggfej volt. Amióta meg felvették az egyetemre, a haverjait is csak előzetes egyeztetés után ismeri meg, és olyanokat mond, hogy docendo discimus, historia est magistra vitae, eiaculatio precox. Higgy nekem, egy XII. századi oklevélért az anyját is eladná.

Emma hátrálni kezdett, de a törpe könyörgőre fogta.

– Maradj, kérlek! Mindig sajnáltam, amikor éjféltájban elhagyod ezt a házat, de még jobban összeszorult a szívem, amikor megérkeztél. Hogy miután letámasztod a biciklit, nem mellém ülsz le, nem engem cirógatsz, nem az én ölembe hajtod a fejed. Valahányszor kattan a kertkapu zárja, a magány lesz a társam, és összetehetem a kezem, ha egy kóbor macska vagy nyest levizel.

Emma, aki sohasem hajtotta a fejét Antal ölébe, a biciklijénél termett. Futólépésben tette meg a kertkapuig vezető utat. Lenyomta a kilincset. Ahogy lábát a pedálra helyezte, a törpe felsírt.

Emma napokig nem mutatkozott. Egy éjjel azonban újból erre kerekezett. Lefékezett, megkapaszkodott a kertkapu rácsaiban, és rövid ideig kémlelte a házat. Antal ablakában le volt engedve a redőny. Jean szokásos helyén, a cipőkaparónál strázsált, jobb karját vidáman a magasba lendítve, de a szemében végtelen szomorúság tükröződött.

Emma felhúzta és átvetette magát a kerítésen. Egyenesen a tornáchoz tartott. Jean már csak arra eszmélt, hogy Emma leguggol, átöleli, és cuppanós puszit nyom széles törpehomlokára.

 Hajnalig mozdulatlan némaságban szorították egymást. Pitymallatkor Emma felhúzta virágmintás gyűrűjét Jean integető kezének ujjára. A középsőre.

Amikor reggel Anti bácsi sápadtan munkába indult, Jeannak már csak a hűlt helyét találta. Na, végre, sóhajtotta, és kilépett a kertkapun.

 

Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.


Főoldal

2021. november 12.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png