Prózák

 

 J__zsa_P__ter_m__ret.jpg

 

Józsa Péter

 

Berlin háromszor[1]

 

.

(…) Tülekvésnek épült fel újra
Berlin. Eltűnt az ifjúság,
Mikor még hetyke, víg próféta
Bevallottan is bujdosó,
Kocsmaasztalnál agitált, ágált,
Eszmék és álmok után mászkált,
Tudta, mi a
rossz, s mi a !
Körötte társai kerengtek:
„Felépül-e az új világ?
És ölthetnek-e emberarcot
– Megteremtve Germániát –
A sokat próbált ideák?”
És az igazát mondta egyre,
Álmait még el nem feledve.(…)

 

(Bogdán László: Vándor és bujdosó
– részlet a Démon Berlinben című kötetből)

 

 

I. TŰZFAL

 

Checkpoint Charlie, 1980. november

 

Nem akartak beengedni Kelet-Berlinbe. A szocialistába. Engem, a Magyar Népköztársaság polgárát. Nem ki, a nyugati szektorba. Be, a keletibe. Erről szól ez a rövid történet. És a berlini fal híres-neves határátkelője melletti tűzfalról.

Eladtam a kis Polskit, s vettem használtan egy ezerötöst. Leadott vállalati nagy Polskit. Ronda sárga színe volt ugyan, de hát mégis, ez a típus akkoriban korszerűnek számított. Elöl-hátul tárcsafék, szervokormány, ilyesmik. És valóban, a kis Polák után hatalmasnak, tágasnak, lóerőtől duzzadónak és kényelmesnek tűnt. És jó ivócimborának bizonyult. Nehezen úsztam meg tíz liter alatt százon. De ment is. Mondom, elmegyek vele egy hosszabb útra. Mondjuk Németországba, vagyis az NSZK-ba. Mert akkor már lehetett. Hozok bele egy motort. Tán kevésbé szomjasat. Egy Mirafioriét talán.

            Számolgattam térképen a kilométereket. Meg szűkös valutakeretemet. Úgy kalkuláltam, ha apám kelet-berlini barátja odafele és visszafelé is segít tankolni, akkor valahogy kijövök keményvaluta-ellátmányomból. Mert az NDK-ban akkoriban jegyre vagy jó erős nyugati márkára adták csak a keleti blokkból érkező polgároknak a benzint. A jegyeket pedig forintért lehetett megvásárolni itthon. Kissé bonyolult ügy, de kezelhető – gondoltam. Odafele nem is volt gond. Erik tankolt a kocsijába, leszívtuk, be a nagy Polskiba, még kannába is jutott. Danke schön, Erik, jövök egy pár nap múlva, hozzak valamit odaátról? Golfomba egy légszűrőt. Alles ist in Ordnung. Irány a határátkelő. A Checkpoint Charlie. Mivel erre a legrövidebb, és ugye takarékoskodni kell az üzemanyaggal. Csak hát az az örökös szívdobogás és gyomorremegés a határokon. És most mégis csak egy másik világba lépek át. De simán ment minden.

            Bejártam néhány autóbontót „odaát”, s hamar találtam is egy motort a Polskiba. Egy Mirafioriét. Ezerhatos ugyan, de két vezérműtengelyes, mégis kisebb étvágyú. Megalkudtam rá, a motort beemeltük a csomagtartóba. Nyugi van. Kis lazítás, sörözés, a szabad levegő szagolgatása, másnap vissza. Ismét a Checkpointnál. You are leaving the american sector. Na, és ez most fenyegetés? Vagy innentől kezdve magadra vagy utalva? Az amerikai katona mindenesetre még csak ki sem nézett a fülkéjéből. Aztán jött a „fal”, vagyis drótakadályok, beton tankcsapdák, kanyarok, sorompók, őrtornyok. Na, itthon vagyunk. Megállok, ahol kell. Jön az NDK-s határőr. Útlevelemet elviszi, tíz perc múlva hozza vissza, de nem adja a kezembe. Int, hogy várjam meg a vámost, aki már addig is percekig mustrálta a nagy Polskit, a csomagtartóból kilógó motort. Egyáltalán kiféle-miféle ez az ember? – gondolhatta. Magyar? Itt? Nagy Polskival? Hátul egy motorral? Itt jön-megy? Mi ez? Anarchia?

–    Wohin? – kérdezi.

–        Nach Hause, Budapest – mondom.

–        Itt aztán nem – szól a verdikt.

–        Miért? Ez nem egy nemzetközi határátkelőhely?

–        De. Az.

–        Akkor mi a gond?

–        Semmi, de itt nem megy át. Honnan van a motor? – bújik ki a szög a zsákból.

–        Vettem odaát. Egy Schrottban. Itt a számla.

–  Várjon – parancsolta, majd eltűnt az útlevelemmel együtt. Ott rostokoltam nyugodtan. Ráültem a motorháztetőre. Rágyújtottam. A határőr intett, hogy verboten. Jó. De, ahogy kerestem egy szemetest, mégse dobjam le a rendszerető német szeme előtt, visszatekintve a szabadság nyugat-berlini színessége felé, észrevettem, hogy a Checkpoint Charlie melletti emeletes bérház tűzfalán, amely odaátról pontosan az NDK-s határátkelő és annak személyzete felé meredt, egy hatalmas fehér és piros színű felirat ékeskedik: Solidarität, Solidarność, Lech Wałęsa. Jól eső érzés fogott el. El is bambultam tán.

Azt hiszem, úgy fél óra múlva jött csak vissza az egyenruhás.

– Itt nem mehet át – közölte kategorikusan. – Forduljon vissza.

–  De hát miért? – kezdtem idegeskedni először csak az üzemanyagom kis mennyisége miatt, de később elkapott az az aggodalom is, hogy most mi a helyzet, nem mehetek egyáltalán haza? Itt kell maradjak Nyugat-Berlinben? Valamikor tán jól jött volna, de most és így?

– Mein Herr! – fogtam könyörgőre, és elővettem egy térképet. – Ez ugye itt egy nemzetközi határátkelőhely, itt jelöli is a térképen, látja? Ez itt Nyugat-Berlin – böktem mutatóujjammal a Checkpoint Charlie karikájára –, ez meg itt Ost Berlin…

–        Was?!

–        Ost…

A tagbaszakadt szürke egyenruhás feje piros lett a dühtől.

– Keine Ost Berlin! Nur Berlin! Hauptstadt! DDR! Verständ?!– kiabálta a méregtől és a tehetetlenségtől remegve, majd kezembe csapta az útlevelemet, oldalfegyverének táskáját szorongatva beparancsolt az autómba, és visszairányított a Keletet és Nyugatot elválasztó utolsó kelet-berlini határsorompó felé. Az ott álló katona mellre szorított fegyverrel, de kénytelen volt kinyitni a sorompót előttem. Annyit azonban még megtett, hogy jobb öklével egy hatalmasat vágott a Polski tetejére (nagy süppedés lett rajta, örökké ott maradt).

Gázt adtam. A sorompó lecsapódott mögöttem. Ám a Checkpoint Charlie előtt, már odaát, befékeztem. Kiszálltam, és az utolsó posztos NDK határőrnek felmutattam a tűzfalra, a feliratra. Meg egy nemzetközi jelet.

Az amerikai MP-s katona ki sem lépett fülkéjéből. De annyit láttam, hogy rám nézett, hátrabökött, és a halántékát kocogtatta középső ujjával, aztán legyintett. Végül Nyugat-Berlint ismét az autósztrádán hagytam el, a nyugati részen. Jó nagy kerülővel, úgyhogy elfogyott az utolsó csepp üzemanyagom is. Ott álltam pénz és benzin nélkül a világvárost körülölelő külső ringen. Eljutottam egy darabig, aztán felhívtam Eriket. Jött egy kannával. Biciklin hozta.

Kétszer jártam még ezután Berlinben, a Checkpoint Charlie-nál. A tűzfalon már nem volt ott a felirat. Német alapossággal szépen lemeszelték.

 

 

II. Búcsú a kölyökcsizmától

 

Tiergarten, 1982. október

 

Janeczek bácsi idős cipészmester volt. Egy krakkói szövetkezetben dolgozott, nyugdíjasként, de otthon is vállalt apróbb munkákat. Talpalást, ragasztást, varrást. Szomszédoknak, ismerősöknek. Fillérekért vagy egy negyedes vodkáért. Vékony, apró ember volt, és szinte mindig mosolygott. Akkor is nevetett, amikor előhozakodtam neki a Nagy Tervemmel. Németországba, vagyis az akkori Nyugat-Németországba készültem használt autót venni. Kinek van kedve-ideje évekig várni mifelénk egy jobb darabra? Ott sokkal olcsóbb, megbízhatóbb és jó járgányokat lehetett vásárolni akkoriban. Ehhez azonban úgymond keményvaluta kellett. Nem volt könnyű az idő tájt hivatalosan, vagyis elfogadható áron dollárt, márkát szerezni Lengyelországban sem, de ha jól megfizetted, a fekete-váltóknál hozzájutottál. És volt belőlük elég. Ott álldogáltak, cigarettáztak naphosszat a valutás boltok, a Pewexek előtt. Távolról is felismerted őket, szinte egyenruhában flangáltak: kordbársony farmernadrág, garbó, bőrdzseki, autóstáska.

            – Mennyi a zöldhasú? – kérdezted.

            – Száznyolc – bökte oda.

            – Százért adod? Veszek ötvenet – alkudoztál vele, amikor a hivatalos árfolyam olyan hetven zloty körül volt. És vagy adta, vagy nem. Ha nagyobb tételt vettél tőle, akkor rendszerint belement. Vagy ha jó napja volt. Ha nem, akkor mentél egy másikhoz. Vagy vártál néhány napot, hátha olcsóbb lesz, de erre kevés példa akadt. A keményvaluták árfolyama általában meredeken felfelé kúszott a létező szocializmus hétköznapjaiban. Bár az egy dollár-egy üveg vodka arány elég sokáig tartotta magát.

            Gyűjtöttem tehát autóra. Közben barátok, rokonok, jóakarók utazóktól, seftelőktől hallott hírekkel láttak el. „Legjobban jársz, ha NDK-márkát szerzel. Hivatalosan. Jó sokat. Ezt olcsón megkapod. Azt érdemes átvinni. Azt váltják a legjobban odaát. Zlotyval, lejjel, forinttal ne is próbálkozz! Leszállsz az S-Bahnról Nyugat-Berlinben a Tiergartennél, lemész a lépcsőn, és mindjárt ott találod a pénzváltó irodát. Nem kérdeznek semmit, papír, útlevél se kell.”

            Nos, ráálltam az NDK márkára. Szép lassan kezdett gyarapodni az induló összeg. Megkértem ezt is, azt is, hogy váltsa ki az éves valutakeretét, én meg átvettem tőle a keleti márkákat, mert ők egyáltalán nem szándékoztak Honecker paradicsomába látogatni. Én se igen, de nagy úr a szükség. Vagyis hát keresztül kell menni rajta. Mígnem egyszer csak beütött a ménkű. Kiderült, hogy a kelet-német fizetőeszközt tilos átvinni a szabad zónába. Ó, az áldóját! Akkor mi lesz? Már komoly kis summám állt benne. Ha visszaváltom – vesztek. Addig-addig, míg eszembe jutott Janeczek bácsi, a cipész. Volt ugyanis egy kölyökcsizmám. Régi darab, de igen szerettem. Bőr felsőrész oldalsó zipzárral, bőrtalp. Ő már javította is egy alkalommal a sarkát. A sarok! Ez adta az ötletet, meg talán egy régi amerikai film, azt hiszem a Madárijesztő című, amelyben Gene Hackman egy idősebb csavargót játszott. Ő tartotta cipősarokban tartalék dollárjait. Átmentem hát Janeczek bácsi pinceműhelyébe egy negyedes vodkával.

            – Megoldható volna? – mutattam a csizmám sarkára, és letettem a kaptafa mellé a negyedes vodkát.

            Az öreg kezébe vette a fél pár csizmát. Nézte, forgatta. – De hisz ez még jó! – mondta.

            – Tudom, de nekem egy kis átalakítás kellene. Levehető sarok. Vagyis elfordítható. Belül üreges.

            Nagyot nézett szemüvege fölött. Aztán elnevette magát.

            – Hát persze – mondta. – Semmi az egész. Mikorra kell?

            – Minél hamarább.

            – Utazás előtt járkálj benne, és koszold kicsit össze, hogy ne legyen feltűnő – látott még el jó tanáccsal is az öreg.

            – Köszönöm. És holnap hozom a belevalót is.

            Másnap szépen összehajtogattam a keleti márkákat, becsomagoltam egy nejlonba, nehogy már véletlenül elázzanak a napfényes Berlinben, majd délután átmentem Janeczek bácsihoz. Szélesen mosolygott. Átadtam a kis csomagot, ő ügyesen beleszuszukálta a csizma üreges sarkába, ráfordította a gumitalpat, amit néhány kicsi szeggel megerősített.

            – Kész – mondta. – Egy bicskával könnyedén fel tudod majd feszíteni. És vissza is ütögetheted. Sok sikert és jó utat! Aztán szép autót hozzál ám!

            Eljött az indulás napja. Kora ősz volt, ki utazik ilyenkor? De meglepődtem, mert a nemzetközi gyorsvonat zsúfolásig tele volt. A hat fekvőhelyes fülkében az egyik felső ágyra szólt a jegyem. De nemigen ment az alvás. Meleg is volt fent, forgolódtam, a várható események előtti izgalom is ébren tartott. A lengyel-NDK határ előtt mintegy másfél órával az alattam lévő fekvőhelyről felkukkantott hozzám egy középkorú asszony: – Sok a csomagja? – érdeklődött kedvesen.

            – Nem, csak ez az egy sporttáska – válaszoltam. – De miért kérdezi?

            – Mert nekem túl sok. Nem engednek át ennyi mindent. Átvállalna egyet? Csak arra a kis időre.

            Meglepődtem, de olyan egyszerű természetességgel kérte, hogy nem vágtam rá neki azonnal, hogy hagyjon békén. – Miért, mi van benne? – kérdeztem ártatlanul.

            – Á, semmiség. Abroszok, vázák, harisnyák, ilyesmik. Csak sok. Ennyit nem engednek. Meghálálnám, adok egy üveg vodkát.

            Nem a vodkáért, amit később amúgy is együtt ittunk meg a fülke utasaival, hanem segítőkészségből vállaltam hát. Nézett nagyot később a vámos, hogy magyar létemre miket nem viszek magammal. És a hová utazik kérdésre, miszerint Londonba megyek, láthatja, benne van útlevelemben a brit vízum, még nagyobb szemeket meresztett. Utastársaim is elismeréssel hümmögtek. Pedig dehogy akartam én a ködös Albionba menni, csak még ott volt útlevelemben a nyári vízum. Hátha…

            Berlinben aztán érzékeny búcsút vettünk egymástól, miután minden lengyel útitársam sikeresen átvitte az áruját a határon. Kelet-Berlin szürkeségén átvágva mentem a friedrichstrassei S-Bahn-megállóig. Itt szállnak fel az utasok, akik Nyugat-Berlinbe tartanak. Azonban már a jegyvásárlásnál meglepetés ért: gondoltam, hogy csak odafele veszem meg a ticketet, spórolási megfontolásból, meg remélve, hogy vissza már úgyis autóval jövök, de kiderült, hogy csak oda négy nyugatnémet márkába kerül a villamosjegy, ám ha oda-vissza veszem, akkor négy keletnémet márkába. Az árfolyam szerinti különbség ötszörös-hétszeres. Ennek a logikáját nem volt nehéz felfejteni: aki csak oda veszi meg, az nyilván nem jön vissza, disszidál úgymond, hát az fizesse meg, aki meg retúrjegyet kér, az nyilván hű állampolgára a Német Demokratikus Köztársaságnak. A kassza után fölmentem a „sírás lépcsőjén”, amelynek végén szűk folyosó várt, a szigorú vámvizsgálat. Valóban aránylag elég gyakorlott utazóként, olyan alapos vizsgálaton, motozáson még sehol se mentem át, mint itt. Leghosszabban mégis a címjegyzékes kis noteszem fölött időzött a zord tekintetű vámos, vagy elhárítós, vagy ki tudja, kicsoda. Minden egyes tételnél kikérdezte, hogy ő ki? Próbáltam volna nem válaszolni! Hirtelen nagy lett a rokonságom. És nem csak a magyar. Nem fogsz ki te rajtam, gondoltam. Járj utána, ha akarsz! Végül fellélegezhettem, az egyenruhás elengedett, mehettem az S-Bahnhoz. Azt nem láttam, mert átment egy másik helyiségbe, hogy melyik nevet, címet másolta le magának, már ha vette a fáradtságot. De felpiszkált rendesen. A peronon lévő pavilonnál, immáron Nyugat-Berlinben aztán azonnal vettem egy féldecis whiskyt, idegalapon. Az utolsó kocsi hátuljába szálltam fel, a néhány megálló alatt végig hátrafele nézgelődtem, de a kelet-berlini hatalmas tévétorony sehogy se akart eltűnni, rátelepedett az egész (kettős) városra. Izgultam, mi tagadás. A „vasfüggöny” átlépése, jelen esetben a berlini falon való átkelés mindig gyomorszorongató érzéssel járt. Merthogy nem gyakran tehette meg az ember, legalább is az, akit a Jóisten az elválasztó vonalak keleti oldalára csöppentett.

            Az ötödik megálló: Tiergarten, vagyis az állatkert. Kiszálltam a bordó színű se villamos, se vonat ajtaján, csepegett az eső.        

            A pénzváltó valóban ott volt az állomás alsó részén, ahol jóakaróim mondták. De előbb még jön a művelet! Kerestem egy közeli padot az állatkert felé vezető parki úton, leültem. Körbenéztem, de senki nem járt arrafelé, ki is sétálna itt délelőtt, csepegő esőben? Így keresztbe tettem a lábamat, elővettem a bicskámat, és a kisebbik pengéjével lassú, feszítő mozdulatokkal felhúztam jobb csizmám sarkán a gumitalpat. És ott volt! Épen, szárazon. Drága Janeczek bácsi! Kivettem a nejlon csomagocskát, visszafordítottam a talpat, és az összecsukott bicska végével visszaütögettem a szegeket. Tart ameddig tart, gondoltam. Ha nem lesz nagyon esős idő, felveszem a sportcipőm. A pénzt gondosan kihajtogattam és betettem a tárcámba, mintha mindig is ott lett volna, és irány a Geldwechsel. Egy percig se tartott. Adtam egy nagyobb csomagot, kaptam egy kisebbet. Persze nem értékben, csak térfogatban.

            Azt hiszem, végül egész jó vásárt csináltam. A vasárnap délelőtti nyugat-berlini autópiacon megláttam „őt”. A népszerű „cápát”, egy 316-os BMW-t. Strarosblau metalic. Imitt-amott apró kis hibák, rozsdakezdemények, de a Wagen igen egyben. Második autó a családban, az asszonyé. Na, ja. Ha engednének az árából, még bele is férne a keretembe. „Mivel fizet?” Csekk, átutalás?” – kérdezte a férj. „Cash”, vagyis készpénz – mondtam ki a varázsszót, merthogy annak bizonyult az alku folyamán.

            Álom volt járni vele, megérte a fáradtságot, tortúrát, izgalmakat. Csakhogy a csizma igazán nem alkalmas vezetésre. Le is cseréltem sportcipőre. Aztán első utam Janeczek bácsihoz vezetett.

– Szép autó! – mondta. – És a csizma?

– Jól szolgált – válaszoltam.

Ezerkilencszáznyolcvankettőt írtunk. Még nem voltam harminc éves. A kölyökcsizmámat többé már nem húztam a lábamra. Nem is emlékszem, mi lett vele. A „cápát” pedig két év múlva elcseréltem egy Golf motoros Wartburg kombira. Megnőtt a család, hamarosan a fal is leomlott. Véget ért az ifjúságunk. De Pink Floydot ma is élvezettel hallgatunk.

 

 

III. Nem eladó!

 

Tempelhof-Schönefeld, 2008. december

 

Harmadik berlini utamat Kainak köszönhettem. És a nála dolgozó fiamnak. Kai fiatal kínai vállalkozó, üzletember. Varsó mellett él lengyel feleségével és kisfiával, de ottani érdekeltségei mellett Magyarországon is vannak különböző cégei. Ügyes, több nyelven beszélő, tájékozott, művelt, mégsem mondhatni, hogy ránézésre róla mintázhatnánk egy igazi mai menedzsert. Az átlag kínai embernél kissé magasabb, szerényen öltözködik, viselkedése se kihívó, mindösszesen csak egy korszerű, márkás, prémium kategóriájú autó árulkodhat arról, hogy nem mehet neki rosszul. De ma már talán ez sem egyedi.

            Fiam egy napon rám kérdezett: „Eljönnél velem Berlinbe? Valami polcokat kéne elhozni Kainak a furgonnal. Te már jártál ott, s nem szívesen mennék egyedül, vezethetnénk felváltva.” Pfu, már vagy húsz éve nem jártam a német fővárosban, vagyis akkor még állt a fal, s a nyugatiaknak Bonn volt a fővárosa. Miért ne mennék? – gondoltam. És mi tagadás, kíváncsi is voltam, hogy vajon milyen az egyesített Németország, a fal nélküli Berlin.

            Hosszú és unalmas autósztráda út után, hiszen már mi magyarok is egy éve a schengeni övezethez tartoztunk, így a határokon se kellett tekli-meklizni, az esti órákban meg is érkeztünk a megbeszélt helyre, a schönefeldi repülőtér elé. Kai már ott várt. Előző nap jött Varsóból. Apja hibrid Honda SUV-jával ment elöl, hogy el ne keveredjünk az állandóan lüktető berlini forgalomban. Kai szüleinek van egy étterme a tempelhofi reptér közelében, az egykori amerikai szektorban, oda igyekeztünk. Nem kimondott kínai vendéglő, akad benne ez is, az is. Konyhája távol-keleti és európai, vegyesen. „Vacsorázzatok, egyetek, sörözzetek, aztán mehetünk a szállásra, hozzánk” – mondta Kai. – Holnap majd összelogisztikázzuk a tennivalókat.”

            Fáradtak is voltunk, szerencsére a lakásukig csak néhány percet kellett gyalogolni. Kai szüleinek egyébként még jóval a fal leomlása előtt sikerült valamilyen úton-módon Nyugat-Berlinbe dobbantaniuk, nem firtattuk, hogyan, Kai és testvérei akkor még igen kicsik voltak. Amúgy is, ahány „szökés”, annyi (rém)történet.

            Szobánkban bőrgarnitúra, falnyi plazmatévé, de mi aludni kívántunk, még reggel is, amikor hat óra után a ház kezdett éledezni. Kai anyukája és a személyzet már hét órától az étteremben dolgozott. Minden nap. Apukájuk meg, ha nem kellett valami ügyet intézzen a városban, a kasszagép melletti sarokban üldögélt és cigarettázott folyvást. Kai megértően úgy kilenc körül ébresztett: „Délelőtt bepakoljuk a polcokat a furgonba, aztán kiszaladunk Schönefeldbe egy autóért. Egy nemrég ideköltözött unokatestvérem akar autót venni, s látott egy hirdetést. Akartok velünk jönni?” „Persze. Csak kicsit körbevinném valamikor fiamat a városban” – mondtam. „Nézzük meg együtt a Falmúzeumot!” – ajánlotta Kai. Remek ötlet, lásson, tanuljon a gyerek. Nekem is vannak emlékeim. Például az egykori szovjet és amerikai szektor határán működő híres Checkpoint Charlie határátkelőről, vagyis ellenőrző pontról a Friedrichstrassén A mostanra turistalátványossággá vált fabódé közelében működik a Haus am Checkpoint Charlie. Bementünk a házba, ami lényegében múzeum, s ami részben ugyan az ellenőrzőpont múltjáról mesél, de kiállítása nagy hányada ennél sokkal érdekesebb: a berlini falnál és az NDK/NSZK-határ más pontjain megejtett sikeres és sikertelen szökéseket mutatják itt be. Látható itt a keleti oldalról, a létező szocializmusból mindenáron menekülni akaró emberek különböző eszközei, a házi építésű repülő szerkezetektől az embercsempész bőröndökig. Itt olvastuk, hogy a fal felépítésétől 1989-ig 268 megkísérelt menekülés közül 125 végződött halállal. A 125 halálos áldozatból hatvanketten egyértelműen a rájuk leadott lövések miatt veszítették életüket.

            Megrendülten, lesújtva jöttünk ki. Főként a fiam vált igen szótlanná. Levezető körnek a „fal” betondarabjait áruló afrikaiak és vizes befőttesüvegeken doboló-zenélő dél-amerikai indiánok és más mutatványosok között sétáltunk egyet a Potsdamer Platzon, a már szabadon átjárható Brandenburgi kapunál és a Ku’dammon, végül Kai ocsúdott elsőnek: „Menjünk, nézzük meg azt az autót.”

            Az egykor szürke és szögletes világú, mostanra már felszínesedett Kelet-Berlin széles sugárútjain, majd az egyesülés előtti, szintén szovjet megszállás alatti Schönefeld városrész kacskaringós utcáin hajtottunk négyen a Hondával, amíg megtaláltuk az autókereskedést. Egy kertes ház udvarán sorakozott nyolc-tíz autó. Kai unokaöccse látható izgalomban volt, mert az addig Kai-jal ékes kínai nyelven folyvást hadaró fiú most már mélyen hallgatott. Tudja, hogy bármilyen jó a világváros tömegközlekedése, autó nélkül szinte lehetetlen lenne itt az élete, munkája. A huszonéves kínai fiatalembernek még sose volt kocsija, nagy lépés előtt áll tehát.

            Rövid ideig bóklásztunk a járgányok között, megtaláltuk a kinézett Opelt is. Nem volt csúcs, imitt-amott rozsda, letört visszapillantó tükör, hiányzó műanyag védők. Már ott tébláboltunk jó néhány perce, amikor kilépett az irodából, ami nem volt más, mint egy könnyűszerkezetes bódé, egy hosszú hajú, khaki színű kapucnis kabátot viselő huszonéves férfi. Körbenézett, bennünket is megvizslatott, majd szó nélkül visszament a fűtött bodegába, ahonnan a nyitva maradt ajtón keresztül kemény német nyelvű metálzene hallatszott ki.

            „Nézd ezt a Fordot, Kai! Ez egész jónak látszik” – mutattam rá a kerítés mellett álló piros színű Mondeóra. „És automata. Ami nem hátrány egy nagyvárosban. Nekem is volt ilyenem, bevált.” Körbeálltuk, nézegettük, nyitogattuk az ajtaját, ahogy ezt a vásárlók ilyenkor teszik. Az unokatestvér be is ült, és átszellemült arccal a kormányra tette a kezét. A kulcs is benne volt. „Indítsd be, halljuk a hangját!” – biztattam. Na, ezt nem kellett volna. A motor hangjára kilépett ismét az irodából a hosszú hajú, de most már nem egyedül, megjelent mögötte két háromajtós szekrény méretű, szigorú tekintetű német, kezükben sörrel.

– Mennyi az az Opel…? – kérdezte Kai, s rámutatott az előzőleg vizsgálgatottra.

– Nicht zu verkaufen! – pattant a gyors válasz a hosszú hajútól.

– És ez a Ford?

– Az se eladó!

A két szekrény lassan lelépdelt a bódé lépcsőjén, és felénk közeledett. Valójában nem volt bennük fenyegetés, de mégis…

– Kiszállni – morogta az egyik, majd húzott egyet a söréből. – El lehet menni. Sofort.

Az unokatestvér megszeppenve kikászálódott az autóból, még az ajtaját is becsukta finoman. Lehajtott fejjel, csalódottan léptünk ki a kertből. Az autókereskedés három emberének hangos mondatait és nevetését még az utcán is hallottuk. Zavartan néztünk egymásra, bennem ugyan forrt a vér, de miután szótlanul visszahajtottunk Tempelhofba, néhány kiváló német sörrel lehűtöttem magamat Kai szüleinek kínai éttermében. Ott ültünk késő estig, és a világ méltatlan állapotáról elmélkedtünk. Aztán már jókat nevettünk is. Két kínai és két magyar.

Másnap mi hazaindultunk. Ők maradtak.

Berlin vonz, azóta is. De nem vágyom vissza. We are leaving the American sector…



[1] Harminc éve, 1989. november 9-én dőlt le a berlini fal.

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. január 19.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesTextLáng Zsolt nyerte a Libri irodalmi díjat, a közönségdíj Grecsó Krisztiáné1% a Körös Irodalmi TársaságnakKihirdették a megújult fordítástámogatási pályázat első nyerteseit
Ütőér
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Versek
Debreczeny György: Virágember - Tandori-kollázsokFodor Veronika verseiMarczinka Csaba verseiFellinger Károly versei
Prózák
Darvasi László: Egy tehén halálaFiatal írók a bezártságban - Csorvási Noémi: Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusbólFiatal írók a bezártságban – Biró Sára: Egy rendszer összeomlása Molnár Krisztina Rita: Gombosdoboz
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA