Prózák

Térey János

„Legszebb munkámat mérgezik meg”

Részletek a Káli holtak című regényből

„ÉN EL TUDOK engedni dolgokat.”

„Dehogy tud, Alex. Tárgyakat lehet, hogy igen. Eszter is évekbe került, Lívia is, nem?”

„Jó, elismerem.”

„És mi a helyzet Hamlettel?”

„Belehalnék, ha nem kapnám vissza. De higgye el, örülök neki, hogy most szüneteltetjük. A végén nem voltam jó. Általában akkor játszom görcsösen, amikor nagyon akarok. Miután rájövök, hogy az egész csak szerep, megy minden simán.”

„A változás halál, ugye?”

„Másoknak. Nekem nem. Én szeretem a változást. Ne szomorkodjon már itt, dottore. Ne maga búsongjon.”

Unom a képeit, az ipari tájat meg a hongkongi panorámát, unom a frissen vasalt mindenét. Az ajtót rendre eltévesztő, vékony, fiatal kollégáját, aki most is bekukkant, és megnéz minket, hogy utána szabadkozhasson.

„Hát mondjon nekem valami vidámat, Alex.”

„Elena ír Athénből, hogy hiányzom.”

„Ki ő?”

„A görög kapcsolatom. Jön Pestre, és kérdezi, ráérek-e, és a többi. De nekem barátnőm van. Remélem, hogy van. Bujkáljak a görög nő elől? Bűn, de muszáj. Előadásom ma úgysincs. Marinak megmondom, hogy ne adja ki senkinek a számomat.”

Kemecsei szigorúan rákezdi, előre tudom, mit fog mondani.

„Alex, nézze, minden megvan magában, ami az érvényesüléshez szükséges, a lelke mégsem mozdul – közli tárgyilagosan. – Folyamatosan szívják az energiáit, nem csoda, hogy kimerült. Állandó nyomás alatt van, ami végül frusztrációhoz vezet. És egy idő után semmi sem lelkesíti, a legszebb szerepálom sem.”

„Ühüm. Én na-na-naponta zuhanok innen oda – dadogom. – Favágás. De ha színház sem lenne, végem volna. Nu-nu-nulla tér, ahol ma-ma-magamat adhatom.”

„Ez a dadogás…”

„Gyerekkori. Apámtól.”

„Biztos?”

„Egészen bi-bi-biztos.”

„Őtőle vagy őmiatta?”

„Őmiatta.”

„Színpadon?”

„Még soha.”

„Renáta?”

„Képzelje, egy hónapja nem tu-tu-tudunk apás hétvégét egyeztetni.”

Kemecsei szerint a félelem blokkol az agyban egy bizonyos területet, azt a frontális lebenyt, ahol a beszédközpont is található. Például ezért van az is, hogy a gyermek nem mindig tudja szavakba önteni, pontosan mi ijesztette meg. Eszerint Kemecsei kereken a szemembe mondja, hogy ő is gyermeknek tart, ugyanúgy, mint az óvodás lányom. Végre valami kemény! Hiszen mondtam már, hogy puha nekem ez az ember. Csontig hatoló terápiát szeretnék.

Távozóban látom, még mindig ott áll a harckocsi az Örkény előtt. Szétesőben a város, és szétesőben én.

Azt olvasom a neten, hogy az Asperger-szindróma az emberi faj evolúciójának egyik, valamilyen oknál fogva jelentős és értékes állomása lehet.

A KÖVETKEZŐ PÁR áprilisi napból nem sok mindenre emlékszem. Nem voltam jól. Megint kiújult a pókcsípés a kézfejemen, és viszketett, mint a pokol. A kezem, a kezem tiszta vörös volt. Biztos elpattant egy ér, állapítottam meg. Csak forgatás idején szoktam ennyire elszigetelődni az emberektől. Pesten ilyen még sohasem fordult elő. Napokig nem volt erőm bekapcsolni a gépet, csak a próbarend miatt. Ismeretlen számnak nem vettem föl a telefont. Állandó gyomorémely kínzott. Amire természetesen ittam, sört, de azért töményet is. Előadás után fáradtan, félrészegen, kilúgozva támolyogtam egyik helyről a másikra, de nem ám a Gozsdu-udvarban, nem is a Liszt Ferenc téren, ahol ismerősökbe vagy a nézőimbe botolhattam volna, hanem a közeli mellékutcákban. A levegőre és a mozgásra szükségem volt, a társaságra nem. Végigolvastam a kéznél lévő sajtót. Tabáninak sem vettem föl. Móninak, sőt a művészeti titkárunknak sem. Grófnak sem. Kijövet szemembe húztam a sapkámat, napszemüveg, teljes inkognitó. Próbám nem lévén, sokáig aludtam. Legkésőbb másnap délre mindig összeszedtem magam, ha előadásom volt este.

Egyik vasárnap késő este elhaladtam egy Király utcai terasz előtt. Hallottam, két ötvenes fickó arról beszélget, vérfertőzés vagy vérmérgezés? És ha már választani kell a kettő között, akkor ők a vérfertőre szavaznak. Röhögtek, röhögtem én is. Mentem volna tovább, de majdnem elbotlottam valakinek a kinyújtott lábszárában. Egy unatkozó harmadik el akart gáncsolni? Vagy csak véletlen?

„Álljál már el az utamból el – mordult rám az illető. – Váglak nyakon mindjárt.”

„Elnézést, nem volt szándékos”, hadartam.

Fölpattant, jött utánam egy háznyit. Provokáltam a vigyorommal? Forró leheletet éreztem a tarkómon. Ötvenes férfi, szőrös, mint egy orángután. Lapos homlokú és szúrós szemű, mint az egyik körszakállas gazfickó a Szent Pétert keresztre feszítős képről. Rögtön fölmértem: nem kigyúrt, de nem is veszélytelen. Noli me tangere. Elmenekülni mégiscsak szégyelltem volna.

„Mi van, szépfiú, beszartál? Hova sietsz?”

„Azt hiszem, nem ismerjük egymást”, szabadkoztam menet közben.

Megálltam és megfordultam. Eléggé be volt lőve, lehettem volna bárki, szerintem az is mindegy volt neki, mit válaszolok. Szabadulni. De késő.

Először kaptam, pontosabban kaptam volna egy hegyeset a szemem fölé, de sikerült elhajolnom, aztán a következő ütés már állon talált. Én pedig a jobb öklömmel az orrába, eleredt a vére. Viszonzásképpen a baljával csapott a szájam fölé, de megint kissé pontatlanul. Gyors, mint egy sorozógép, de pontatlan. Utolsó dühös találatomtól aztán megtántorodott és elterült. Mehettem tovább. Egy darabig nem csatlakozott hozzám senki.

A pókember ma este megesz vacsorára, gondoltam. Ez mégsem egy körpanorámás tetőteraszbár a Bazilikánál, ahol egy szupercsinos újságírónő kérdéseire válaszolgatok a koktélom mellől, hanem a lehető legföldszintesebb Király utca. Jé, verekedtem. Nem vagyok benne biztos száz százalékig, hogy rám volt dühös ez az ember; abban sem, hogy ismert volna határt, ha rövid úton nem sikerül leterítenem. Engem még sohasem ütött meg senki. Apám nem is próbálkozott ezzel az opcióval. Nem sokkoltak az ütések, de azért lefagytam, és egycsapásra kijózanodtam. Tiszta vér az ingem, a felső ajkam fölrepedt. Tapogatom az állkapcsomat, nem hallottam reccsenni. Legalább nem fordult ki a helyéről; mondják, az az igazán kemény.

Rémlik, hogy utána megint berúgtam. Aztán egy egész éjjelt, egy egész éjjelt ültem végig egy odáig sosem látott rasztával egy belvárosi teraszon – ara már nem emlékszem, hol, valahol az is a Terézvárosban –, megkérdezte, leülhet-e mellém, és végig egyetlen dologról beszélgettünk.

„Szerinted változott a reggae üzenete Bob Marley óta?”

„Nem, ugyanaz maradt.”

„Dominózni, jó. Ez egy. Főzni, jó. Ez kettő. Lógni a folyóparton, jó. Ez három. És a többi, rasztapap? Na, mondjad. Ennyi az egész?”

Mi áll távolabb tőlem, mint a dominózás?

MEGVAGYOK. Valahogy hazakínlódtam magam a Határőr útra. Nem csupán néhány karcolással, az igaz: tele véraláfutással a szemzugom meg a homlokom. A szemem alján minden karcolás olyan vészesnek látszik a vékony bőr miatt. Jó rég borotválkoztam. Alig emlékeztetek arra az emberre, aki lenni szeretnék. Újabban gyakran éreztem ilyesmit, de most nem zavar.

Aztán bevillan: Reni, Renikém, jól vagy?

És te, Luca, merre? Amíg Luca meg nincs, addig pokoli a reggel. Végül fölveszi. Mesélném, hogy mi történt velem már megint, de az idegességtől csak a Király utcáig jutok a sztoriban, ő meg belém fojtja a szót – „Szia, kicsim, majd elmondod este” –, mivel siet valahová. Tiszta abszurd. Renáta anyját estig sem sikerül elérnem, csak üzenetet tudok hagyni nekik, gondolom, jó zaklatott hangon, természetesen egy szót sem mondok az állapotomról.

Mi úgy tudjuk, hogy Gróf ősszel is kitűzi a Haramiákat. Imola mégis azt rebesgeti, hogy ez a mai lesz az utolsó alkalom. Bejelentve mindenesetre nincs a búcsúzás ténye. Leveszi tizenvalahány előadás után? Eltemeti az évaddal együtt? Annyira utálja a saját kudarcát, hogy nem is akarja megadni neki a végtisztességet? Nem tudni. Lebegteti ezt a darabtemetést is, mint mindent, például az én sorsomat.

Megfoszt minket attól az édes érzéstől, hogy na most akkor eltemetjük a közös nyűgünket. Mert ha az van kiírva, hogy utolsó előadás, akkor mindent föltehetsz egy lapra. Nincs vesztenivalód, zúdulsz előre, mint a káli élőholtak. Amit eddig nem mertél, mert görcsöltél rajta, azt most nyugodtan megcsinálhatod. Annyira elengeded magad, hogy érzed az előadás felszín alatti áramait. Nemcsak szabadulás, hanem egy kisebb halál. Legutolsó percben szeretni belé egy kifutó előadásba olyan, mint mozgó vonatra kapaszkodni. Ez amolyan céltudatos temetés lesz, szertartásos ivászattal a végén, kései ünnep, halotti tor.

Egyelőre biztos nem kapják szét lángvágóval a díszletet, az általános szürkében tartott Hammershøi-tájképet a kopár, hűvös folyóparttal és a jókora zátonyokkal. Még egyben van a lépcsős-létrás acélkarzat is. Ősz óta az a mi mászókánk.

Anna írja az e-mailjében – ő az a nagydarab, fekete nő a szilveszteri buliból –, hogy ma jön nézni, nem szeretné lekésni, mert mi van, ha mégis utolsó? Képzeljem, szerelmes volt belém, igaz, szerinte elég „meghökkentő módon” viselkedtem vele, de ő mégis kitartott mellettem. Aztán kiábrándult a. Mi miatt is? És hátha majd ma? Hagyjál már.

Ilyen másnapos régen voltam. Szédülök, lépten-nyomon bútorokba ütközöm, étvágy semmi. Többen megnézik a sebhelyes arcomat, a monoklit a szemem alatt, de csak Tabáni mer kérdezni.

„Kirándultál, Alex?”

„Ja. Kirándultam. Ahogy mondod.”

Háromnegyed hétre értem be a színházba, huszonöt perccel az első figyelmeztetés után. Na, ilyen még nem volt. Úgy elkéstem, mint még soha. És a késés, tudjuk, ősbűn. Zsávollyal megesett már ilyesmi, de neki amúgy is kifelé áll a rúdja.

Más bezzeg képes elmenni horgászni, miközben bemutatója van. Ilyen velem nem fordulhatna elő.

Púder omlik a pórusaimba. Púder pereg a kék foltom fölé.

Éppen a bosszúálló-asszonygyilkolászó monológomat mondom, ott tartok, „Legszebb munkámat mérgezik meg”, amikor megint meglep a dadogás, mint utoljára Kemecsei rendelőjében. Mu-mu-munkámat mérgezik meg. Az Istenit ennek a dadogásnak. Persze, hogy apám miatt van, a szorongás miatt, amit az ő közelében éreztem mindig. Színpadon pedig még soha, világos? SOHA! Megtorpanok, de csupán egyetlen pillanatra. Sikerül megfékeznem a nyelvemet. Ösztönösen úgy döntök – szinte nem is én, hanem a testem –, hogy beiktatok egy ugrást, amelyik nem szerepel Gróf koreográfiájában. Föl a létráról az acélkarzatra. Csakhogy kimarad a számításból, hogy lábszárban túl bő a nadrágom, aminek a szára aztán beakad egy kiálló pöcökbe, és nagyot reccsen. Megcsúszik a lábam a direkt hiányosra kovácsolt létrán, és nincs a kezem a fönti korlát lábán. Alattam csak a levegő.

Úgy három méter magasról esem a deszkára.

Lezuhanok Gróf acélkarzatáról, amit eddig is utáltam. Zuhanok a Haramiák szám szerint tizenkettedik előadásán. Behúzott végtagokkal csapódom a színpadba. Emlékszem rá, még egyetemen tanultuk a kaszkadőrmesterünktől: még zuhanás közben próbáljuk úgy beállítani a testünket, hogy a lehető legkisebb baj érjen: összegubózni, és kifújni a levegőt. Mondhatom, nem könnyű ezt a technikát a gyakorlatban alkalmazni, csak ha ismereteid történetesen egybeesnek az ösztönös mozdulataiddal. Most mégis ennek köszönhetem az életemet.

Ami a legdurvább, két vagy három óráig nem voltam eszméletemnél.

Ahogy később elmesélték, Tabáni hívta a mentőt, ő is beült mellém, és elkísért. Nincs meg az út, a röntgen sem rémlik, semmi sincs meg az ismerős processzusok közül. Szinte senki sem volt a váróban, csak egy törött lábú nénit kellett kivárnunk. Ja, az is megvan, hogy nézzek Tabáni szemébe, számoljam meg, hányat mutat. Biztos, hogy nem a saját lábamon jöttem be.

Utána elmeséltem az ágyam mellé sorakozó Grófnak, Tabáninak és Líviának, milyen pózban feküdtem, s hogy láttam őket sürögni-forogni magam körül. Olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből, és látnám magamat felülről.

Mondta a sebész, ilyen testen kívüli élménye azoknak van, akiknek oxigénhiányos állapotba kerül az agya. Vagy akik a halálalagútból térnek vissza. Egy biztos, a darabtemető buli elmaradt.

Agyrázkódás, alapból. A bal csuklóm szilánkosan tört el. Megoperáltak, raktak belém vasat. Az ideg is sérült. Elrepedt a sípcsontom, az is a bal? Nem, a jobb. Zúzódások özöne, az arcom igazán ijesztő, nagy, változatlan kék foltok a szemem körül. A múltkor eltörött bordáim sem köszönték meg az újabb becsapódást.

Én vágytam csontig hatoló terápiára? Most aztán van gipszem. Elég tetszetős, fémvázas mankóval fogok bicegni, sőt áramvonalas bokamerevítőt is kaptam. Igazán nyomorultul érezhetném magam, mégis inkább föloldásként élem meg az esést. Ha megváltásnak nem is. Hanem egy jóféle kis halálnak. Amit most Grófról meg az ő művészetéről meg az kompromisszumairól gondolok, az sokkal kétségbeejtőbb a sérüléseimnél.

Ezúttal nem úszom meg némi dorgálással, két napra és két éjszakára bent tartanak megfigyelésre. Napszakonként mérik a lázamat és tesztelnek, mert ha a fájdalmaim nem enyhülnek, akkor begipszelve sem engednek ki.

„Félbeszakították?”, kérdeztem Líviától. Alig tudok beszélni.

„Félbe.”

Fölfogtam, hogy énmiattam lett biztosan utolsó a tegnapi előadás. Hajszálon függött a sorsa, de ezek után képtelenség volna újra játszani.

Félálomban azt hallom a nővértől, hogy Grófot leváltották. Az indok éppen a művészi útkeresés, ami nézőszám csökkenésével járt együtt. Honnan tudja ezt a kedves nővér? Nem árulja el. Gróf ambícióiról kiderült, hogy finanszírozhatatlanok.

Kemecseinek igaza volt a fatális közhelyével, minden változás a halál hírnöke.

Az új színigazgatónő Rácz Anci, a Józsefvárosi Színházban látott Influenza rendezője, nagyon ápolt, nagyon elegáns, ötvenes nő, akiről annyit tudni, hogy folyton fiatal színészek társaságát keresi, mert csak a húszévesek szemében nem szerepelt még le a fárasztó művészetével és a fullasztó ellenőrzéseivel. Egy időben a győri, egy időben pedig a békéscsabai színházat vezette. Itt majd rájön, hogy mindenki mindenható tyúkanyója nem lehet, gondolom, amikor belépek az irodájába.

„Foghíjas nézőtér? A Gróf-érában lehet, hogy volt, de nálam nem lesz többé foghíjas nézőtér – kezdi az igazgatónő. Visszhangosan hallom a hangját, fölerősítve. – Én sohasem akartam igazgató lenni. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy két tucat gyerekem lett. Lassan megtanulom, fiacskám, hogyan váltsak fókuszt a színészet és az igazgatói lét között. Jó neked, te még nem ismered a felelősséggel járó hőséget. Mindenki azt mondaná a helyemben, hogy a haladó értelmiséget kívánja megnyerni, hm, bármit is jelentsen ez. Oké, könnyű azt mondani. De honnan hová halad? Egyáltalán van-e még olyan, hogy haladás?”, morfondírozik.

„Ühüm, ühüm”, dünnyögöm szintén visszhangosan. Nem tehetek róla, nekem ő nem nő, mégis foglalkoztat Anci fiziognómiája, főleg az erőszakos állkapcsa. Isten műve, de a többi nem. Mondják, Anci paktumot kötött a Füst Milán Színház kiemelt állami támogatásáról. Miközben az ő színházában az emberi gyarlóságról, a hatalomnak kiszolgáltatott kisember szenvedéseiről, a jóság iránti múlhatatlan vágyakozásról elmélkednek a fölkért direktorok, a valóság, mint egy szuperszonikus repülő száguld el mellettük, dörmögöm magamban. És Rácz Anci nemhogy elfelejt szót emelni az állami beavatkozás ellen, hanem pontról pontra be is tartja a minisztérium feltételeit. Lakáj Anci!

„Nagy öröm, ha jól tudok bánni a rám bízott potenciállal – közli sugározva. Megáll, hosszan fürkészi az arcomat. – És tudod, mindig fájdalmas, amikor el kell küldenem valakit. Alex, figyelj, ez nem a te rossz bizonyítványod. Jövőre nem tudnék neked szerepet ajánlani. Sulyok egy kiégett ember, többé nem dolgozik velünk – állapítja meg kurtán. – Jönnek a vendégrendezők, akik nem föltétlenül benned gondolkodnak.”

Vagyis a paktum egyik föltétele az volt, hogy nekem is repülnöm kell.

„Nincs rám szükséged? Vagy a rendezőidnek nem jut rólam semmi az eszébe?”

„Mit mondhatnék erre? Hidd el, számomra is pokoli helyzet, amikor egy kollégának nemet kell mondanom.”

„Te most engem kirúgsz.”

Tűnődve a szőkített hajtincseivel babrál, pörgeti őket az ujja körül, az egyiket a másodperc tört részére a szájába is veszi.

„Tudod, ez olyan, mint a szerelem, tele gyönyörrel, fájdalommal, féltékenységgel. Nekem is rossz szakítani. Régóta figyellek, és…”

„És?”

„István is megmondta, hogy gondok vannak veled – jelenti ki. – Csáky nem az a kimondott jellembajnok.”

„Nem vagyok jellembajnok? Ezt mondta rólam, ő? Ha ez igaz, nekem azért most pár fokozattal rosszabb, mint neked.”

WTF, nemrég még csak társulati lény nem voltam, most meg jellemtelen vagyok.

„Elhiszem, de…”

„A Salemit vihetem tovább?”, vágok a szavába.

„A Salemit igen. A Hamletet leveszem.”

„Leveszeeed? És a Haramiák?”

„Azt átveszi helyetted a Brúnó. Most nézel, mi?”

„Micsoda? Ááá. Úúúhhh. Na ne.”

Arra ébredek, hogy a saját levemben úszom.

Rácz Anci kámforrá vált. Szerencse, hogy csak álmodtam őt, biztosan nem tudnánk együtt dolgozni. Ébren is meg kell állapítanom, hogy bár továbbra is Gróf az igazgatóm, nekem most valóban kimarad az évad vége. Hány Hamlet marad el? Itthon három? A kolozsvári amúgy is törölve. Uramisten, micsoda lehetőséget hagyok ki. Istenem, volt elégszer szerencsém. Most is micsoda mázli ez az egyágyas kórterem.

Belép Luca, és csöndben végigmér.

„Kisimultál, olyan békés az arcod, Alex. Jó látni. Mielőtt kórházba kerültél, zavart voltál és kapkodó. Jót tett neked ez a kis csönd.”

„Alig forog a nyelvem.”

„Nyújtsd ki.”

Kinyújtom.

„Jézusom.”

„Mi van?”

„Csupa véraláfutás.”

Előveszi a táskájából a kistükrét, úgy mutatja.

„Úgy látszik, elharaptam esés közben.”

Amikor mozdulok, mintha mindenem belereccsenne.

„Imola járt már nálad?”, kérdezi kemény éllel.