Grendel Lajos
Négy hét az élet
(regényrészlet)
Elszámolás kezdődne? Vagy inkább felszámolás? Vagy leszámolás? Sanyi tett néhány tétova lépést az udvaron, mintha valami dolga lenne a kertben, például lekaszálni a gazt, bele is döglene, tíz percig sem bírná megtartani a kaszát. A kert szélén megtorpant, s az jutott eszébe, hogy az élete is épp ilyen rendetlen volt, mint ez a dzsungel itt, a szeme előtt. Miféle leszámolás kezdődhetne? Amivel leszámolhatna, azzal ő már régen leszámolt. Elszámolni? Kinek és mivel? Ami pedig a felszámolást illeti, hát az már folyamatban van egy ideje. Majdhogynem nevethetnékje támadt, hogy mennyire dologtalanul maradt a világban, mintha minden dolgot elvégzett volna már, holott soha semmi dolgot nem végzett el rendesen, mindent befejezetlenül hagyott, s ha majd meghal, akkor egy befejezetlen élet fog véget érni. Amit keresett, hiába kereste, mert, úgy látszik, sosem tudta egészen pontosan tisztázni magában, hogy mit is keres valójában, talán egy autentikusabb életet, azt meg, úgy látszik, rossz helyen kereste. Meg hát milyen az autentikus élet? Ezen is legföljebb csak nevetni lehet. Nagy szavak. Minél nagyobbak, annál tartalmatlanabbak. És tarthatatlanabbak. Rendet rakni? Most már minek? A múltban nem lehet rendet rakni, mert a múltat nem lehet átrendezni, az nem egy szoba vagy iroda, ahonnan kidobhatja a régi bútorokat, ha nem tetszenek. A jelenben pedig nincs semmi, amit rendbe lehetne rakni. Nincs dolog.
Legyünk hát szerényebbek, gondolta, maradjunk annyiban, hogy számlálás. Így, igekötők nélkül. Az igekötőket elnyelte valami cethal. Hatvanon túl már csak egy igekötő maradt, amellyel a cethal még nem bírt: a vissza. Legyen hát visszaszámlálás, ahhoz nem kell különösebb intellektuális erőfeszítés, az megy magától, az akaratától függetlenül, amíg a cethal azt is el nem nyeli. Visszaszámlálás, de nem úgy, mint a katonáéknál az utolsó három hónapban, hogy minden nap végén lenyírt egy centimétert a százötvenből. Itt most nem tudhatni, hogy hány centiméter az élet. Akkor, ott, a laktanya büdös hálótermében, vagy a buzerplaccon, vagy éppen őrjáratban fagyoskodva, akkor sem volt dolog, az utolsó hetekben már végképp, csak vedelték az olcsó almabort és nyírták a centimétereket, s a türelmetlenségük nőttön nőtt, s minél türelmetlenebbül várták a szabadulásuk napját, annál kínzóbb lassúsággal múlt az idő. De az akkori dologtalanság mégis mennyire más volt, mint ez a mostani! Tele voltak várakozással, mely az utolsó napokban az elviselhetőség végső határáig fokozta a türelmetlenségüket, s annak szólt, hogy ha majd levetik az undok, gyűlölt, zöld egyenruhájukat és egyszer s mindenkorra elhagyják a laktanya kapuját, akkor újra dolguk lesz a világban, az óra, amely a bevonulásuk napján megállt, újra ketyegni kezd, a folyón fölenged a fagy, s ők boldogan hagyják, hogy sodorja őket az árama. Sanyi a szabadság mámorában fürdött, a Katival való szakítás gyötrelmeit a mundérban eltöltött első év végére kiheverte, nem volt senkije, de nem is hiányzott neki egy tartósabb kapcsolat, csak azt nem sejthette, hogy nemcsak Kati után van, hanem Kati előtt is, hogy nemsokára majd újra egymásra találnak, s most már nem lesz menekülés. Kati hangját hallotta, nagy messzeségből:
- Olyan határtalanul boldog vagyok!
Ilyet soha többé nem hallott tőle, s ez az ujjongás akkor sem az ő szánalmas személyének
szólt, hanem egy kinyalt jampecnak, akit Pestről fújt a városukba valami rossz szél rokoni látogatásra és vakációzni. Ez a ficsúr egy szombat esti buli alkalmával akaszkodott Kati nyakába, de az is lehet, hogy fordítva történt a dolog, hogy Kati volt a kezdeményező. Lett aztán belőle amolyan egy nyári szerelem, nem egészen sekélyes, de nem is elég mély. Sanyi pedig verte a fejét a falba, mert ő vitte el Katit a buliba, de már nem ő kísérte haza, későn jött rá, hogy ez a nagyszájú és üresfejű pesti szépfiú a dumájával és a jópofáskodásával öt perc alatt képes elcsavarni pisis vidéki lánykák fejét. Katit a fiú pestisége ejtette rabul, ez ellen pedig Sanyinak nem volt orvossága. Meg volt sértődve. Szellemi fölényben érezte magát a pesti fiúval szemben, Katit pedig, persze csak magában, álnoksággal és jellemtelenséggel vádolta. De nem mamlasz volt, hanem gőgös. Titokban elvárta Katitól, hogy csodálja őt és rajongjon érte, s mindennap kifejezését is adja csodálatának és rajongásának. Közben pedig egészen más nőkről képzelgett. Bujákról, romlottakról, sarki kurvákról. Amikor a pesti fiú és Kati összebújtak, csak a vak nem látta, hogy összebújásukban benne vibrál a testi öröm minden ígérete. Rosszkedve nyara tehát így telt el: semmittevéssel, horgászással, maró féltékenységgel, bezárkózva gőgjének és sértődöttségének elefántcsonttornyába. Ez volt az első szakításuk. A további negyven évben még többször is szakítottak, de a lelke mélyén Kati is tudta, hogy ez még nem a végleges szakítás. Kapcsolatuk első korszakában, ha Sanyi néha szóba hozta, hogy összeházasodhatnának, Kati mindig pánikba esett. Korai még, mondta, és különben sincs meggyőződve róla, hogy illenének egymáshoz. Neki volt igaza.
Amikor Vilma néni meghalt, Sanyi szerette volna, hogy Klementina néhány hónapra hozzájuk költözzön, de Kati nem lelkesedett az ötletért, ott az unokahúga, törődjön vele, mihez kezdenénk egy félig vak asszonnyal, mondta, s volt a nézésében, a hideg, kék tekintetében valami, még a szavainál is kérlelhetetlenebb elutasítás; elég nekünk a saját két gyerekünk, nem kell ide még egy harmadik. És Sanyi tudta, minden további erőlködés hiábavaló, megint meg fog hátrálni. És ekkor történt valami, amit soha nem fog elfelejteni, amit elfelejteni nem lehet, mert annál, amit a beszélgetésüket kihallgató Krisztina akkor mondott, egy arculcsapás sem lehetett volna durvább.
- Klementina öreg és büdös.
S ezt itt, ezen a helyen, ahonnan sok évvel ezelőtt a hűséges és ártalmatlan Klementinát egyik napról a másikra kizsuppolták, úgy hallotta, olyan hangosan és tisztán, mintha csak az imént hangzott volna el, mintha Krisztina később, Klementina temetésén nem bánta volna meg, mintha nem tudná, hogy Krisztina alapjában véve nem rossz lélek, csak hangulatember, szeszélyes kis boszorkány, mint az anyja volt. És se ő, se az anyja nem szerették a titkolódzást.
Márpedig Vilma néniék házában akadt titkolnivaló, talán nem is kevés. De a legfőbb titkot, Klementináét, már régen megfejtette mindenki, az első pillanattól fogva nem volt titok, mégis titokként kellett kezelni, arról nemhogy nem illett, nem volt szabad beszélni Vilma néniék házában, de még otthon is csak suttogva vagy félszavakban, ahogy persze Dani titkáról sem itt, mert az szégyellnivaló volt, noha inkább mégiscsak a természet balesete. Lélekben ezt Sanyi már régen tudomásul vette, csak éppen megemészteni nem bírta, ahogy, Krisztinával ellentétben, Kati sem, csak majd a halálos ágyán. De Klementina balesetét nem lehetett ráfogni a természetre. Ám még így is nagy kérdés, hogy el lehetett volna-e kerülni. Sanyi sokat rágódott ezen, elvégre honnan tudná ezt megítélni, hiszen akkor nem is élt még. Véleménye szerint valószínűleg nem. De nem úgy Vilma néni. Alighanem haláláig furdalta miatta a lelkiismeret, hogy akkor inkább mért nem ő, talán mert Klementina szemrevalóbb volt? Vagy a Jóisten Klementinát eleve áldozatnak teremtette? Nehéz és megválaszolhatatlan kérdések. Vagy a titok mélyén egy még nagyobb, még kimondhatatlanabb titok lappangott, amely már sohasem fog kitudódni, mert Sanyi anyja is, Vilma néni is magával vitte a sírba? Hogy Klementina felkínálta magát? Feláldozta magát értük?
Azon a decemberi napon 1944-ben a szovjet katonák felforgatták az egész házat, bujkáló németeket kerestek, nemcsak a szobákban, a konyhában, a pincében és a padláson, hanem a konyhaszekrényben és a fiókokban is, s hogy egy s másnak a látogatásuk nyomán lába kélt, hát egye fene! Korábban a németek legalább nem fosztogattak és udvariasak voltak, mondta egy alkalommal Sanyi anyja, és Klementinát körbeudvarolták, mert nemcsak értett, hanem szinte folyékonyan beszélt a nyelvükön. Aztán a házkutatást követően az egyik orosz tiszt maradt még egy keveset. A többit el lehet képzelni... Hát nem lehet elképzelni, pedig Sanyi többször is próbálta, még fiatalemberként, csakhogy a történtek elbeszélése ezen a ponton mindig félbeszakadt. Az orosz tisztnek nyilván neve is volt, lehetetlen, hogy az anyja vagy Vilma néni elfelejtették volna, de Vilma néniéknél ez a házkutatás és ami utána következett, sokáig hétpecsétes titoknak számított, Sanyi anyja pedig a tisztet vagy csak „az a ruszki"-ként emlegette, esetleg bővített alakban „az az átkozott ruszki"-ként. Hogy valójában mégis mi történt, azt a történetfoszlányok mozaikdarabjaiból sokáig tartott Sanyinak összerakni, s a „puzzle"-nak még így is hiányzott több mozaikköve, amely már sosem kerül elő. Az valószínű, hogy sem „az a ruszki", sem más ruszkik nem bántották őket. Férfi nem volt a háznál, Vilma néni férje és Sanyi apja valahol Észak-Lengyelországban vagy Kelet-Poroszországban vitte vásárra a bőrét a fronton, Vilma néni apósa pedig a legbeszaribb alak volt, akit Vilma néni ismert. Ott volt a „három nővér" együtt és mégis egyedül, „a többit el lehet képzelni..." Majd nemsokára a három nővér kettőre apadt a házban, ahová egy másik szovjet tisztet szállásoltak be, „az elég rendes volt, némi védelmet nyújtott". „Amikor Klementina négy napra elveszett..." Ezt így kellett mondani, sosem másképp, blaszfémiával ért volna föl egyetlen szót is megváltoztatni a mondatban. „Klementina elveszett." Csak úgy. Mint, mondjuk, egy papucs. Hogy Klementina „elveszése" összefüggött az átkozott ruszki személyével, az a napnál is világosabb volt, de ezt az összefüggést tilos volt firtatni, Sanyi anyja is csak odáig merészkedett, hogy hát azért tudták, hogy nem veszett el egészen, azt is, hogy valószínűleg hol tartózkodik. Ráadásul Sanyi anyja egyszer el is szólta magát. Azt mondta: „Klementina nem ellenkezett." Majd sietve hozzátette, hogy nem is lett volna értelme ellenkeznie, ha ellenkezik, lehet, hogy az az átkozott ruszki mindhármukat helyben agyonlőtte volna. Vagy elhurcolta volna őket. „Klementinának nem volt más választása." Könyörögtek, rimánkodtak a hozzájuk beszállásolt orosznak, hogy tegyen valamit érte.
Sanyi annyit tudott meg, hogy Klementina négy napig volt „elveszve", aztán, hogy az orosz tiszt közbenjárására-e vagy sem, hazajött (küldték? kergették?) a nővéreihez. Hogy aztán mi történt? Arról sem tudott meg sokat, mert arról meg már minek beszélni? Az orosz tiszt harasózott és megpaskolta Klementina arcát. Sosem hívták őket szovjeteknek, mindig következetesen oroszoknak, jóllehet a hozzájuk beszállásolt tiszt valami mongol fajzat volt, Batu kán leszármazottja. De, azt azért el kell ismerni, a szíve a helyén volt, borotválkozás közben valami rettenetesen szomorú dalt énekelt, mindig ugyanazt a dalt, és egy kicsit kiabálva beszélt. Klementina viszont a hazatérte utáni hetekben, hónapokban keveset beszélt, ez volt a legnagyobb és a legijesztőbb változás rajta. Mintha kicsit megbolondult volna, ami nem csoda, azok után, amit az alatt a négy nap alatt átélhetett. Hogy mit, arról sosem beszélt, de el lehet képzelni... Vilma néni és Sanyi anyja nagyon aggódtak miatta. A legkisebb zajra is összerezzent, éjszaka virrasztott és nappal aludt, de akkor sem sokat. „Klementina azelőtt is szelíd volt, mint a galamb. De most még a galamboknál is szelídebb." Sanyi eltűnődött, ugyan melyik állat lehet még a galamboknál is szelídebb? A bárány? Vagy a tyúk? Vagy esetleg meg kellene fordítani a hasonlatot olyképpen, hogy ezentúl a galambokat hasonlítjuk Klementinához. „Olyan szelíd ez a galamb, mint Klementina." Klementina szelídsége állítólag még az orosz tisztet is lefegyverezte. Ezek szerint, gondolta Sanyi, a V-2 helyett Klementinát kellett volna bevetni csodafegyverként, hogy a háború végkimenetele megváltozzék. Másokat viszont frusztrált Klementina szelídsége. Mint, például, Katit. Kati emiatt nem bírt hosszabb ideig Klementina társaságában maradni, kettesben maradni vele pedig végképp nem. Bizonyára azért fenyegetődzött, amikor Sanyi Vilma néni halála után néhány hétre szerette volna Pozsonyba telepíteni Klementinát.
- Akkor én inkább elköltözöm.
Sanyi kénytelen-kelletlen belátta, hogy Katinak a maga módján igaza van. Egy bizonyos határon túl a szelídség is elviselhetetlen tud lenni, mint a durvaság vagy bármilyen más jellemvonás, amely ha eluralkodik az emberen, blokkolja az egyéb tulajdonságok és jellemvonások kibontakozását. Az alatt a négy nap alatt, amikor „el volt veszve", valami sorsdöntő dolog történt Klementinával, ami leblokkolta a fejlődésében. Mintha az idő megállt volna a számára. Az idő járata eltömődött előtte, ez lehet az igazság, gondolta Sanyi; Klementina nem volt infantilis, ahogy Kati szerette beállítani (vagy inkább befeketíteni) előtte a nagynénjét. Sanyi nem tudta, örüljön-e vagy sajnálja, hogy az ő életéből hiányzott a Klementináéhoz hasonló sorsdöntő pillanat. Talán ezért is volt az ő élete egy marék homokhoz hasonlítható, melynek szemcséi szétperegtek az ujjai között. Így vagy úgy, Klementina mégiscsak személyiség volt, s talán ezzel váltotta ki öntudatlanul Kati iránta való ellenszenvét. S talán ez az, ami közös Klementinában és Daniban, annak ellenére, hogy máskülönben világok választják el őket egymástól. Daninak sosem volt Klementina-fóbiája. Dani ugyanolyan következetesen el tudta szigetelni magát a külső befolyásoktól, mint Klementina. S ez, akárhogyan gondolkodjék is Dani felől, megérdemel némi tiszteletet. Bizonyára abban is szerepe volt annak a négy sorsfordító napnak, hogy Klementina igyekezett térben is körülbástyázni magát. Ritkán tette ki a lábát otthonról, legföljebb, amikor templomba ment. Önként, a saját akaratából ítélte magát házi őrizetre, s az sem kétséges, hogy jól érezte magát a száműzetésben, hiszen börtönének a kapui éjjel-nappal nyitva álltak, s ha kedve támadt rá, bármikor kiléphetett rajtuk. De ritkán volt hozzá kedve. Az esküvőjükre sem jött el, amit Kati egyáltalán nem vett zokon. Viszont néhány héttel az esküvő előtt aggódva kérdezte Sanyitól:
- Jó lesz ez neked, fiam?
Nyilván a hatodik érzéke súgott valamit, s az aggasztotta, hogy Kati egyszer már szakított vele.
- Nem egyszer. Többször is.
- Hát ez az...
- De aztán mindig visszajött.
- Igen - bólintott Klementina. - Ez is jelent valamit. Talán valami jót.
Az igazság azonban az, hogy Klementina senkinek sem hiányzott az esküvőn, még neki, Sanyinak sem. Senki nem emlegette, még Vilma néni sem, senki nem kérdezősködött felőle, ami nem jelentette azt, hogy nem létezővé nyilvánították, hanem inkább azt, hogy az ő létezési terét behatárolta az a ház, udvar, kert és szoba, amelyet betöltött a jelenlétével. Ezen a létezési körön kívül Klementina csakugyan nem létezett. Más kérdés, hogy Klementina amúgy sem érezte volna jól magát az esküvőn a sok hangoskodó és handabandázó idegen között. Ez nem az ő világa volt. Arról nem is beszélve, hogy a lagzi nem tartozott Sanyi életének fényes eseményei közé. Kati még éjfél előtt ráunt a kapatos vendégseregre, és köszönés nélkül távozott. Sanyi először azt hitte, csak a toalettre ment ki, de aztán, ahogy múltak a percek, majd a tízpercek, egyre kínosabbá vált a dolog. Pedig hát nem lett volna ebben semmi rendkívüli. Az ifjú pár egyik fele már türelmetlenül várja a nászéjszaka kezdetét. Kati távozását lehetett volna így is magyarázni. Az ifjú pár másik felének most az a dolga, hogy teljesítse kötelességét, menjen már a francba, és ne szerencsétlenkedjen itt!
Kati aludt. Vagy úgy tett, mintha aludna. Volt már elég nászéjszakájuk ahhoz, hogy ezt a hivatalosat átaludja. Sanyi nem gyújtott villanyt. Az egyik ablakból bevilágított azzal az ostoba, bumfordi, szellemi-fogyatékos képével a hold, hogy a rosseb essen bele az ilyen kibaszott nászéjszakába! Bezzeg, ha most elvinné Velencébe! Bár meglehet, akkor meg amiatt nyavalyogna, hogy sok ott a víz... Sanyi lábujjhegyen az ablakhoz somfordált. Az utca másik, jobban kivilágított feléről a temetkezési vállalat cégtáblája nézett vissza rá. Még ez is... Visszalépett az ablaktól, és megbotlott a bőröndben, amelyben Kati a váltóruháját hozta. Nekicsapódott a szekrénynek, amely nagyot nyekkent. A dörejre Kati is fölébredt, és meggyújtotta az asztali lámpát. „A szívbajt hozod rám." Sanyi lekurvázta a koffert. Kati megkérdezte, hány óra van. Fél kettő volt. „A francba! Még csak?" Alighanem ez volt a nászéjszakájuk csúcspontja. A telihold hiába kukkolt még vagy tíz percen át. Sanyi a nászéjszaka kötelességének a fürdőszobában tett eleget egyedül, miközben Kati megint úgy tett, mintha az igazak álmát aludná.
Másnap Kati virgonc volt, kipihent és jókedvű, és délben azzal a képtelen ötlettel hozakodott elő, hogy még a legközelebbi napokban fel kell kerekedniük meglátogatni Klementinát, mert bizonyára szomorkodik, hogy nem lehetett jelen az esküvőjükön, „elvégre téged szinte a fiaként szeret". Sanyi nem esett mindjárt ámulatba, hanem azon törte a fejét, vajon miféle hátsó gondolat erjedhet Kati fejében, de Kati viselkedésén most nem látszott hamisság. Nem volt kibúvó. Klementina örülni fog, ez nem lehetett kétséges. „Ez így van rendjén - erősködött Kati -, pedig tudom, hogy Klementina engem nem kedvel." Sanyinak azt kellett volna felelnie, hogy dehogynem, dehogynem, de nem volt kedve alakoskodni. Annyit jegyzett meg csupán, hogy Klementina senkire sem tud haragudni. „Nem mondtam, hogy haragszik rám. Azt mondtam, hogy nem kedvel." Hát ezt nehéz lett volna cáfolni.
És Klementina tényleg örült, felsikkantott, amikor meglátta őket az előszobában. Csatakosak voltak, mert úgy zuhogott az eső, hogy csurom vizesek lettek még az esernyő alatt is, mire az állomásról, ami pedig nem volt messze, ideértek. Klementina örült, ellentétben Vilma nénivel, aki szúrós tekintettel, nem kevés gyanakvással fogadta az ő előre be nem jelentett látogatásukat. Éppen ebéd után voltak, és Kati segített Klementinának a mosogatásban, de Vilma nénit ezzel sem derítette jobb kedvre. Sanyi megnyugtatta őket, hogy nem maradnak sokáig, csak Kati látni akarta Klementinát, mert hiányzott neki az esküvői vendégek közül, noha Vilma néni bizonyára részletesen elmesélt mindent. De kiderült, hogy Vilma néni fukarul bánt az esküvő és a lagzi eseményeinek elmesélésével, Klementina faggatódzására csak kelletlenül és címszavakban válaszolt, s amit mondott, azt is harapófogóval kellett kihúzni belőle. Katira rá sem lehetett ismerni. Ragyogott az arca, a szeme, hiába, a színészkedés a vérében volt, Sanyi nem is értette, hogy lehet, hogy annak idején nem marasztalták a színházban? De most nem bánta, hogy megjátssza magát, ha egyszer örömöt szerez vele Klementinának. „Miklós bácsi, az a vén disznó..." - mondta Kati és nevetett. Minél öregebb, annál gyerekesebben viselkedik. Miklós bácsi Kati nagybátyja volt, valaha pincér, aki most nem átallotta a felesége jelenlétében megfogdosni a fiatal hölgyek fenekét, és Kati bevallotta, hogy „hát képzeld, Klementina, még az enyémet is, amikor Sanyi nem nézett oda." És persze Kati bátyja is megéri a pénzét, már a levesnél kótyagos volt, hát még később! Estére úgy berúgott, hogy ki kellett venni neki egy szobát, és le kellett fektetni. És ezek azt hiszik magukról, hogy városi emberek! Eljönnek Pozsonyba, és úgy viselkednek, hogy egy tanulatlan parasztember is illedelmesebben, ha intelligens. Az ember csak szégyenkezik a szállodai személyzet előtt, azoknak most biztosan megvan a véleményük, jobb nem is gondolni rá. Klementina meg rábólintott, hát igen, ebben a nagy kommunizmusban elkanászosodnak még a rendesebb emberek is. Azzal kezdődik, hogy egyre ritkábban mennek templomba, mígnem egy napon végleg elmaradnak. Ha nem Klementina sopánkodik ekképp, akkor azt Kati és ő akár célzásnak is tekinthették volna, de Klementinának meg sem fordult a fejében, hogy ők sem nagy templomjárók.
Így teázgattak és csevegtek a legnagyobb egyetértésben és békességben, mint valami régi angol filmben, s odakint az eső is angolosan zuhogott, és az ablaktáblákat angol szél rázta. A tea mellett Vilma néni is fölengedett, már csak néha rebbent meg a szeme, ha Kati valami zaftosabb, békés teázáshoz nem illő szót vett a szájára. Sanyi most már nem bánta, hogy eljöttek. Csak akkor komorodott el, amikor valami balszerencse folytán a nászéjszakájukra kanyarodott a beszélgetés, s oldalról látta, hogy Vilma néni is helyteleníti ezt a nem ide való fordulatot. Kati pedig olyan nászéjszakát varázsolt a két, élettől meglehetősen megedzett idős hölgy elé, hogy valósággal megbabonázta vele őket. Eszerint Kati és ő úgy fürödtek a boldogságban, akárha termálvízben lubickolnának. A mese végén azonban hanyagul, mintegy mellékesen odavetette:
- De te ezt nem értheted, Klementina.
Ebben a minutumban minden megvilágosodott Sanyi előtt. Hát ezért kellett ilyen sürgősen
idejönni! Hogy ezt a nyomorult, gonosz, fullánkos mondatot Klementina arcába vághassa! Látta, hogy Vilma néni arca is elsötétedik. De Klementina vagy nem értette a célzást, vagy úgy tett, mintha nem értené.
- Az a fontos, hogy boldogok vagytok - mondta, s e pillanatban a végtelen együgyűsége a legnagyobb bölcsességnek tűnt. Kati is annyit tudott csak hamarjában kinyögni, hogy:
- Igen. Boldogok vagyunk.
Megjelent a Bárka 2010/-1-es számában
