(Czimbal Gyula felvétele) 

 

Nagy Koppány Zsolt

 

A masszázsszék[1]

 

Kiráj Ezsvánnak ajánlom, Méjn államba, Amerikibe

 

Na és azt hallották-e, mikor a székely vett egy masszázsszéket? Nem, ugye? Nem is hallhatták, mert ilyen vicc nincs. Mint ahogy ez a novella sem lesz túl vicces, és székely sem, de kicsit azért talán mégis.

Egyszóval úgy volt a dolog, hogy a székely vett egy masszázsszéket. Már a székely sem a régi, eszi a fene, nagy franc ő is, igyekszik, mint a többi nemzetek, vagy mi is ez a székelység. Nációk. Népcsoportok. Akármi. Vett tehát egy masszázsszéket (na ez így nem fog menni, kérem, így masszázsszék meg úgy masszázsszék, Isten, sőt Csaba királyfi lássa lelkem, hogy én le nem írom még egyszer, masszázsszék, tessék, leírtam, hát így higgyenek nekem továbbra is, legyen akkor… mondjuk… Artúr… ez olyan egészen nyomasztó név), vett tehát egy Artúrt, mert úgy érezte, megérdemli ő is a kényeztetést.

Erősen drága volt Artúr, mikor a székely kinézte az interneten, de úgy látszott, megéri, mindent is gyógyít, ezt mondták róla szerényen azok, akik árulták, s hiába legendásan és közmondásosan agyafúrt a székely, ezt a trükköt különösebb fulladozás nélkül tövig benyelte, s azonmód meg is rendelte a masinát. Egy ilyen hamiskás-sötétszürkén csillogó Artúrt nézett ki, s örömmel állapította meg, midőn kiszállították, hogy pontfix olyan a valóságban, mint a képen volt.

A kiszállítós ember is megér egy misét, márminthogy említést. Nagydarab volt, s igen erős, két karjába nyalábolta a masszázsszéket, grrrr, Artúrt, s így vitte fel az emeletre – mert ennek a székelynek már volt emeletje is, úgy húzta rá a földszintre, mint akármelyik másik náció vagy mi, s éppúgy volt a jómódnak is a jele.

– Hova tegyem? – kérdezte az erős ember, kicsit lihegve, s nehezen, alig is látszott ki a szék mögül, amelyik úgy szorította, mintha meg akarná ölni, vagy legalábbis nyuvasztani.

– Hova, hova?! – méltatlankodott a székely, me’ szokása –, hiszehásze az első házba!

Úgyhogy oda tette be az ember; ezen a székely portán ugyan az első ház (gyengébbek s pannonok kedvéért: ez a tiszta szoba) eléggé eldugott helyen van, s ennek lesz még jelentősége. A székely nagy vonakodva leszámolta az árát, próbált még egy kicsit alkudni, de végül adott egy bárányt a pasasnak, én nem tudom, mi lett a székelyek legendás biznisztehetségével, de ejsze odalett végleg. Azzal felmentek az asszonnyal, s kezdték nézni.

Meg kell mondjam, hogy Artúr elég gonoszul csillogott. Olyan baljóslatúan. Persze, ez a székely nem használt ilyen szavakat, csak érezte, hogy valami nincs rendben, s annyit tudott kigondolni, hogy… mocsokul csillog az a kurva szék.

– Hallod-e, Rózsika – fordult előzékenyen az asszonyhoz –, hallám menjél, s próbáld ki, milyen.

Rózsikának nemigen volt kedve, mert szerinte is eléggé… csemerül csillogott Artúr, de ő még afféle hagyományos fehérnép volt, s arra gondolt, Mózsi (nincs jelentősége, csak a némber gondol így rá, nekünk továbbra is a székely marad) csak jól tudja, mit kell csinálni. (Hova lettek az ilyen fehérnépek, az Isten szerelmére, de komolyan…) Úgyhogy szépen belefeküdt a székbe, megnyomogatta a gombokat, s még a Spotify-listáját is bétette, ami ugyan tiszta Zámbó Jimmyből állt, de akkor is: szólt szépen s rendesen. Aztán elkezdett erősen jólesően nyöggödözni. A székely várt egy cseppet, s már éppeg akarta mondani, hogy szálljon ki Rózsika, mert az soha nem jó, ha a fehérnépek valamit túlságosan élveznek (ősi szabály!), mikor Rózsika elkezdett rikoltozni.

– Hallod-e, Mózsi – így Rózsika –, ez a mocsok izé erősen szoríccsa a lábomot s a karomot is!

– Há’ nyomjál meg valamit, lelkem – mondta a székely, és bátran hátrébb lépett kettőt.

– De nem tudok nyomni semmit, te marha, me’ szoriccsa a kezemet, gyere, nyomjál meg valamit te! – kiabálta Rózsika, s már rendesen meg volt ijedve.

– Nyomd meg a zorroddal – mondta a székely, de azt már csak gondolatban tette hozzá daliás-délceg-peckes férfigőggel, hogy úgyis beleütöd örökkétig mindenbe.

– Gyere, nyommeg na – mondta Rózsika egyszerre csábítóan, nyűgösen és szépen kérve, bámulatos, mit ki nem tudnak fejezni hanggal ezek az asszonyok, persze, csak ha olyan kedvük van. – Nyommeg na, s csinálok neked szalonnás rátottát!

Na, csak ennyi kellett Mózsinak, mert biza a prosztatamasszázs mellett a szalonnás rántotta volt a másik gyengéje; már tepert is oda a kicsi képernyőhöz (amit ők úgy mondtak, hogy ekrán), s megnyomott rajta mindenfélét.

Így aztán Artúr nagy nehezen elengedte a fehérnépet, de higgyék el nekem istenemre, hogy szegény szerencsétlennek a horgasina még egy hét múlva is tiszta kék volt. Kente is a székely csihánteával eleget, szegény, mer’ úgy csípte a kezét…!

– Az eccer biztos, hogy én többet belé nem üllök! – mondta elszántan Rózsika, s a székelynek menten össze is tört egy újabb álma, bár Trianon után már nem sok maradt neki.

Ő se nagyon ült bele, sőt hogy pontosak legyünk, egyszer sem, de esténként a kalendárium kiolvasása után végigböngészte az oláhul írt használati utasítást is, hátha megtalálja, hogy kell úgy használni, hogy ne szorítsa meg az emberben a lelket. Mert hát használni kell, a sok pénz ki lett baszva, s a gép nem dolgozik, ilyet a faluban még nem láttak!

Nezte, nezte a sok furcsa farkincás és köcsulás betűt, de csak nem értett semmit, mert nem tudott oláhul, annyi viszont világossá vált, hogy erősen sokfélét lehet nyomkodni rajta. Voltak kicsi ábrák is kicsi pigmeusokkal, azok már valamivel többet segítettek, csak azon csodálkozott a székely, hogy miért nem románokkal van ábrázolva a dolog, mert ejsze bezzeg azok is csak akkor bátrak, mikor országot kell rabolni, de mikor bé kéne ülni Artúrba, rögtön megviszket a szőrös talpuk, hogy a nyavalya törné ki az összeset.

Telt-múlt az idő, Artúr pedig gonoszul csillogott az első házban, úgyhogy Rózsika szépen leterítette horgolt csipkével s szép, székely varrottas díszpárnával, mer’ azokon aludni úgysem lehetett a sok kacskaringós virágminta miatt. A székely is réarakta a salapétáját, mikor béjött az istállóból, ami nem volt könnyű feladat, mert ugye az első ház az emeleten volt, s a ganés csizmával mind fel kellett menni a lépcsőn s végig az egész házon, de a székely büszke fajta, s ha egyszer valamit elszán, az úgy is lesz, még ha kicsi ganényerekek potyognak is a csizmájából a szép tiszta (szőtt) szőnyegre!

Mégis, a székelyt csak idegesítette, hogy a sok pénzt kiadta érte, s aránytalanul sok pénz volt az, hogy csak salapétát tartson rajta az ember, ezért egyszer úgy gondolta aztán, hogy ő bizony megmasszíroztatja a hátát. Volt ugyanis egy mocsok csigolyacsúszása, de erről nem beszélt senkinek, mert azt hitték volna, hogy buzi, ilyen betegséggel. (A székelyeknek csak rendes betegségeik vannak, nem ilyen taknyok.)

Megvárta, míg Rózsika elmenyen otthonról a szomszédba, s akkor ügyesen bédugta a prizába a kábelt, me ki vót húzva, nehogy rázzon, s beléfeküdt. Nem is volt rossz, lehetett deréknál melegíteni, s még ózont is bocsátott ki, persze csak ilyen gyári, városi ózont, nem olyan havasit, amihez a székely szokva van. Büdös volt, na, némi nyomkodás után a székely ki is kapcsolta, igaz, azzal a derékmelegítő funkció is kikapcsolt, na de egy igazi sziklaszirten fenyőként álló székelynek nincs szüksége derékmelegítésre, a kutya faszába máreccer.

Tovább nyomingálta a gombokat ez az ember, s egyszer csak elkezdett igen jó lenni, főleg ott deréktájban, s amikor Artúr jól szét is húzkodta a csigolyáit ennek a székelynek, hát az olyan jó volt, hogy egyből arra gondolt, ez biza megérte az árát, s ejsze kéne venni még egyet, lássák, hogy fussa rá. Igen ám, de ahogy ott nagyba’ nyögődözött, hát beindult egyszer csak a láb- és karmasszázs funkció is, s biza akkorát szorított ezen a szegény székelyen, hogy a vér mind megdermedt benne (főleg a megnyomott helyeken).

– Űhejj – kiáltotta jettibe’ a székely –, hát mingyárt megöl ez a gép! Ne báncsd a székelyt, hallod-e! – üvöltötte kicsit később a szokásos formulát, mer’ ez a lónál is szokott működni, igaz, főleg a hangerő miatt.

De Artúr biza életre kelt.

S nem elég az hozzá, hanem kezdte még jobban szorítani ezt a székelyt. Porlott is a pasas, mint a szikla. A fejét pedig nem csak az ár borította el, hanem Artúr is megfogta s kezdte szorítani aztot is, de úgy, hogy érezte (mármint a székely), hogy menten széjjelmegy, vagyis hát összefelé, ha ugyebár kívülről van szorítva (mármint a feje).

„Jobb lett volna mégiscsak mángorlót venni, az székelyesebb”, gondolta még utolsó gondolatai egyikével a székely, s azzal kezdett meghalni, de közben azért rikótozott rendesen.

Szerencsére, mert Rózsika meghallotta, ugyanis csak ide ment a szomszédba, egy kicsi lisztért s tereferére, mert volt nekik is lisztjük, de azt nem szívesen használta, ha kérhetett a szomszédból, plusz ugye a terefere. Éppen elcsendesedtek az asszonyok, mert – bár ritkán esik meg ilyesmi este a székelyeknél – elfogyott a téma. Így volt, hogy Rózsika meghallotta a székelyt, ahogy üvölt, s ropognak a csontjai.

– Menny, segíccs annak a szegény embernek! – nógatta a szomszédasszony, s abban reménykedett, hogy Rózsika a nagy futásban hátha ottfelejti a lisztet.

– Én annak a széknek a közelibe se menyek! – zokogta Rózsika, s há’ vót ebben valami.

– Akkó’ szójjunk a policnak!

Na ez jó ötletnek teccett. A falusi rendőr, bár Bukarestben végezte a rendőrakadémiát, románul nem tudott, s onnan való volt maga is, a faluból, persze az Alszegről, honnan máshonnan. Át is futtak a fehérnépek a policiára, s hítták Janit, mert csak így hívták, Jani, románoknak persze Ion.

Jani bécsattintotta a román policájos kincstári bicskáját (ami aztán többet nem is nyílt ki, ilyenek ezek a kincstári dolgok, még hogy „oláh kincstár”, no hiszen, de ez már egy másik történet), mert előtte éppen hagymát vágott a szalonnához, vette a szolgálati fegyverét, s már el is vótak indulva.

Ahogy felértek az első házhoz, vérfagyasztó látvány tárult a szemük elé: a székely úgy meg vót szorítva, mint a történelem során oly sokszor, s pont úgy meg is vót szeppenve. A mángorl… izé, Artúr meg csak szorította a lába szárát s a karját, s a fejit is, de erősen. De szerencsére Jani nem véletlenül volt hős rendőr (akkor tették oda, mikor az előzőt agyonverték a forradalomban) érdemrenddel kitüntetve, mert egyből jól megnézte magának a gonosz Artúrt, s bár látta, hogy az ablakon beömlő lófasz s esti fényben különösen nyugtalanítóan, gonoszul csillog, elkezdett feléje menni bátran, azt színlelve, hogy le akarja teríteni.

A hülye szék meg – mint mondtuk – oláh volt, s el is hitte, így nem vette észre, hogy a hős polic éppen csak a prizáig (konnektor, a pannonok kedvéért) egyensúlyozott el, s aztán úgy, ahogy volt, kirántotta a dugaszt a csatlakozóaljzatból, amitől Artúr, mit szépítsük, ezt amúgy se lehet szebben mondani, különben is férfiemberek vagyunk, legyünk tehát egymás iránt együttérzéssel s tisztelettel: leállt.

Volt nagy megkönnyebbülés, igaz, a székelyt úgy kellett pikámerrel kiszedni a szorításból, na de egy székelynek ennyi fájdalom meg se kottyan; nagy hamar elvitték a kórházba, hogy az összetört végtagjait s a fejét begipszeljék (szégyellte magát erősen, s elhatározta, hogy mindenkinek azt hazudja majd, beléesett a csihánba), s Rózsika átment a szomszédba aludni, mert azt mondta, hogy ő eccer biztos, hogy egy házban nem marad ezzel a mocsok székkel.

Itt vége is lehetne a történetnek, ha történetesen nem jön fel a Hold, s nem lesünk be a székely porta első házába. De belesünk, és nem jól esik, amit látunk: a holdfény gonoszul megcsillan Artúr politúrján, s ezt a gonosz csillogást nem tudja elrejteni a szépen horgolt csipketerítő sem. És hallga, és nézda… most egy kicsit megrázkódik az átkozott masina… mi gyorsan a csatlakozóra pillantunk, de bizony az ki van húzva, mint Erdély magyar évszázadai a román történelemkönyvekből… szóval megrázkódik az átkozott masina, és elindul a lépcső felé, ahol dermesztő nyikorgások közepette aláereszkedik. (Holnap legyen a ti vendégetek.)