Kovács Dominik – Kovács Viktor

 

Lesz majd minden[1]

 

8.

Elég lesz már

(részlet)

 

A Nusi egyre nagyobb hírre tett szert az iskolában. A harmadik elemi végén a szokásos kitűnő bizonyítvány mellett egy járási tanfelügyelő írásos dicséretét is hazahozta. Beszélték, hogy a tanítók a feleleteit követően meg se bírnak szólalni, annyit kérdeznek csak, hányast adjunk, te leány? Persze bőven voltak azért, akik kétségbe vonták a Balogh Anna képességeit, és sokkal inkább a szülői bőkezűség eredményének tudták be az elismertségét. Tagadhatatlan, hogy a Martos tanító felesége több kacsát hordott ki a heti piacra, mint egynémely polgárné, s ezeknek a kacsáknak a java a Baloghék udvarából származott. Miután a Kellerschmied-kölcsönt az utolsó fillérig visszafizették, könnyebben ment az adománytevés. Az iskola falainak rendbetételéhez például a Simon öt napszámost és tizenkét zsák meszet küldetett.

Bár tavasszal meg nyáron, mikor a munka jobban dirigált, szó sem lehetett ilyesmiről, a Zsófi nemigen bánta, ha a lánya egy-egy téli délutánon pajtásokat hív át magukhoz. Lekváros kenyeret kent nekik, cukros teát főzött. Egyedül a Nusi szájassága mérgesítette: valahányszor elsétált a kisszoba mellett, ahol a Klein Berta meg a Póka kocsmáros lánya, az Erzsi vendégeskedni szokott, mindig a saját kölkét hallotta beszélni, ráadásul csupa falubeli pletykáról, amit nyilvánvalóan a szüleitől meg az öreganyjától hallhatott. A történetnek két siska lett a vége, mihelyst a cimborák elköszöntek, meg a hosszú bőgés, meg a hosszú anyai magyarázás, miszerint egy ekkora gazdaleánynak, aki ráadásul osztályelső, sehogy se illik locsogni. A többi kölök felől nézve akarnokságnak tűnik a hosszú beszéd, s azonfelül veszedelmes is. Amit ők itthon kitárgyalnak, az itthonra való, nem kell tudnia róla a világnak. Ez és az ehhez hasonló esetek megtették a hatásukat, a Nusi visszafogottabb lett, noha a változása a társai szemében jobbára beképzeltségnek látszott. Ha a két tanóra közti szünetben összegyűltek az udvaron, szinte sose ragadta magához a szót. Hallgatta a többieket, és közben mosolygott, de olyan zavartan, hogy senki sem tudta eldönteni, kedvességből mosolyog-e, vagy gúnyolódásból.

Ami azt illeti, a Berta meg az Erzsi valóban nem bánták ezt a befelé fordulást. Így, hogy ők is szóhoz jutottak mellette, sokkal szívesebben társalogtak a barátnőjükkel, mint korábban. Leginkább a Pókáék házában szerettek időzni. A kocsmáros meg a felesége éppen olyan parasztforma népek voltak, akár a Nusi szülei, de a házuk berendezése sokkal újabb divatot követett, mint amazoké. A lakatlan első szobát zöld szobának hívták, mivel a dunyhákon meg a hosszú szekrényen kívül zöld bélésű karosszékek is álltak benne rekamiéval. A kredenc mögött sok egyforma bőrkötésű könyv sorakozott, mégsem ez számított az igazi különlegességnek, hanem a zongora a sarokban, amin az Erzsi ráadásul tökéletesen tudott játszani. Ha a barátnői eljöttek hozzá, sorra muzsikálta a nótákat, csipkés a szőlő levele, azok meg énekeltek hozzá, zengtek tőle a falak. Az öregeket a legkevésbé sem zavarta a zsivaj, a kocsmárosné időnként benézett hozzájuk a kezében egy tál almás lepénnyel.

– Egy kis rágnivaló a Póka-dalárdának – mondta, és magukra is hagyta őket. Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a Nusi beleszeretett ebbe a vidám világba. Hamarosan előhozakodott vele az anyjánál, hogy szívesen zongorázna, hiszen náluk is van hely az első szobában.

– Zongorázok én neked mindjárt – felelte a Zsófi. Azt hitte, lezárták a kérdést, a leány azonban nem nyugodott, újra és újra rágni kezdte a gazdáné fülét, amíg az fel nem pofozta rendesen. Hogy gondolhat ilyesmire? Az ősszel az öccse is iskolás lesz, felszerelés kell neki, toll, könyv, tábla meg füzet, nem győzik a külön hóbortokat.

– Kegyetlen vagy ezzel a leánnyal – rázta a fejét a Péter Zsófi, miután a Nusi sírva kiment a konyhából.

– Mit csináltam volna? Hallgatok a bolondságára?

– Akkor se jó így.

– Maga, anyám, simogatva nevelt minket, ugye? – vágott vissza a Baloghné, az öregasszony meg elharapta, amit mondani akart. A Nusi kívánsága hamarosan a Simon fülébe is eljutott, és ahogy tőle mostanában számítható volt, rögtön lelkesedett. Ha ezen múlik, hogy a leányát ne nézzék ki a kisasszonyok közül, hogy ellenezhetnék a kérést? Nem mintha a gazdának különösebb fogalma lett volna az efféle úri dolgokról. A muzsikát a citera meg a cigányok hegedűje fokáig ismerte, zongorát soha életében nem látott, azt se tudta, hol szokás vásárolni. Most sem röstellte viszont a tudakozódást. A következő hitelszövetkezeti ülésen gondosan ügyelt rá, hogy a Klein mellett foglaljon helyet.

– Hát te, Balogh? – kérdezte a szatócs.

– Odavagyok.

– Orbáncos a malac?

– Makrancos a lányom.

– Melyikünké nem az?

– Most éppen zongorát akar…

A Klein nyelt egyet.

– Akarjon csak egy darabig.

– A tiedé nem akar?

– Mit tudom én? Az anyja ügye.

– A tiedé is akar biztosan. Együtt látták a Pókáéknál – és a gazda kibökte: – Vegyünk egyet felesben.

Jött hozzá mindjárt a terv is: fél évig náluk áll majd az új szerzemény, fél évig pedig a Kleinéknél, elvégre csak néhány utcára vannak egymástól. A két leány meg hadd örüljön, hogy nincsenek lemaradásban a Póka Erzsitől. A Simon addig-addig győzködte a boltost, hogy az ülés végére az is a legnagyobb elszánással hajtogatta a dolgot, s mint tájékozott ember intézni is kezdte az eljárást. Két-három hónapba is beletelt, mire az egyik fehérkömlődi kereskedésnél olyanra találtak, amelyik mindegyiküknek tetszett. A cseh fenyőből készült, fehérre mázolt hangszerhez, ami egy végrehajtást szenvedett gróftól került az üzletbe, a két vásárló eleinte nem is igen mert hozzányúlni, félve dirigálták a napszámosokat, hogy rakják a szekérre. Le se lehet írni azt az ámulatot, ami a Nusi meg a Berta arcán ült, mikor az ajándékot meglátták. Nyomban mindketten elé telepedtek, nézegették, próbáltak klimpírozni rajta.

A lelkesedés hosszú napokig tartott, s ki tudja, talán még ma is tartana, ha a gyerekek meg nem tudják, hogy a zongora mellé szükségeltetik a tanítómester, s ez a tanítómester ki más is lehetne − a Tántika. A csaknem két méter magas, sovány vénlánynak valójában Radán Judit Magdolna volt a becsületes neve, ezt azonban az égetthalmiak nem is tudták róla, noha ott született köztük, már gyerekként elnevezték Tántikának. Egyesek szerint azért, mert tízéves kora körül almabort ivott a vásárban, s a nyári hőségben megtántorodott tőle, szédelegve mászott fel a szekérre. Valószínű viszont, hogy inkább a pipiskedő, németes szavajárása miatt hívták így, ami a falubeliek szemében fölösleges módizálásnak látszott. A hajadon szülei parasztok voltak, egy cseppnyi sváb vér sem folyt az ereiben. Az apjára, az öreg Radán Imrére mindenki emlékezett, ahogyan mezítláb, rongyos kötényben ül a düledező viskója előtt, holott a vagyona felől akár egy külön kastélyt építtethetett volna, a telekkönyvben legalábbis kétszáz holdat jegyeztek a nevére. Az anyja egyszer evett egy nap, malacetetés közben jóllakott néhány szem főtt krumplival. Mire a teszekedés akkor? Lehet csodálkozni rajta, hogy az emberek megmosolyogták a Tántikát, amiért fehérkesztyűt húz, s a gyülekezeti szeretetvendégségek alkalmával eltartott kisujjal szürcsöli a kávét? Egy tudást mégis tiszteltek benne: kiválóan orgonált a templomban, kézzel-lábbal, szenvedéllyel, győzte csapkodni a billentyűket.

A Klein szatócs meg a Balogh Simon abban állapodtak meg vele, hogy hetente jár majd hozzájuk leckét adni. Amint a Tántika megérkezett, csak a két lány maradhatott bent, a család többi tagjának ki kellett mennie a nyári konyhába, hogy a Judit Magdolna kisasszony őméltósága szabadon uralkodhasson. Eleinte próbált kedves lenni a lányokhoz, mindent és mindenkit becézett, az asztalt asztalkának mondta, az ajtót ajtócskának, a kertet kertecskének. A retiküljében mindig tartott négy darab kockacukrot, egyet a Nusi, egyet a Berta, kettőt pedig a maga számára. Az órák rendre azzal indultak, hogy a cukrokat elszopogatták, s a Tántika gondosan ügyelt rá, hogy csak akkor vegye a szájába az édességet, ha amazok végeztek vele, hadd pislogjanak rá sóvárogva. Ilyenkor úgy érezte, egy titkos versenyen arat győzelmet, a bátorsága szárba szökött, s kezdődhetett a lecke, ájn, cváj, dráj, ájn, cváj, dráj. A Tántika rögvest az első alkalmat követően kijelentette a Baloghéknak, hogy a lányuk igen messziről indul a művészet felé. A Nusi ujjai (ó, ne vegye piszkálódásnak a drága apácska-anyácska) egyelőre butácska parasztujjak, időbe telik, míg a finomságot, az érzést bele tudják nevelni, ha egyáltalán. A Simon meg a Zsófi, ahogyan azt a korabeli szokás tartotta, némán hallgatták a kisasszony szavait.

– Maga csak tanítsa, néném – szegte fel később a fejét a férfi. – Mi meg fizetjük. 

Ahogyan ebből számítani lehetett rá, az egész télen áthúzódó tanfolyamnak nem az elégedettség vetett véget, hanem a kudarc. A Tántika fölöslegesnek tartotta a könnyű gyakorlatokat, mondván, azokon sose tanul meg az ember játszani. Oda kell ülni a billentyűzethez, s az isten kegyelméből kapott türelmünkkel kikeresni rajta a hangokat, melyik következik, hogy áll össze a nóta. Ha fél nap, hát fél nap, nem a végtelenség. Ezen kívül semmit se okított-magyarázott, kért helyette, mintha prímás húzná neki a nagyvendéglőben. 

– Azt, hogy Magas jegenyefán sárgarigó fészek…

De ki se mondta rendesen, máris a zsebkendőjéért nyúlt, törölgetni kezdte a szeméből kibújó könnyeket. Az egyik régi udvarlója ennek a nótának a strófáit írta az emlékkönyvébe kipírosított betűkkel.

– Azt, hogy Ha kimegyek a temető mély árkába…

Mert ez meg az anyja nótája volt.

– Azt, hogy Sötét erdő sűrűjéből…

Ez meg az apjáé, és így sorban. A Tántikának anyáról tíz nagybátyja, apáról tíz nagynénje volt, s ezeknek fejenként legalább tíz nótája. A Nusi meg a Berta egyszerre ültek a klaviatúra fölé, és a négy szerencsétlen kéz hasztalan kutatott a hangok után, egyetlenegy nóta se állt össze belőle, csak az éktelen, pokolinak tetsző ricsaj, aminek rendszerint a kisasszony süvöltözése vetett véget.

– Hagyjátok abba, ördög muzsikusai! – és hosszan, kíméletlenül leteremtette őket. Nem tudni, ki unt rá előbb a leckére: a csalódott lányok-e, a csalódott Tántika, avagy a csalódott szülék, akiknek eddigre szintén istenesen elegük lett a fülsértő zajból. Mindenesetre a Zsófi a tavasz közeledtével odaállt a Radán Judit Magdolna kisasszony elé, s alázatos hangon megkérte, az órákat lehetőleg a következő novemberben folytassák majd. Jelenleg annyi sok dolog akad a földeken, hogy a leányuk semmiképp sem győzné hétről hétre a leckét. Ám a következő november, a második, a harmadik is zeneóra nélkül telt, a negyediken a Tántika örökre megpihent. Utóbb a hajdan nagy gonddal készíttetett hangszerről is elfeledkeztek a tulajdonosai, amit sokáig a Kleinék szűk szatócsüzletében tartottak, hátha valakinek megtetszene. De még a kastélyos bérlőknek se kellett, így a hátsó fészerbe került. A boltosnak azonban hamarosan ott is útban lett, ezért megkérte a Simont, hogy vállalja át. Akkor amaz a napszámosokkal szekérre rakatta, majd beállíttatta a nyári konyhájuk sarkába. A Zsófit egyáltalán nem zavarta, hogy foglalja a helyet, sőt, kifejezetten örült az úri holminak. Minden főzést követően ecetes ronggyal törülgette át, nehogy a sparheltről a zongorára fröccsenő zsírfoltok rászáradjanak, azonkívül horgolt csipkefedőt terített a tetejére.