Szente Anita
„A túlvilágban nem nagyon hiszünk”
Izsó Zita könyvének címe Éjszakai földet érés. Számomra a cím nem kiindulópont, inkább egy görbület lezárását sejteti. A földet érést repülés előzi meg, a verseket olvasva, képzeletben mi magunk is részesei lehetünk. Olyan témák kerülnek középpontba, melyeket inkább tabuként kezelünk, mert félelemmel és szomorúsággal társítjuk: a háborús trauma, a gyász, a nemi erőszak, a kiszolgáltatottság, a veszteség. Olyan gócpontok, megrázkódtatásokkal teli élettapasztalatok, amik némaságot okoznak, örök fájdalmat, és csak az idő elteltével válnak mesélhetővé, például a háborús eseményekről beszélő nagymama szerepében.
A kötet szerkezete négy ciklusra tagolt, gondolatmenetének íve az események következményei körül húzódik, dinamikáját a múltbeli történések jelen időre való reflektálása adja meg. A múlt történései nem válnak köddé, tovább él generációról generációra, a születés és halál megpróbáltatásokkal van tele. Hogy a versek vázáról érdemben kreáljunk konzekvenciát, szükséges egészében átlapozni, és megvizsgálni teljességében a kötetet, majd elemeire bontva is megfigyelni. Talán a legjobb, ha magunkkal visszük a villamoson, nem elégszünk meg egyetlen olvasással, részleteiben átgondoljuk, és gondosan reflektálunk rá. A szerkezeti egységek címei a következők: Földközeli magasság, Utazómagasság, Zuhanórepülés és végül a kötet címadója, Éjszakai földet érés. Mégis mi fogja ezt össze, és teszi egy egésszé? Számomra a mottó kitűnően szemlélteti a részek közötti összefüggést:
„Minden lépéstek az űrön át
virágzó szigetté válik,
ahova a többiek lépni tudnak.”
Az én olvasatom szerint mi magunk alapozzuk meg a következő generációk határvonalait, illetve a létezésük színterét. Nem könnyű ennek tudatában továbbadni az életet, és bár egyes eseményekért nem egymagunk felelünk, részesei vagyunk. Ki ezért a felelős, hogyan hat ez az új nemzedékre? Egyáltalán számon kérhető-e ez bárkin is? Ezekre a kérdésekre is kíváncsi vagyok, de végeredményben ennél sokkal összetettebb következtetésre jutottam a könyvet elolvasva, illetve rájöttem, ennél árnyaltabb a megrázkódtatások témaköre.
Ha a földközeli magasságra gondolok, akkor alapjában véve úgy érzem, van még visszaút, esély van a változásra, de ha mégis esésre gondolok, azt hinném, nem olyan veszélyes innen zuhanni, nem jár kilátástalan következményekkel, és csupán döntés kérdése az útirány behatárolása. De hogyan rajzolódik ki előzetes feltevésem az első ciklusban? Ezek a gondolataim az első vers első mondatánál érvényét veszítik, elegendő volt ehhez Aleppót megjelölni színtérként. Mint az a kezdő énekhang, amit finoman indul, hogy tisztán szólhasson a legmagasabb is, így rezegtesse meg a nyugvó dobhártyát. Nem tartom elképzelhetetlennek a háborút, de régmúlt eseményként tekintek rá, mintha tőlem független volna. A kötet első verse képes volt felhívni a figyelmem arra, hogy bár közvetlenül nem érint, mégsem maradhatok közömbös a témával kapcsolatban. Állíthatom, hogy kimozdított a gondolkodásom nyugvó állapotából és a komfortérzetből.
„Utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt,
és tört üveget evett.
Nem lett baja,
bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.”
(Részlet a Fakír című versből)
Az igazán gyötrelmes események nem ölnek meg, de maradandó nyomot hagynak, melyek később már soha nem tűnnek el, magunkkal cipeljük, a döntéseinktől függetlenül is. Szimbólumokká alakulhatnak, melyek egymással kölcsönhatásban egy teljes egésszé, útitársakká válnak az utazáson, mint például a fészekrakó madár, a magokkal és szalonnával marasztalható remény vagy apellátája a kimondhatatlan szavaknak.
„De nem sokkal azután, hogy beköltöztünk,
egy madár fészkelt az eresz alá,
jó jelnek vettük,
magokkal és szalonnával próbáltuk marasztalni.
Aztán észrevettük,
ha nem akarunk valamiről beszélni,
a madarat hozzuk szóba,
és ha nem akarunk egymásnak megtenni valamit,
akkor szórunk neki egy kis magot.
(Részlet a Család című versből)
A reményvesztettség, csalósás és hiányérzet mellett mégis fel-feltűnik a megbocsátás és béke lehetősége, ezáltal is nyitva a transzcendens fele, a teljességre vágyakozva. A cikluscímek is ezt sugallják, egy idő után mégis úgy tűnik, mintha ez nem döntés kérdése volna, hiszen az emberfeletti magasságokból való zuhanás, pontosabban a Zuhanórepülés, a maga súlytalanságérzésével kénytelen földet érni.
„A túlvilágban nem nagyon hiszünk.
Titokban mégis arra gondolok,
ha eltemettük az utolsó felmenőt,
valahol egy hulladékgyűjtő mélyén
az óráink, a nővéremé és a bátyámé is,
egyszerre járni kezdenek,
mint egy bűneitől megszabadított,
feltámasztott polip három szíve.”
(Részlet Az utolsó című versből)
A kötet borítóján egy háromszívű polip látható, utalva talán a fent említett versre. Ez a polip mégis a magasságban van, sok-sok pici csillag közt, mintha egyazon helyen megférne egymás mellett mélység és magasság.
Így nyer értelmet a könyv utolsó mondata:
„És soha többé nem talál beléd utat a félelem.”
(Részlet az Érkezés című versből)
Izsó Zita: Éjszakai földet érés, Scolar Kiadó, 2018., 88 oldal, 1495 Ft.
