Turbuly Lilla
Jegyzetek a Puskin Kávéházból
Puskin: Jevgenyij Anyegin
Hogyan venném rá a tanítványaimat, hogy olvassanak el egy 175 oldalas orosz regényt, ráadásul versben elbeszélve? Ma, amikor „A süldőlány brit rémmesével / Fekszik le, s az riasztja éjjel, / Töprengő Vampirért remeg”? Például azzal, hogy ez már bizony az Anyegin, és Puskin panaszkodik így a korabeli olvasókra. Hajnalhasadás ide, Napfogyatkozás oda, nincs új a pad alatt. A lányokkal persze könnyebb dolgom lenne: reménytelen szerelem, csalódás, féltékenység, bosszú, keserű megbánás – hatásos hívószavak. Nem beszélve a dilemmáról, ami a volt diák(lány)oknak is azonnal eszükbe jut, ha az Anyeginről hallanak: írni vagy nem írni, vallani vagy hallgatni, ha nők vagyunk és szerelmesek. A fiúkkal persze mindig nehezebb, már ha kötelezőről van szó. Barátság, vetélkedés, párbaj – talán így kezdeném.
Mert azzal a másik, belénk sulykolt tételmondattal, hogy „az orosz élet enciklopédiája”, nem biztos, hogy felajzható a wikipédia gyors és instant ismereteihez szokott kamaszképzelet. Pedig felnőttként újraolvasva szépen zárójelbe lehet tenni azt, hogy orosz, és ámuldozni azon, hogy a szentpétervári társasági élet belterjes csillogása és Térey János Protokolljának világa csak térben és időben esik távol egymástól, ahogy Mátrai Ágoston is Anyeginhez igencsak hasonlóan veszti és pazarolja az életét. De Puskin nem marad meg a városfalakon belül, odaírja mellé a vidéket, még ha mindkettőből csak azt a részt is, amit igazán jól ismert: a városi paloták és a falusi udvarházak világát. Aztán az orosz tájat, az évszakok váltakozását, hiedelmeket és babonákat, de mindenekelőtt az emberi természet enciklopédiáját. Nemcsak a lobogást, de a kicsinyes intrikákat, lecsengő szenvedélyeket, kifáradó házasságokat, a végükről nézve céltalannak látszó életeket.
A kamaszokhoz azonban az eleje hozható közelebb: a velük korú hősök (Lenszkij tizennyolc sincs, Olga se több), a szerelem és a dráma. Hogy mi lehet egy meggondolatlan, unalomból fakadt játékból, ha az a másiknak nem játék? Mi ez az őrült párbajhistória? Hogyan élik túl, akik túlélik? Fordított esetben, ha Anyegin hal meg, mi lett volna Tatjánával? És mi lesz így? Hogy lehet tisztességesnek lenni ebben a szeret–nem szeret játékban? És Anyegin tisztességes Tatjánával, amikor még nem szereti? (Igen, mondja Puskin, ezért is szeretjük őket. Mármint Puskint meg Anyegint.) Mit mond egy mai, csonka, teljes vagy éppen patchwork családban élő gyereknek az, hogy „De másnak szánt a sors oda, / S hűtlenné nem leszek soha.”?
A kedves olvasó tudja még kívülről Tatjána levelét? Megvan legalább az első sor oroszul is? Tudom, és az első sor igen, de nem hiszem, hogy kötelezővé tenném. Szorgalmi ötösért lehetne megtanulni, ha még mindig tanítanék, ahogy annak idején is nyakló nélkül osztogattam nem kötelező verstanulásra a kötelezően járó ötösöket. (Remélem, ha másra nem is, azokra a „potyaötösöket” szerző versekre emlékeznek még.)
És végül: látszólag szertelen a mi Puskinunk, írom a Puskin Kávéházban, hogy ezzel a gesztussal is megidézzem azt a szálat, ami egy író embert tényleg jobban érdekelhet, mint egy (írónak nem készülő) gimnazistát. Hogy magát is beleírja, sőt, azt a nyolc évét is, ami alatt az Anyegin született. 24 éves volt, amikor elkezdte, és krisztusi korba ért, mire befejezte. Közben el is kapta rendesen az a 30 körüli válság, ami neki nem lett életközepi, hiszen hat évvel később ugyanúgy végezte, mint Lenszkij. (Írók, csak olyanról írjatok, ami már megtörtént veletek!) Beleszövi szerelmi bánatát, alkotói válságait, kétségeit, hogy mi marad utána, emlegetik-e majd műveit s nevét (örülne, hogy kávéház lett Budapesten), változó viszonyát saját teremtményeihez, beleértve azt is, hogy ironikusan eljátszik a referenciális olvasat lehetőségével. Szeret szertelennek és szerkesztetlennek látszani: huszonöt fejezetet tervez, de csak nyolcat ír meg. Ráérősen elidőz egy-egy részletnél, aztán időben nagyot ugrik. Csapong, majd ezért saját magát rója meg. A 150. oldalra odavet egy invokációt, a végén meg nagy hirtelen elvágja az elbeszélés fonalát, mintha elunta volna – talán élni siet. Van még rá hat esztendeje. Nekünk meg, ki tudja, mennyi, hogy elolvastassuk és újraolvassuk, ahányszor csak lehet.
