Nem kötelező

 

 

 

 

Szántó Magdolna

 

Élni és élni hagyni (?)

 

Örkény István: Tóték

 

Örkény István a nézőpontok nagymestere! Mindig megtalálja azt a perspektívát, ahonnan a lét élhetővé, elviselhetővé válik, értelmet nyer. Pedig gyakran az ellenkezőjét gondolnánk a bemutatottak alapján. Mégis olyan hihetetlen érzékenységgel és szolidaritással viszonyul az emberi sorsokhoz, hogy a látszólag ab surdus szituációkban is meglátja azt, amiért érdemes, ami erőt, netalán megelégedettséget, sőt örömöt ad(hat). És ezen a ponton képes Albert Camus Sziszüphoszát is felülírni, új kontextusból szemlélni Korinthosz királya kilátástalannak és reménytelennek tűnő bűnhődését.

„Ő (ti. Camus), amikor Sziszüphoszra gondol, mindig abban a helyzetben látja, amikor a szikla már legördült a csúcsról, s utánaereszkedik a síkságra, ahonnan újra föl kell majd hoznia. (…) De én, az én Sziszüphoszomat, egészen másként látom. Például, egészen más helyzetben. Nem a csúcsról lefelé indultában, mint Camus; én mindig a síkságon láttam, amikor a sziklának feszülve, görgetni kezdi fölfelé. (…) Az esze ugyan azt mondja, hogy minden hiába, de ösztönei nem hallgatnak az észre. (Ők azt súgják, hogy ez lesz az utolsó erőfeszítése, Sziszüphosz pedig bizakodva vág neki a meredélynek, újra meg újra, mindig csalódva, de mindig új erőre kapva.)” (Örkény, Tóték, Levél a nézőhöz)

A Tótékban Örkény megteremti a maga Sziszüphoszát, mítoszostól együtt, amelyet a tragikomédia műfajával jelöl. A darab látásmódja a groteszk, amelyről maga a szerző ekképp vélekedik: „A groteszk egy valószínűtlenség valószínűsítése. Előáll egy képtelen föltevéssel, s azt a reális világ törvényszerűségeihez hasonló szigorúságú törvényeknek rendeli alá.” (Örkény István, Párbeszéd a groteszkről, Új Palatinus, 2000.)

Nem csupán az alapötlet képtelen (tudniillik a Tót család vendégül látja a fronton harcoló fiúk őrnagyát némi ellenszolgáltatás reményében), de a kis falu tipikus figurái is azok, mint ahogy Tóték is azzá válnak azáltal, hogy belemennek egy abszurd elme irányította létformába. Mégis túlzás lenne azt állítani, hogy az Őrnagy megjelenésével bomlana fel a hegyvidéki község „idillje”, hiszen az itt élők különcségei eleve magában hordozzák a torzulás, a megszokottságtól eltérés lehetőségeit. Azt is mondhatnánk, hogy a darab egyik ikonikus figurája, a postás ennek a lavinának az elindítója. Ő ugyanis önkényesen (?) a főcenzor szerepébe lépve dönti el, kihez milyen hír juthat el. Puszta szívjóságból hallgatja el Tóték elől, hogy Gyula fiúk meghalt a fronton, holott ezzel az egész család kálváriáját megakadályozhatta volna! A falu bolondja mellett megjelenik a jogászból „gödörtisztítóvá” avanzsált „közszereplő”, a szintén a köz érdekeit „szolgáló” Gizi Gézáné, a helyi idegszanatórium vezetője, Cipriáni professzor, aki maga is meglehetősen szolidáris a pácienseivel (a később Mariska által bolondnak titulált Tóttal is), a sörtől cuppogó Lőrincke, stb. Nem véletlen tehát, hogy jókat derülünk csetléseiken-botlásaikon, miközben facsarodik is a szívünk az embertelen helyzetek kényszerűségein.

Az Őrnagy tehát belecsöppen egy olyan világba, amelynek a torzságát csak fokozza a jelenléte, nem pedig előidézi azt. Mindenki különc, a maga nemében abszurd figura, akiknek életét mikro- és makroszinten is meghatározza a kor szövevényes viszonyrendszere. Innen nézve szinte természetes módon térnek át Tóték egy rájuk erőltetett napi rutinra, amelynek velejárója például a napszakok fölcserélődése, a dobozolás, a személyiség teljes megaláztatásához kapcsolódó szituációk, a jól működő családi közösségen belüli bizalom és hierarchia megbomlása.

Az élni és élni hagyni elv szövevénye rányomja bélyegét valamennyi szereplőre, s lassan, de biztosan szétfeszíti a kényszerűség, a szolgalelkűség keretét. A főszereplő életében is elérkezik az a pillanat, amikor döntenie kell a saját identitása, emberi méltósága, valamint a családi közösségből fakadó felelősségvállalása között. A hosszantartó dilemma végül is beláttatja Tóttal az előbbi primátusát, amely nélkül sem a társadalmi, sem a családi kötelezettségeit nem tudná emelt fővel betölteni. Tót Lajos végre cselekszik, bár túl későn, és értelmetlenül. A darab végi gyilkolásával emberi méltóságának, egész családjának, falujának sérelmét torolja meg, miközben a szűnni nem tudó lelkiismeret-furdalás tovább gyötri. Ennek a hiábavaló cselekvésnek a szempontjából válik abszurd hőssé – a tettet azonban mindenképp meg kellett cselekednie!

„Hiszek a cselekvő emberben, általában hiszek a cselekvés embermentő voltában, noha jól tudom, hogy egyéni életünk tragédiába torkollik, hiszen biológiailag erre vagyunk ítélve. (…) A hiábavaló cselekvésben is hiszek.” (Örkény, Párbeszéd a groteszkről

 

 


 

Főoldal

 

2013. február 05.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png