Új rovatunkban, melyet főként középiskolás diákok és pedagógusaik számára hoztunk létre, a „kötelező” olvasmányokat egy-egy tanári gyakorlattal is rendelkező irodalmár értelmezi újra. Ezúttal Limpár Ildikó írt a Szentivánéji álomról.
Limpár Ildikó
Vegyesfelvágott, édes-savanyú mártással
à la Shakespeare
Ha azt mondom: Rómeó és Júlia, te azt mondod: tragikus szerelem. Rómeó szerette Júliát, Júlia viszontszerette őt, de aztán nem jött össze a dolog. (És esetleg hozzáteszed: Baz Luhrman király rendező, még az eredeti darabhoz is kedvet kaptam.) De ha azt mondom: Szentivánéji álom, vajon hány ember kezdi el sorolni, hogy ki kibe is volt szerelmes? Hősiesen be kell vallanom, én magam is mindig elgondolkodom, mielőtt párosítanám a szereplőket, hiszen a szívek, az érzelmek kiszámíthatatlanságáról szól ez a darab: hol ebbe szerelmes egy szereplő, hol meg abba – és bár az esetek nagy részében a szív pálfordulása varázsitalnak köszönhető, a színdarab elején megtudjuk, megy ez anélkül is. Az álmok és varázslatok kelméjéből előtűnő tündérek birodalma Shakespeare keze nyomán a való világot képezi le, imitálja, és figurázza ki.
Szívek cseréjéről szól a darab, de írója nem is Shakespeare lenne, ha ennek apropóján nem játszadozna még el a gondolattal, hogy mi mindent lehet felcserélni egyetlen, szerelmi érzelmektől (szenvedélytől, féltékenységtől, csodálattól és megvetéstől) kavargó éjszaka alatt. Mi történik, ha megszokott világunkat felcseréljük egy mesebeli világra? (Semmi különös. Férj és feleség közt itt is, ott is konfliktus van, csak épp az el- vagy visszahódításnak különféle módszereit alkalmazzák a férfiak: ki a kardjával szerez nőt magának, ki pedig egy ízléstelen tréfával.) Mi történik, ha nem egyszerűen szívet cserél szerelmünk tárgya, hanem alakot is? (Nem, ez nem egy modern Twilight sztori, itt bizony a félig állatalakot öltő Zuboly nem egzotikus, kigyúrt indián, akit szeretünk félmeztelenül vizslatni, hanem a leginkább csetlő-botló karakter, kinek állatformában való megjelenése valahogy mégis a bestiális szenvedélyt és a misztikus élmény megfoghatatlan lényegét hivatott elménkbe égetni.) Vagy mi történik, ha egy merész húzással műfajt váltunk?
Ma már a zsánerek vegyítése csöppet sem számít kivételes ötletnek. Mondhatni, ez egy „posztmodern” jellegzetesség – csakúgy, mint az eredeti történetek, mítoszok újrahasznosítása, kifordítása. Ám Shakespeare egyik nagy dobása épp az volt, hogy az addig tökéletesen vegytiszta műfajokból kevert műfajú csemegéket alkotott. És mi lehetne kevertebb egy olyan tragédiánál, melynek láttán-hallatán kicsordul az ember könnye – no, nem a meghatottságtól, hanem a röhögéstől? Shakespeare a Szentivánéji álom végére még bravúrosan odabiggyesztett egy Rómeó és Júlia paródiát, melyben a keserű tragédia az egyszerű céhlegények előadásában édes-savanyú komédiába fordul. Röhögünk a tehetségtelen színészeken, az elcseszett díszleten, a szöveghibákon: édes ez az alpári humor, mintegy tejszínhabkoronaként ül a vígjáték tetején, mely valójában esküvői ajándékként készült (még ha nem is torta helyett). Ám ha egy pillanatra a Mester bőrébe képzeljük magunkat, talán megérezzük a cukrozott habon is átütő fanyarkás ízt: a felismerést, hogy mire képes a minden szempontból amatőr színjátszás, vagyis az illúziórombolás.
Shakespeare, a nagy csereberélő, a végén azért rendet rak. A céhes színészek megkapják jól megérdemelt beszólásaikat a közönségtől, és a darab hagyományos vígjátéki megoldással zárul. Mindenki megtalálja a párját, jöhet a tripla esküvő. Persze, Shakespeare rendrakása annyit ér, mint az én hirtelen fellendülésből elkövetett nagytakarítási akcióim: addig pakolgatok ide-oda, míg a végén néhány olyan használati cikk is a kukában landol, amire tulajdonképpen szükségem lenne még. Szegény Demetrius igazi érzelmeit is hiába keressük már: az ő szívét elfelejtette visszacserélni a Mester, csak hogy tökéletes szimmetria és látszólagos rend uralkodjék mindegyik világban. Ám tökéletes rend és szimmetria csak egy álomvilágban létezik. Azaz, vigyázat! Ha az előadás véget ér, egyszer csak elkezd a közönség gondolkodni. Előbb-utóbb rájön, hogy kilóg a lóláb. Illetve a szamárláb. Az, ami nincs: vagyis a hiányzó, igazán szerelmes szív.
