Kalandok az Óperencián – és azon is túl
A bálna és a srác a jég birodalmában, szigetek, sziklák, hegyek között játszódik. A szerzővel Szepesi Dóra beszélget a Papírhajón.
‒ Tavaly jelent meg a Balaton című novellásköteted, több kiadást megélt, és most itt van egy újabb „vizes” könyv. Egyébként versenyszerűen úsztál. Gondolom, ezért is áll közel hozzád ez a közeg, nem?
‒ Igen, lehet. (Most nevetek.) Ezen még nem gondolkodtam. A végtelen csendes óceán partjára eljutottam pár éve, és akkora hatással volt rám, hogy azonnal megjelent a fejemben egy meseregény, ahol a gyerekek számára semmi nem lehet akadály, hogy eljussanak a világ peremére. A végtelen horizont a szabadulással egyenlő, el tudod hagyni a közösséged, a faludat, az országodat. A szigetet, ahol gyerekként felnőttél. Ha a valóságban nem is, képzeletben mindenképpen. Persze az óceán csak a nevében csendes, és a végtelenről minden gyerek fantáziál, csakhogy a világ pereme félelmetes. Mint lebegni az űrben. A szabadulás szorongás is, ezt szerettem volna feloldani. Nagyon vágytam rá gyerekkoromban, hogy megéljem azt, milyen a világ végén ülni egy sziklán… ezt a könyvet szerettem eddig a legjobban írni, egy tiszta és logikus történetet képzeltem el, ahol a természetnek és az állatoknak kedves, balladai nyelvet adok. Örülök, ha sikerült, és ha tetszik majd a családoknak.
‒ Egy publicisztikából tudható, hogy voltál már bálnalesen. Tőlük is inspirálódtál?
‒ Eljutottam a családommal Kaliforniába, ott részt vettünk egy egynapos túrán, meghatározó élmény volt. Kihajóztunk a nyílt óceánra, és órákat vártunk a csodára. Mikor egyszer csak nyolc bálnával találkoztunk egymás után. Fantasztikus élmény volt. Utána külön foglalkoztam a bálnák kultúrtörténetével, ami nagyon gazdag és egészen régi, az eredetmítoszok világára nyúlik vissza, mind az irodalomban, mind a képzőművészetben rengetegféleképp ábrázolták. A világ legkedvesebb állata amúgy, sosem borítaná fel tudatosan az emberek hajóját, közvetlenül a csónakunk mellett bukkant fel, csapott a farkával, majd merült, és kíváncsi állat is, úgyhogy tényleg az volt az érzésem, játékból és szeretetből a hátára vesz minket. Ennek ellenére tűzokádó sárkányként ábrázolják a bálnát az őskeresztények. A szűrőfogai ijesztőek, a gyomra félelmetes barlang, a hátán pedig egy egész falut fel lehet építeni, ha valaki szeretné. Évezredekig vadászták. Rohamos fogy az egyedszáma. A bálnák vándorlása is inspirált, ahogy a Mexikói-öbölből Alaszkába utaznak borjaikkal. Ez a hatalmas utazás az élelemért, ami egy egész féltekét átfog.
‒ A főhős, Cérnasrác, kicsi és vékony, az osztálytársai csúfolják, a szülei féltik, neki ebből elege van. Összebarátkozik egy gömbölyded, csúfolt lánnyal, Lídával, és a két sebzett lelkű gyerek együtt indul világgá. A történetben fontos szerepet játszik a másság, a kirekesztés, a barátság és az önazonosság-keresés. Miért választottad ezeket a témákat?
‒ Már nem is tudom, hogyan alakult ez. De a kisfiam akkora volt, mint egy liter tej, amikor megszületett. Mindig világgá akart menni, volt egy repülőautója, és bejárta a Déltengert és az Északi Sarkvidéket. Folyton aggódtunk, babusgattuk, életben tartottuk. Ma már nagyfiú, komolyan sportol. Kikéri magának a kicsiségét, joggal. Szépen leszoktatott minket az aggodalomról. Szerettem ezeket a pillanatokat. Róla is szól ez a mese, olyan gyerekekről, akik különböznek másoktól. Valójában minden gyerek ilyen, egyedi és egyszeri teremtmény, önálló, szuverén, tele szabadságvággyal.
‒ Nagyon tetszenek a mesés elemek, például az, hogy a fiú érti az állatok nyelvét, segít, ha bajba jutnak, és – jó tett helyébe jót várj alapon – ő is számíthat rájuk. Kedvencem az ostobán veszélyes Óriásházaspár, és az a rész, amikor a lány kiszabadításáért a fiú igazgyöngyöt hoz a sellők déltengeri barlangjából az Óriásasszonynak. Az utóbbi időben sokat változott a mese szerepe. Te hogy látod ezt?
‒ Szeretem a klasszikus balladát, a Grimm-meséket, a mesedrámákat, a nyelvileg igényesen megírt, saját hangú történeteket, Lázár Ervin nagy kedvencünk. Nem szeretem a didaxist, még akkor sem, ha az „progresszív” irányultságú, mondjuk ma az ún. gendertematikus nemváltós mese, ami kifejezetten nevelni akar. Az ilyenektől irtózom és ódzkodom. Hihetetlen gazdag és rafinált a népmesekultúránk, a gyerekeimmel együtt én azon nőttem fel. Ezért is lett prózai ballada a bálna és a srác. A fiam nagy futó, és az ő futását, szaladását, gyerekkori rohanásait szerettem volna megörökíteni.
‒ Bevallom, először kicsit furcsálltam a világvégi rideg környezetet, aztán, ahogy haladt előre a történet, úgy éreztem, óriási távlatok nyílnak, és olyan létkérdések merülnek fel, amelyeket a mesékben a „hol volt, hol nem volt” exponál. A háttérben ott van a félelmetes és gyönyörű óceán, egyre azt sugallja, hogy az élet, a megmaradás ezer veszéllyel jár. Az Ikeranya prózakötetedben is hasonló dolgokról van szó… Itt arra szeretnék utalni, hogy aki olvasta a korábbi köteteidet, megsejtheti az önéletrajzi elemet.
‒ Igen, nagyon jó, hogy említed! Jacqueline-nel és Kovács Eszter szerkesztővel sokat beszélgettünk a meseregény hangulatáról. Nekem az volt a fő szempontom, hogy az északisága ellenére legyen „meleg”, „intim”. Jelenjen meg benne a rejtett erotika. Főleg a Sellő-jelenetben, a barlangban. A kislányom most olvassa, neki a sellő a kedvence az egész meséből, a csábító gonosz. Nagyon megmozgatta a fantáziáját. Örülök, hogy ilyen mozgalmasak lettek a rajzok, az északi fény spektruma tűnik fel minden rajzos oldalpáron, remélem, az olvasóknak is elnyeri a tetszését.
(Kiss Noémi: A bálna és a srác, ill. Molnár Jacqueline, Pozsonyi Pagony, 2021, 116 oldal, 3990 Ft)
