Szepesi Dóra
A Varjúherceg
Beszélgetés Zalka Csenge Virággal
‒ Mesemondó és író vagy. Magyarországon és Amerikában is több népmesegyűjteményed, mesemondásról szóló kézikönyved jelent már meg, melyek felnőtteknek, kamaszoknak és gyerekeknek szólnak. Legújabb könyved, A Varjúherceg, ismert mesék ismeretlen változatait tartalmazza.
A nemzetközi mesemondók kalandos életét éled, jelenleg is külföldön vagy. Mi a programod? Mivel foglalkozol éppen?
‒ Idén, nyár helyett októberben rendezték meg a FEST (Európai Mesemondó Szövetség) éves konferenciáját Dániában. Két workshopot tartottam arról, mi a szerepe a hagyományos mesemondásnak a 21. században. Nagyon szeretem a FEST konferenciákat, mindig rengeteget tanulok belőlük, és izgalmas más országok mesemondóival megismerkedni. Persze annak is örültem, hogy két év után ismét utazhatok.
Jelenleg főállásban a Világszép Alapítvány munkatársa vagyok, a mesemondó programot vezetem. Itt önkénteseket tanítok mesélni, akik aztán hetente eljárnak gyermekotthonokba esti meséket mondani. Az Alapítvány idén tíz éves, és rengeteg módon támogatja, kíséri a gyermekvédelemben élő gyerekeket és fiatalokat. A mi munkánkat segíti a Világszép Könyvek sorozat bevétele is, aminek a meséit én válogattam össze. A Varjúherceg mellett ez a második kötetem idén, Törpeszarvas és a déli álom címmel.
‒ Gyakran végződnek úgy a mesék, hogy „aki nem hiszi, járjon utána!” Felmerül a kérdés, talán azért kezdtél el utánuk járni, mert hitted is, nem is, amit a mesékből megtudtál? Hogyan indultál el ezen az úton?
‒ Igazából azért kezdtem el meséket kutatni, mert ráuntam a legismertebb történetekre, és szerettem volna újabbakat és érdekesebbeket találni. Például, amikor a Széltestvér és Napkelte köteten dolgoztam, kíváncsi voltam rá, léteznek-e kedves mostohák is a népmesékben, így aztán keresgélni kezdtem mindenféle régi forrásokban, online archívumokban. Nagyon élvezem ezt a fajta kutatómunkát, mert olyan, mint a kincskeresés vagy a nyomozás; lépésről lépésre, mindenféle izgalmas utakon jutok el egy-egy új meséig.
‒ A Varjúherceg utószavában elárulod, hogy ezek a kedvenc meséid. Minek alapján született a válogatás?
‒ A Varjúherceg célja az volt, hogy megmutassam: a népmeséknek rengeteg változata van. A szájhagyományban egy történet sohasem hangzik el kétszer ugyanúgy; változik a mesemondó saját ízlése, a közönség véleménye, és természetesen nyelv és kultúra szerint is. Mivel, ahogy fentebb említettem, szeretem megtalálni egy-egy ismert mese ritka, de izgalmasabb verzióit, ezekből gyűjtöttem össze a könyvbe egy csokorra valót. Találtam fiú Hamupipőkét, libanoni Hófehérkét és olyan Piroskát is, akit a nagymamája ment meg a farkastól. Sok olyan mese is került a kötetbe, amelyek már régóta a repertoárom kedvenc darabjai, mert jobban szeretem őket, mint a „klasszikus” (Grimm vagy francia) változatokat. Marie Jolie, a Kékszakáll amerikai verziója például az egyik első mese volt, amit kezdő koromban megtanultam elmondani.
‒ A könyvben sok esetben felismerhetők a mesei motívumok, de sok újdonság, földrajzi és kulturális sajátosság frissíti ezeket az elemeket. Az is izgalmas, hogy felfedezhető az átjárás a mitológia, az irodalmi műfajok és a mesék között. Ilyen például A só meséje, melynek motívuma Shakespeare Lear királyában bukkan fel, vagy a Marcipánkirályfi, aminek a gyökere a görög mitológiáig, Pügmalion történetéig nyúlik vissza. Hogyan lehetséges ez?
‒ A hagyományos mesék gyökerei nagyon régi időkre nyúlnak vissza; Shakespeare korában biztosan, de esélyesen az ókori Görögországban is léteztek már változataik. Néprajzkutatók néha vitatkoznak rajta, vajon a mítoszok voltak-e előbb vagy a mesék, de mindenképpen van összefüggés a kettő között. (A Hősök és Pimaszok című kötetemben például szerepel egy görög népmese, ami a Prométheusz-mítosz 20. századi verziója). Az évszázadok folyamán sok szerző merített hagyományos forrásokból, és alkotott új történeteket – mint ahogy ma is teszik gyakran a tévésorozatok, filmek, regények, képregények alkotói. A hagyomány kimeríthetetlen forrás.
‒ „A Varjúherceget lapozgatva felmerül bennünk a kérdés: vajon honnan származnak a mesék? Vagyis melyik világrész, ország volt az origó, ahonnan annak idején elterjedtek?” – teszi fel a kérdést recenziójában Acsai Roland. Ezt kérdezem most én is.
‒ Ezen is jó néhány évtizede vitáznak a néprajzkutatók. Többféle elmélet is létezik; van, ahol megpróbálják a meséket egy adott helyre visszavezetni, máshol felmerül, hogy az egyszerű emberi valóságból adódóan ugyanaz a mesetípus egyszerre is megszülethet egymástól távol eső földrészeken. Szerintem esélyes, hogy mindkettő igaz. Egy igazán jó mese hatalmas távolságokat képes bejárni – találkoztam olyannal például, ami végigment a Selyemúton, és menet közben minden nép megalkotta belőle a saját verzióját –, de rengeteg olyan élethelyzet is van, ami a világ körül mindenhol felbukkan, és adja magát, hogy mese legyen belőle. Például a „szorgos és lusta lányok” mesetípus, amit mi Holle anyóként ismerünk, és a Varjúhercegben puerto rico-i változatban szerepel: az, hogy aki jószívű és szorgalmas, elnyeri jutalmát, a lusta és rosszindulatú pedig a büntetését, szerintem alapvető emberi gondolat.
‒ Tíz-tíz olyan történet szerepel a kötetben, amelyeknek fiú vagy lány a főszereplője, míg öt mesében ketten együtt oldják meg a nehézségeket, négy pedig állatmese. Nincsenek tipikusan fiús vagy tipikusan lányos mesék – ez derül ki, és talán ez a legnagyobb újdonság és meglepetés az átlag mesefogyasztó számára, aki eddig azt hihette, csak a fiúk lehetnek a hősök, akik kiszabadítják, mondjuk a toronyból a királylányt… Ezek a mesék adalékul szolgálhatnak a nemi szerepek megítéléséről szóló aktuális vitákhoz. Milyen a visszhangjuk ebből a szempontból?
‒ Sok pozitív visszajelzést kaptam már a sorozat első két kötetére is, pont azért, mert az emberek hiányolták az ilyen „nem szokványos” meséket és szereplőket. Pedig nem alkottam újat: a hagyomány mindig is sokszínű és változatos volt, csak sokszor a klasszikus gyűjtemények szerkesztői válogatták a meséket elfogultan. Nagyon örülök, amikor azt hallom, hogy a három könyvet fiús és lányos szülők egyaránt szeretik és olvassák a gyerekeiknek, mert szerintem minden gyereknek szüksége van rá, hogy mindenféle hősökről halljon mesét. És jó érzés, hogy fel tudom hívni a figyelmet olyan régi történetekre is, amik majdnem feledésbe merültek.
‒ Herbszt László illusztrációival együtt a könyv mint könyvtárgy is nagyon szép! Hogyan dolgoztatok együtt?
‒ Igazából az történt, hogy leadtam a kéziratot, és egyszer csak megérkeztek az illusztrációk és a borítóterv. Herbszt László ösztönösen ráérzett a mesék hangulatára, vizualitására, és teljes mértékben megbíztam benne, hogy csodákat fog alkotni. Utólag csak egy-két nagyon apró módosítást kellett megbeszélnünk, és már lehetett is gyönyörködni a kinyomtatott végeredményben.
‒ „Az ebben a könyvben szereplő összes réges-régi történet a bizonyíték rá, hogy a mesék erősebbek az elmúlásnál” – írod az egyik mese végén. A mesék gyógyerejéről manapság sokszor esik szó. Hogy látod ezt?
‒ Én abban hiszek, hogy maga a mesemondás, mesehallgatás alapvető emberi igény. Kapcsolatot teremt közöttünk, elvarázsol minket, és olyan lelki táplálék, amire gyereknek és felnőttnek egyaránt szüksége van. Én magam nem foglalkozom meseterápiával, mert nincs terapeuta végzettségem, de mesélés közben mindig tapasztalom, mekkora ereje van a szavaknak és a történeteknek. És itt most elsősorban az élőszavas mesemondásról beszélek, mert ott együtt vagyok, egy térben a közönséggel, és együtt alkotunk meg egyedi és különleges pillanatokat. Ezt használjuk például a Világszép Alapítvány mesemondó programjában is, ahol az esti mese a mi időnk arra, hogy újra és újra jelezzük a gyerekeknek: érted vagyok itt, figyelek rád, ez a mese a tiéd.
‒ Nálad olvastam, hogy létezik egy tíz pontban összefoglalt nemzetközi nyilatkozat a gyerekek mesehallgatáshoz való jogairól. A kedvencem közülük: Minden gyermeknek joga van meséket hallgatni a nagyszülei ölében ülve. Mért fontos ez?
‒ A mesék valahol a gyökereink is a világban, szerintem. Nem feltétlenül csak a családi gyökerek – ez sajnos nem minden gyereknek adatik meg –, de a kulturális, szellemi gyökereink is. A történetek, amikkel felnövünk, velünk maradnak egész életünkben. Találkoztam már olyan gyerekkel, akinek a szülei tudatosan nem meséltek, mert úgy gondolták, hogy „gyenge és elkényeztetett” lesz tőlük. Az a kisfiú úgy falta a meséimet az iskolai előadáson, hogy szerintem levegőt sem vett. Ösztönösen szükségünk van a mesékre, és legalább annyira azokra a meghitt pillanatokra is, amik mesélés közben létrejönnek. A gyerekeknek joga van hozzá, hogy egy szerető, biztonságos személy csak nekik meséljen, teljes figyelemmel.
‒ Mik a terveid a közeljövőben?
‒ Most fejezem be a következő könyvem kéziratát; újdonság volt ez a projekt a számomra, mert ebben a kötetben a saját meséim fognak szerepelni népmesék helyett. Persze valahol ezek is népmesei alapokon nyugszanak, és azon a sok-sok történeten, amiket az évek folyamán megismertem. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzájuk az olvasók. A Világszép Alapítvány most tíz éves, úgyhogy a könyvbemutatónk mellett más rendezvényeket is tervezünk (és természetesen már képzem az új önkénteseinket). Közben pedig zajlanak a fesztiválok, konferenciák és mindenféle mesemondó fellépések, amiknek nagyon örülök.
